A drámai jellemről

    A drámai költészet az ember cselekedeteinek költészete. A drámában tehát kettős feladatot kell megoldania a költőnek: fejlesztenie kell a cselekvényt és egyszersmind jellemeznie hőseit. De a cselekvényfejlesztés és jellemzés úgy átszövődik egymáson, int egy szövet sokféle szálai. És minthogy a kettő egy mederben folyik, rendkívül bajos éles határvonallal elkülöníteni. Megkísértjük: a drámai jellemről kívánunk szólni.
    A cselekvény a személyek jellemeiből ered. Az igazi drámának alapfeltétele a helyes jellemfestés, ami felette nehéz dolog. Az indus Sankjak-bölcselettől napjainkig tengersok tudós, bölcselő tanulmánya tárgyává tette, bonckés alá vette az embert minden életnyilatkozatában. Nincs élesebb megfigyelő képességet igénylő tudomány, mint a lélektan. És inden drámaírónak kell ezzel foglalkoznia, kiváló emberismerőnek kell lennie. Ha az emberi lélek titkos rugóinak megismerése olyan szertelen nehézséggel jár, bizonyára még nehezebb jellemet alkotni, fejünkből élő alakot kiugrasztani amint előteremtette Zeus a saját fejéből Pallas Athaenet. Ilyesmi, úgy látszik, csak az istenek privilégiuma.
    Csakis így okoskodhatott Juilett, a híres francia esztétikus, midőn azt ajánlja hogy merítse anyagát, jellemeit a történelemből a drámaíró; hiszen a világ évkönyvei oly gazdagok hírhedt bűnökben.
    Homlokegyenest ellentétes nézetben van Juilettel honfitársa, Marmontel s a német Lessing, akik azzal okolják meg álláspontjukat, hogy a vezérek hősök csak méltóságot kölcsönözhetnek valamely darabnak, de a megindításhoz éppen nem járulnak hozzá. Azoknak a balsorsa, akiknek helyzete legközelebb áll a mienkhez, természetesen leginkább megindítja lelkünket és ha királyokkal szenvedünk együtt, nem mint királyokkal, de mint emberekkel érzünk egyet velök. Azzal hogy érdekeik fontosabbak lesznek, még nem fokozódik érdekes voltuk. Akár nemzetek szerepeljenek is: rokonszenvünk egyetlen tárgy felé irányul és az állam nagyon is elvont fogalom érzelmeinknek.
    Nálunk Kölcsey határozottan költői fogyatkozásnak tartja, ha a drámaköltő szorosan a történelemhez ragaszkodik. Vörösmarty szerint helyesebb, ha választásunk a történelemből ismeretes, magasabb rendű s így szélesebb hatáskörű személyekre esik. De mivel a jellem a fő dolog, választhat a költő a nép alsóbb rétegeiből is.
    Szerény véleményünk szerint Vörösmarty nézete a legelfogadhatóbb. A költő választhatja a történelemből alakjait, de ha a költői érdek úgy kívánja, változtathat a történelem adatain. De ha a múltból kölcsönözzük a személyeket, tekintettel kell lennünk arra, hogy mint minden jellemet, a drámait is kélt szempontból vizsgáljuk. Minden egyénnek ugyanis más és más a jelleme, aszerint, aminő vérmérséklete, aminő volt környezete kicsiny korában, aminő körökben forgott meg azóta, amilyennel nevelte az olvasás, az önképzés. Amint megvan ez a  fejlődés az egyes embernél, úgy feltehető az emberek egy-egy nagy csoportjánál, a nemzeteknél. A nemzetiség és a kor mindig rányomja bélyegét a maga gyermekére. Ám a kor erkölcsei, ruházata, fegyverei még nem adják meg a dráma sajátos színezetét. Csak úgy lehetséges ez, ha a kor befolyása az egyénre s az egyén jelleme a kellő világításban tűnnek fel szerkezetben, a személyek beszédében, tetteiben. Ezért Goethe „Iphigenia Taurisban” című tragédiájában igen sok megegyező vonást találunk Euripidés „Iphigenia a taurusiak közt” című munkájával. Így elsősorban a korrajz mind a két költőnél megegyezik, azonkívül a fő személyben Iphigeniában mindkettőjüknél megvannak: a honvágy, gyengéd szeretet testvéréhez, szüleihez, az istenek jóságába vetett rendíthetetlen bizodalom, az emberáldozattól való irtózás.
    Midőn tehát valamely drámai hős jelleme felett törvényt látunk, úgy jó, mint rossz tulajdonságai megítélésével, legyünk tekintettel a korviszonyokra s szívleljük meg Herder idevágó tanítását. Ezek után térjünk át a drámai jellem fejtegetésére.
    Jellemnek nevezzük azon természeti és erkölcsi tulajdonságok összességét, amelyek az egyént önálló, másoktól élesen különböző egyeddé teszik. Más jellem szerepel a tragédiában, más a vígjátékban. Amott mindig kiváló egyének szerepelnek, akik azonban nem szűkölködnek emberi létökre hibák nélkül sem. Katona jellemrajzai tragikus hősök, mert egyének. De Schiller alakjai jórészben nem tragikus hősök, mert típusok, Racine Nérója nem a kegyetlenek képviselője, hanem a saját egyéni jellemében gyökeredzik kegyetlensége. A vígjátékban egy-egy osztály képviselője lesz nevetségessé visszás, fonák helyzetben. A tragikus hős szívét valamely magasztos eszme dagasztja; a vígjáték az élet aprólékos kérdései, kicsinyes akadályai örül forog, hősét (a gőgöst, fukart, kapzsit, ügyetlent, álszenteskedőt, félénket stb.) nevetségünk tárgyává teszi a költő. Ilyenek pl. Kisfaludynál a Kérők-ben az ügyvéd, a Csalódások-ban a tervkoholó Lombai, a Pártütők-ben a bírák.
    Egészen elütő ezektől a tragédia hőse. Világraszóló újításokat akar létrehozni, valamely általános emberi érdekért száll síkra. Ámde törekvése az erkölcs világrend szent és sérthetetlen törvényeibe ütközik: tehát az egyetemes szemben áll az egyénnel.
    Közönséges, mindennapi ember meghátrálna ilyen ellenféllel szemben. De a tragikus hőst párját ritkító tehetségekkel, titáni erővel ruházta fel a természet s ő nemcsak, hogy tudatában él ennek, hanem többet is tételez fel magáról. Éppen ez okozza gyászos kimenetelű tévedését. Julius Caesar önbizalma nyilvánul, mikor azt a jóst, aki inti, óvakodjék március idusától, rajongónak, ábrándozónak mondja. Amidőn neje, Colpurnia kéri, ne menjen a senatusba, azt feleli neki hogy „jól tudja a veszély, hogy nála Caesar még veszélyesebb.”
    A tragikus hús rendíthetetlenül meg van győződve arról, hogy képes lesz megmérkőzni az egyetemessel, győzedelmeskedni felette. És ebben a viaskodásban mi, embertársai, hozzászegődünk, rokonszenvezünk vele s egyszersmind álmélkodással tekintünk fel reá. Honnan ez álmélkodás? A tragédia hősében szívós akaraterővel párosult elementáris erő lakozik. De mi még nem ismerjük ennek mivoltát; csak amint fokozódik a küzdelem, amint hathatósabban nyilvánul az akcióra a reakció, aszerint domborodik ki mind jobban és jobban a tragikus hős plaszticitása a maga valódi nagyszerűségében, fenségében. A horaciusi mondás: „semper ad eventum festinat” kiváltképp a drámai hősnek szól. Tehát a drámai hős szüntelen tör célja felé, iparkodik legyőzni az eléje gördülő akadályokat. A küzdelem a drámai hős jellemének kohója.
    A drámai jellem, mint fennebb mondtuk, rokonszenves. Ez a rokonszenv csak úgy születhetik bennünk, ha a dr. hős földönjáró, érzékelhető embertársunk, akinek szenvedélyei, fájdalmai rokonok a mieinkkel. Ezért alapjokban elhibázottak Racine férfialakjai majdnem kivétel nélkül: hiányzik belőlök a mozgékonyság, az élet. Nyugodtan, szinte életuntan járnak-kelnek, keveset beszélnek,még kevesebbet tesznek. Nem érezzük a rokonságot velök. Mintha gépek volnának, melyeket a szerző céljai szerint felhúz, majd ismét elhallgattat. Ugyancsak ez a hibája Madách nagyszerű drámai költeményében, Az ember tragédiájában Lucifer jellemének is. A drámai költemény jelleme ugyanazon elbírálás alá tartozik, mint a drámáé, mert a kettő csak szerkezet tekintetében tér el. Márpedig Lucifer inkább eszme, hideg, csak hellyel-közzel testesül egyénné.
    A drámai hősben előnyös és hátrányos tulajdonságok ellensúlyozzák egymást: nem lehet a tökély ideálja, de a pokol szülötte sem; mert úgy teljesen méltatlan a büntetésre, így meg nagyon is méltó s nem gerjeszthet rokonszenvet, félelmet, szánalmat. Az első esetben a gondviselés ellen kel ki igazságérzetünk, az utóbbiban undor fog el bennünket a hős iránt s így a dráma célját tévesztette: a helyet, hogy felemelő hatást gyakorolt volna ránk, lesújtott bennünket, a tudat, hogy embertársaink között ilyen végtelenül aljas jellemek is akadnak. Óvakodjék a drámaíró a végletektől! Milyen visszatetszést szül, ha látjuk Teleky kegyencében az ártatlan szeretetreméltó Julia hosszas vergődését, meg nem érdemelt fájdalmát. Csaknem Julia ellentétévé, ördöggé fajul a kegyenc, Maximus. Hazáját, feleségét, erényt, becsületet, egyszóval mindent, a mi nemes, a mi tiszteletreméltó higgadtan, pontosan kiszámított terv szerint áldoz fel bosszújának, féltékenységének. Éles esze, kiváló tehetségei eltörpülnek vérfagylaló kegyetlensége mellett, de végleg nem enyésznek el. Schiller „Haramiák” című drámájában minden jó ízlést megbotránkoztató, undok alak Moore Ferenc. Javíthatatlanul gonosz gyáva, lelkét nem hevíti a szeretet melege. A sötét, komor árnyak mellett nincs egy derűs vonás.
    Képes lehet-e ilyen jellem, a megtestesült alávalóság, tökéletlenség arra, hogy a legtökéletesebbel, a természet törvényeivel megmérkőzzék? Bizonyára nem. Valamint nem lehet a tragikus hős hibátlan, mert egyrészt nem volna alkalma az egyetemessel való összetűzésre: úgy Moore-féle jellem sem lehet. Amely jó tulajdonságban kiváló a tr. Hős, az a legfelsőbb fokban van meg benne. Antigone az odaadó testvéri kegyelet, a szerető szív  nemes szenvedélyének eszményképe. Romeo szerelme Julia iránt önfeláldozó, hű, igaz, felülmúlhatatlan. A nagyszerű vonások, melyeket a tragikus hős lelkületében észlelünk, fontos tényezői annak a félelemnek, amellyel várjuk a tragikus hős elkerülhetetlenül bekövetkezendő bukását. Érezzük a tragikus hősök óriás alakjai mellett a saját törpeségünket s mintegy önkéntelenül az a gondolat fogamzik meg agyunkban: ha ily hatalmas erőket is leteper az egyetemes bosszúálló karja, mennyivel inkább kell óvakodnunk nekünk, porszemeknek a mindenségben, hogy fel ne keltsük a szunnyadó vihart, a mindenségben uralkodó  örök törvények bosszúját, amely ha felkerekedik, elsöpri a porszemet. A félelem ez érzése annál nagyobb, minél derekabb, tiszteletparancsolóbb, nagyszerűbb a jellem: azaz minél több oldalról világítja meg a költő kiválóságát. A szenvedélyeknek minél szerteágazóbb szövedékéből alakul a jellem, annál inkább képes felkelteni érdeklődésünket maga iránt. Az ily jellemeknél, hol az egyik, hol a másik szenvedély kap túlsúlyra majd egybeforradnak indulatai s az egymásra hatás foka a tettekben nyilatkozik meg. Ilyen jellemet teremteni csak lángész lehet hivatva. Azért érdemli meg Shakespeare a halhatatlan nevet,mert az ilyen jellemfestésben eddigelé felül nem múlta senki. Shylok a Velencei kalmár-ban pénzsóvár is, bosszúvágyó is, azonfelül vallása szent törvényeit is megveti. A magyar irodalomban Katona József tudott Shakespeare-tál tanulni. Anélkül, hogy önállóságából, eredetiségéből egy jottát is veszített volna. Bánk bánja egyrészről férj, a király híve, lovagias, becsületes, másrészt gyanakvó, féltékeny, igaz hazafi heves vérű.
    Az okoz fő nehézséget a sokoldalú jellemek kifejtésében, hogy a tragédia személye szerfölött könnyen ellentmondásba jön önmagával. Nem olyan öreg hiba ez, ha csupán szavakban történik ellentmondás, mintha tettekben is. A tragédia hőseinek mindig hűeknek kell maradniok önmagukhoz. Egyszer erélyesebben,máskor lanyhábban lépnek fel, aszerint, amint a körülmények hatnak rájok;  de semmiféle körülmény úgy nem hathat rájok, hogy gyökerestül átváltozzanak. Mert erkölcsi mivoltuk létezésök föltételeitől függ, amelyek pedig lényegökben azonosak voltak és lesznek örök időkig. A tragikus hősök mindig kitűzött él felé törnek, amelyet szem elől egy pillanatra sem téveszthetnek. Célirányosan cselekedni! Ez az, ami az embert alantasabb teremtmények fölé emeli. Ha célja tudatában, annak szemmel tartásával cselekszik a tragikus hős, ha hű marad önmagához, eszméjéhez, akkor következetes. Következetességével megfér fokozatos fejlődése, hogy alapjában mindig ugyanaz legyen, de a körülmények változásai nyomot hagyjanak rajta. Dumas Sándor Három testőr-jében a három vitéz, s különösen a negyedik d’Artagan jelleme mint ifjaké, később mint férfiaké, végül mint aggoké fejlődésök menetében híven vannak feltüntetve.
    Mennyivel nehezebb, feladatot mennyivel nagyszerűbben fejtett meg Madách, midőn az embert évezredek változásaiban is következetesen s amellett változatosan tudta elénk varázsolni. Ádám minden alakjában büszke, függetlenségre törekszik. Ez tetszik ki Lucifer kérdésére adott válaszában. Mikor ugyanis az Úr kitiltó parancsára Éva szomorkodik, Lucifer gunyoros hangon kérdi: Csüggedtek? Ádám sértett büszkeségében így felel: Korántse hidd! – Midőn mint Pharao pyramist emel, teszi ezt azért, hogy magát az enyészettől óvja, hogy erősebb legyen Istennél. – Miltiadest nem a büszkeség készit-e ilyen szavakra: „Nagyon gyötörne a seb, ha szólnak védelmemül?” Midőn Tankréd kora prófétájának mondja magát, midőn Danton magát élet-halál bírónak tartja nem önteltségét mutatja-e ezzel? Szóval Madách művészetének egyik titka, hogy tudott következetes jellemet alkotni.
    Nem szabad e következetességet úgy magyaráznunk, hogy a tragikus hősnek nem szabad tétováznia, töprengenie sem, hanem, hogy a hős beszédében, tetteiben ne térjen el céljaitól. Mert e felfogás szerint Hamlet éppenséggel nem tragikus hős. Hiszen mennyit tépelődik, küzd a hittel és kétkedéssel a lélek szavainak valósága miatt. A „Lenni vagy nem lenni” monológ valóságot bölcselőre vall. Azonfelül tétovázó, késlekedő is Mily soká türtőzteti magát a gyilkosságtól! S mikor elköveti, akkor is a pillanat heve, benyomása, szemmel látható, rendkívüli események bírják rá. S mégis ki merné mondani, hogy Hamlet nem tragikus hős?
    Habozva követi el ugyan bűnét, de elköveti. És miután elkövette, tragikus bukása el nem maradhat. Minden tr. Hősnek el kell buknia. Sokkal természetesebb, ha ez a halál nemcsak erkölcsi, de egyúttal fizikai is. Mert a tragédiában befejezett emberi életet látunk, amelynek vége mindig halál. Előbb vagy utóbb, ezen vagy azon okból: nem változtat a dolgon. A tragédiában a hőst önnönkiválósága semmisíti meg. Erkölcsileg feltétlenül el kell buknia; hát akkor ugyan  mi célból tartja fenn a költő fizikai halálát? Ámbár ha a mű bensőleg jól van megoldva, a néző képzelete úgyis kivégzi, de a mű teljességének van rá szüksége. S íme, azt látjuk, hogy Bánk bán életben marad legjobb magyar tragédiánkban. Ugyan miért?
    Bizonyára nem azért, mivel a költő nem akarta meghamisítani a történelmet, amely azt állítja, hogy Bánk bán Gertrud halála után még főméltóságokat viselt. A történelmi igazság alája van rendelve a költői érdeknek. Tehát a történelem tanítása nem gátolta Katonát, hogy Bánk bán életének a tragédiában véget vessen. Nem tudott módot és időt találni a költő, ez az oka. De azért nem vádolhatjuk őt, hogy a tragédia nem nyugtat meg bennünket, vagy hogy a tragédia nem nyugtat meg bennünket, vagy hogy általában nincs benne tragikum. Sőt rendkívül erős a tragikuma. „Bánk bán tragikuma: nagy szíve szerelme, becsületes, hűsége, idealizmusa abban a szívtelen és önző, fajtalan és becstelen, tolvaj és haszonleső világban, mely a kisebbekből összeesküvőket csinál, ő belőle pedig tragikus hőst.” (Rákos Jenő)
    De hát mi is az a tragikum? Levonhatjuk a meghatározást Bánk bán tragikumából. Szívós akarattal, éles ésszel, vagy nagy szívvel, vagy elvetemült gonoszsággal, szóval rendkívüli, ritka tulajdonságokkal felruházott egyén bűnhődése. A szertelen mind áldozata rendesnek, mindennapinak. A messze kimagasló alakok nem akarják felvenni a közönséges emberek kényszerzubbonyát, amit az erkölcs világrend szabott. Lakolásuk a tragikum.
    Lear tragikumának megmagyarázására nem elég a vétség, hogy Kordiliát kitagadva adja férjhez; erkölcsi mivolta az oka. Ez űzi őt és teszi tönkre. Nyomorultabb lesz a vaknál, saját bolondjánál, szegényebb a koldusnál, gyámoltalanabb legutolsó alattvalójánál.
    Romeonak és Juliának, Othellónak és Desdemonának tragikuma érzelmek ol szertelensége, mely nem e földre, e sáros féltekére való,melytől még az olympusi istenek is idegenkedtek.
    A tragikus hősök hóhérja az a sokat emlegetett erkölcsi világrend. Fogalom, amely épp úgy nem esik érzékeink alá, mint az Isten léte, de a melynek léteznie kell. Csak az erkölcsi világrend létezése tarthatja fenn a társadalmi rend oszlopait. Az erkölcsi világrend sine qua non-ja az emberiség boldogulhatásának, csak szerinte létezhetik az istenteremtette világ, mint erkölcsös alkotás.
    A tragikum, valamint az erkölcs világrend fogalma  hozzátartozik a tragikus hős jellemének megítéléséhez. Az előbbi sorsa, az utóbbi sorsának intézője. Hogy a tragikus hős sorsa a bukás, az bennünket is megnyugtat és a tragikus hősre is megváltás. Hogy bennünket megnyugtat: igen természetes. Nagyságán gyönyörködünk, mert látjuk, mily nagyszerű alkotások vagyunk mi, emberek. Sorsát élénk érdeklődéssel tartjuk szemmel, mert mi magunk képét látjuk benne visszatükröztetve; részvéttel csüggünk rajta. Bukása meggyőz bennünket arról, hogy az erkölcsi világrendet könnyedén venni nem lehet;  megsemmisülése megnyugtat, hogy van igazság, van felettünk őrző hatalom amely megtöri azt, aki boldogságunk létalapját a fennálló társadalmi rendet meg akarja bontani.

Schober Béla

Forrás: Tanulók Lapja 2. évad 49-50. szám, 1895. dec. 22., 29.