Faludy Kornél (Rupp Kornél 1865-1900): A koldusbot

 
Csonka, béna koldus botjára hajolva,
Búsan, szótlanul áll a templom ajtóba’.
Mint az időrongált, düledező márvány
Elmereng, elbusul közelgő halálán.
Haj! De más volt, midőn kardjával kezében…
Régen volt az, régen… nagyon, nagyon régen!

Nem maradt a multból mankójánál egyéb,
Az is hogy zordabbá tegye zord jelenét!?
Ura mellett maradt hűsége jeléül,
Romlandó kebellel várva, hogy felépül
Boldogsága ledőlt oltára szivében,
Mint akkor, midőn még… régen volt az, régen!

Ifju boldog férfi mívelte kertjében,
Lágy földtakaróval földte be gyengéden.
S mikor a legelső virág feselt rajta,
A jótevő kertész messze ment, elhagyta.
Sötét vészfellegek száguldtak az égen,
Tépve a falombját… régen volt az, régen!

Sok év szállott sírba, sok borus nap tölt el,
Megjött a tizedik nyár is uj gyümölccsel.
S a ki örült volna, az messze bolyongott,
S a ki megáldotta volna a hüs lombot,
Ott pihent a hideg, sötét örök éjben,
Boldogság, üdv nélkül… s haj! Nem úgy mint régen!

Az ősz leszagatta lombjait kegyetlen’,
Pusztaság a házon, pusztulás a kertben…
… Egy ősz, egy roskatag alak jött feléje,
Csak nézte, csak nézte, könny tolult szemébe,
Aztán átkarolta, megrendülve mélyen:
„Miért nincsen minden úgy, mint réges-régen!”

„Senki, senki sincsen, kit szívemre zárjak,
Életben egyedül te, te maradtál csak!
Oh hol van a többi…? Hova… hova szállt a
Mosolygó tündér s a csicsergő madárka,
Mikor lebbentek el? Tavasszal vagy télen?
„Elszálltak messzire, régen, nagyon régen!”

… Jer hát, kisérj végig rövid életemen,
Veled tán könnyebb lesz némán elviselnem
Mit a jelen nyújt s a mult égetőbbé tesz,
Menjünk, menjünk együtt a kereszt tövéhez,
Talán megnyilik a sir, talán megértem,
Mint megértém minden gondolatát régen!?

De nem lelte sehol kedveseei sirhalmát.
Jobb is, jobb is, hátha nyugalmok zavarnák.
Jó helyök van ottan a templom ajtóba’,
Egymásra borulva, egymásra hajolva.
S elmélázva a sziv lassu verésében!
De máskép dobogott az „Ő” keblén régen!

Csonka, béna koldus a templom ajtóba’
Botjára dől némán, lassan bandukolva.
Szeme könyben, keze botján, ajka susog:
„Maradjon mellettem e görcsös koldusbot.
Maradjon porladó szívem közelében,
Legyünk ott is együtt, úgy mint réges-régen!”

Forrás: Tanulók Lapja 2. évad. 41. szám, 1895. okt. 13.