Babits
Mihály új regénye évekkel ezelőtt „Fekete olvasó” címen jelent meg egyik
napilapunk hasábjain. Azóta vajúdott és végre megszületett. Vajon mit jelent
napjaink irodalmi anyakönyvében ez a születésnap?
Mindenekelőtt
nem szokott, nem a legsűrűbben hallható, rafinált, vagy rafinériára törekvő,
fölszabadult s kusza élményekkel terhes, furcsa idegállapotokat s érdekes és
kóros belső feszültségeket feloldó Babits-hangot. Úgy érezzük, mintha valami
hűvös megállapításokban edzett értekező
hangot hallanánk. Furcsa, hogy mikor az író nagy emberi állásfoglalást
készül adni, hangja ennyire elszíntelenedik s monoton zakatolássá válik.
Babits
új könyve állásfoglalásnak készült, állítólag „az emberért”, tehát a „jövőért”,
a mai ember s a benne készülő félelmetes jövendő ellen. Vádirat, jóslat,
fenyegetés akar lenni, ámde a vádat, jóslatot s fenyegetést valamiképpen hitelessé kell tenni, érzékien
lehetővé, hátborzongatóan ijesztővé, minden
túlzó fantasztikumán keresztül reálissá, hogy megfelelő emberi hatása
lehessen. Babits az eljövendő „tökéletes társadalom” rémével foglalkozik, az
örök háború birodalmával, tehát könyvében a pacifista szellem veszi fel a
harcot az új háborút kavargató szándékokkal. Minket irodalmi műnél csakis az a
szempont érdekel, hogy miképpen oldja meg a harcot? S e „megoldás” a
kétségbeejtő ebben a könyvben!
Ha
az író a jövendő társadalmával foglalkozik, természetszerűen fantasztikus regényt
kell írnia. E „fantasztikumot” azután sok esetben a jövendő fejlődése igazolja.
Babits Mihály hivatkozik arra, hogy a technika fejlődésére vonatkozó s évekkel
ezelőtt megfogalmazott jóslatait máris igazolta az idő. Ez igaz, de nem elsősorban
fontos. Hiszen elsősorban az ember fejlődéséről mond jóslatokat s az emberi
szellem eljövendő eltorzulásáról. Úgy gondolja, hogy az ember belenyugodhatik
az örök harc, az örök rombolás gondolatába s érzéketlenné válhat megváltóinak,
szentjeinek és prófétáinak minden intelmével, tanításával és áldozatával
szemben. Ez az, ami hihetetlen, s olyan mértékben fantasztikus, hogy hatástalan
marad. Ha a „rémséget”, a borzalmat a végtelenig fokozzuk s nem elegyítjük a
valóság, a béke, a kiegyenlítődés ízeivel, ha nem elegyítjük bele ellentétének
elemeit, ha nem oltunk bele ellenmérget, akkor éppen rémessége, borzalma,
egyszóval emberi hatása fog megszűnni. Éppen úgy, amint a mesének mese-hatása
szűnik meg, ha a merész röptű mesemadár nem csap le folyton a földre, nem üti
meg szárnyait a rögben s a mese ilyenkor terhes agyafúrtsággá torzul.
Babits
valami indokolatlan fölénnyel s mélységes megvetéssel néz az emberre. Talán
egyéni fejlődésével függ ez össze. Talán életének beteges zártsága, élményeinek
szegénysége, szellemének patologikus alapszíne az oka. Kimerült szelleme talán
már csak ilyen egyéni kétségbeesésbe tud omlani. Könyve legalábbis erről
tanúskodik. Az emberiség fokozatos belső elszegényesedésének tanát hirdeti, az élet
céltalanságát; a Phalanszter-rendszert s e rendszerbe béklyózott embert
belehelyezi az örök harc borzalmaiba. Vallomása szerint azért, hogy reánk váró
borzalmaktól megóvjon. De ott a hiba, hogy könyvének nincsen ilyen
ellenméregszerű hatása. A szándékot képtelen volt íróilag megvalósítani. Nem
találta meg a mű s az ember közvetlen, természetes kapcsolatát. Nem találta meg
a mai napok vergődő, a szentség és a gonoszság határmezsgyéjén ingadozó
emberét. Realizmus s mithosz, mámor s józanság, kétségbeesés és törhetetlen hit
kellene (s mindez egy költői-prófétai szintézis keretében!) ahhoz, hogy ezt az
embert tisztább s boldogabb életútra vezessük. De nem a filozopter gőgje a
szobatudós műfantasztikuma, nem a költői hang egyhangú koporsószeg-kopácsolása...
Babits
Mihály új regénye csupán szürke könyv, a kimerült szellem könyve s nem méltó
ahhoz a nemes, nagy emberi eszméhez, melyet rokonának vall.
Budapest
Forrás: Magyar írás – Kazinczy kiadás III. évf. 4. sz. 1934.
április
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése