Czettler Rezső (1878–1913): A magyar ifjusághoz

 
Üdvöz légy, óh, hazám ifjusága,
Te nyiló rózsa a hon kebelén!
Hisz virulásod milliók reménye,
Alig vagy még csak életed delén.
A tetterő, mi szivedet hevíti,
Örök tüzében lángoló marad,
Oh szítsd e lángot s élj a jelennel,
Jövődre nézz s tekintsd a multakat!

Jövődre nézz s tekints a multra vissza,
Ifjui hév tüzelje kebledet,
A mit a multban elveszitni véltél,
Buzgó erővel még elérheted.
Szent czél sugalja lelkedet e tettre,
Mi szép, mi jó az legyen példakép,
Ez fogja élted mindig boldogítni,
Habár szerencsés eliramlanék.

Legyen ezer gát, mely czélod zavarja,
Széditő örvény, mely a vészbe hajt,
Oh ijuság, állj szirtként rendületlen,
Kerüld a bút, a bánatot, sóhajt.
Ne hallgass, oh a kisértő szavakra,
Féreg ne marja szüzi lelkedet,
Hamar emészt s korán a sirba szállhatsz,
Előbb-utóbb az élet eltemet.

S e nemzetért – oh ifju sziv – dobogj fel,
Légy hű fia a tettek mezején,
Te benned van egy nemzedék reménye,
Mutasd erődet élted reggelén.
S dicsőt, nagyot ha álmodott a nemzet,
Midőn még bölcsőd ringott altatón,
Kivívd karoddal, szent hazánk jogával,
Mit elveszitett véres harcokon!

És lesz idő, midőn mosolyogva nézed
Ifju korodnak szép reményeit;
Te élvezed áldásos tetteidnek,
Megérdemelt, édes gyümölcseit.
Előre hát! Mutasd meg a világnak,
Hogy támogatva nem vagy, mint a fa,
Kétes jövődnek távolába nézz és
Hazádnak légy majd védő oszlopa!

Forrás: Tanulók Lapja 2 évad 46. szám, 1895. nov. 17.