Hol és hogyan esett el Petőfi?

I.

A Gr. Lázár Albert tudomása

Lázár Albert gróf 1848 előtt Medgyesfalván lakott és a forradalomban mint a Bem törzskarához beosztott törzstiszt vett részt.

A segesvári ütközetben is jelen volt s a meneküléskor látta a Zeyk Domokos elestét. Nagy természetű és nehéz ember lévén, igen bajosan menekülhetett s egy kozák utol is érte a dárdájával könnyű sebet ejtett a hóna alatt. Futás közben találkozott a szintén menekülni akaró Petőfivel is – s mivel a kozákok már nyomukban voltak, oda kiáltott neki: „Védd magad!” Petőfi hátra nézett és csak annyit felelt vissza: „Már késő!” Ekkor már be is érték a kozákok s a tovább menekülő Lázár Albert még látta, amint lemészárolták.

Lázár Albert gróf 1884-ben halt meg Marosvásárhelyt, hol az utóbbi időkben lakott. A fennebbi esetet sokszor elbeszélte ismerőseinek és rokonainak. Így értesült róla Gr. Lázár Vince úr is, aki fölhatalmazott, hogy ezt a Petőfi-Múzeumban közzétegyem.

CSERNÁTONI GYULA

II.

Barabás Károly levele a kiadókhoz K.-Vásárhelyről

Barabás Károly úr Kézdivásárhelyről Petőfi elestére vonatkozóan levelet intézett folyóiratunkhoz, melyet a lehető legbővebb kivonatban közlünk a következőkben:

Jelen évi márc. 18-án a 78. sz. „Egyetértés”-ben gróf Haller József úr neve alatt a „Petőfi halála” c. cikkből nagy örömmel olvastam, hogy a Szkurka, Vilmos-huszár Petőfi halálára vonatkozó elbeszélését oly világos, kézzel fogható adatokkal cáfolta meg; de mily nagy volt örömem, akkora volt meglepetésem is, midőn Zeyk Domokosról így szól: „őt a kozákok szúrták le”.

Ez állítás nem való, mert nekem Lukács Károly és Lőrincz József őrnagy sógoraim, kik Zeyk Domokos elestét br. Heyte barátaitól és Zeyk Domokos ismerőseitől közvetlenül hallották, a következőleg beszélték el: Zeyk Domokos a csata végén körültekintvén, azt kérdé társaitól: vajon Petőfi hol van? mire felelték, hogy visszament a centrumba. Erre a hős Zeyk így szólott: megyek s fölkeresem Petőfit s ha föltalálom, vagy élve vagy halva fölveszem lovamra s elhozom a csatatérről. Erre elvágtatott, de a kozákok űzőbe vették. Ő azonban a hozzá közeledőket levágta s így vagy 4 kozákot ölt meg. E hőstettet Lüders orosz tábornok látva – ki br. Heytével és kíséretével éppen ekkor szemlét tartott az elesett honvédek felett -, így szólt Br. Heyté-hez: „ez már derék katona, kár volna megölni, élve kell elfogni.” Erre egy muszka tiszt Zeyk mellé lovagol, hogy elfogja, de Zeyk halálos csapást mért rá s az elesett. Eközben egy csorda kozák vette őt körül, ki látván, hogy mindennek vége, elővette pisztolyát s mintsem elfogják, inkább főbe lőtte magát.

Éppen így mendemondának vélem, hogy Petőfi a törökbúzásba menekült volna az ellenség elől.

Az ily mendemondáknak valahára véget kell vetni. Helyesnek látnám, hogy a t. szerkesztőség a budapesti Petőfi-szobor-bizottsággal egyetértve, egy három tagú bizottságot létesítene, melynek tagjai közt egy se lenne olyan, ki a segesvári csatában részt vett vagy Petőfi elestéről valaha írt. Ennek feladata lenne összegyűjteni a kritikai bírálat alá venni a Petőfi elestére vonatkozó minden adatot s eldönteni a kérdést, hogy mi a legvalószínűbb? Az az állítás-e, mit Barthos Zsigmond hadnagy barátom még 1849. esküvel erősítve állított, hogy ő a segesvári csata végén, midőn az ágyúk mindkét részről elhallgattak már, látta, hogy Petőfi Sándor sebesen siet egy, még a törökbúzák közé nem menekült honvédcsapat felé s hallotta, midőn ezt kiáltotta: „nehogy rendet bontsanak, mert ha rendet bontanak, mindnyájan veszve vagyunk” – s látta, hogy ezen pillanatban a rendes szürke lovasság Petőfi lelőtte; - vagy aztán azok állítása igaz-e, kik őt a centrumból elmenekülve, a csata után hol itt, hol amott látták?

Én meg vagyok arról győződve, hogy azok állítása, kik a centrumból elmenekültek állítják, szemcsalódáson alapuló tévedés.

Tévedett legelsőbben a most is élő Lengyel úr, ki 1860-ban Székelykeresztúrról azt írta, hogy Petőfi az erdő felé futni látta a segesvári csata végén; mert Lengyel úrnak ez a futó Petőfije Barthos Zsigmond volt, kit az erdő szélében kutyák segélyével két muszka el is fogott.

Tévedett aztán az az úr is, kinek nevét elfeledtem, de állítása élénk emlékezetemben van, ki azt írta, hogy „a csata folyama alatt Petőfi a Bem kocsijában betegen láttam heverni”; mert ez Lőrincz József őrnagy, a Bem segédje volt, kit – látván, hogy beteg, maga Bem küldött hátra a kocsiba, hogy várja be a csata végét s ügyeljen az irományokra. Ez a Lőrincz mentette meg aztán az irományokat s a köztök levő magyar érdemjeleket, mely utóbbiakat 1870 közepe táján a sepsiszentgyörgyi Csereiné-féle múzeumnak adott volt át, hol ma is üveg alatt őriztetnek.

Közli: F. Z.

III.

A segesvári csatáról

A „Petőfi-Múzeum” füzeteiben olvasva a Petőfi elestére vonatkozó közleményeket, örömmel észleltem, hogy az eddig ezen ügyben már régtül fogva közlött – különböző tudósítások után közelebb jutottunk célunkhoz, s csaknem teljes biztonsággal meghatározhatjuk a helyet és a nap szakát, ahol és amelyben nem csak nemzetünkre, de az egész mívelt emberiségre nézve igen korán és gyászosan végezte életét nagy költőnk.

Életpályám komolysága és elfoglaltságom sokasága csak ritkán engedék meg a nyilvánosság számára írnom. Ámde ez ügy fontossága és azon meggyőződésem, hogy közleményem által valóban megállapodásra jutunk, azon elhatározásra bírt, hogy hozzá szóljak az ügyhöz, s felelevenítve a csaknem 39 éves emléket, használjak vele ügyünknek annyit, amennyit használhatok. Hisz már úgysem sokan vagyunk e hazában, akik Segesvárnál s másutt is szolgáltunk amaz időben.

Gróf Haller József úr, ki már sok év óta dolgozik fáradhatatlanul az adatok gyűjtésén, időt és költséget szentelve ez ügynek, 1886. ápril 1-én írt levelében felszólított, hogy mint a segesvári csatában részt vett, adjak felvilágosítást némi körülményekre nézve, és írjam le a csata történetét. Azután rövid idővel hivatalos teendőim Székelykeresztúrra szólítottak s ez alkalommal vendégszerető házánál élő szóval tettem eleget óhajának, amennyiben a csata kezdetéről, csapataink felállításáról, nagyságáról, minőségéről, az ellenség állásáról, támadásáról, s a csata lefolyásáról, végéről és különösen Petőfinek ezalatt holléte felől tudakozódott. 1849. július havában, midőn az orosz hazánk határainak főbb szorosain már betört volt, a gyergyóiakból állott 82-ik zászlóaljunk Zalatnáról berendeltetett Borgó-Prundra; de Marosvásárhelyre érkezve, újabb rendelet folytán Háromszéknek irányult menetünk; Sz.-Udvarhelyen, Csíkszeredán, Kászonon és K.-Vásárhelyen át Esztevényre jutottunk. Itt találtuk Bem apót kis seregével. Csatlakozván hozzá, vezetése alatt Sepsiszentgyörgy felé húzódtunk, honnan az oroszok, nehány ágyúlövésünkre visszavonultak. Innen Bem másnap az ojtozi szoroson át Moldvába ment az ottani csángók és oláhok felkeltésére, ottan hagyva zászlóaljával a most Gidófalván nyugalomban élő Tuzson János honv. alezredest, aki a határhoz már közel állomásozó török csapat parancsnokával érintkezvén, pár napi ottlét után visszahozta zászlóalját Háromszék területére.

Bem említett eltávoztával Gál Sándor ezredes lett S.-Szentgyörgyön parancsnokunk. Alatta július 22-én Báró Heydte Hidvégről Előpatakon átjőve az oláh határezreddel és könnyűlovas csapatával előörsünket a Benedek mezejéről visszanyomta Szemerjáig, de innen visszavertük. Aztán két nappal Brassó felől támadást intézett ellenünk a Tömösön bejött egész osztrák-orosz erő Clam-Gallas vezetése alatt. Utóbbi az osztrák haddal az Olt jobb partján hatolt előre és szemerjai állásunkban támadott meg. A csata késő éjig folyt. Szemerját az osztrákok röppentyűvel gyújtották fel. A túlnyomó erőtől nyomtatva, már-már visszavonulásra kényszerítettük, midőn éjféltájt a most Csík-Szt.-Simonban nyugalomban élő Endes József őrnagy a Rikából zászlóaljával sietve megérkezett s részünkre döntötte el a csatát, midőn az ellenséget Ilyefalván túl üldöztük Brassó felé.

Az orosz had az Olt bal partján a kilyéni fennsíkon foglalt volt állást. A csatába nem vegyült, s az osztrákok vereségét látva, szintén Brassó felé vonult vissza. Azutáni napon a szövetséges osztrák-orosz-hadak félve a mi támadásunktól, intézkedtek a Tömösi szoroson leendő visszavonulhatás iránt.

Alaptalan félelem! A csata után alig szedtük össze magunkat, nehány nap múlva útra indultunk Csíkszeredára, Székelyudvarhelyen át Székelykeresztúrnak, hová július 30-án estve 11 óra tájt megérkezvén, a helység alsó része mellett tábort ütöttünk.

Az elmondottak – habár nem tartoznak is szorosan a jelen kérdés megfejtéséhez, hadtörténeti szempontból talán mégsem fölöslegesek, s megvilágításul szolgálhatnak az akkori erdélyi véderő csekély számáról, elosztottságáról s folytonos menetben és harcban létéről.

Július 31-én hajnalba, midőn sorakoztunk s kevés szárazkenyerünket elosztottuk, - ott termett Bem apó, s egész csendességben útnak indultunk. Velünk indult a háromszéki 79. zászlóalj Lukács …. őrnagy alatt – ki 7 év előtt halt el Futásfalván -. Ott volt egy szatmári, kék atillás zászlóaljnak is egyrésze, mintegy két század régi s csaknem annyi Kossuth-huszár, utóbbi Daczó Zsigmond őrnagy parancsnoksága alatt. Volt még egy üteg ágyú is, Szakács József tüzér-főhadnaggyal, ki azelőtt a brassói főelemi iskolánál rajztanár volt. Ebből állott egész haderőnk. Nem egészen három zászlóalj s ez sem teljesen felszerelve, azonkívül a fenn említett lovasság és tüzérség. Számításom szerént 2200 főnél többen nem lehettünk.

Ily erővel támadtuk meg júl. 31-én 10 óra felé – Keresztúrról jőve – a tán már 2 nap óta a segesvári erdőben állást foglalt Lüders tábornok főparancsnoksága alatt állott orosz sereg zömét, mely mintegy 16.000 embertől és 24 ágyúból állott.

A csaknem Héjjasfalváig előre telt orosz lovasság előcsapatunkkal találkozván, visszavonult Segesvár alá. Midőn csatarendbe állottunk, zászlóaljunkból több tiszt hiányzott. (Nomina sunt odiosa!) Az éj folytán Keresztúrra mentek, mert lázt kaptak volt; a láznak egy bizonyos nemét, melyből az öreg alaposan kigyógyította volna őket, mert megígérte s értett hozzá. Azonban a sors másképp akarta. Ekkor Ferenczi György századosom vette át a zászlóalj-parancsnokságot. Ma is él Gyergyószentmiklóson.

Segesvárhoz közeledvén, az ellenség gyors ágyútüze fogadott. Elfoglaltuk harcvonalunkat az országútjától jobbra és balra, a Küküllő és az Ördög-erdő közt. Balszárnyunk az Ördög-erdő széléig terjedt; ütegünk pedig az erdő nyugati szélétől az útig terjedő lankás oldal közepe táján foglalt helyet. Fél századdal ágyúfödözetre voltam rendelve.

Bem kíséretével ütegünktől 100 lépésnyire, balra az erdő felé egy ponkon, vagyis magaslaton állott s távcsövével nézte az ellenséges ágyútűz irányát. Ütegparancsnokunkhoz többször küldte segédjét, utasításokat adván neki.

A támadást mi kezdettük meg. Gyalogságunk sokszor kísértette meg a bal szárnyon az erdő fái által védett oroszokat kiverni, de hasztalan, mert mindig visszaverettek. A jobb szárnyon a törökbúzásban az orosz lovasság támadta meg gyakran csekély számú gyalogságunkat; de ez tömeget alakítva, mindannyiszor visszaverte.

Így folyt ez nap haladtáig, midőn gyalogságunk kimerülvén, ágyúink elromolván, parancsot kaptam az ágyúink elromolván, parancsot kaptam az ágyúkat otthagyni és fél századommal a bal szárny erősítésére vonulni. Megtörtént. Gyors és futólépésben ott termettünk, az erdő széle által fedve, az Ördög-patakon át, mely hullákkal és sebesültekkel volt tele. Ismételve betörtünk az erdőbe, de az ellenség sűrű tüzelése miatt veszteséggel voltunk kénytelenek visszavonulni, míg sok oldalról hallott kürtölés és „hurrah” kiáltás között – az erdőből roppant tömegben rohant elő az orosz gyalogság; fényes sisakjain az éppen lemenő nap végsugarai megtörvén, baljóslatú fényt terjesztének felénk.

Meggyengült és csekély számra apadt balszárnyunk el lőn seperve. Orosz gyalogság borította az egész oldalt; fél századom töredékével az erdő széléről beljebb, fától-fáig fölfelé kapaszkodva és folytonosan lőve, vonultunk vissza födött állásba; nem messze az elővonuló ellenség zárt oszlopaitól.  Még a régi kovás katonapuskánk volt, mely sok célzás nélkül is biztosan talált.

E roham balszárnyunkra akkor történt, mikor a jobb szárnyon lévő csapataink tömeg alakzatai lovas ágyúk tüzelése által megbomolva, az ellenség kozák-, ulánus- és huszár lovassága által leverettek, s ez ellenséges lovasok már csaknem balszárnyunk mögé jutottak. Ekkor történt a menekülni csak vonakodva akaró Bemnek ellenséges lovasok általi körülfogatása s onnan való kimentése huszárjaink által, és ekkorra esik Petőfinek menekvési kísérlete is.

Az oroszok kereszttüzétől kényszerítve, a fák védelme alatt bennebb hatolva déli irányban az erdőbe, vissza-vissza tekintettem ágyúink állása felé s láttam tüzéreink küzdelmét az odaérkezett ellenséggel.

Szép nyári nap volt. A csatatéren le volt már aratva a termés, de le volt aratva aznap sok ezer ember élete is. Különös az emberi természet! Harcban vadabb része lép előtérbe. Hamar számot vet magával az ember. Drágák a percek. A fontosabb családi- és életviszonyok, hozzátartozók, rokonok, jó barátok futóképként, mintegy búcsúzóan vonulnak el a lélek előtt a válságos pillanatban. Az ember többé nem aggódik, nem remeg, s mindent feledve, a múltnak hátat fordítva, nyugodtan néz a sors szemébe; s összpontosítva minden erejét, azon elégtételt igyekszik megszerezni magának, hogy mentől több szálláscsinálót küldjön maga előtt oda által!

Így éreztem magamat Segesvárnál is július 31-én 1849-ben. Rég volt már, de mégis úgy emlékezem rá, mintha tegnap volt volna, mert vannak jelenetek az életben, melyek oly mélyen bevésődnek emlékünkbe, hogy későbbi korban is, midőn az agyrendszer már visszafejlődik s működése gyengült, néha teljes üdeségökben tűnnek lelkünk elébe.

Vagy 1000 lépéssel mélyebben hatolva be az erdőbe dél felé, balra fordultunk és árkon-bokron keresztül, párhuzamosan a Székelykeresztúrra vivő országúttal haladtunk, magunkhoz véve a még ezen irányt követő más nehány sebesült és nem sebesült bajnokot is. Előbbiek között volt a már rég elhalt Geréb Mátyás százados is.

Holdvilág nem volt, de a csillagok fénye némileg világított. Egymással mene, egymást segítve, mintegy 11 órakor balra húzódtunk az országút és a Küküllő felé az erdő széléig, azt vélve, hogy már sokat haladtunk ennyi óra alatt. A Küküllő völgyében láttuk is a tábori tüzeket, hallottunk a távolból hangokat s csaknem elhittük, hogy a mieink töredéke megállott e helyen, de nagyobb biztonság céljából elküldöttem tizedesemet, gyergyócsomafalvi Csiki Mihályt még 4 emberrel, hogy a tábori tüzekhez lehető közel hatva, hírt hozzon az ott táborozókról. Ezt megvárandók s különben is ki lévén merülve, lepihentünk. Fél óta telhetett el, s Csáki tizedes visszajött embereivel azon hírrel, hogy ott lenn az orosz tábor van.

Erre összeszedve magunkat, megint az erdőbe akartunk visszahúzódni, utunknak Keresztúr felé való továbbfolytatására, midőn Segesvár felől számos lódobogást hallunk felénk közeledni. Alig vagyunk készen a lövésre, ott terem egy portyázó kozák csapat „Stoj”-félét kiáltva. Felettünk tüzelés volt, mire a pikások sarkon fordulva visszavágtattak, mi pedig folytattuk terhes utunkat, míg reggelre Fiátfalvára s onnan Keresztúrra jutottunk, hol még nem volt ellenség.

A csatának általam így észlelt lefolyását azért írtam le, hogy egyfelől legyen alkalma másnak azt kiegészíteni és a netáni hiányokat pótolni, mert én, amint fönnebb is említém, a bal szárnyon lévén, csakis az ott történteket láttam közvetlenül; másfelől pedig azért írtam le, hogy Petőfi elestének helyére és idejére vonatkozással lehessek.

Most már tárgyunkra térve, hogy célunkat megközelítsük, elfogadom néhai Vajna Sándor bajtársamnak a „P. M.” 1. számában közlött följegyzéseiben nyilvánított hitét Petőfi elestének körülményeire nézve. Amit ő a kőhalmi csatáról és annak idejéről mond, mint igaz tanú írja. Moste Sepsiszentgyörgyön lakó honv. sztázados kezelőtiszt, Bagoly József, ki mint Kossuth-huszár-tiszt szintén ott volt Kőhalomban, hasonlót mond.

Hogy Vajna Sándor a szakasza-beli Vilmos-huszár, Szkurka jelentésére és elbeszélésére alapítja hitét, azt helyeslem, mert ez a csata körülményeivel megegyezik. Ugyanis, amint fennebb leírtam, naphaladtakor, tehát 7 óra tájt, a jobbszárny megsemmisült. Nemsokára a balszárnynak az ellenség rohama által történt szétveretése után csekély számú lovasságunk nagyobb részének elhaltával bekövetkezett a – sauve qui peut - s a csatának vége lett. Rendes visszavonulásról szó sem volt. Nem is volt, aki visszavonuljon s csak az egyes menekülőket üldözte az ellenséges lovasság, amely mindenkit levágott és leszúrt, akit csak utolért.

Petőfi is egyedül menekült a veszélyesebb Küküllő völgyéből, az országútról jobbra, a törökbúzás oldal felé. Ekkor érhette őt utol Szkurka és történhetett halála úgy, ahogy utóbbi Vajnának elmondta.

Megfelel a lélektani helyzetnek és Petőfi jellemének, hogy elszakadva a huszártól, nem sokat szaladott s az őt utolérő ellennek szembefordulva, elhatározottan állta ki a védtelent gyilkoló gyáva muszka vágását, mert „una salus victis, nullam sperare salutem."

Petőfinek este 7 óra tájt kellett elesni, tehát napvilág. Későbbig nem folyt a csata s a menekülők üldözése és legyilkolása sem tarthatott 8 órán túl. A muszka félt s kis csapatokban estve nem üldözött, nem portyázott. Ha Petőfi estig életben maradhatott volna, még ma is élhetne, mert az éj sötétében inkább menekülhetett volna.

A „P. M.” 2. számának 51. oldala első hasábján gróf Haller József azt mondja, hogy Szkurka ½ órától fogva 11-ig, tehát másfél óra alatt nem juthatott Héjjasfalvától Kőhalomig. És igaz is, hogy ½ óra alatt oda nem juthatni. Csakhogy a csatának 7 órakor, és nem ½ 10-kor volt vége; 7 órától 11-ig 4 óra van, 4 óra alatt pedig Héjjasfalvától Kőhalomig nem nagyon sebesen ügetve is el lehetett jutni, és így Szkurka huszár is eljuthatott.

Hogy Szkurka huszár szeretett fecsegni, azt hiszem, de hogy 1849. júl. 31-én esti 11 órakor Kőhalomban Vajna Sándor elöljárója komoly valóságot hallott tőle, azt is hiszem, mert ha itt-ott egy-egy „vitéz Hári János” vált is ki közülök, de komoly dologban s elöljáróikkal szemben igazak voltak a Vilmosok és Koburgok, mint őket nevezni szoktuk volt. Eltűntek e régi huszáralakok, kik 10-15 évet szolgáltak egy végben; félelmet nem ismertek, enyelegve fogadták és osztották a halált, csatára mindig készen voltak, s csak hogy jó paripájuk el legyen látva, szívesen töltötték a napot étlen-szomjan, hacsak egy adag bagót kaphattak fogaik közé. Jól esett látni e marcona fiúkat fényesre pödört bajusszal, mikor az ifiú újonnan szervezett huszárokkal tréfáltak, de azért szerették s jó példát adtak nekik a vitézségben.

Buzgó hazafiak a Petőfi hulláját a csata után is kereshették, s több év teltével ásattak is, de hogy eredményt nem mutathattak föl, azon nem csudálkozom, ha eszembe jut, hogy csíkszentsimoni Endes Árpád százados bajtársam, ki velem egy zászlóaljban szolgált, és Segesvárnál a jobb szárnyon elesett, édesanyja által – Lüderstől kapott engedéllyel – a csata utáni napokban mindenütt éspedig gondosan kerestetett; de az édesanya nagy fájdalmára, minden eredmény nélkül, mert nyomára sem akadtak.

A „P. M.” 1-ső száma 9. oldalán említett Daczó, kiről Szkurka azt mondja, hogy az ellenség lovasságától körülfogatván, agyonlőtte magát, Daczó Zsigmond huszárőrnagy volt, azelőtt a székely huszár ezredben tiszt, Segesvárnál pedig a Kossuth-huszárok parancsnoka. Ismertem, szikár alak és derék katona volt. Atillájával jól járt a muszka lovas, ki azt lehúzta róla, mert többezer érték volt mellzsebében.

A segesvári csatáról meg kell jegyeznem, hogy Bemtől több volt mint vakmerőség oly maroknyi, fáradt, zaklatott, éhes néppel megtámadni a muszka sereg nyugodt zömét. Skariátinnak ágyúink lövése által még délelőtt történt eleste megrémítette az oroszt. Támadásunkat csak cselnek vélték, Bam neve rettegett volt náluk; különben még reggel első támadásunkkor egy általános rohammal elseperhették volna egész seregecskénket. Bemnek többször sikerült az ily vakmerő vállalat, s ha kemény Farkas Medgyes felől megjön csapatjával, mint talán tervezve volt. Lüders még hátrálhatott volna is. De másképpen volt megírva a sors könyvében.

Mindezek után egyéni hitem Kőváry Lászlóval az, hogy Petőfi Segesvárnál 1849. júl. 31-én a Fejéregyházi és Héjjasfalva közti országútrésztől jobbra eső oldalon menekedni akarván, estve 7-8 óra közt muszka lovasok fegyvere által esett el.

Arra nézve pedig, hogy a kérdés még most, míg élő tanúk vannak, véglegesen megoldassék, mert később jobban megoldani, úgy gondolom, még bajosabb lesz, szerény ajánlatom az volna, hogy a „P. M.” kiadói, mint közel lévők a Petőfi-egylettel kezet fogva, alakítsanak bizottságot, melybe hivassanak meg gróf Haller József, Kőráry László, és a csatában részt vett még élők, mint: Ferenczi György, Gyalokai Lajos, Zsigoni Bartha Ferenc stb.

Szálljon ki e bizottság a nyár, vagy az ősz folytán a helyszínére, és két napi idő áldozattal eredményre jutand mind az elesés helyére, mind pedig az emlék felállítására legcélszerűbb pontra nézve is. Én magam szívesen állok rendelkezésükre akármely percben.*

Brassó, 1888. júl. 7-én.

DR. OTROBÁN NÁNDOR,

m. kir. honv. ezredorvos

*) A P. M.” kiadói már szintén gondoltak erre, de – a bár csak némileg is megközelítő – valóságot addig nem hiszik kritikailag megállapíthatónak, míg a kortársak vallomásai és nyilatkozatai kellő számban összegyűjtve nincenek. Az indítványt különben annyival is inkább helyén valónak látják, mivel a segesvári csatának még máig is hiányzik egy megbízható és pontos térképe.

Forrás: Petőfi-Múzeum I. évf. 3. szám (1888. júl. 1.) július-szeptemberi füzet