A görögök küzdelmes története és mythikus élete kedvező talaj volt a nép közt élő csodás hősmondák keletkezésére. Később egy egyén is akadt az állítólagos Homeros személyében (9. sz. Kr. e.), ki ezen mondaszerű történeteket egységes nemzetei eposszá (naiv) összefűzte. Így származott az Iliás és Odyssea.
A rómaiaknál azonban már később a császárság kezdetén, az irodalom aranykorában élő Vergilnek támadt ama ábrándos terve, hogy megírja a római nép származását illető nagy eposzt, melyet 12 énekben meg is írt. Ez már nem olyan alkotás, mint a görögök Iliása s Odysseája, hanem meglátszik rajta, hogy szerzője az aranykor műveit, felvilágosult költője, ki a naiv eposz együgyű formáit, csodáit, istenességeit csak művészi eszköz gyanánt alkalmazta.
Vergil, a tehetséges római költő, miután egyéb nagyobb műveit (Eclogae, Georgica) befejezte, erejében bízva egy nagy nemzeti eposz megírásához fogott, melynek egyrészt tárgya: az elpusztult Trója romjaiból megmenekült Aeneas küzdelmes viszontagságai, latiumbeli végzetes harcok, a római nép eredete, leginkább megragadta a költ érzékeny lelkét, másrészt ő az Aeneas-mondákat s a hős életéhez fűződő egyéb görög-latin mythosokat, az Aeneis-ben fényes tehetségével egy szerves egésszé fűzve, ügyesen tudta az eposz tágkörű cselekvényét Aeneas, a római nemzet megalapítója és a gens Julia őse körül csoportosítani.
A műnek azonban erkölcsi célja is van, mellyel Vergil, a tisztalelkű s visszavonult életű költő hazája feslettségét mintegy büntetni akarja és a helyes irányt megmutatni, mert az alvilág leírásánál (VI. ének) új nézeteket tesz közzé, úgy a Tartarus gonoszainak kínjaira nézve, mint az Elysium boldogainak egy részére névze, mely utóbbiak közt mutatja be Augustust, mint a római birodalom második megalapítóját s annak fogadott fiát, Marcellust, ki ifjan elhalt és testi-lelki tehetségekkel felruházva, szép reményeket vitt a sírba.
E versek felolvasásánál állítólag elájult Octavia, Augustus neje (arany versek). S midőn így Vergil kimutatja Augustus isteni eredetét a Julusok törzséből, háláját rója le császári pártfogója iránt.
Vergilius Kr. e. 30-ban kezdett nagy művébe s 19-ben Kr. e. műve befejezése végett Görögországba indult, hol azt némi simítással be is fejezte. A végső tökéletesítést azonban nem adhatta meg művének, mert hazautaztában megbetegedett s Brundusiumban, hol partra szállt, elérte a halál 19-ben Kr. e. szept. 21-én, 52 éves korában (szól. Kr. e. 70-ben) Nápolyban temették el.
Műve tökéletlenségét bizonyítja ama néhány csonka vers, mely az Aeneis-ben található s éppen ezért ő állítólag halálos ágyán saját kezűleg akarta elégetni az Aeneist, mitől Varius és Tucca barátai tartották vissza, hogy a valóban kiváló alkotás fennmaradjon az utókornak.
A 12 énekből álló mű általában két fő részre osztható (6-6 ének); az első rész, mely trójai Aeneas és társai viszontagságait adja elő, megfelel az Odysseának; a másik rész, a Latium uralmáért folytatott végzetes harcok leírása az Iliásnak felel meg.
Már az első éneket ügyesen kezdi a költő, midőn Siciliából kiindulva az események közepébe visz bennünket, valóban Horatius szerint:
„ad eventum festinat et in medias res… auditorem rapit.”
Aeneas Siciliából elindul s Juno haragja súlyát érzi bolyongásaiban, míg a líbiai partra nem vetődik, hol Venus isteni anyja vezetésével az épülő Karthatóba ér. Itt megismerkedik Didó királynéval, ki őt tisztelettel fogadja s hősünk fájó szívvel beszéli el neki Trója szomorú pusztulását az ő és társai viszontagságait. Aeneas, atyjának Anchisesnek halálával zárja be elbeszélését, melynek tartama alatt Cupidó szerelmet gerjeszt Didó szívében a trójai hős iránt. Ez képezi a II. és III. ének tartalmát.
A IV. énekben, mely az Aeneis egyik legszebb részét képezi, a költő Didó gyönyörű szerelmi tragédiáját beszéli el, mint epizódot. Nagyszerű jelenetekben erős lélektani belátással festi a szerelem erejét, mely elfeledteti a szép királynővel, megholt férjének Sichaeosnak adott esküt. Didó szerelmeért „pius” Aeneasunk is csaknem elfeledi a végzet által eléje tűzött célt, de Jupiter intésére engedelmeskedik; Didó pedig bűnéért a máglya tüzében lakol.
Az V. énekben Aeneas Siciliába érkezik s ott atyja Anchises sírjánál versenyjátékokat rendez. A játékok alatt a haragvó Junó rábeszélésére a hátramaradt trójai nők felégetik a hajóikat. A tüzet Aeneas könyörgésére Jupiter eloltja záporral s azután egyeseket hátrahagyva Segestát alapítja és Latium felé veszi útját.
A VI. énekben a költő hősünket az alvilágba viszi a cumaei Sibylla kíséretében, hogy ott apjától felvilágosítást nyerjen a lelkek állapotáról. S így sorban leírja a költő az alvilág különböző helyeit, amint Aeneas azokon áthatol. Az előcsarnokot, hol az elhalt gyermekek, öngyilkosok, csatában elesettek lelkei voltak. Azután a Tartarust látjuk, az örök kínok közt sínylődő gonosz lelkekkel. Az Elysiumban pedig az emberiség becsületes, tiszta lelkű árnyait látjuk, kiknek egy része ezerévi tisztulás után ismét a felvilágra fog jutni s ezek közt mutatja Anchises fiának az albai királyokat, Romulust, Róma első s Augustust, mint második megalapítóját, az első római királyokat, a köztársaság nevezetes férfiait, Julius Caesart, Pompeiust s az ifjan elhalt nemes Marcellust. – Ezen énekben győződünk meg leginkább Vergil hatalmas philosophiájáról s látjuk egy pogány tiszta felfogását a lelkek állapotáról a halál után.
A hátralévő hat ének az eposz második felét képezi, melyben közel van Aeneas a kitűzött célhoz, midőn a végzet rendelte földet vérrel kell megszereznie.
Aeneas a VII. énekben kiköt Latium partján; ott ellenséges viszonyba jön Turnussal, annak jegese Lavinia Latinus leánya miatt, kit a jóslat szerint Aeneasnak kelle hinni s az ebből támadó nagy honszerző harcok előkészületeit már ez énekben látjuk.
A VIII. énekben a harci készületek komoly fordulatot vesznek. Turnus szövetségeseket toborz ú. m. a latinokat s a görög Diomedest. Aeneast Tiberis istene inti s szövetségesst ajánl neki arkadiai Evander személyében, kit hősünk meg is nyer magának és felosztják egymás közt a vezérletet. Ezután látjuk ama festői epizódot melyben Vulcanus fegyvereket s öztük ama nevezetes domborművű paizsot kovácsolja Aeneasnak, anyja Venus kérelmére.
A IX. énekben Turnus rátör a trójaiakra, míg Aeneas távol van, de ezt hírül veszik a trójai hősnek, Nisus és Euryalus, ik visszajövén az ellentáboron át, hősi küzdelem után elesnek. Turnus ezután ismét megtámadja a trójaiakat, de most halálát csak úgy kerüli el, hogy a Tiberisbe ugorva, elmenekül.
A X. énekben az istenek gyűlést tartanak: Jupiternek nem tetszik, hogy az istenek beavatkoznak az emberi dolgokba. Venus és Juno ellenkező véleménnyel szólalnak fel a trójaiakra vonatkozólag, mire Jupiter elhatározza, hogy egy napon minden a végzet szerint történjék s ezen egy nap elég nyugalmasan telik le, de Turnus folytatja a harcot, melynek hevében Pallas Turnus által megöletik. Ezért Aeneas iszonyú bosszút akar állani, de Juno kiragadja előle Turnust a harcból s miután Lausust és apját Mezentiust megölte, győzelmesen távozik Aeneas.
A XI. énekben 12 napi fegyverszünet alatt görög Diomedestől és Drancestől békeajánlatokat látunk, de Turnus még harcra vágyik s vezéreivel Volussussal s Camillávaál, a hős királynéval meg is lepi Aeneast. A harcban Camilla elesik s a szövetségesek leveretnek.
A XII. énekben Turnus párbajra hívja ki Aeneast azon döntő érvényű szerződéssel, mely szerint, ha Aeneas győz, latinok és trójaink egyesülnek ha Turnus győz, Aeneasnak távozni kell Latiumból. Heves csatában a két hős találkozik és összecsapnak; a hosszú, kétségbeesett küzdelem Turnus halálával végződik.
Ez az Aeneis tartalma, melyről igazán megítélhetjük Vergil kiváló alakító képességét s az előadásban pedig nagy tudományáról, lélektani és bölcseleti ismereteiről győződünk meg. Pl. a negyedik énekben remekül festi Didóban a szerelmi őrültet. Midőn a királynő kéri Aeneast, hogy maradjon és látja annak hajlíthatatlanságát, fokozatosan halad Didő a kétségbeesés fele. Aeneast „hospes”-nek szólítja, majd később így kiált fel:
Nec tibi diva parens generis nec ardanus auctor
perfide, sed duris genuit te cautibus horrens
Caucasus Hyrcanaeque admorunt ubera tigres.
Kétségbeesésében mondja: „nusquam tuta fides”, s utoljára „improbe”-nek nevezi Aeneast. S végül, midőn máglyára készül a büszke királyné s palotájából megpillantja az induló trójaiakat, beszésében elkezdi a rettenetes átkok hosszú sorát, melyekre vonatkozólag némely magyarázók mondják, hogy Virgilnek ismernie kellett Dávid könyvét is melyben több ilynemű átok található.
A hosszú átkot így kezdi:
…….. Si tangere ortus
Infandum caput ac terris adnare necesse est
s azzal végzi be:
Litora litoribus contraria fluctibus undas
Inprecor, arma armis pugnent ipsique nepotesque.
Dido lelkiállapotát tehát nagy tapintatossággal és sikerülten állítja elénk a költő, de műve egész szerkezetéről is csak jót mondhatunk, mert a cselekvény bonyolításában s a helyzetek tisztázásában szintén remek tehetséget mutat Virgil s az egymásból folyó események az érdekesség feltételével is bírnak, azonkívül a gyönyörű poetikus nyelvezet, a költői reflexiók, melyek gyakran a személyek ajkaira vannak adva, oly erősen ragadják meg lelkünket hogy örömest időzünk Virgil derült légkörében. Az örök classicus kifejezéseknek példányait találjuk nála, ú. m. „ore favete”, „superanda omnis furtuna ferenda est” etc.
Az Aeneis tehát, mely az egész római birodalom alapkövét foglalja magában, vallását, erkölcseit, vitézségét adja elő, fontos mű volt a római irodalomban. Ez eposz eszméjén, mely a rómaiak küzdelmeit, dicsőségét a jámbor hős életével összekapcsolva zengi, - úgy maga a költő nagy előszeretettel, mint az egész tudós római világ kegyelettel és tisztelettel csüngött. Az Aeneis a honalaptó hősök mítikus és történelmi világát a képzelet és valóság szárnyán mutatja be nekünk, mely művészies harmónia egyrészt mindenesetre Virgil költői érdeme, másrészt a művet valódi nemzeti eposszá teszi, mely a serdülő nemzedéknek iskolai könyve, az egész nemzetnek pedig kegyeletes közkincsévé lett.
Az egész eposzon ügyesen vonul át a mindenen felülemelkedő alapeszme, mely igazi becsét adja meg a műnek, vagyis a jámbor honalapító hős, Aeneas végzetével egy mederben folyik a római birodalom végzete. Azonban éppen az alapeszme helyes kifejtésében homályosul el Aeneas férfias akaratereje, jelleme, mert őnem más, mint a végzet vak eszköze, ki nem állana ellen Dido őrületes szerelmének, de neki menni kell a kitűzött cél felé; ő maga mondja Didónak: Hasztalan a nő esdeklése, rettenetes átkozódása, a végzet ellenáll („fata obstant”)
lacrimae volvuntur inanes.
Ezen végzetes kényszerűséget róhatjuk fel hibául Aeneas jellemében, mert ez a hős érdekességének rovására van. Tudjuk ugyanis, hogy Aeneas mindenben az isteni akaratot keresi, ki nem képes kemény férfias elhatározással a tettek mezejére lépni, ő a szó szoros értelmében a végzetnek egy jámbor hőse, ellentétben Turnussal, kinek jelleme sikerült és teljesen ellenkező Aeneaséval. Turnus önérzetes férfi, bátor harcos, ki nem az istenek őse s nem a végzet szolgája; igazi vetélytársa „pius” Aeneasnak.
Dido egyik legjobb alakja az Aeeneisnek, kiben remekül festi Vergil a büszke királynőt s az önfeláldozó szerelmest egész az öngyilkosságig. S mily jellemzően állítja elénk a költő az öreg Evander királyt, ki a hagyomány szerint az atyját megölte, s mint a jó királyok példányát rajzolja Vergil. Az Aeneisben Evander szabad ég alatt lakik egy kunyhóban, két kutyával, s a jövevény Aeneast egyszerű szép szavakkal fogadja.
Mindezeket összevetve, az Aeneis egyrészt mint Vergil önálló alkotása, műeposznak nevezhető, mely azonban, mint egy népet kiválóan érdeklő nemzeti jellegű mű, a rómaiak naiv eposzát pótolja, másrészt, mint a rómaiak őshitének, mythosainak, antik erkölcseinek őre, a jámbor Aeneas istenes erényeivel párhuzamban halad, kimondhatjuk, hogy az Aeneis, vallásos költemény is.
Nem csekély fontosságú dolog lesz azonban, ha vizsgáljuk kissé e műnek hatását is a római népre. Ezen hatás pedig azon mély tudománynak és költői ismereteknek az eredménye, melyet Vergil e nagy alkotásban pazarul produkál.
Mindenesetre a hatodik ének az melyben Vergil a rómaiak hitéletébe vágó nézetek egy részének felhasználásával, részint Plato és Pythagoras nyomán saját philosophiai felfogásával rajzolva az alvilágot, sok újat mond a lelkek állapotáról s pedig olyan dolgokat, melyek az erkölcsileg posványban süllyedt Rómát mélyen megrendítették. Ezen énekben, melynek megértése nem könnyű és nagy előismereteket igényel, a költő saját felfogását tárja elénk a lelkek halál utáni életéről. De hogy a rómaiak ezt megérthették némileg s járok oly nagy hatást gyakorolt, kellett nekik is bizonyos fogalommal bírni a lélek jövő életéről. Erre nézve tudjuk, hogy a régi népekben már meggyökerezett a hit, hogy az ember halála után nem enyészik el teljesen,a rómaiak pedig ezt Plato s Pythagorasból tudták. Elerjedt a nézet, hogy halál után is van élet éspedig Plato szerint a jók az őket megillető dicső lelkivilágba jutnak, a gonoszok a pokolba.
Ama rémületet pedig, melyet a túlvilág sejtelme az ókori népekben keltett, volt hivatva eloszlatni Epicurus tana, mely szerint félre a félelemmel, míg élünk, utána semmi gyönyör,semmi szenvedés. E tan persze tetszett, terjedt s következménye lett azon erkölcsi romlottság (bachanalia), melybe Róma nagy férfiai is, mint J. Caesar, Pmpeius, Augustus, Maecenas stb. jutottak.
Ez volt ama nemzedék, melyben ha akadt is ellenkezője az epicureismusnak, az nem változtathatott a dolgon, de Vergil nagy művében tanúsított eszméire a felfogására, általános rémület és kétkedéssel kezdett felocsúdni az elvhajhászó pogány római világ.
Fejtegetéseiben az Elysiumot egyrészt úgy írja le, mint azt más költők tették, másrészt szerinte a jó lelkek egy része a földi érintkezés minden szennyéből még kivetkőzik s ezer évi tisztulás után a feledés (Lethe) vizébe mosdva, ismét a felvilágra jő. Ezen lelkek közt látjuk a római történelem jeleseit.
A gonoszok lakhelyénél, a Tartarus borzalmainak leírásánál pedig azt mondja Vergil:
Distulit in seram commissa piacula mortem. Vagyis az életben engesztelhetetlenül hagyott bűnért, halál után kell bűnhődni, mert halál után nincs engesztelés. S ezzel mintegy kimondja Virgil, hogy a lélek halhatatlan.
Eszméi nem egészen újak ugyan, mert felfogásának alapja Plato bölcsészete, de ő az első római költő, ki ezen eszméket egy oly közértékű, nemzeti jellegű s népszerű műben adta az emberiségnek, minő az Aeneis, mely, mintegy előkészítette a pogányságot a kereszténység elfogadására.
Németh Andor
Forrás: Tanulók Lapja 2. évad 47-48. szám, 1895. nov. 24., dec. 22.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése