Cesinge János (Janus*) Pannonius

 

 Janus Pannonius arcképe, Plautus-kódex

    Cesinge az első magyar nyelvtannak a „Grammatica Ungarica”-nak hírneves szerzője 1434-ben aug. 29-én született Pécsett, Baranya megyében. Szülői Lajos ács, anyja Zrednai Vitéz Borbála voltak. Nevelésének első zsengéit egyszerű, de nemes lelkű szülőitől nyerte. 1445-ben anyja fivére János, akkor nagyváradi püspök az élénk ifjút Olaszországba küldötte bővebb kiképzés végett. A művészet országa új világot tárt föl előtte s a költés múzsája szívét lángra gyullasztotta, az írók és művészek nemes barátsága pedig tehetségeit mindinkább fejlesztette. Ferrariában Gvarininál lakott. E nevezetes férfiú lakása az írók s művészek lelkes körének középpontja volt. Itt ismerte meg Galeottit (A magyar nyelvről „De Math. Corv. Dictis et factis” a m. nyelv sajátságairól értekezik) s másokat, kik a lelkes ifjút bizalmukkal megajándékozták s Cesinge életének legszebb óráit az emlékezet sohasem múló örömeivel fűszerezték meg. Innen Paduába ment s ott a felsőbb tudományokat hallgatta. Ismeretekben gazdagon visszatérve honába 26 éves korában pécsi püspökké nevezték ki. Mátyás király őt eleintén nagyon szerette s hadjárataiban is kísérője volt, különösen 1464 a bosnyákok, 1469-ben pedig a csehek ellen.
    Később azonban a király meggyűlölte őt hűtlensége miatt, a midőn Mátyás pártfogóját, Vitézt, ekkor már esztergomi érseket Visegrádon fogságba ejtette, Cesinge e hírre Zágrábba menekült s ott fejezte be viszontagságos életét 1472-ben.
    Hulláját a pécsi papság szülőföldjére hozta, de Mátyástól való félelmében eltemetni nem merte s egy beszurkozott koporsóban őrizte. Pár év múlta Mátyás Pécsre jött s a papság könyörgésére nemcsak megengedte eltakarítását, de meg is dorgálta őket indokolatlan félelmökért.
    Cesingét ekkor díszesen eltemették. Sírhalmára a király helybenhagyásával a következő sorokat vésették:

„Hic situs est Janus, patrium qui primus ad Histrum,
Duxit laurigeras, ex Helicone, Deas,
Hunc saltem titulum, livor, permitte sepulto,
Indvidiae non est, in monumenta locus.”

    Cesinge Európa új-latin költői között egyike a legnevezetesebbeknek. Írt eposzt, epigrammokat, elégiákat s leveleket. Szerencsésen fordított Plutarch- és Demosthenesből. Hadi énekei a táborban nagyon el voltak terjedve.
    Cesinge politikai szónok is volt, egyszersmind első, ki magyar grammatikát írt, 1462-65 körül „Grammatica Ungarica”*  cím alatt, hihetőleg latin nyelven. (* Janus ille Pannonius, Episcopus Quinque-Ecelesiensis nostrorum Poetarum celeberrimus, cum tanta doctrina et authoritate praedicatus (praeditus) fuisset, tamen non erubuit UNGARICAM GRAMMATICAM conscribere. Quam si majorum  nostrorum negligentia non amisisseinus, haberemus certe, quo in hoc quoque studii genere gloriaremur. Joan. Decius Barovius, a Bod Péter M. Athenása előbeszédében.) A mű csak kéziratban létezett, s már 1598-ban Decsi János Telegfi Jánoshoz írt levelében fájlalja annak elveszését.

Irodalmi munkássága

1512. Panegyricum Gvarianum, et Elegia de arbore foecunda. Bécs.
1528-ban Wolfhard gyűjtötte össze munkáit Bolognában.
1784-ben gr. Széki Teleki Sámuel adta ki munkáit Trajectomban.
Elvesztek Annales Regni Hungariae. Tomyris és Trotta versei, Marcel elégiáinak fordítása, Brutus és Galba élete Plutarchusból fordítva és a híres Grammatica Ungarica.
1796-ban Koller adta ki leveleit Hist. Episcopatus Quinqueccel. IV. kötetében „Olv. Czuczor »Cesinge énekei.«

(* Cesinge a Joannes nevet az akkori tudósok szokásaként cserélte föl a deákosabb hangzású Janus névvel. Így vette föl vezetéknevéül a Pannonius nevet, mellyel hihetőleg hazájának régi elneveztetésére célzott.)

Forrás: Vutkovich Sándor: Élet- s jellemrajzok. Pozsony 1873.

Janus Pannonius (1434-1472)

 

A Duna-Dráva szögének egy azóta nyoma veszett falucskájából indult el Pécsre, majd onnan Itáliába egy hajdani vézna, álmodozó fiúcska: Csezmicei János. Anyai nagybátyjából, a pap, az autodidakta Vitéz János főúri nevelőből, titkárból püspök lett és pártfogásába vette a nepos-t, a falusi bocskoros-nemes ácsmester fiát.

A 15. század közepe, a rinascimento, a humanizmus mámoros kora. A középkori nemzet- és államalakulások homályos korszaka lezárult. Kialakult az európai nemzetek képe. Kelet felől már a kereszteshadjáratok lebbentették fel a titokzatosság fátylát, dél és nyugat felé vakmerő hajósok indulnak felfedező utakra. A középkor mélységes lelkiségébe, ahol szépség és vadság, kultúra és babona, kutató emberi szellem és atavisztikus indulatok homályos zűrzavarba kavarodtak össze, reflektorként új meglátások világítottak be. Lomtárakból és a föld alól előkerült tudományos, irodalmi és képzőművészeti alkotások fényénél rendeződnek az eszmék, a tudományos, művészeti, jogi és politikai törekvések, berendezkedések. Az ókor hatalmas kultúrájának megismerése forradalmi lázba hozta Európa intellektueljeit és új hajtásokra ihleti a szellemeket. Új világ van születőben, új testi és új szellemi világ.

A humanizmus világának tűzhelye, Itália, ekkor lendül fényének csúcsára. Hajói, kereskedelme versenytárs nélkül uralkodnak a Földközi tengeren. Iskoláiból az ókori kultúra teljességének ismeretében kerülnek ki az ifjak tízezrei. Pompás paloták emelkednek, Mantegna, Leonardo da Vinci és az új művészet más héroszai már működnek és szépséggel töltik meg a világot…

Itt a meleg délvidéki ég alatt, kultúrával és féktelen életkedvvel telt világban virult az első magyar műköltővé Csezmiczei János Janus Pannoniusszá. Mámorosan énekli nagyszerű korának dicséretét:

De fényes korunknak akadhat-e párja?

Tán az aranykor is újra visszaszállna…

Sok Athén van mostan, táborok, vezérek,

új dolgok születnek, múltak újra élnek.

Korunkban az ember azt is hihetné már,

hogy mostan él Sándor vagy Julius Caesar.

Napunk versenyezhet fényes napjaikkal

s minden szellemet a kor tettekre sarka. –

Eszemadta dolgok, mesterség, művészet,

akár hajógyártás, akár hadigépek.

Van sok csodás jármű, mérnök, feltaláló;

Phaedra asszony akad most is, intrikáló;

Endymionhoz jár titkon sok Szeléne;

szobor is – különbet Feidiasz sem vésne.

Venus ha van, támad festője, Apellesz.

Büszke Tyrusz, Szidon most is hamu, por lesz.

De születnek szobrok, gyúl a bibor éke,

rengeteg paloták merednek az égre. –

Eltünt a Labyrinth, leomlott Babylon;

hol a templom, melyet épített Salamon,

óriás Kolosszus, mauzoleum, gulák?...

De nézd, ott a tengert fényes hajók túrják,

egy-egy mozgó sziget, egy-egy tornyos város,

evező, vitorla, árbóc olyan számos…

Se szeri, se száma most a dalnokoknak,

soha ennyi babért költők nem arattak…

Róma harci rendje, nézd csak, újra éled,

körsáncokat ásnak, védőárkot mérnek…

De ha vártörésre kerülnek a dolgok,

nemcsak vetők vannak és guruló tornyok,

faltörő kos helyett – ezt nem tudták hajdan,

dörgéstől riadtak akkor csak viharban –

bőgő vastorok vet mostan kő-villámot…

Nyolc éves korától tizenkét éves (Marcellus) koráig tanul Janus Ferrarában az európai hírű Guarino mester keze alatt. Csodagyerek volt. Korán megnyilvánuló latin verselő virtuozitása tiszteletet és meglepetést keltett: hiszen „barbár” volt, nem itáliai! Mégis túltett Róma bennszülött letéteményesein. Sziporkázó epigrammái, hosszú panegyricusai hírt és dicsőséget biztosítottak számára már, mire átköltözött Padovába kánonjogot hallgatni, doktorálni. Ez már a jövendő karrier érdekében történt.

Mihelyt Mátyás király trónra lépett, 1458-ban Janus Pannonius itthon terem Magyarországon és a fiatal király az alig huszonnégy esztendős ifjúnak gazdag stallumot biztosít: a pécsi püspökséget. Viselt királyi alkancellári, személynöki és macsói báni hivatalt is. De sem itthon, sem püspöki méltóságában nem érezte jól magát. A pápa évekig késett megerősítésével, hiszen a fiatal püspök istentelen és egyházellenes epigrammákkal előzőleg már alaposan kompromittálta magát. Itália nagyvárosai, mozgalmas élete, dús kultúrája helyett itthon csendes, sivár életű országot, kövér urakat talált, a déli verőfény helyett zordabb éghajlatot. Eleinte szorgalmasan versel Mátyás királyról és az udvari poéta szerepét játssza, de versei nem találnak visszhangra. – Mátyás udvara csak jóval később, Janus halála után vált kultúrközponttá -, és a költő elkedvetlenedik, elhallgat.

Magyarország a 15. század közepén nagy, egységes, gazdag ország. Bizánc már nem létezik, Oroszország akkor van születőben. Átmenetileg Magyarország Kelet-Európa vezérlő nagyhatalma. A belső bomlás jeleit és azt, hogy az erejét meghaladó nagyhatalmi szereplés felőrli, csak prófétai szem vehette volna észre. A török áfium, német maszlag még elképzelhetetlen távol volt… Itt is megvirradt már az újkor. A rinascimento, a humanizmus ide is beköszöntött. Templomok, paloták épülnek, könyvtárakat létesítenek. Festők, szobrászok dolgoznak. Janus Pannonius nagybátyja és pártfogója, Vitéz János – most már esztergomi érsek – beszédei és levelei már világviszonylatban is tiszteletet keltenek a magyar humanizmus szárnypróbálgatásai iránt. De az új szellem csak most terjed. A jövő nemzedék magyar humanistái még fiatal diákok. És Janus Pannonius magára van hagyva.

A kényszerű tespedés, a mind jobban elhatalmasodó sorvadás testi fájdalmi közt mégis lelki levezetést keres. Így születnek meg Janus Pannonius magyarországi elégiái, költészetének legbensőségesebb darabjai. Öt költeményben szól betegségéről, a magyar irodalomban Reviczky Gyuláig nem hallott halálváró, halálfélő versekben; három fűződik halálesethez, három vészes természet jelenséghez. Ebben az időszakban csak két elégiája képvisel derűsebb hangot.

Állandóan lehangolja betegeskedése, amelyet fokoz, hogy zászlós úr létére, személyesen is táborba kell szállania a török ellen.

Költő vagyok bár, háborúba mentem,

hol széllábú lovas török csatáz;

nyilzápor sem riasztott vissza engem,

de minden vasnál szörnyűbb jött: a láz!

(I. könyv 9. elégia)

A királlyal is ízetlenségei támadnak, amelyek mindjobban kiéleződnek. Egyszer, követjárásban megfordul még Rómában, de hiába vágyódik oda vissza, többé nem láthatja. Mi tartsa a lelket a meghasonlott költőben? Előveszi az iskolás korában tanult filozófiát, az újplatonizmust. Lélekvándorlás és mitológiai hiedelmek az a pótvallás, amelybe a halódó püspök menekül. Így halad a vég elé.

Ingerülten, mindennel meghasonlottan, mindennel leszámolva rohan bele egy Mátyás elleni összeesküvésbe. Vagy talán ő maga szervezte? A csíny megbukik. Janus Pannonius nem kér és nem fogad el kegyelmet. Makacsul védekezni próbál, aztán kincseit összeszedve menekül. Végre. Vissza. Itália felé. De nem jut odáig. A horvát erdőségekben lévő kis Medvevárban végez vele a betegség. Évtizedes vergődő megalkuvás után tragikus, költői befejezés.

Szent Istvántól Ady Endréig – hosszú út. Sok magyar zseni gyújtotta meg ez idő alatt fáklyáját Nyugat tüzén. Ami Ady Endrének Páris, költészetének megihletője, kifinomult, kulturált lelkének tűzhelye, otthona, az volt az ötszáz év előtti magyar zseninek, Janus Pannoniusnak Itália. S miképpen hazátlanná lett hazájába Ady, mert nagyobb, magyarabb volt kortársainál, akiket megelőzött, ugyanúgy társtalanul állt, tehetségében elakadt, lelkében meghasonlott régi-régi poéta-őse, Janus Pannonius.

Ő az első magyar a világirodalomban. És ő az első magyar műköltő. Másfél századon át a magyar humanista költők példaképe, mestere. Nemzeti-kulturális öntudatot jelentett az utókor számára. Aztán mégis feledésbe ment. A nemzeti nyelv újjászületése, megerősödése kiszorította. De mégis meg kell ismernünk. Mert a magyar irodalomnak kimagasló alakja. A 15. századnak központi, korszakot jelentő magyar írója. Megismertetését és rehabilitálását szolgálja készülő teljes magyar Janus Pannonius-fordításom.

Elkésett? Talán igen. Én mégis hiszem, hogy nem. A sporthírlapok és detektívregények előre törnek, a humán tudományok háttérbe szorulnak. A technika irtózatos diadala, a természettudományos világnézet szörnyű válsága, a nemzeti ellentétek, a társadalmi gyűlölködés mai idején a lelkek keresik a humanizmushoz, az emberiességhez visszavezető utat. A humanizmus. egységesebb, szebb, okosabb, testvéribb Európa évszázadokig készült lelki épülete, örök ideálja.

Janus Pannonius érték a mi számunkra, mert nagy magyar költő volt a 15. században és érték, mert humanista volt.

Geréb László

Forrás: Literatura - Beszámoló a Szellemi Életről, 13. évf. Bp., 1938. július 15.

Janus Pannonius: Búcsú Váradtól, Mikor a táborban megbetegedett, Mars istenhez békességért

Forrás: mek.oszk

I.       Janus Pannonius élete

II.

a)      Búcsú Váradtól

b)      Mikor a táborban megbetegedett

c)      Mar istenhez békességért

III.    Janus Pannonius jelentősége

A Janus Pannonius felvett név. Eredeti neve Csezmiczei János. 1434-ben született Csezmicén, Horvátországban. Neveltetéséről nagybátyja, Vitéz János, esztergomi érsek gondoskodott. Hét évet töltött Ferrarában, ahol a humanista műveltséggel ismerkedik, tanul, fordít, verseket ír. Hazatérve nagyváradi kanonok, majd pécsi püspök lett. Részt vett a király hadjárataiban, később azonban szembefordult politikájával. 1472-ben a horvátországi Medve várában tüdőbajban meghalt. Olaszországból hozott gazdag könyvtáranyaggal gazdagította Mátyás könyvtárát.

A Búcsú Váradtól című műve egy korai verse. 1451 elején Ferrarából vakációra tért haza, s szabadsága egy részét Nagyváradon töltötte. Innen hívta nagybátyja Budára, ekkor írta ezt az elégikus hangvételű verset.

A búcsúzás mindit összetett érzés: visszatartó kedves emlékek és várható élmények keverednek. A hazalátogató Janus Pannonius verse a humanista reneszánsz otthonaként mutatja be Szent László városát, Nagyváradot.

A középkori monda szerint, mikor a székelyek élethalálharcot vívtak a tatárokkal, egy hatalmas alak jelent meg köztük kezében csatabárddal, s eldöntötte a küzdelmet a magyarok javára. Utána László király bebalzsamozott testét verejtékben fürödve találták koporsójában, a nagyváradi székesegyházban.

A vers szerkezete hét egyformán felépülő versszakból áll, melyeket a motívumok és az értékek ellentéte jellemez. Mindegyik versszak hatsoros és 11 szótagból áll. A költő egy-egy versszakban búcsúzik a Nagyvárad környéki téli tájtól. Az utazást a hó, a ködös fagy nehezíti meg. Később feloldódik a szorongó, tétova hangulat. A negyedik versszakban a város visszahúzó elemei jelennek meg. Búcsúzik a hőforrástól, Vitéz János humanista könyvtárától, a híres királyszobroktól.

Janus Pannonius Szent László pártfogó segítségét kéri az utazás alatt.

„Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk!”

A refrén, a versszakok végén ismétlődő útrahívás a vers erőteljes dinamikáját adja. A Budára siető izgatott költő lelkivilágát tárják fel ezek a sorok. Maradna: mert ideköti a táj, a város szeretete, a humanizmus eszményképe: Vitéz János könyvtára, a híres királyszobrok, a város történelmi emlékei, a szent király tisztelete, de sietnie kell Budára. A téli táj bemutatásán a költő belső lelkivilágának hangulata tükröződik. Ez a búcsúvers a magyar humanista líra hazai tájon fogant első remekműve. A türelmetlen tettvágy, a feszült várakozás, vágyódás a múlt szép élményei után és a jövő iránti bizakodás érzése hatja át a költőt.

Életrajzából tudjuk, hogy ezt az utat valóban megtette. Az elégia tehát valóságos élményeken alapszik. A vers érzelemvilága, kifejezésmódja ezért is ennyire hiteles. A költő személyesen érezhette át az útnak minden gyönyörűségét és gyötrelmét. A vers zártsága és a lírai én zaklatottsága között ellentét feszül, mint ahogyan a megjelenített képek, jelenetek nyugalmát a refrén dinamikus ereje ellenpontozza.

A versszakok a búcsúzásnak egy-egy motívumát szólaltatják meg. A téli táj képei növelik a költő szorongását, de tudata minden versszak végén azt erősíti benne, hogy menjen, siessen, mert Budán a király várja őt. A kedves emlékek feletti nosztalgiázás és ezzel szemben a minduntalan parancsoló kötelességtudat a humanista ember értékrendjét mutatják.

Janus Pannonius 1464-ben részt vett a Zvornik várát ostromló hadjáratban. A költő szervezete nem bírta a tábori életet, és hamar megbetegedett. Ekkor írta a Mikor a táborban megbetegedett című versét, mely 60 disztichonból áll. A forró láz eszébe juttatja Prométheuszt. A Prométheuszt átkozó sorok között feleleveníti a régi aranykort, azt a kort, amikor még nem volt szenvedés. A versben a különböző érzelmek váltakozása, hullámzása jelenik meg. Majd az ironikus önjellemzés és a késő bánat hangjait hallhatjuk. Barátai hiába intették, nem hallgatott az okos szóra, most pedig bűnének következményét, a betegségét kénytelen elviselni. A verssorok rettenettel és halálfélelemmel teltek meg. A költő perbe száll a sorssal, a könyörtelen istenekkel. Nem akar meghalni, de hiába fél, érzi, hogy itt a vég. Ettől kezdve búcsúzássá válik a vers. De nemcsak a fiatal férfi búcsúzik, hanem a költő is, akinek halálával a neve is elvész.

Janus Pannonius szembefordult mindenfajta háborúval. Humanista szemében pedig az egyik legfontosabb érték az élet, a béke. Mikor már megundorodott mindennemű háborútól, akkor írta a Mars istenhez békességért című versét. Mars emberellenes isteni tevékenysége ellen szólal meg. Az első 14 sor megszólítások halmozása. Az első 7 sorban istenfélő magatartást tanúsít, majd a második 7 sorban elutasító gyűlölete kap hangot. Az utolsó sorban egy elcsendesülő könyörgést rebeg: „Atyánk, kíméld megfáradt pannon népemet!” Ebben a mondatban csupán a megfáradt nép iránti aggodalomból szólal meg.

Janus Pannonius a humanizmus korának egyetlen jelentős magyar költője volt, aki méltán mondhatta: „Szellemem egyre dicsőbb, s általa híres e föld”.

Forrás: Házi dolgozatok könyve 1. – A kezdetektől a felvilágosodás irodalmáig – Szerkesztette: Maczák Edit – ITEM Könyvkiadó

Janus Pannonius: Nyárdél egén ragyogó üstökös

Déli verőfényben mért villog üstökös ott fenn?
Rendbontó csillag: nappal a földre ragyog.
Már az Oroszlánnak feketés-rőt fürtözetén át
Fölfele hajtja a nap nyári, heves lovait
És nem hagyva a sok kusza árnyat hosszúra nőni,
Függélyes nyilat ont Afrika népeire.
Minden lángol most: ilyenkor a szép szűzi égbolt
Nem tűr egy szeplőt, foltot az arculatán.
Mélykék köntösű éjt telehintő mennyei fények
Lángba-vakult seregét rejti a nappali ég,
Ám egy nagy jövevény, bátrabban, mint valamennyi,
Fenn-égő nappal mit se törődve vakít.
Minden időszakban süt e bíbor-tüzű kométa,
Csóva-uszálya nehéz háborúval fenyeget.
Ó, te, akár Jupiter légy, legfőbb úr a magasban,
Vagy Vénusz kedvelt, bájteli csillaga tán,
Vagy fiatal lobogás, kit az isten rendel az égre,
Hogy te segéld Phobeus lankadozó erejét.
Ó, te szerencsefi, fent versenghetsz nap sugarával
S nem csak a zord éjnek mennyei ékszere vagy.
Gyászt, szomorúságot sose hozz, kedvezzen a fényed.
Űzd el a balvégzet gyilkait és cseleit.
Győzd le a Saturnus vad hidegét: és Marsot, az ártót,
Mérsékletre tanítsd, nagy heve kárt ne tegyen:
Add, hogy Arcturus viharától félni ne kelljen:
Hosszas záporesőt már sose öntsön a Kos:
Édes arany szőlőnk a Bököl jéggel le ne verje:
El ne aszalja a dús völgyet a Kánikula:
Bősz Orion a hajóst tenger mélyére ne döntse
Szablyát és buzogányt rázva a bárka felett,
S óvja a jó Castor tarajos-habú áradat ellen,
S révbe vezesse a hét-csillagú Medve kegye.
Föld a vetett gabonát majd százszor visszafizesse,
Sok halat adjon a víz, jó levegő madarat.
Kínzott földünkön veled újra viruljon a béke,
Zárja be végképpen Janus a fegyvereit.
Minden népnek hozz virulást és tiszta szerencsét,
Mégis főképpen Pannoniára tekints:
Űzd a nyilas törököt mind Hellespontuson által,
Kit most hűtelenül hoz mifelénk a Duna.
Tiszteljék a királyt az urak, s a király velük együtt
Kormányozza szívét, jóra vezesse honát.
Így lész a legnemesebb a rózsa-világú tüzek közt
S lángot-ölő habokat már sose érj nyugaton.

(Ford.: Weöres Sándor)

Janus Pannonius: A haldokló Janus Pannonius

Hírnevemet testemmel a gyászos perc elorozta:
Így halmozz, nyomorult, kincseket, ócska vagyont!

1472. március 27-e előtti napokban

(Ford.: Tellér Gyula)
(Forrás: Az elmúlástól tettenérten old. – Válogatta és szerkesztette, az előszót írta Z. Szabó László - Kozmosz Könyvek, Bp. 1983.)

Janus Pannonius: Mikor a táborban megbetegedett

Táborozom költő létemre, s nem remegek ha
Gyors paripán száguld, és nyilat ont a pogány;
Más rémít: ártalmas láz fene lángja emészt el,
Kardnál metszőbb tűz marja, fogyasztja tüdőm.
Hogyha talán élsz még, hosszan kínlódj, Prometheus,
Sírban mázsás kő nyomja a csontjaidat,
Mert te vagy emberi fajtánk legfőbb bajkeverője,
Vétked lett valahány rút nyavalyánknak oka.
Nem sorvasztották azelőtt járványok a testet,
Nem volt sápkór és fojtogató köhögés;
Akkor még vadonok csendjében élt a halandó,
S meg nem támadták erdei dúvadak őt;
Fákon lelt eledelt, italát kristálypatak adta,
Otthona barlang volt és nyoszolyája a gyep.
Senki se sajtolt még gyógyírt a növény-gyökerekből,
Senki se gyűjtött még gyógyerejű füveket;
Sebre kenőcsöt nem kentek, nem vágta ki akkor
Hozzáértő kéz még a lobos kelevényt;
Nem járták az arab kikötőket még a hajók, s nem
Hoztak a tengeren át illatozó rakományt.
Vad, de egészséges volt akkor az élet, a kórok
Nem kurtították úgyis arasznyi utunk,
És ha az aggastyán végső órája közelgett,
Fáradt teste szelíd álom ölébe alélt.
Ám te ravasz csellel megloptad az ég kupoláján
Tündöklő napnak mennyei fáklyatüzét;
Bosszúból a halált s a halált okozó nyavalyákat
Küldte reánk a dühös, megcsalatott Jupiter.
Szkítia szikláin méltán vagy fogva azóta,
Láncraveretve örök jégsivatag közepén;
S mert az egek bosszúálló madarára nyilat lőtt,
Csúnya hibát követett el maga Herkules is.
Régi közös bajokon síránkozom én, de miattuk
Méltó megtorlás sujtja ma bűnömet is.
Ó, én háborodott, odahagytam az árnyat, a békét,
Csábítottak a vad harcok, a trombitaszó!
Kórság, sápadt Félelem és Düh, rút Nyomor, ádáz
Arcú Vérontás táborozik ma velem.
És e nehéz életmódhoz túl gyönge tüdőmnek
Hőség, por, zivatar s éji hideg sokat árt.
Mily jó volt csacsogó csermely partján heverészni
Hűs árnyékot adó tölgy terebélye alatt,
Válogatott könyvek szépségein elgyönyörödni,
S almát szedni a fák roskatag ágairól.
Többen mondták már: "Vess számot erőddel is, újonc!
Mily vészes hevület hajt ide esztelenül?
Éppúgy festhet Achilles, míg fon a scyroszi rokkán,
S Herkules izmos két marka között a guzsaly,
Mint te a szablyáddal, fejeden fényes sisakoddal,
S mint jobbodban a nagy dárda kemény fanyele."
És én mégis vas lábvérttel öveztem a lábam,
Bölcs intelmük elől eldugaszolva fülem,
Testem olasz földön vert páncéllal boritottam,
Vértben vért ellen víni vitéz viadalt.
Most élvezhetem azt, mire oly makacsul törekedtem,
Hős haditetteimért itt a magas jutalom.
Írok, s érzem közben a lázrohamot közeledni,
Dermesztő fagya már terjed a tagjaimon.
Kékül már ajakam, híg nedv csöpög orrlyukaimból,
És hallom vacogón összeverődni fogam.
Ujjhegyeim s lábujjaim is már eljegesedtek,
Olykor szinte megáll, majd szaporáz üterem.
Födjétek, szolgák remegő testem takarókkal,
Bár azokat később sorra a földre dobom,
Mert már szinte kigyúlok a hőtől, mint az a fáklya,
Mely kénhez közelít, s lángja magasra lobog.
És ez a lopva növekvő láng nem húny ki azonnal,
Mint az a másik, amely falja a száraz avart;
Ez makacsul pusztít idebenn nyomorult kebelemben:
Vidd a meleg takarót, vidd a pokolba, fiú!
Mely isten zúdítja reám, ó Aetna, a lávád?
Tán ereimben forr lánghabod, ó, Phlegethon?
Jaj nekem! égek! Látogatóm, adj hűs vizet innom,
Tengert árassz rám oltani lángjaimat!
Pactolus, Hermus, Tajo, ma aranyporotoknál
Egy korty hűs folyadék százszor előbbrevaló.
Nessusnak vértől csepegő ingével a testén
Herkules égett így egykor az Oyta hegyén.
Mily bűn hozta, könyörtelen istenek, árva fejemre
Bosszutokat? Mi lehet bennem a gyűlöletes?
Bűntessétek a bűnt, hadd vesszen a gyilkos, a rabló
S templomfosztogató, hisz van ilyen sok ezer.
Phoebus papja vagyok, s dalaim még szárnyra se keltek,
Óvjátok legalább addig az életemet.
Sok versem van, amely végső csiszolásra szorul még,
Sok versem töredék lesz, ha be nem fejezem.
Méltó lennék élni, tudom, csak hatna reátok
Ész és ifjúság, kellemes orca s alak.
Elkövetett büneim soha nem tagadom, de ha még oly
Bűnösen éltem is én, becstelenül sohasem.
Mentsetek engem fel, bármit cselekedtem, a bűnös
Bánata egyszersmind bűne bocsánata is.
Hasztalan esdeklek, nem fog megszánni a zordon
Atropos és szavaim messze sodorja a szél.
Érzem, mint közelít az a végső pont, hol e testből
Napjai fogytával lelkem is elmenekül.
Ó, kéklő égbolt, ó, dombok, réti füvellők!
Ó, kristálypatakok, zöldbe borult ligetek!
Együtt távozom innen az édes napsugarakkal,
S mit hagyok emlékül? Jaj, csak a puszta nevem!
Ó, hogy a bátyám s jó nővérem messze van innen,
S nincs, ki lefogja szemem, nincs, ki a sírba tegyen!
Édesanyám, kegyesen bánt véled a sors, neked is jobb,
Hogy temetésem előtt elragadott a halál.
Mit tennél, ha tusámat végig kellene nézned?
Vagy ha a gyászos hír hirtelen érne utol?
Gyorsan az írótáblámat, mert úgy akarom, hogy
Lelkem legvégső óhaja álljon azon.
Drága barátaim, ott ássátok nékem a sírt, hol
Harmatgyöngyöktől csillog a zöld s buja fű,
Dús lombú erdők, s a kies rónák közepette,
Hol nimfák járják ünnepi táncaikat,
Ott, hol a lágy szellőfuvalom csupa balzsamos illat,
És a dalosmadarak bús dala zeng epedőn.
S hogy ne boruljon mély feledés rám néma siromban,
Azt akarom, hogy e vers álljon a sírkövemen:
Itt nyugszik Janus, kivel ősi Dunánkhoz először
Jöttek a szent Helikon zöldkoszorús szüzei.
Ezt a dicsőséget, ó, hagyd meg a holtnak, Irígység,
Rosszakarat, kíméld hült porait legalább!
(Ford.: Kálnoky László)

(Forrás: Az elmúlástól tettenérten 18-22. old. – Válogatta és szerkesztette, az előszót írta Z. Szabó László - Kozmosz Könyvek, Bp. 1983.)

Janus Pannonius: Pannónia dicsérete

Eddig Itália földjén termettek csak a könyvek,
S most Pannónia is küldi a szép dalokat.
Sokra becsülnek már, a hazám is büszke lehet rám,
Szellemem egyre dicsőbb, s általa híres e föld!

(Ford.: Berczeli Anzelm Károly)

*

Hazafias vers egy olyan korban, amely a nemzetállamok felemelkedésének ideje; olyan nyelven, amelyet a nemzetnek igen kevés polgára értett; egy olyan király uralma idején, aki a nemzetközi tudományosságot és a művészeteket honosította meg hazánkban, elterjesztette a humanizmus és a reneszánsz eszméit, kedvelte sőt kegyeibe fogadta, majd száműzte a nagy reneszánsz poétát?

Különös történet húzódik ennek a hondicséretnek a hátterében. Felderítéséhez meg kell ismernünk a Janus költői és világnézeti képének alakulásában szerepet játszó tényezőket, és ismerni kell azt a környező világot is, amelyben a pálya világi íve felemelkedett, majd lehanyatlott – igen rövid, mindössze 38 év alatt.

Janus szellemi érlelődése Guarino Veronese (1374-1460) olasz humanista ferrarai iskolájában kezdődött, ahová nagybátyja azért küldte, hogy - mint azt Vitéz János Levelezésének második előszavában, olvassuk – olyan helyre kerüljön, ahol „nem a hazai árnyékot keresik, hanem a lényegre törnek”. A platóni ideatant elsajátító reneszánsz humanista fogalmazásában ez annyit jelent, hogy az árnyékképpel szemben az ideák világát kell keresni, de nem a transzcendens ideákat, hanem az ideálisnak tartott államot és kultúrát, azaz Itáliát.

A reneszánsz gondolkodás emberközpontúsága, sőt az embert magasba emelő elméletén kívül Janus a klasszikus tudományokat és művészeteket tanulta Guarino iskolájában – miután elsajátította a latin és a görög nyelvet, s az előzőn tökéletesen beszélt és írt -, antik költőket és írókat olvasott. Közülük elsősorban a római irodalom alkotói álltak a reneszánsz érdeklődésének fókuszában: a korábbi kultúra átvételének gesztusában ők voltak a reneszánsz művészek elődei. Amiként átszállítotátk a Múzsákat a Helikónról Rómába, úgy vette át a római kultúrát a reneszánsz Itália. Lucretius írta Enniusról (I. 117), hogy elhozta az itáliai népek közé az örökké virító koszorút. A reneszánsz Petrarca szerint „a költőnek nevezett alkotó visszahozza az elmenekült vagy elűzött Múzsákat egy nyugalmasabb vidékre”. Janus mestere, Guarino is a rómaiak kultúramentő tevékenységét dicséri: „Bölcsebb volt Cicero: az akhájok szó-tudománya / Minden polgártársánál magasabbra emelte” (Csorba Győző fordítása). Az itáliaiak Róma-centrizmusa – minthogy elődeiket látták a rómaiakban – érthető. Ám a messzire látó Janus hellénpárti is volt, véleménye szerint az rombolta a római lelket, ha Athént semmibe vette, s így ír erről Guarinónak: „... támaszd létre olyan sok / Század után a görög Múzsákat, légy a dicsőség / Első bajnoka...” (Csorba Győző fordítása).

A görög és a római elődök közül a legnyilvánvalóbb hatást Martialis gyakorolta Janusra. Epigrammáinak tömör csípősségét, szellemességét, ellentétező szerkesztését, csattanóra élezettségét tőle tanulta. Ám Janusnál az ókori minta nem szolgai utánzást jelentett, sőt megvetette azokat, akik az ókorért csak régisége miatt rajongtak: martialisi módon csipkedi meg az egyik ilyen – mai szóval – sznobot:

Sok-sok századon át már írtak könyvet, ezernyit,
s bárha tudósokat is, mégse művészieket.
Mégis a versemnél azokat te különbnek ítéled,
mert hogy régibbek, mint az enyém, csak azért.
Annyira eltöltött amaz ódon korszak iránti
tisztelet, és mindent, hogyha szakállas, imádsz.
Nékem a dolgokban főképp ami új, az a vonzó,
és nem a fonnyadozó, Bertalanom, nem a vén...

(Nemes Nagy Ágnes fordítása)

Új Janus formálódik, aki önmagát tudatosan alakítja olyanná, amilyen eszményt állított – itáliai humanista barátai hatására – önmaga elé. A tudatos személyiségváltás büszkeségét, fájdalmát, kétkedését egy döbbenetesen lényeglátó kétsorosban foglalja össze:

Bárki csak egyszer tudja valóját másra cserélni,
Jó, aki akkor nem rontja: javítja magát!

(Weöres Sándor fordítása)

Az önformálás leglátványosabb mozzanata a névváltoztatás: a Kesincei Jánosból Janus Pannoniusszá alakulás. A név maga humanista irodalmi név, nem egyszerű fordítása a magyar Jánosnak, hiszen az Johannes (vagy Joannes) volna. A Pannonius egyszerre utal a magyar hazára, illetve a római hódoltságban (é a római civilizáció áttelepítésekor) kapott nevére. Magyarság és európaiság egyszerre van jelen a névben, amint egyszerre van jelen Janus egész személyében és költészetéen. Kulturális élményei, tanulmányai Itáliához vonzzák, emlékei és érzelmei az otthoni földhöz. Mestere, Guarion találóan jellemezte: „Nemzetségében magyar, erkölcsében olasz, tudományában csodálatos, sőt inkább bámulatos.”

Az új Janus meghirdette új tárgykörök közé nemcsak a humanita kortársakat érintő csipkelődései vagy éppen dicséretei, hódoló elégiai tartoznak, hanem az az önmegfigyelő, saját állapotára koncentráló ltásmód, amellyel testi tüneteire összpontosít. Ezekben a már Magyarországon született személyes elégiákban a legmodernebb a hangja, ezekben teljesen megszabadul a kötelező toposzoktól. Kardos Tibor írja róla találóan: „... az epigrammák inkább elméjének szikráziásai, ... az elégiák szívének tündöklései”. Mert valóban tündöklő szíve volt. Különben nem keltette volna örök életre a dunántúli mandulafácskát, nem siratta volna el mindenki anyjának kijáró tisztelettel és szeretettel édesanyját, nem fakadt volna istenkáromlásra ajka Lorenzo Valla halálakor.

Művészetének kettős természetében – az Itáliában elsajátított európaiságban, illetve az otthonról hozott magyarságtudatban – a megtanulható dolgok utánzására való készségét, illetve a világ addig meg nem énekelt tárgyaira, eseményeire való érzékenységet láthatjuk: az ókor óta ismert s a reneszánszban – Petrarca és Guarino által is hirdetett – divattá vált fogalompár, az ars és az ingenium egyidejű meglétét. Az ars az élménygyűjtés, a tanult anyag felhjalmozása és felhasználása, az ingenium az egyedi, egyszer látott, egyszer megélt élmény sajátszerű feldolgozása.

Ám ahhoz, hogy a remekművek létrejöhessenek, új élményekre van szükség. Janus 1458-ban tér haza, ahol bőségesen érik új élmények, ha nem is mindig a legkellemesebek. Leginkább a közegtelenség bántja, visszhangtalannak érzi művészetét, nem találja az Itáliában megszokott művelődési-baráti köröket. Mint pécsi püspök nem sok igazán művelt humanistával találkozik, ez kiderül levelezéséből, a levelek címzettjeinek megválasztásából. Ovidiusként Tomiba számkivetve érzi magát, és szinte szó szerint panaszolja újra római elődje bánatát.

Mért dalolok? hisz nincs, aki olvas, nincs, aki hallgat?
- Versemet olvasom én! s hallgat a Múzsa-sereg.

(Weöres Sándor fordítása)

S bár maga kesereg az otthoni sivárság és műveletlenség miatt, ezt másnak nem engedi meg. Saját példájával igazolja e föld nagyszerűségét és erényeit:

Tátod a szád, Prosper, Toszkána szülötte, hogy engem
barbár föld szült, és ostoba mégse vagyok.
Bár buta is származhat e földön akármi vidékről,
és olyan is, kiben ég, s lángol a nagyszerű szív.
Démokritoszt Abdéra ökörlegelői nevelték,
Vagy ha az egykori példák nem győznek meg eléggé:
nézd, hol szült meg anyánk – nézd, ki vagy és ki vagyok.

(Tellér Gyula fordítása)

Mivel is menti a toszkán Prosper támadásával (miszerint barbár, durva föld szülötte) szemben hazáját? Azzal, hogy nem lehet barbár az a hon, amely ilyen lánglelkű fiat szült, mint ő. Itt bukkan fel először a költői öntudatnak az a megfogalmazása, mely választott versünkben szólal meg legtisztábban. De megszólal más formában is a költői öntudat, így a Strozzához írt epigrammában:

míg élek, nevemet megjegyzik, s őrzik az élők,
s hogyha halott leszek én, olvas a kései sarj.

(Kurcz Ágnes fordítása)

Janus öntudatának két fő összetevője tehát egyrészt a költői öröklét, mellyel túlél mindenki mást, másrészt az a gondolat, hogy a hazát ő teszi híressé. Újszerűen hatnak ezek a gondolatok a barbárnak tekintett hazában, olyan nyelven, amleyet a honfitársak nem beszélnek, nem olvasnak. Ám elődeit felleljük azoknál a római költőknél, akiknek alkotói halhatatlanságát éppígy kellett hangsúlyozniuk – szemben az uralkodók múló dicsőségével és szemben a minden élőlényre váró pusztulással. Ovidius így summázza életét: „Iamque opus exegi, quod nec Iovis ira nec ignis...” (Már befejeztem a művet, amit sem nagy Jupiter dühödése... ti. nem fog elpusztítani, és sok más sem), de az igazi előkép Horatius, aki alacsony sorból jöttként emelkedett legmagasabbra, olyan magasra, ahonnan megírhatta a költői öntudat szállóigévé vált sorait: „Exegi monumentum, aere perennius”, azaz „Emléket hagyok itt, mely ércnél maradóbb” (Kosztolányi Dezső fordítása).

Az „ércnél maradóbb mű” megfelelője Janusnál a kései sarj megbecsülése, az „én szabtam görögök mértékére latin verseket legelőbb” gondolat párhuzama. Az áttelepítés-eszme értelmében: az Itáliából Pannóniába átvitt költészet, amely nemcsak nyelvében követi római elődeit, hanem versmértékben is. Epigrammái és elégiái – ókori műfajok! – versformája a legtöbbször disztichon. Hosszú-szép elégiájában, a Midőn a táborban megbetegedett című sírversbetétként még egyszer megírja a büszke költői öntudat versét:

Itt nyugszik Janus, kivel ősi Dunánkhoz először
Jöttek a szent Helikón zöldkoszorús szüzei.
Ezt a dicsőséget, ó, hagyd meg a holtnak, Irígység!
Rosszakarat, kíméld hűlt porait legalább!

(Kálnoky László fordítása)

A sírversben a Pannónia dicséretéhez képest fájdalmas felhangok is megzendülnek: irigységről és rosszakaratról szól, ami nyilvánvalóan hazája részéről éri.

Hazafias vers tehát a Pannónia dicsérete? Dehogy. A költői öntudat verse, a hazára csak a költői hírnév visszfénye vetül. Mégis hazafias vers, mert a költő nem csupán önmagának és önmagáért vívta ki a dicsőséget, hanem a haza kincsévé kívánta tenni. Ezt igazolja a Prosper-vers elemzett versünket kiegészítő fő gondolata. Hazafias vers latin nyelven? Igen, egy olyan korban, amelyben a hazát csak latin nyelven lehetett híressé tenni, hiszen kis népünk kevesek által beszélt nyelvének máig nagy tragédiája, hogy költészetünket a nyelvi korlátok miatt nem ismerik. Latinul egy olyan korban, amely egységesíteni akarta Európát kultúrában, tudományban; egy olyan korban, amelynek egyik fő reprezentánsáról, Erasmusról följegyezték, hogy csak halálos ágyán szólalt meg anyanyelvén.

Hazafias vers Mátyás uralma idején? Igen, mert a költő tudta, hogy bármily nagy királyi dicsőség legyen is Mátyásé, elmúlik vele együtt. A Mátyás kettős ünnepét üli című, megrendelt alkalmi vers gyenge panegirisz lenne csupán, ha nem villanna meg az utolsó két sorban Janus martialisi szelleme.

Most, újév napján, szent Janus atyánk, mire kérjünk?
Ily jó kezdet után teljen is így ez az év!

(Muraközy Gyula fordítása)

A Pannónia dicsérete önérzetes költőjének vívhat akárhány győzelmes csatát Mátyás, hódolhat neki a fél világ, a poéta tudja: a földi dicsőség elszáll, a művészet viszont örök. A költő megadhatta a királynak, ami a királyé, de igaz büszkeséggel csak saját költészete töltötte el. Ezért nem véletlen, hogy a Mátyás-elogium végén a római Pantheonból Janus istenhez fordul fohászában, és nemcsak azért, mert ő a búcsúzó Ó- és a kezdődő Újév istene, hanem főként azért, hogy a királyt dicsőítő vers végén az ő neve szerepelhessen. Mátyásnak talán az efféle gesztusok sem tetszhettek...

Hazafias vers? Talán nem, a hazáért ágálók modorában, talán nem, a hamis alázat nyelvén. Inkább a hazaszeretet verse, amellyel a költő olyan hazára vágyik, amelyben otthonra és megértésre talál. Amelyen megértik, hogy a hazát nagy fiai teszik naggyá. Mindez ott húzódik négysoros epigrammánk hátterében, amely tömörségében még Horatius rövid ódáján is túltesz. Négy sorban hazánk egykori és mai helyzete.

SZEPES ERIKA

*

JANUS PANNONIUS (1434-1472) költő. Ferrarában humanista műveltségre tett szert, Padovában egyházjogot tanult. Mátyás király a pécsi püspöki székbe ültette. Megromlott testi és lelkiállapota is közrejátszott abban, hogy 1471-ben nagybátyjával, Vitéz Jánossal együtt belekeveredett egy összeesküvésbe, majd menekülés közben halt meg a kivételes reneszánsz poéta. Eredeti nevét korábban Csezmiczei Jánosként emlegette az irodalomtörténet, a legújabb álláspont szerint Kesincei (szlávul Kesinaci) Jánosnak hívták.

(Forrás: Száz nagyon fontos vers – Versek és versmagyarázatok 43-47. old. – Lord Könyvkiadó Bp., 1995.)