I.
Ki minden atyja,
E földi lapra
S égboltozatra
Hintette üdvét.
Ha segedelme
Nincs: emberelme
Hiába lenne
S mi haszna küzd még.
A dőre, kába
A tengert járja.
Remélve, várva,
Hogy int a czél.
Daczátul utja
Eltérül ujra.
Keletre futna
S … nyugatra ér.
Ha meglatolja,
Hogy enhatalma
Sehogyse hagyja
A diadalt;
Imigy beszélne,
Szédülve, félve,
Szívből megtérve,
Zokogva jajt.
„Meddig hát vissza?
A végzet íjja
Hová űz izzva?
Uram ne sujts!”
II.
Fölkel a vihar zajongva,
Tornyosul vadul az ár.
Szélvész zúdul a habokra,
Rettegés az agyra száll.
Elborúl a menny sötéten,
Zúg a hullám lenn a mélyben,
A zajlás dühöngve kél fel,
Ellent senki itt nem áll!
Uralg a félés, szertefutva,
A mint az özön megjelen.
Hegy s völgyet alkot szörnyü útja,
Hajónk inogva reng le-fel.
S a mint merül a barna árba,
Majd meg fölszáll a hab csúcsára,
Szemünk mentő reménysugárra
Leselg s imánk kél csendesen.
És a szívem csöndbe hallgat,
Fölkel mélyin a remény.
Édes Mózesem! Te halljad!
Im hívlak segélyre én.
Jöjj varázsbotoddal erre,
Ám a vész tombol csak egyre
S följajdul imám esengve:
Nézz, erős Uram felém!
III.
S mérge egyre járván,
A viz megvadul.
Czédrusfát űz árján
Az orkán vadul.
Retteg a mogorva
Kormányos, lemondva,
Árboczán vitorla
Rengve lehajol.
S mikéntha tűzbe folyna,
Gőzölg meg forr az ár.
Remény tüzét eloltja
S a szem embert nem talál!
A kormányos butúlva
Ott áll egy zugolyba’;
Ki látja, azt gondolja,
Hogy megvakult talán.
Mert mi játszi módra
Leng hajónk imitt!
Itt a végső óra:
Van ki még bízik?
A kormányt a mélynek
Karja tartja már,
s mint az úr vendéget,
Lakomára vár.
S prédát a víz karja
Görcsösen fog ám.
Kikötni nagy munka
Szárazföld fokán!
IV.
Itt Uram, e nyomoromba’
Lépek aggva én eléd,
És menesztek, leomolva,
Hő esengést tefeléd.
Félve a haláltól, egyre
Tördelem kezem fejét;
És miként Jónás, remegve
Hálaszóba kezdenék.
A vészt a Vörös-tengerben
Látja méla képzetem.
És nehéz az, önfeledten
Édes dalt nem zengenem.
Hol a Jordánról regélnek,
Kéjes érzés száll belém.
Édenemnek képe éled,
Lelkem röpke szárnyra kél.
Ki a csapást földre sujtja
S ijedelmet elveszen,
Szabadulást adva, nyújtva,
Vedd hálámat kedvesem!
Hozzá, ki körülvilágol,
Emelem tekintetem
S a tengernek viharából
Kiszabadit győztesen.
Megremeg a föld is izzva,
Szirtet hogyha zúdit ő
S a mint rengve vonja vissza
Jégbe fagy völgy s bércztető.
V.
A földdel ég
Békét kötött.
Vész eltünék
Menny a viz között.
A vad vizár
Habot nem ont.
Nem rémit már:
Eltünt a gond.
Az ég szavára lelkem
Félelme szétfoszolt
És én segélyre mentem
Hol csüggedés honolt.
Bár ilyen üdvöt lelne
Az elcsüggedt csoport,*
A mely bilincsre verve
Tür átkozott nyomort!
A mely kóvályg örökké,
Mint szélvészben hajó;
Oh bár odadörögné
Neki egy égi szó:
„Bizva bizzál hitedben!
Nézd: égi fény ragyog!
A fátyol szertelebben
És véget ér jajod!”
Kemény Aladár és Szilárd Leo
(* A legnagyobb középkori héber költő Spanyolországban, élt a 11-12. században. Összes reményei, vágyai a szent föld, Sion felé vonták; ezen epedő sóvárgás nyer kifejezést hangulatos költeményeiben. Végre teljesedett hő óhaja, elindult a szent földre. Útközben a tengeren rémítő vihar rohanta meg; ezt ő itt közlött költeményében, a világirodalom egyik ismeretlen remekében írja le, mely formai briliánssága folytán a fordító elé nagy nehézségeket hárít. Juda Halévy tragikusan fejezte be életét: Jeruzsálem omladékai fölött, néma kesergése közben egy szilaj szaraczén lovag agyongázoltatta.)
Forrás: Tanulók Lapja 2. évad 43-44. szám, 1895. okt. 27., nov. 3.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése