Az
bizonyos, hogy már nagyon sokat írtak Magyarország legnépszerűbb s külföldön is
legismertebb költőjéről – Petőfiről; számtalanok nagyon sokat írtak már e
meteorként feltűnt lángész pályafutásáról; többé-kevésbé hivatott életírók
hangyaszorgalommal és lelkiismeretes búvárkodással iparkodtak ez örök időkre
maradandó emléket hagyott élet minden egyes percéről a leplet föllebbenteni; s
ha tán ez nem is sikerült mindig és mindenben a valónak megfelelően, a „Petőfi
Múzeum” van hivatva a felhalmozott anyag és adatok correctiumát megállapítani.
S
mégis, aki Petőfi szellemével foglalkozik, még mindig fog találni egyik-másik olyan
vonatkozást, mely eddig megbeszélés tárgyává nem tétetett, s mely ismét más
oldalról világítja meg e költő műveinek befolyását. Ilyen ez a kérdés is:
gyakorolt-e Petőfi befolyást a magyar zenére, kedvelte-e a művészetek ez ágát,
s ha igen, járatos volt-e benne gyakorlatilag is?
Nézetem
szerint Petőfi különösen a magyar népdal fejlődésére rendkívül nagy befolyást
gyakorolt; bizonyítja ezt már az a körülmény is, hogy alig van zenésítésre
alkalmas költeményei közül egy is, mely nem zenésíttetett volna, sőt egy
némelyikét több zeneszerző is feldolgozta zeneileg; merem állítani, hogy
nincsen magyar zeneszerző, kinek figyelmét Petőfi költeményei elkerülték volna.
Miben rejlik tehát annak oka, hogy éppen Petőfi költeményei inspirálták
leginkább nemcsak népdalíróinkat, hanem komolyabb irányú, tekintélyesebb
zeneszerzőinket is kizárólag - mi az oka, hogy a zeneszerzők még most is inkább
Petőfi költeményeit választják zenésítésre -, annak dacára, hogy már többször
zenésítve vannak -, mint más költők verseit. Az orsz. magyar dalárszövetség
által kihirdetett legutóbbi férfinégyes pályázat alkalmával beérkezett 32 mű
közül majdnem fele Petőfi verseire iratott. A zeneszerzők ezen ösztönszerű
előszeretete annyira megy már, hogy kezdenek már olyan verseket is feldolgozni,
melyek tárgyuknál fogva a választott vagy előírt zenei formában nem is
alkalmazhatók.
Az ok
abban rejlik, hogy Petőfinek bizonyára rendkívül finom érzéke volt a zene
iránt, s ennek következtében öntudatlanul olyan formát adott költeményeinek,
melyek a zenésítésre kiválóan alkalmasak.
Mondják,
hogy Petőfi meglehetősen zongorázott, legalább ezt írja róla Orlay; ki szerint
Petőfit Martiny, a kiskőrösi ev. luth. lelkész tanítá zongorázni. Hogy milyen
fokon állott a nagy költő zenei képzettsége, azt bajos volna megállapítani;
kétségbe vonhatatlan tény azonban, hogy a zenét nagyon szerette, mert néhai
édesatyám Huber Károly, ki akkoriban már tagja volt a nemzeti színháznak,
sokszor emlegette nekem, hogy a szabadságharc előtt többször látta Petőfit a
nemz. színház földszintjén, hol a második sor sarokülését foglalta el rendesen,
s látható élvezettel és figyelemmel hallgatta végig az operai előadásokat.
Ismeretes,
hogy Petőfivel hason szellemű költők gyűlölték a zenét. Így például Hugó
Victor, Heine, Th. Gauthier, sehogy sem tudtak a zenével megbarátkozni. Hugó
Victor gyűlöle a zenét, s megbotránkozással vette tudomásul, hogy a „Le Roi s’amuse’
című művére Verdi operát merészet írni. Írt is felháborodásában olyan goromba
levelet Verdinek, hogy a világhírű olasz maestro műve címét Rigolettora
változtatta, és sohasem nyúlt többé e francia lángész művei után. Victor Hugó
keresztül is vitte, hogy Rigolettót évek hosszú során át nem volt szabad színre
hozni Franciaország területén.
Th.
Gauthier, a világhírű francia romantikus, a „legdrágább lármának” nevezte a
zenét. Heine pedig annyira ment, hogy mikor megtudta azt, hogy Mendelssohn és
Schubert egy pár költeményét megzenésítették, barátainak említé, hogy
legközelebbi verskötetére a következő (zenészekre éppenséggel nem hízelgő)
figyelmeztetést fogja nyomtatni. „tilos e könyvet zenésítés által beszennyezni.”
Barátai, akik közé tartozott a nemrégen Párizsban elhunyt hírneves hazánkfia
Heller István is, s ki nekem személyesen mondá el ezeket, - csak nagy nehezen
tudták lebeszélni e szándékáról.-
Nemkülönben
kétségbe vonhatatlan tény az is, hogy Petőfi az akkor élő népdalírók iránt is
nagyon érdeklődött, s kereste ismereteségöket; mert nagyon szívesen látta, ha
verseire zene iratott. Egypár ezek közül csak hamar népszerűvé is lett.
Akkor
élt népdalíróink közül különösen Rózsavölgyi Márkkal élt barátságos viszonyban,
kinek emlékére verset is írt. Egressy Bénit, a Szózat szerzőjét, szintén
ismerte Petőfi. Ez időben megjelent dalfüzetekben számos Petőfi költeményt
találunk. Így pl. a „Honderű” 1846-ban a következőket írja: „Zenekölteményeink
becses virágokkal szaporodtak azon hét népdalban, melyet szerzett s „parlagi
rózsák” cím alatt kiadott Szénfy Gusztáv. A dalszövegek Petőfi és Szakáltól
valók.)* (* Honderű, 1846. I. 256. l.
Lásd a több adatot Petőfi-Múz. I. 37. l. I. és 38. l. VI. sz. alatt)
Az
érdeklődés tehát már akkor meg volt zenészeinkben Petőfi költeményei iránt;
mert felismerték azokban ama kiváló és sajátságos tulajdonságokat, melyek a
zenésítésre megkívántatnak s ezek: az egyszerűség, közvetlenség, erősen
kifejlett rhytmika s a forma rövidsége, mind olyan tulajdonságok, melyeket a
Petőfi előtt élt magyar költőknél eredménytelenül kerestünk.
Erősen
hiszem, hogy ha Petőfi nem élt volna, - a magasabb érteményben vett népdal sem
léteznek s nem termettek volna azok a szebbnél-szebb dallamok, melyek szívünket
annyira megindítják, melyek vidámítanak és búsítanak, hevítenek és
csillapítanak, boldogítnak és nemesítnek egyaránt, s melyek az egész műveit
külföldet is meghódították s okvetlen nagy jelentőségűek a jövő magyar zenére
nézve.
A
magyar népdalokat tulajdonképpen 2 korszakra lehetne beosztani. A Petőfi
előtti és utániakra. Kétségtelenül voltak már Petőfi előtt is népdalok; de
ezek bármennyire legyenek érdekesek és eredetiek, nem állanak azon a fokon,
amelyet a Petőfi utániak elértek. A kupa vagy bor mellett pórember kieszelte
többé-kevésbé hiányos versek és dalok, nem bírhatnak egy tehetséges, finom
ízlésű zenész által Petőfi szövegére írt dal műbecsével. S tény az, hogy éppen
ezek még ma is a legkedveltebbek. E szép dalok hallatára, melyek a nép ajkán
tovább fognak élni, ki gondolna a ma már – fájdalom! – legnagyobb részt elfeledt
magyar népdalírókra?...
Mi
különbözteti meg leginkább a nemzeteket egymástól? A nyelv; s a nyelvhez simul,
azon alapszik s azzal együtt fejlődik a dalzene. A dalzene legprimitívebb foka
pedig a népdal. Mivel a tudományosan képzett zenészek csak későbben
keletkeztek, a mai tudományos és magasabb érteményben vetet zene eredete minden
nemzetnél a népdalban keresendő. Kétségbe vonhatatlan eszerint, hogy a magyar
zene jövőjének alapja csakis a népdal lehet. A népdalt magasabb művészi formába
önteni, azaz egyes népdal motívumokat fölhasználva, át- és kidolgozva az
ismert nagy zene formákba beleilleszteni, ez hivatása a jelen és jövő zenész
nemzedéknek. Eddig sem maradt ez kísérletek nélkül, s e kísérletek sem egészen
meddők; de határozott eredményre eddig nem vezettek. S hacsak nem akarjuk
önmagunkat ámítani, be kell ismernünk, hogy népdalaink gazdag kincsét s pár
jelesebb művet leszámítva – tulajdonképpeni magyar zeneirodalmunk eddig
nincsen; legalább nincsen olyan, amely érték és mennyiségre nézve külföldön is
imponálhatna.
Sokan
azt fogják gondolni e sorokat olvasva, ez az állítás nem áll, mert hisz vannak
magyar operák is. Eltekintve attól, hogy az opera is csak egy ága a
zeneköltészetnek, ezek az úgynevezett magyar operák tulajdonképpen csak magyar
szövegű operák, melyek egyike sem hordja magán a tiszta hamisítatlan magyar
eredetiség bélyegét. Mikor ezek az operák irattak, a triviális olasz zene
uralkodott kizárólag az európai ízlésen; befolyása meglátszik operáinkon is. A
valódi tiszta magyar opera még eddig nincsen megírva. Mindenesetre legközelebb
jártak Erkel „Bánk bán”-ja és Mosonyi „Szép Ilonká”-ja; de e művekben is nagyon
sokszor előtérbe nyomul az idegen elem és ízlés.
Távol
legyen tőlem a mi zeneszerzőink érdemeit kicsinyíteni vagy csökkenteni; sőt
reménylem, lesz alkalmam legközelebb egy külön cikkben hazai zeneszerzőink
érdemeit kellőképpen méltányolni és megvilágítani. Hiszen ők a kezdeményezők és
útmutatók. Hálával tartozik nekik az egész nemzet és főképpen a fiatal magyar
zenész nemzedék. De jobb, ha megismerjük magunkat s tartózkodunk az
önámítástól. Erre nincs is szükségünk; mert az összes előfeltételek meglévén, meglehetős
gyors léptekkel haladhatunk azon pont felé, amelyen a művelt külföld figyelme
is fel fog gerjesztetni zeneirodalmi tevékenységünk és törekvéseink iránt.
Amily kemények ítélek talán a múltról, éppoly rózsás színben látom a jövőt; nem
kételkedem, hogy most, mikor már hazai zene-tanintézeteinkben mind nagyobb súly
helyeztetik a zeneszerzés alapos tanítására, mikor hazánkban az életre való
fiatal tehetségek örvendetesen szaporodnak, s az európai zeneműveltség színvonalára
helyezkednek, rövid idő múlva dúsan pótolva lesz a múlt, s meglesz az önálló
magyar zeneirodalom, mégpedig a zeneköltészet minden ágában. S ha ez
sikerülend, Petőfi Sándornak nagy részben lesz köszönhető ez eredmény; mert ő
volt az első magyar költő, ki művei által nagy tevékenységre ösztönözte a hazai
zeneszerzőket s most is folytonosan inspirálja őket.
Budapest,
1888. évi jún. 14-én.
HUBAY
JENŐ
Forrás: Petőfi-Múzeum I. évf. 3. szám
(1888. júl. 1.) július-szeptemberi füzet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése