Petőfi és Arany levelezése

„Arany János hátrahagyott iratai és levelezése” közt, Ráth Mór kiadásában, a 4., 6. és 8. füzetek 51-201. lapjain jelent meg 1887. folyamán, Arany levelezése Petőfi Sándorral. Ezt akarom a „Petőfi Múzeum” hasábjain ismertetni.

Az együtt váltott levelek 18-79 folyószámmal jelölvék: összesen 62; ezek közt 33 Petőfié, 29 Aranyé.

Arany László a „Bevezetés” IV. V. lapjain, édesatyja és Petőfi leveleiről ezeket írja:

- Petőfi folytonos vándorlásai, mátkaságának kalandozása, sőt a forradalmi harcok viszontagságai között is, az ország bármely részében kapott atyámtól levelet: megőrizte azt. Halála után e gyűjtemény nejére, majd fiára, végre István öccsére szállt, aki aztán végrendeletében a Nemzeti Múzeumnak hagyományozta. A Múzeum könyvtárnoka, Majlátz Béla, néhány héttel atyám halála után, ki is adta őket az „Egyetértés” tárcájában, de a Petőfi által írott levelek nélkül. Ezek a jelen kiadásban látnak először világot; csak néhányat közülök, közölt töredékesen Halassi Aladár „Petőfi reliquiák” című gyűjteményében, 1879; ezeket atyám engedte át neki.

- Atyámnak kezemhez jutott levelei közül sok, kevésbé érdekest, mellőznöm kellett, ha a kiadást rengeteg tömeggé szaporítni nem akartam. Csak a Petőfivel váltott leveleket láttam jónak kihagyások nélkül közölni. Nem csak azért, mert azt hiszem, sokan vannak, akiket Petőfinek minden sora érdekel, hanem mert e levelezés csak két évi rövid időből ered. (1847. február 4-től 1849. július 11-ig terjedő 2 ½ évről valók), mégpedig oly évekből, melyek mind az ő életöknek, mind a nemzetnek  legmozgalmasabb évei voltak. Alig van tehát bennök olyan részlet, aminek egy vagy más tekintetben érdeke ne volna.

Amit a „Bevezetés” írója általában az egész levél-gyűjteményről mond, érdemesnek tartom, főként Arany és Petőfi leveleire alkalmazva, ide iktatni:

- Érdekök: hímezetlen voltukban áll. Módot adnak bepillantani íróik lelkébe, megismerni jellemöket, hajlamaikat, kedélyök hangulatát; terveiket, törekvéseiket, leplezetlen gondolkozásukat az irodalmi irányok, pártok, nézetek, felfogások felől; megismerkedni magánéletök viszonyaival s kölcsönös baráti érzelmeik és kötelékeik természetével.

Ismertetésemet két részre osztottam:

I. Az elsőben azokat közlöm, melyek Petőfi magánéletviszonyaira, hajlamaira, jellemére vetnek fényt.

II. A másodikban az általános érdekű, irodalom-történeti adatokat állítottam össze.

Gr. Haller Ferenc a fejéregyházi csatáról (1849. július 31-én) és Petőfiről

Fejéregyházán gróf Haller Ferenc vendégszerető házánál gyermekkorom óta majd minden évben megfordulok. Haller Ferenc gróf egyike ama veterán honvédeknek, kik tevékeny részt véve szabadságharcunkban; mindig nagy lelkesedéssel szólnak az általuk átélt nagy napok eseményeiről s bizonyos mozzanatokat e nevezett időszakból, különös előszeretettel és melegséggel mondanak el újra meg újra. Így hallottam ez érdemes főúrtól többször a fejéregyházi csata lefolyását s az abban szereplők szerencsés vagy szerencsétlen kimenetelű sorsának elbeszélését.

A „Petőfi-Múzeum” kiadóinak felszólítására röviden összefoglalom azt, amit e végzetes csatáról s főképpen Petőfiről a gróftól hallottam s közlöm a vázlatot, melyet a gróf hat évvel ezelőtt eszközölt felmérései alapján a fejéregyházi csata könnyebb megértése  céljából – számomra papírra vetett.

Haller Ferenc gróf, mint Segesvár parancsnoka s a Mátyás huszárok egyik őrnagya július 31-én a muszkák elől visszavonult szedett-vetett csapatával Segesvárról Héjasfalvárta, Bem elébe. Bem ugyanis ez éjjel érkezett meg ide 5 zászlóaljjal s 12 ágyúval. Innen azonban 2 zászlóalját 2 ágyúval Kőhalom felé küldött, értesülve hírnök útján arról, hogy a muszkák Kőhalomhoz közelednek.

A gróf itt, mint mondja, csodálkozva látta Petőfit, kivel Sepsiszentgyörgyön ismerkedett meg, a Bem kíséretében. Petőfi polgári ruhában volt, fekete kabátban, lehajtott gallérú ingben, nyakkendő nélkül és lóháton.

Héjjasfalva előtt a gróf Bemnek jelentést tesz arról, hogy a muszka 14 ezernyi gyalogsággal 6 ezernyi lovassággal és 36 ágyúval Segesvárt van. Bem erre azt válaszolta: „ik veiss schon!” A gróf januáriusban hallva Bemtől, hogy Segesvár nem neki való, Lőrinczi hadsegédét felkérte, tudja meg Bemtől, ha posta jön, hová küldje?

Nagy volt mindkettejük meglepetése, midőn Bem azt válaszolta erre: „Na, nach Schässburg.”

Amint Fejéregyházára érkezik Bem kis seregével, megpillant egy Segesvár felől közeledő porfelhőt s gyanítva, hogy a kémszemlére indult előcsapat, tüstént felállíttat 2 ágyút és meghagyja, hogy mikor tüzet parancsol, mindkettőt el kell sütni. Közelebb érkezik a felhő, Bem megigazítva az ágyút, tüzet parancsol, és Skariatin muszka tábornok hetedmagával elesik. Ezek felszedik a sebesülteket s visszatérnek.

Ekkor Bem déli 10 óra tájt felállítja seregét, amely 2500 gyalogból, 300 lovasból s 10 ágyúból állott. A lovasságot az országúttól jobbra, a gyalogságot balra vezényli az erdőbe. Előbbi a mellékelt térképen 7-es, utóbbi pedig 3-as számmal van jelölve.

Költemény Petőfiről

Petőfi

Es rief in Tagen wetterschwer

Ein Gott zum blut’gen Bachanale,

Als König schritt der Tod einher

Und leerte aus des Zornes Schaale.

Da sank manch Eichenstamm in Splitter,

Und mehr als das, es brach der Hauch

Der wuthentketteten Gewitter

Die süsseste der Rosen auch.

Petőfi Sándor, weint, o weint!

Petőfi Sándor, der vereint

Das Loos Leonidas Tyrtaeens Loose,

Petőfi, Ungarns wilde Haiderose.

Ist Einer wert, das ihn bewein’

Ein Mannesaug’, hier darf’s geschehn,

Und lichter Frauenaugenschein

Mag ganz in heisser Fluth vergehn,

Und dennoch, nein! Nein, keine Trhäne

Dem Heldenschwan, der so erlieget, -

Denn wer beweinte die Phaläne,

Die jauchzend in die Flamme flieget?

Nein, tretet schweigsam an sein Grab,

Stumm senkt den Doppelkranz herab

Von Eich und Lorberlaub zum dunklen Moose

Darunter schlummert Ungarns Haideroose.

Ach, an sein Grab! – Zwar is bekannt,

Wo die dreihundert Sparter fielen,

Doch der Magyaren altes Land

Umfasst zu viele Thermopylen.

Wer zeigt der gramerfüllten Welt

Wo einer fiel von tausend Helden, -

Doch er war mehr als nur ein Held,

Drum sollt es doch die Sage melden.

Von hundert Schlachtgefilden eins,

Das ist sein Grab, - so gut wie keins,

Und ohne Stein – und Erzapotheose

Blieb Ungarns hingesunkne Haiderose.

Indess, was thut’s? was soll ein Sarg

Von Marmorplast und todten Eerzen

Dem, den der Völker wärmstes barg

In ein lebendig Grab von Herzen,

Draus ein Messias des Gesanges

Er stündlich immer neu ersteht,

Ein freier König freien Klanges

Von hunderttausend Lippen weht!?

Wer singt ihn nicht? Geh’ nur das Land

Entlang der blonden Tisza Strand

Und selbst im Busch der Nachtigal Gekose,

Es schluchzt um Ungarns welke Haiderose.

Doch du, wo du auch seist, die ihn

Bedeckt, sei mir gesegnet, Scholle,

Und dem, dess Pflüge dich durchziehn,

Gieb Ernten, goldne, übervolle,

Und mehr noch, Lieder, seid gesegnet,

Des einz’gen Dichters Testament,

Und alle Herzen, drein ihr regnert,

Und jede Lippe, drauf ihr brennt.

Auf, in die Welt! Und mit Gewalt

Erobert sie, ihr, die ihr bald

Wie Thränen weich, bald grimm wie Schwertgetose

Entquollen Ungarns wilder Heiderose!

Du aber jauchz’, entzückte Welt,

Dem Stern trotz seiner dunkeln Wolke!

In seinem kleinsten Liede schwellt

Das Herz von seinem ganzen Volke;

Er kettete mit ehrnem Faden

Sich an sein Land, der Güter Gut,

Dem, ein Poet von Gottes Gnaden,

Gesang er gab und mehr – sein Blut.

Erkenn’ ihn erst: Dann reicht, wie heut

Der Deutsche ihm die Palme beut,

So auch der Brite, Wälsche und Franzose

Die lyrische Krone Ungarns Haiderose!

UDO BRACHVOGEL*

(* E becses költeményt Schwarz Fülöp honvédszázados úr küldte be Marosvásárhelyről. Megjelent eredetileg a „Deutscher Dichtergarten” (Organ für die gegenwärtige poetische Literatus unseres Volkes) No. 24. Frankfurt a. M. den 9. December. 1865. 235. l. (V.r-antw. Redacteure: A. Frenzel u. Fr. Rausch. Druck u. Ver.) von C. Knatz in Frankf. a. M.) Amint tudjuk, e költemény nálunk eddig ismeretlen volt. Schwarz Fülöp úr jegyzeteket csatolt hozzá, melyekből közöljük a következőket. E folyóirat az 1866-diki júniussal szűnt meg, a porosz-osztrák háborúval e többé nem kelt újra életre. Említi Schwarz úr, hogy Kassáról az időben (1865) többször kiment Tompa Mihályhoz Hanvára s egyszer kivitte e költeményt is, ki elragadtatva olvasta s fölkérte, hogy számára szerezze meg e számot, s a szerkesztők, megtudván kinek kell, készséggel elküldték. F. Z. jegyz.)

Forrás: Petőfi-Múzeum I. évf. 3. szám (1888. júl. 1.) július-szeptemberi füzet

Petőfi latinul

I.

Cedo lucem!

(Világosságot!)

Atra’ st fodina,

Sed lampades elucent.

Et atra nox,

Sed in ea stellae lucent.

Atrumst et pectus hominis,

Nec habet ullam lampada, stellam,

Nec scintillam ullam morientem.

Misera mens,

Quae gloriaris luce tuá,

Duc, duc, si lux es,

Praecede tantum unum gradum!

Nec te rogo, mundi ulterioris

Velamen út perluccas,

Tegumentum capuli;

Nec quaesito, quid evadam;

Responde tantum: quid fuam.

Cur sim natus?

Suá ipsius causá nascitur

Homo, qui in se mundus est?

An ille tantum est annulus

Giganteae catenae,

Cuius nomen humanitas?

Vivamusne nobismet ipsis,

An fleamus eum flentibus?

Quot erant, qui aliorum

Sanguen exsuxerunt

Sibimet ipsis

Nec poenas dederant!

Quot erant, qui aliorum

Causá effuderunt

Ex corde sanguen,

Praemio carentes!

Nil tanti est: is qui se devovens

Offert vitam suam,

Nec quaerit praemium,

Sed vult prodesse aliis.

Prodestne tandem?

Haec summa quaestio’ st,

Nec „esse an non esse?”

Prodestne mundo, qui se se devovit.

Prodesse dum studet?

An aevum veniet,

Quod improbi retardant

Cui student boni viri:

Aevum universae felicitatis?

Et tandem quid est

Felicitas,

Cum alios et alia juvent,

Nec quisquam eam invenerit?

Fortasse quod

Felicitatem nuncupamus:

Sexcenta commoda,

Tantum sunt radii

Solis novi, qui adhuc a conspectu

Abest, sed olim orietur.

utinam sic foret!

Si  mundus finem haberet!

Si mundus semper assurgeret

Progrediens, progrediens,

Assecuturus hunc finem!

At si non aliter

Sumus quam arbor, quac floret

Et defloret;

Quamque unda, quae tumet

Tum recedit,

Quam lapis sursum iactatus

Et tum cadens,

Quam viator, qui scandit montem

Et scanso monte

Lente revertit

Iterum iterumque semper!

Sursum deorsum, item sursum deorsum

Horribile, o horribile!

Qui nunquam adhuc hoc cogitaverit,

Nec alsit is unquam,

Nescit: quid sit frigus!

Pro tali cogitato

Calidus radius anguis est,

Qui frigidus út glacies

Perserpit nostra pectora,

Tum circa collum se torquens

In faucibus nos suffocat.

ST. HEGEDŰS

II.

Si deus…

(Ha az isten…)

Si deus me sic alloqueretur:

„Mi fili, iam concedo tibi

Sic mori, sicut tibi placebit”

Hoc deum tunc rogarem mihi:

Sit autumnus, sed suavis, serenus,

Luceat sol foliis flavis;

Ultimum adhuc in arbore cantet,

Quae ex verere manserat, avis.

Et sicut mors autumno naturam

Lente serpit sensim veniens:

Mortem haud aliter subire vellem,

Nec prius quam assidet, videus.

Et velut in ramis cantat avis,

Ultimum tunc canat os meum

Voce dulci, quae intima penetret

Corda et feriat ipsum coelum.

Ete finito cantu fascinanti

Os concludat dulce suavium,

Suavium tuum, puella blanda,

In terrá pulcherrima omnium.

At hoc abnegaverit, rogarem

Út mihi pulchrum det ver deus,

Ver pugnarum, quod rosas cruentas

Fert in virorum pectoribus.

Et sonent lusciniae pugnarum,

Tubae sonis inflammantibus,

Dumque adessem, crescat flos cruentus

Et mi ex pectore mortiferus.

Tumque mihi decidenti ex equo

Os concludat dulce suavium,

Suavium tuum Libertas pulchra

In coelo pulcherrima omnium.

ST. HEGEDŰS

Forrás: Petőfi-Múzeum I. évf. 3. szám (1888. júl. 1.) július-szeptemberi füzet

Hubay Jenő: Petőfi befolyása a magyar zenére

Az bizonyos, hogy már nagyon sokat írtak Magyarország legnépszerűbb s külföldön is legismertebb költőjéről – Petőfiről; számtalanok nagyon sokat írtak már e meteorként feltűnt lángész pályafutásáról; többé-kevésbé hivatott életírók hangyaszorgalommal és lelkiismeretes búvárkodással iparkodtak ez örök időkre maradandó emléket hagyott élet minden egyes percéről a leplet föllebbenteni; s ha tán ez nem is sikerült mindig és mindenben a valónak megfelelően, a „Petőfi Múzeum” van hivatva a felhalmozott anyag és adatok correctiumát megállapítani.

S mégis, aki Petőfi szellemével foglalkozik, még mindig fog találni egyik-másik olyan vonatkozást, mely eddig megbeszélés tárgyává nem tétetett, s mely ismét más oldalról világítja meg e költő műveinek befolyását. Ilyen ez a kérdés is: gyakorolt-e Petőfi befolyást a magyar zenére, kedvelte-e a művészetek ez ágát, s ha igen, járatos volt-e benne gyakorlatilag is?

Nézetem szerint Petőfi különösen a magyar népdal fejlődésére rendkívül nagy befolyást gyakorolt; bizonyítja ezt már az a körülmény is, hogy alig van zenésítésre alkalmas költeményei közül egy is, mely nem zenésíttetett volna, sőt egy némelyikét több zeneszerző is feldolgozta zeneileg; merem állítani, hogy nincsen magyar zeneszerző, kinek figyelmét Petőfi költeményei elkerülték volna. Miben rejlik tehát annak oka, hogy éppen Petőfi költeményei inspirálták leginkább nemcsak népdalíróinkat, hanem komolyabb irányú, tekintélyesebb zeneszerzőinket is kizárólag - mi az oka, hogy a zeneszerzők még most is inkább Petőfi költeményeit választják zenésítésre -, annak dacára, hogy már többször zenésítve vannak -, mint más költők verseit. Az orsz. magyar dalárszövetség által kihirdetett legutóbbi férfinégyes pályázat alkalmával beérkezett 32 mű közül majdnem fele Petőfi verseire iratott. A zeneszerzők ezen ösztönszerű előszeretete annyira megy már, hogy  kezdenek már olyan verseket is feldolgozni, melyek tárgyuknál fogva a választott vagy előírt zenei formában nem is alkalmazhatók.

Hol és hogyan esett el Petőfi?

I.

A Gr. Lázár Albert tudomása

Lázár Albert gróf 1848 előtt Medgyesfalván lakott és a forradalomban mint a Bem törzskarához beosztott törzstiszt vett részt.

A segesvári ütközetben is jelen volt s a meneküléskor látta a Zeyk Domokos elestét. Nagy természetű és nehéz ember lévén, igen bajosan menekülhetett s egy kozák utol is érte a dárdájával könnyű sebet ejtett a hóna alatt. Futás közben találkozott a szintén menekülni akaró Petőfivel is – s mivel a kozákok már nyomukban voltak, oda kiáltott neki: „Védd magad!” Petőfi hátra nézett és csak annyit felelt vissza: „Már késő!” Ekkor már be is érték a kozákok s a tovább menekülő Lázár Albert még látta, amint lemészárolták.

Lázár Albert gróf 1884-ben halt meg Marosvásárhelyt, hol az utóbbi időkben lakott. A fennebbi esetet sokszor elbeszélte ismerőseinek és rokonainak. Így értesült róla Gr. Lázár Vince úr is, aki fölhatalmazott, hogy ezt a Petőfi-Múzeumban közzétegyem.

CSERNÁTONI GYULA