VÖRÖSMARTY MIHÁLY (1800-1855): Csongor és Tünde

S e ház, az élet zajló iskolája,

Ez annyi hő érzelmek temploma,

Csak kis valóság nagy remény után,

Virágbokor virágos kert helyett,

Zálog, jövendő fénylőbb birtokért.

És mégis annyi kínos év során,

Oly sok beteg vágy s csalt várás után

Birt létre jőni, kétlett sikerű

Még akkor is, midőn emelkedék.

Most áll, szerényen bár, de díszesen,

A honfiszívek áldozatjain,

És honfikéznek fáradalmiból,

S minden magyarnak tárja kebelét:

Kész elfogadni vígat és komort,

Ifjat, leányt, a vénet, fiatalt,

Hogy őket a föld tündérségiről

élet-hasonló játékban mulassa.

A Szózat költőjének számtalan, iskolában tanult, százszor szavalt verssora, remekművek megannyi kiszakított gondolata helyett Vörösmartynak a Nemzeti Színház, a Pesti Magyar Színház megnyitásának ünnepére (1837) írott köszöntőjéből, az Árpád ébredésé-ből idéztünk. Hogy ezzel is jelezzük, a reformkor és a romantika leggazdagabb költői életművét magáénak mondható poéta – itt és most – a magyar színház ügyének kitartó és diadalmas apostolaként szerepel.

A századdal együtt született Vörösmarty Mihály – egy nemesi származású, kilencgyermekes nyéki gazdatiszt fiaként. Szegénységgel, árvasággal küszködve, gazdag családoknál nevelősködve jutott el az irodalom iránti kamaszkori rajongástól az irodalmi élet avatott művelőinek táborába; a reformkori eszmék műhelyévé lett szerkesztőségek kritikusi, hírlapírói, szerkesztői gárdájába.

Költészetében elsők közt teljesedett be a korszak nagy álma: a haza szolgálatában az emberiség nagy eszméinek hírvevője, megfogalmazója lehetett. A hősi eposz hagyományos szabályrendszere és a romantikus költészet szertelen szárnyalása nemcsak összefért életművében, de egymást erősítette.

A legszebb lírikus korban, huszonegy évesen már történelmi drámát ír (Salamon király), és nyelvészeti bohózatot (Ypsilon háború). A nemesi-nemzeti ellenállás eszméjét is eredeti drámákkal kívánja legfőképpen szolgálni. Igaz, hogy Hábador című darabját (1827) és A bujdosók-at (1830) feledésre ítélte az irodalomtörténet, de ugyanabban az időben, 1827 és 1830 között már a magyar drámairodalom ritka, romolhatatlan klasszikus drámáinak egyikén, a Csongor és Tündé-n dolgozik.

Szerencsésebb országokban minden valószínűség szerint ezzel a remekművel, a magyar nemzeti színjátszás ügyét következetesen képviselő és az eredeti magyar dráma megteremtését programként vállaló költő legjobb drámájával nyitják meg a nemzet színházát. És nemcsak azért, mert ő volt az, aki kimondta, hogy „az eredeti dráma a nemzeti színház lelke”, hanem mert drámájában ez a lélek a legtisztábban szólalt meg. De mivel a remekmű kortársai körében korántsem aratott sikert – csak Kölcsey Ferenc érzett rá az értékére -, helyette alkalmi művet rendelt Vörösmartytól a színház. Ez volt az Árpád ébredése című előjáték – amiből idéztünk -, s amelyben a költő emléket állít a Thália magyar hajlékáért áldozatra is kész hazafiaknak, köztük az építkezést két keze munkájával segítő napszámosnak is.

A költő drámai stílusának, nyelvi művészetének teljes gazdagságát és erejét meggyőzően bizonyítják klasszikus Shakespeare-fordításai is. (Julius Caesar, Lear király).

Shakespeare remeke, a Szentivánéji álom inspirálta Vörösmarty varázslatos tündérjátékát, a XVI. századi Gyergyai (Gergei) Albert Árgirus históriájá-t újrateremtő Csongor és Tündé-t is. A verses színpadi játék azonban sokkal több, mint modernizált széphistória vagy dramatizált népmese; a boldogságkeresés költői számvetése. Megírásakor Vörösmartyt a reményeiben csalódott reformer illúzióvesztése, a társadalmi kilátástalanság fenyegető rémképe ugyanúgy befolyásolta, mint a kételyekkel küzdő értelmiséginek a groteszk iránti vonzódása. Az író népi ihletésű, vaskos realitásérzékén és szabadjára engedett, szárnyaló fantáziáján túl, ennek is köszönhető a darab művészi – nyelvi, hangulati – sokrétűsége.

A Csongor és Tündé-nek nemcsak ábrázolt világa és hangulata, verselése is többrétegű. Az elbeszélő és szerelmi részekben a költő jobbára a négyes trocheusok rímes és rímtelen változatát variálja, míg a bölcselkedő passzusok ötös és hatodfeles jambusokban íródtak.

Drámája bemutatóját a költő nem érhette meg. Amikor 1844-ben benyújtotta a Nemzeti Színházhoz, a drámabíráló bizottság mint előadhatatlant elutasította. Pedig csak a kulcsot kellett a műhöz megtalálni. A mű ősbemutatóját 1879-ben, a költő születésnapján, Erkel Ferenc zenéjével és Paulay Ede rendezésében tartotta meg a Nemzeti Színház. Első felújítására csak 1916-ban került sor. Azóta az egyetemes magyar színjátszás szinte folyamatosan játszott, vitatott sikerdarabja, rendező- és színésznemzedékek örök kihívása.

*

GRIBOJEDOV, ALEKSZANDR SZERGEJEVICSA (1795-1829: Az ész bajjal já1r

Gribojedov egyetlen kiemelkedő művének főhőse, Csackij ezekkel a szavakkal lép ki a moszkvai úri társaságból: „El Moszkvából, el, el! s vissza sohasem! / Nem nézek hátra se, rohanok nyakra-főre, / A bujtató magány kuckóját keresem! / A kocsimat! S előre!” Az író is csupán 34 évet élt, kora orosz valósága ennyit engedélyezett neki. Moszkvában született, egy orosz gárdatiszt gyermekeként. A moszkvai egyetemen tanult, ahol főleg nyelvtehetségét fejlesztette. Négy évig katonáskodott, és részt vett az 1812-es háborúban is. 1816-ban megvált a hadseregtől, és külügyi szolgálatba lépett. Korán kapcsolatba került a dekabristákkal, és 1826 elején őt is letartóztatták, ám bizonyítékok hiányában nem tudták elítélni. 1828-ban, miután diplomatatehetségének számos jelét adta, és fontos szerepet játszott a török és perzsa kapcsolatok kiépítésében, Oroszország ügyvivője lett Teheránban. Ez a megbízatás tulajdonképpen száműzetést jelentett Gribojediv számára, mert az udvar nem szívesen látta a független szellemű diplomatát, a dekabristák védelmezőjét az ország határain belül. Az angolok által felheccelt tömeg azonban az orosz-perzsa háború végén, 1829-ben megtámadta a teheráni orosz követséget, és Gribojedovot is felkoncolta.

Irodalmi zsengéi nem jelentősek, ezekkel lényegében a nyelvújítási harcokhoz kapcsolódott. Az ész bajjal jár (Gore ot uma) című, rímes jambusokban írt vígjátéka emelte az orosz irodalom klasszikusai közé. Ezt a művét 1822-ben kezdte írni, s 1824-ben fejezte be. Először csak részleteit mutatták be (1829-ben és 1830-ban). A teljes vígjáték csupán a szerző halála után, 1831-ben kerülhetett színre, erősen cenzúrázott szöveggel. A mű jelentőségét mutatja, hogy máig játsszák az orosz színházakban. Gribojedov műve először 1946-ban jelent meg magyarul Fay E. Béla és Kardos László fordításában. Ezt a szöveget mutatta be 1946. május 30-án a Nemzeti Színház.

Az irodalomtörténészek a klasszicista vígjáték és a realista komédia között biztosítanak helyet Gribojedov művének. A főhős, Csackij – aki az oroszországi „felesleges emberek” egyik első képviselője – hosszú külföldi tartózkodás után hazatér Moszkvába. A nyíltszívű és nyílt szavú nemesifjú nemcsak régi szerelmében csalódik, hanem az egész moszkvai nemesi társadalomban is. Miután kimondja véleményét az orosz valóságról, mindenki őrültnek tartja, még az a lány is, akit szeret. Csackij képtelen a cselekvésre, ezért menekülni kénytelen a korrupció, korlátoltság és önzés moszkvai világából. Rá kell döbbennie, hogy a társadalmi bomlás az emberek magánéletét is kikezdte: Szofja értékrendjébe már sokkal inkább beleillik Molcsalin, a „Hallgatag”, mint az igazságért lelkesedő Csackij. Csackij nem képmutató, a szerelmes és politikus férfi egy és ugyanazon személy. Gribojedov hiteles képet rajzol a XIX. század első évtizedeinek orosz úri társadalmáról, Csackij szavaival lesújtó kritikát mond erről az aranysujtásos hivatalnoktársadalomról; legfeljebb Liza, a szobalány jelenti az üde színfoltot, akiből egyszerűség, jóindulat és okosság sugárzik. Gribojedov művéről ezt írta Belinszkij: „Puskin Anyagin-jével együtt Az ész bajjal jár volt az orosz valóság költői ábrázolásának első példája… Ebben a vonatkozásban mind a két mű alapja lett a későbbi irodalomnak, iskolát teremtett…”

*

KATONA JÓZSEF (1791-1830): Bánk bán

Több élete volt, legalábbis többféle életpályája. Szülővárosában, Kecskeméten egy feltörekvő paraszt-iparos család tagját látták benne. Apja, a négy latin osztályt végzett takácsmester kisebb hivatalokat is vállalt a városházán. Fiát pedig már egyenesen a pesti piaristák gimnáziumába küldi, hogy az iskolai tudnivalókon kívül németül is megtanuljon. Az ifjú Katona József viszontagságos diákévei során Kecskeméten, Szegeden is tanul, végül a testi egyetemen szerez jogi diplomát, és itt esküszik fel ügyvédnek a királyi táblánál 1815-ben. Előbb ügyvédbojtár, majd egy rövid, válságos időszak után 1820-ban önálló irodát nyit, ám ugyanebben az évben Kecskemét város alügyészének választják meg. A hallgatag, lelkiismeretes, „percegő pennájú” hivatalnok gyorsan tekintélyt szerez magának, idővel főügyésszé lép elő. Vagyonában is gyarapodik, ám apja bánatára családot nem alapít. Szép jövőt ígérő pályája derekán, harminckilenc évesen éri a halálos szívroham.

A magyar színjátszás legendás hősei kedvelik, de nem sokra tartják a kellemetlen hangú, ügybuzgó joghallgatót, aki minden javadalmazás nélkül szolgálja a társulatot. Kis szerepeket játszik, divatos darabokat fordít le vagy alakít át a magyar színpad szerényebb lehetőségeinek megfelelően. Sajnos egy kicsit túlértékeli saját helyzetét, megkéri a karrierje elején álló Széppataki Róza kezét, és csodálkozik, hogy az új csillag a K. J. monogramból arra sem jön rá, hogy aki a kérője. A sértett szerelmes aztán vigyázatlanul megsérti a közben Déryné ifiasszonnyá vált primadonnát. Ezután gyorsan távoznia kell. Kecskeméten még egyszer színházat álmodik a piactéri mészárszék épületébe, de csak ügyes tervrajza marad ránk.

Írói pályája észrevétlenül indul. Történelmi drámáit elsősorban a cenzúra miatt nem lehetett akkor játszani, később nem bizonyultak érdekesnek a felújításra. Csupán a Luca széke karácsony éjszakáján (1813) című vígjátékát játszották néhányszor.

Egyetlen halhatatlan művét, a Bánk bán—t 1815-ben írta – már a színháztól való távozása után – az Erdélyi Magyar Múzéum pályázatára, az épülő kolozsvári színház számára. Jó magyar mód szerint a színházépítés elhúzódik, a pályázatot évek múlva zárják le, a díjakra nem jön össze a pénz. Katona művéről tudomást sem vesznek, talán el sem jut hozzájuk. Pedig ha mást nem, méltányolniuk kellett volna, hogy a Bánk bán már – szemben a hazai gyakorlattal – az európai színpad normái szerint ötös és hatodfeles jambusokban volt megírva. Közben a szerző tovább javítgatja szövegét, mai változatát 1819-ben dolgozza ki. A magyar dráma új csillagával, Kisfaludy Károllyal kíván versenyre kelni, de a cenzor nem engedélyezi a darab színrevitelét. A Bánk bán könyv alakban 1820-ban jelenik meg, Kecskemét város főbírájának és tanácsának szóló ajánlással.

Életének hátralévő tíz évében a megkeseredett katona több darabot már nem ír. A Bánk bán-t 1833-ban mutatják be Kassán, 1861-ben a Szózat zeneszerzőjének, Egressy Béninek a szövegkönyvére Erkel Ferenc operát komponál. Azóta a Bánk bán nemcsak nemzeti drámánk, hanem nemzeti operánk is. Klasszikus értékeit elsőnek Arany János ismerte fel, szövegének a mai nyelvhez való igazítását Illyés Gyula kísérelte meg.

*