Gömöri Jenő (1890-1967): Pubi és Teo (Két kutyakarakter)

Pubi mérges volt, epés és harapós. Anny kisasszonynak sok bajlódásába került Pubi korlátokat nem ismerő harci kedvének féken tartása. De becsületére legyen mondva, Pubi nyíltszívű volt, vagyis nyíltan harapós, és megvetette alattomos kutyabajtársait. Ő mindig azt ugatta, amit gondolt. Nagyon értette a módját annak is, hogy méltóságát megőrizze4; személyének fontossága eltöltötte a lelkét, öntudata valósággal telítve volt azzal az el nem tagadható valósággal, hogy ő egy szép, erdő közelében álló villának és rózsáktól illatos és mókusok szimatjával tele kertnek hivatásos őrzője és védelmezője. Soha nem láttam őt mosolyogni, vagy nevetni, kivéve az egyetlen esetet, amikor a labdával játszott. Mókás pofácskája különben méltóságteljes, komoly és büszke kifejezést hordott. Az emberekben nem hitt, még azokban sem, akiknek megoltalmazását kutya mivoltában kötelességének tartotta. Rosszaknak és álnokoknak tartotta őket, minden mozdulatukban ellene irányuló, ellenséges cselekvést látott. Nekem is mindig vigyáznom kellett, hogy távozáskor meg ne ragadja hátulról a nadrágomat, amint egy idegen látogatóval szemben szokása volt.

Nekem magamnak nem kevesebb, mint négy teljes esztendő kellett hozzá, amíg végre sokféle próbálkozás után barátommá lett, ami külsőleg már abban is megnyilvánult, hogy ha hazajöttömkor ő a kertajtónál silbakolt, vagy az elhaladó embereket és kutyákat mustrálgatta, nem kötött belém és nem ugatott meg, hanem farkcsóválva fogadott. Teljes négy éven át félre nem érthetően és nagy energiával utasította vissza minden szeretetteljes és sokrétű taktikával átitatott közeledési kísérletemet. Valóságos dühvel harcolt ellenem, láthatóan és hallhatóan éreztette méltóságát és neki szentnek tetsző életküldetését. Csak négy esztendő után kezdett derengeni az agyában hogy alighanem mégis különb ember lehetek, mint ahogy gondolta és magatartását revízió alá vette. Lassanként beszüntette a hangos ellenségeskedést. Később már arra az elhatározásra jutott, hogy a viszonyt bizalmasabbá változtassa és tőlem a jó falatokat is el lehet fogadnia, amiről eddig szó sem lehetett, pedig újból és újból megkíséreltem nem egészen lovagias módon megszerezni kegyét.

A változás buzgó közreműködésemmel ment végbe. Pubinak egy ideig mélységesen titkolt vágya, szenvedélye nőtt. Észrevettem, hogy a villán és kerten kívüli világ újabban nagyon érdekli és a kerítéssel határolt terület nem elégítette ki minden vágyát. Társaságra vágyott és nem egyszer láttam az addig a legnagyobb mértékben lenézett kétlábúval, akit alaposan megugatott, kisurranni a kertajtón a gyönyörteljes külvilágba, ahol szeretetreméltó, bohém természete szabadon megnyilatkozhatott. Ez az ösztönös vágya a szabadság után, hogy úgy mondja, a mindennapi rövid kimenő izgalma okozta, hogy a hétköznap gondjai közepette természetesnek vehető kirándulásai éppenséggel csavargássá fajultak. Ez a visszaélés azután ráterelte a gazdája figyelmét és a kerítés gondos vizsgálatát eredményezte, mely vizsgálatnál kiderült, hogy a kerítésen lévő kis rés segítette Pubina kisurranásait. Nos, e „kutyarés” felfedezése is kijavíttatása után a kisurranás Pubi részére emberi segédkezés nélkül merőben lehetetlenné vált és rá volt utalva a neki többé-kevésbé ismeretlen kétlábúakra,akik a villát a tulajdonos famílián kívül benépesítették és akiket különben nem kedvelt. Azt pontosan tudta, hogy a mindennapi önhatalmú szabadságot úrnője, Anny kisasszonynak nemcsak hogy nem engedélyezte, de szigorúan tiltotta, és csak természetes volt, hogy a szűkebb családtagoktól, akik Anny kisasszony felfogása ellen nem cselekedhettek, segítő kezet szabályellenes kisurranásaihoz nem várhatott. Ettől egyébként sem kellett félni, ezt Pubi erős jelleme is akadályozta, mert ő elvetemült gondolatnak minősítette azt, hogy a szűkebb családtagokat bírja rá az őrnő tilalmának megszegésére. Menthetetlenül rá volt hát utalva a villa többi lakóira, akár egy morfinista a gyűlölt orvosokra, ha a méregre szóló recepteket megszerezni reméli.

És itt meg kell állanom, mert Pubi karaktere oly kiemelkedő erőt mutatott, hogy az a legnagyobb elismerést érdemelte ki. Habozás nélkül és nyugodt lelkiismerettel megesküszöm reá, hogy soha, de soha, sohasem történt meg, hogy Pubi ebben az életszükségletnek felnevelkedett szenvedélyében hivatásáról agy méltóságáról megfeledkezett volna; soha meg sem kísérelte olyan kétlábúakkal, akik nem a villában laktak, akiktől tehát meggyőződése szerint oltalmaznia kellett a házat – például a levélhordóval, a kiszolgálónővel, vagy egy idegen sofőrrel – kisurranni, bár erre gazdagon nyílt volna alkalma. Erről a jellemtelenségről anélkül mondott le, hogy a lemondás fájdalmát érezte volna s azt egyenes jelleméből folyó,magától értetődő természetes dolognak tartotta. A villában lakó kétlábúak szolgálatait is csak úgy vette igénybe, hogy a tudatos segítségnyújtást egyenesen visszautasította, nehogy a segédnyújtásért valamelyes formában kötelezettséget kellessen vállalnia, mely kötelezettség egyéb feladatai végzésében akadályozhatta volna. A villában lakó nem családtag állandóan Pubi ugatási kontrollja alatt állott s ha az ilyen lakó a kertajtót szándékosan, vagy tüntetően hagyta nyitva, Pubi az ilyen nyílást soha igénybe nem vette. Csak ha az illető minden szándék nélkül agy a szándék ügyes leplezésével egy árva pillanatra kis nyílást hagyott az ajtón, akkor surrant ki sebesen a nagyvilágba. Én voltam az egyetlen idegen lakó, aki ottlakásom negyedik éve után elértem, hogy a jellemes kis állat az egyenesen fölajánlott segítségemet igénybe vette. Megvallom, Pubinak ez a bizalma, vagy inkább kegye meghatott, egyszersmind méltó elismerése volt hosszú keserves munkámnak, melyben állatpszichológiai készségemnek egész skáláját vonultattam fel és melybe Isten néma teremtései iránt való egész nagy szeretetemet fektettem. Pubi következetessége csodálatos teljességgel nyilvánult meg és egészen világosan megállapítható volt, hogy amiért egyenesen felajánlott szolgálataimat elfogadta, kezdette velem a barátságosabb hangot használni is. Időnként arra is rá tudtam venni, hogy hazajövetelemkor szobámba kövessen és ott a zsebeimben mindig készen tartott csemegéket elfogyassza.

Féja Géza: Móricz Zsigmond: Az asszony beleszól 1934. (könyvismertetés)

Az új Móricz-regény egészen új területre visz bennünket. az író első budapesti történetét írta. Eddig: a faluból, a kisvárosból s a történelemből táplálkozott s éppen ezért némi félelemmel vettük kezünkbe ezt a könyvet. Vajon számára adatott-e ez a talaj?

El kell ismernünk, hogy Móricz Zsigmond mélyen belelátott a mai Budapest életébe. Az író többnyire a múltat s a közelmúltat látja. Itt áll előttünk az óriási átalakulásoktól megrázott s összezilált, jelen s az irodalom még alig vesz róla tudomást. Főleg a középosztályt csapta meg az idő szele. Kivételes szerepét erősen megnyirbálta az idő s jelentékeny rétege alig bírja az iramot. Gazdaságilag lefelé süllyed, ezt a tényt külső díszek felaggatásával és külső látszatok fenntartásával próbálja leplezni és képtelen belsőleg átalakulni. Sorsa ezért kétségbeejtő, mert gazdasági válsága nem vezette egy új életútra. Belemerül nyakig mindennapi életküzdelmébe s nem bír hidat építeni magának a jövő felé.

Ebbe az izgató, nehéz kérdésbe vágott Móricz Zsigmond. Egy fiatal házaspár története pereg előttünk a hozzá kapcsolja néhány család sorsát. Más korú, foglalkozású, hivatású s vérmérsékletű ember minden alakja, de ez közös bennük: a válságban való vergődés, melyből csak egyéniségüket, egyéni sorsukat időre-órára kimenteni. A nagy kérdés: a középosztály-sors megoldatlan marad bennük.

Móricz új könyve nem követel eposzi igényeket. Inkább nagy novella. Könnyedén szövi tovább a mese szálait, híres robusztus ereje hiányzik belőle, agy viaskodásait, ki-kitörő líráját is hiába keressük. Inkább az elbeszélő művészet nyugodt, higgadt biztonságával lep meg. Kis kép ez a könyv nagy kísérletei és nagy teljesítményei mellett, de kiszélesíti az egész mű képét.

„Az asszony beleszól” különben első könyve egy most megjelenő ötkötetes Móricz-gyűjteménynek.

Forrás: Magyar írás – Kazinczy kiadás III. évf. 4. sz. 1934. április

Farkas István: L’udo Ondrejov: Bez návratu - Versek (könyvismertetés)

A Bez návratu (Visszatérés nélkül) L’udo Ondrejov válogatott verseinek gyűjteménye. Válogatottnak mondhatjuk, mert az egy-két egyszerűbb vagy egy-két túl finom és szép versen kívül egy kiforrott költői véna igazi arcát mutatja e könyv.

L’udo Ondrejov a szlovák faj vátesze. Jánosik nemzetének fia, aki még mindig alacsonyan látja fajtáját, s a bacsa-dalában azt dalolja:

Ítéljetek bírák, hóhérok akasszatok,

népem az új reggeli mégis bevárja!

A kötet legszebb versei a Bez návratu, V predjeseni (Őszelőben), amelyben a fáradt költői lemondás halk muzsikája művészi húrokon csendül, a Pri méle (A métánál) eszünkbe juttatja a mi nagy költőnk síró kérdését, megoldását: ... túl vánkoson, leplen, ingen, sírva láttuk meg: ez se minden... L’udo Ondrejov ezt így énekeli meg:

Ez ját vágyainknak csúcsa,

Istenem, hatalmas Istenem?!

Borongós hangjával, mély líraiságával kap meg a Z mitvych vstanem (Feltámadok), míg a Z vtacich piesní (A madárdalokból) c. ciklus legbájosabb verse a Rozprávku písem (Mesét írok).

Mesét írok,

... hogy valahol

elaludtak a szürke erdők...

A rohanó század bölcsődalát írja meg az Uspávanka mojej matky-ben (Anyám altatódala)..

Ondrejov tehetség, erő, stílus és mondanivalók szempontjából a legjobb szlovák költő közé sorozható.

Forrás: Magyar írás – Kazinczy kiadás III. évf. 4. sz. 1934. április

Szombathy Viktor: Az új Madonna

… Isten segedelmével immár túl vagyok a megkísértetések és a szenvedések folyóján, lelkem megnyugodott, testem harcai elültek. Megbékéltem nemcsak a világgal, hanem önmagammal is. Ezután töredelmesen és engedelmesen írom majd a szent könyvek betűit, s rajzolgatok a lapokra Istennek tetsző ábrázolatokat. Úgy óhajtanám, hogy béke lengjen körülöttem ezentúl, s kérem Atyámat, hogy a gonosz embereket s a gonosz gondolatokat tartsa tőlem mindhalálig távol.

Az életem alázatos élet, hogy Istennek tetsző-e, azt nem tudhatom. Ki nem tért le a gyalogútról, hogy megszagolhasson egy illatos virágot, s ki nem emelte fel a fejét az alázatból – ha csak egy szempillantásnyira is –, hogyha kedves pacsirta dalát hallotta a magasban?

Én is egy vagyok eme gyalogutasok közül.

S most, hogy mindennel megbékélve immár régi és bölcs könyveket másolok, arra kérem Uramat, adjon erőt és naponta néhány percet: leírnom rövid és igénytelen éltem folyását, hogy enmagam előtt még egyszer meggyónjam bűneimet. Mondhatjátok, vajon kit érdekel Isten együgyű szolgájának élettörténete, hiszen bővelkedik az Egyház számos kitűnő és érdemes férfiúban, szentben, nagy tettek véghezvivőiben, minek oda, ahol diadalmas pillérek állanak, hitvány kockakőnek az én kis életem is.

„Vagy a szent atyák könyvei között melyik az, amelyik nem a Teremtőhöz vezető útra tanítana fennkölten?” – Bizonnyal én nem vagyok szent atya. Még egyszerű páternek sem legelső, az én életem folyásából alig-alig okulhat valaki. Leírom mégis, hiszen a nagy tudású és jeles Anzelmus prior úr mondogatja, hogy minden ember élete alkalmas az okulásra.

– Az oromfal csak külső dísz a templomon – szokta mondani – de ami az épületet tartja, az a tégla és a kő. Legyetek ti kövek és téglák…

… Az íróterem ablakán besüt a nap. Tavaszi idő van, a testvérek, akik a kerti munka terhét vállalták magukra, ugyan fürgén mozognak a veteményeságyaik körül. A szél néha megborzolja a fák leveleit, és belekap a pergamenbe is itt, az íróteremben. Márk testvér Sallustiust másolja, Johannus testvér a magyarok történetét veti papírra kerek betűkkel, jómagam a Regulákat másolom a késői kor okulására.

Deus in adiatorium meum intende…!

Hadd szóljak magamról is.

*

Mikor novíciusként éltem még régi kolostorunkban, és zsoltárok éneklésével, tudós írások tanulmányozásával, bölcs tanítások hallgatásával, testem sanyargatásával készültem Istennek tetsző életre: különös adományt éreztem magamban, amely már gyermekkorom óta birtokomban volt.

Festegetni és rajzolgatni éreztem kedvet, s szerénytelenség nélkül mondva: tehetséget is. Addig-addig másolgattam a szent könyveket, amíg a gyakorolgatás által ráeszméltem, hogy saját magam is rajzolgatok szépen sikerült képecskéket, ügyes kedtem az ábrázolatokban, sőt itt-ott megkíséreltem azt is, hogy a nagyon ügyeskezű s alázatos Máté testvérnek segítsek, aki reszkető ujjaival s egyre rosszabb szemével nem tudta befejezni, amit tervelt: az Evangéliumot másolta, és sok helyütt én rajzoltam helyette a kezdőbetűket. A tudós prior úr azt mondta, Istennek különös adományát bírom a festésre, s mindenképpen biztatott, ne hanyagoljam el az ügyességet, hanem erős buzgalommal arra törekedjem, hogy gyarapítsam ebbeli tudásomat.

Surányi Miklós: A zöld dragonyosok

Gilliers úr és családja harmadfél esztendeje nem mozdultak ki vidéki kastélyukból. A kastély a Dauphine egy zugában, erdők környezte katlanban, kőhajításnyira az országúttól, alig látszott ki az őszibarackfák és szőlőlugasok közül. Szép kis kastély volt, de alacsony és öreg. És a legközelebbi faluba, amelyet Romans-nak hívtak, több mint egy mérföldet kellett gyalogolni.

Gilliers úr családja öt tagból állt; két idős hölgy: a tüdőbajos feleség és vénlány nővére két kis fiúcskát kényeztetett a kastély játszószobáiban. Két unokát, anyátlan árvát, akiknek apja, Seneville kapitány Algírban hadakozik. A család néma borongással éldegélt ezen az elhagyott vidéken. Az asszonyok néha Párizs után sóhajtoztak. Olyankor Gilliers úr azt mondta:

- Majd ha változnak az idők, a telet Párizsban töltjük. Addig türelem. Itt is jól éldegélhet az ember, ha rendben van a lelkiismerete. Szeressük a népet. Rousseau-nak igaza volt. A Társadalmi Szerződés valóságos új evangélium. Most még egy kis rendetlenség van, de ezzel minden átmenet alkalmával számolni kell. Majd megjön az emberek esze. Mi, földbirtokosok sokat vesztettünk, de jut is, marad is. Egyelőre az a fontos, hogy meg ne öljenek bennünket. Fogjuk be a szánkat. Húzódjunk vissza a közélettől. Hála isten, van mit aprítani a tejbe, vannak még jó könyvek, én most Montaigne-t olvasgatom. Ápoljuk virágainkat, és tisztogassuk le fáinkról a hernyókat. Az én rózsáimnak nincs párja Dauphine-ben.

Ez a beszéd kissé megzokogtatta az öreg hölgyeket, akik a Bastille bevétele alkalmából menekültek el párizsi szalonjukból. Azóta harmadfél év telt el. És azóta itt élnek a romans-i kastélyban, két másik nemesi udvarház szomszédságában. Az egyik ház Boussy úré, az öreg katonáé, a másik Osmond úré Párizsból. Osmond úr a régensség és XV. Lajos alatt híres ügyvéd volt, de megsiketült, és öreg napjaiban biliárdozik, dominózik, és sárkányt ereget a gyermekeknek. Gilliers szomszéd és a maga unokáinak. Neki is kettő van: két kisleány, nyolc- és tízévesek, akiket szüleik a párizsi forrongások veszedelmei elől itt rejtettek el, a jámbor és csendes Dauphine-ben.

Boussy tábornoké a harmadik kastély. A vén harcos egyik lába fából vagyon ugyan, de a szíve ép s lángoló, s tele van haraggal. Utálja az új alkotmányt és népet, amely minden hatalmat megsemmisített Franciaországban: a királyét, a kormányét, az egyházét, a főurakét, a tartományokét, a hadseregét, a nemzetőrségét, a törvényszékekét és a bölcsészekét. Franciaország negyvenezer apró darabra törött szét, negyvenezer községben névleg az elöljáróságok, valóban azonban a tevékeny polgárok uralkodtak, vagyis azok, akiknek semmiféle foglalkozásuk vagy kenyérkeresetük nem lévén, testvériesülési ünnepélyeket rendeznek, kifosztják a kastélyokat, az élelmiszeres boltokat, a pékműhelyeket, bezáratják a templomokat, megszabják a gabona árát, s felakasztják az ellenszegülő hivatalnokokat, nemeseket és tiszteket. A tevékeny polgárok derekas munkát végeztek. Aki nem tetszett nekik, azt agyonütötték; remélhető volt, hogy az országban nemsokára csak azok maradnak életben, akik az ilyfajta tevékenységben a legkülönbek. Mindenütt pergett a dob, kongott a vészharang, ömlött a bor, táncoltak a tevékeny polgárok, ropogott a puska, a franciák egyenlők és testvérek voltak, s ha valaki megharagudott a másikra, annak fél lépés távolságról golyót röpített a szívébe.

Boussy úr házában is volt egy tízéves fiúcska, akit szülei falun rejtegettek. Azonkívül vendége is volt, Mr. Servan, egy angol utazó "festőművész", aki a vidéket rajzolgatta.

Ez a három család néha vadászatot rendezett, a szomszédból való nemesekkel kikocsikázott a vidékre s a domboldalakra, aranyos napsütésben, hallgatva a madarak füttyét és a rovarok döngicsélését, csendesen eluzsonnázgatott.

Rába Leó: Szenes Piroska: Jedviga kisasszony (könyvismertetés) 1933.

Mély távlatú szlovenszkói körképe, a „Csillag a homlokán” két hatalmas regénykötete után merész és szokatlan vállalkozásnak tűnik, hogy az írónő novelláskötettel lép a porondra. Kettős tehertétel ez a könyv: a novella ma elhanyagolt műfaj és ha nőíró nyúl hozzá, sanda gyanakvás ébred az olvasóban, nem szokványos asszonyi próbálkozás-e, játék a szavakkal, mondanivaló híján. Szenes Piroskának van mondanivalója. Művészi alakító ereje pedig nem hagy kétséget: forró, villamossággal telített légkörben ziháló alakjainak halálos biztonsággal a novella keretében kell születniök és kanyarodniok végzetük felé, a villámok cikázásának szemfájdító erejével, sebességével és döbbenetével. A novellák szereplői egy közösségbe tartoznak: ködös titkok küszöbéről indulnak el és sötét, rémületes monomániás következetességgel robognak a célba. Sorsuk meg van pecsételve: téboly, öngyilkosság, bitó, halál.

Jedviga kisasszony, a kastély gazdag leánya sáros csizmák, bakancsrúgások, árulás és önfeláldozások után a bitófa árnyékából megmentett szerelmét ökölcsapások és forró csókok közt találja meg.

A szenvedélyek mindent elsöpörnek, az ösztönök ősi, vad erejükben tombolnak. Nincsenek csöndes, nőies megalkuvások, konok és dühös lázadás mindenütt. Az asszonyi lélek új, ismeretlen vidékei tárulnak fel előttünk rideg és gyilkos valóságukban. Vérbeli író művészi alakító ereje formálja életté ezeket a grand-guignol-szerű borzalmakat.

Az egymás mellé fűzött novellák sorából igényesebben ütközik ki a „Szerelmi történet”. Igazi asszonysors.

Szenes Piroska novelláskötetét: vállalhatja írója és értékei közé sorolhatja Szlovenszkó irodalma.

Forrás: Magyar írás – Kazinczy kiadás III. évf. 4. sz. 1934. április

Féja Géza: Kakuk Marci a zendülők között 1934. (könyvismertetés)

A Nyugat-nemzedéknek Tersánszky egyik legjelentékenyebb elbeszélője. Móricz, Szabó Dezső, Kaffka Margit és Tersánszky azok, akik állani fogják az időt s akikből örök dolgokat válogathatunk majd. Ám Tersánszkynak jutott közülük a legmostohább irodalmi pálya. Első könyve, a „Kísérletek, Ifjúság” novellás könyv volt s már akkor egészen eredeti elbeszélő tehetség jelentkezett benne. Azután ő írta a legjobb háborús regényt: „Viszontlátásra drága” s később érettebb, gazdagabb rokonát: a „Margarétás dal”-t. Mindjárt a háború után a „Két zöld ász”-szal jelentkezett, ebben a könyvben egész írói lénye már szinte klasszikus tisztaságban ragyog. Alig vették észre, éppen úgy a „Rossz szomszédok” sem kapott különösebb figyelmet, a „Havasi selyemfiú” elsikkadt, egy kiváló háborús regénye kéziratban hever.

Legnagyobb sikere a „Kakuk Marci”-val volt. S e csavargótörténet azóta is tovább él benne, tovább szövi a szálait: a második stáció az „Amerikai örökség”, most pedig a „zendülők” közé, ipari vidékre került Kakuk Marci. Tersánszky különösképpen a „züllöttek” életének ábrázolásához ért, akik időre-órára, vagy végképpen kihullanak az életből, s a romlásban megállva visszaízlelnek belé, óriási mohósággal s emberségük egész megfeszítésével. A romlás, a züllés, az életrendből való kihullás emberségét, emberi fájdalmát, különös esztétikáját és etikáját, fantasztikumba hajlását s mélységes realizmusát, tiszta bánatát s nehéz vad ízét: senki sem fejezte ki ilyen maradéktalanul, mint ő.

Elbeszélő hangjában van valami tiszta szabadság, valami örök kamaszos őszinteség, nyíltság, szabadszájúság és végtelen frissesség. Főképpen a Kakuk Marciban. E történetekben mindvégig Kakuk Marci természetes, emberi hangja az uralkodó. Folyton azt érezzük, mintha egy új hangszert hallanánk, az ő hangja búg, ujjong s dörmög minden epikai szokványosságon túl. Hallatlanul élővé teszi alakját ezáltal s hozzá még: lehetősége nyílik, hogy alakját, sorsát, egyéniségét világképpé mélyítse. Az életből félig-egészen kihullott ember rajzol kacagó-röhögő, édes-keserű képeket, torz karcolatokat az életről, s hullat tréfákat, ötleteket, bölcsességeket, emberi igazságot s könnyelmű, jóízű irkafirkákat...

Egészen eredeti s egészen jelentékeny, nagy elbeszélő művész jelentkezik ebben a könyvben is!

Forrás: Magyar írás – Kazinczy kiadás III. évf. 4. sz. 1934. április