Pubi
mérges volt, epés és harapós. Anny kisasszonynak sok bajlódásába került Pubi
korlátokat nem ismerő harci kedvének féken tartása. De becsületére legyen
mondva, Pubi nyíltszívű volt, vagyis nyíltan harapós, és megvetette alattomos
kutyabajtársait. Ő mindig azt ugatta, amit gondolt. Nagyon értette a módját
annak is, hogy méltóságát megőrizze4; személyének fontossága eltöltötte a
lelkét, öntudata valósággal telítve volt azzal az el nem tagadható valósággal,
hogy ő egy szép, erdő közelében álló villának és rózsáktól illatos és mókusok
szimatjával tele kertnek hivatásos őrzője és védelmezője. Soha nem láttam őt
mosolyogni, vagy nevetni, kivéve az egyetlen esetet, amikor a labdával
játszott. Mókás pofácskája különben méltóságteljes, komoly és büszke kifejezést
hordott. Az emberekben nem hitt, még azokban sem, akiknek megoltalmazását kutya
mivoltában kötelességének tartotta. Rosszaknak és álnokoknak tartotta őket,
minden mozdulatukban ellene irányuló, ellenséges cselekvést látott. Nekem is
mindig vigyáznom kellett, hogy távozáskor meg ne ragadja hátulról a nadrágomat,
amint egy idegen látogatóval szemben szokása volt.
Nekem
magamnak nem kevesebb, mint négy teljes esztendő kellett hozzá, amíg végre
sokféle próbálkozás után barátommá lett, ami külsőleg már abban is
megnyilvánult, hogy ha hazajöttömkor ő a kertajtónál silbakolt, vagy az
elhaladó embereket és kutyákat mustrálgatta, nem kötött belém és nem ugatott
meg, hanem farkcsóválva fogadott. Teljes négy éven át félre nem érthetően és
nagy energiával utasította vissza minden szeretetteljes és sokrétű taktikával
átitatott közeledési kísérletemet. Valóságos dühvel harcolt ellenem, láthatóan
és hallhatóan éreztette méltóságát és neki szentnek tetsző életküldetését. Csak
négy esztendő után kezdett derengeni az agyában hogy alighanem mégis különb
ember lehetek, mint ahogy gondolta és magatartását revízió alá vette.
Lassanként beszüntette a hangos ellenségeskedést. Később már arra az
elhatározásra jutott, hogy a viszonyt bizalmasabbá változtassa és tőlem a jó
falatokat is el lehet fogadnia, amiről eddig szó sem lehetett, pedig újból és
újból megkíséreltem nem egészen lovagias módon megszerezni kegyét.
A
változás buzgó közreműködésemmel ment végbe. Pubinak egy ideig mélységesen
titkolt vágya, szenvedélye nőtt. Észrevettem, hogy a villán és kerten kívüli
világ újabban nagyon érdekli és a kerítéssel határolt terület nem elégítette ki
minden vágyát. Társaságra vágyott és nem egyszer láttam az addig a legnagyobb
mértékben lenézett kétlábúval, akit alaposan megugatott, kisurranni a kertajtón
a gyönyörteljes külvilágba, ahol szeretetreméltó, bohém természete szabadon
megnyilatkozhatott. Ez az ösztönös vágya a szabadság után, hogy úgy mondja, a
mindennapi rövid kimenő izgalma okozta, hogy a hétköznap gondjai közepette
természetesnek vehető kirándulásai éppenséggel csavargássá fajultak. Ez a
visszaélés azután ráterelte a gazdája figyelmét és a kerítés gondos vizsgálatát
eredményezte, mely vizsgálatnál kiderült, hogy a kerítésen lévő kis rés
segítette Pubina kisurranásait. Nos, e „kutyarés” felfedezése is kijavíttatása
után a kisurranás Pubi részére emberi segédkezés nélkül merőben lehetetlenné
vált és rá volt utalva a neki többé-kevésbé ismeretlen kétlábúakra,akik a
villát a tulajdonos famílián kívül benépesítették és akiket különben nem
kedvelt. Azt pontosan tudta, hogy a mindennapi önhatalmú szabadságot úrnője,
Anny kisasszonynak nemcsak hogy nem engedélyezte, de szigorúan tiltotta, és
csak természetes volt, hogy a szűkebb családtagoktól, akik Anny kisasszony
felfogása ellen nem cselekedhettek, segítő kezet szabályellenes kisurranásaihoz
nem várhatott. Ettől egyébként sem kellett félni, ezt Pubi erős jelleme is
akadályozta, mert ő elvetemült gondolatnak minősítette azt, hogy a szűkebb
családtagokat bírja rá az őrnő tilalmának megszegésére. Menthetetlenül rá volt
hát utalva a villa többi lakóira, akár egy morfinista a gyűlölt orvosokra, ha a
méregre szóló recepteket megszerezni reméli.
És
itt meg kell állanom, mert Pubi karaktere oly kiemelkedő erőt mutatott, hogy az
a legnagyobb elismerést érdemelte ki. Habozás nélkül és nyugodt lelkiismerettel
megesküszöm reá, hogy soha, de soha, sohasem történt meg, hogy Pubi ebben az
életszükségletnek felnevelkedett szenvedélyében hivatásáról agy méltóságáról megfeledkezett
volna; soha meg sem kísérelte olyan kétlábúakkal, akik nem a villában laktak,
akiktől tehát meggyőződése szerint oltalmaznia kellett a házat – például a
levélhordóval, a kiszolgálónővel, vagy egy idegen sofőrrel – kisurranni, bár
erre gazdagon nyílt volna alkalma. Erről a jellemtelenségről anélkül mondott
le, hogy a lemondás fájdalmát érezte volna s azt egyenes jelleméből
folyó,magától értetődő természetes dolognak tartotta. A villában lakó kétlábúak
szolgálatait is csak úgy vette igénybe, hogy a tudatos segítségnyújtást
egyenesen visszautasította, nehogy a segédnyújtásért valamelyes formában
kötelezettséget kellessen vállalnia, mely kötelezettség egyéb feladatai
végzésében akadályozhatta volna. A villában lakó nem családtag állandóan Pubi
ugatási kontrollja alatt állott s ha az ilyen lakó a kertajtót szándékosan,
vagy tüntetően hagyta nyitva, Pubi az ilyen nyílást soha igénybe nem vette.
Csak ha az illető minden szándék nélkül agy a szándék ügyes leplezésével egy
árva pillanatra kis nyílást hagyott az ajtón, akkor surrant ki sebesen a
nagyvilágba. Én voltam az egyetlen idegen lakó, aki ottlakásom negyedik éve
után elértem, hogy a jellemes kis állat az egyenesen fölajánlott segítségemet
igénybe vette. Megvallom, Pubinak ez a bizalma, vagy inkább kegye meghatott,
egyszersmind méltó elismerése volt hosszú keserves munkámnak, melyben
állatpszichológiai készségemnek egész skáláját vonultattam fel és melybe Isten
néma teremtései iránt való egész nagy szeretetemet fektettem. Pubi
következetessége csodálatos teljességgel nyilvánult meg és egészen világosan
megállapítható volt, hogy amiért egyenesen felajánlott szolgálataimat
elfogadta, kezdette velem a barátságosabb hangot használni is. Időnként arra is
rá tudtam venni, hogy hazajövetelemkor szobámba kövessen és ott a zsebeimben
mindig készen tartott csemegéket elfogyassza.
Mindezek
ellenére sohasem tudtam valódi bizonyítékokat szerezni arról, hogy hisz is
bennem. Bizalmának, a családtagokat is beszámítva, kizárólagos letéteményese
végig egyedül Anny kisasszony maradt. Igaz, hogy néha őt is megmorogta, ha
olyan dolgokat kíván tőle, amelyek neki alacsony emberi elgondolásúaknak
tetszettek. De ez csak jelleme teljességéhez tartozó tünet volt, amely a
tisztelet és oktalan alázat erényeit megvetette. Úrnője és annak hozzátartozói
iránt való viselkedésében a becsület és a hűség, a szívnek és észnek
ragaszkodása mutatkozott.
Közben
akárhányszor megtörtént az a különösség, hogy velem szemben visszaesett régi
szerepébe, de ez csak olyankor fordult elő, ha úrnőjével a lépcsőházban vagy
más szűkebb helyiségben tartózkodott, ilyenkor bizonyosan úgy érezte, hogy
úrnőjét még velem szemben védelmeznie kell.
Még
nem is említettem, hogy Pubi a fehér máltaiak és fehérgyapjas pudlik családjainak
keresztezéséből származott, de külseje csak nagyon avatott szemek előtt árulta
el, hogy Pudlik vére is folyik ereiben. Testileg egy tiszta máltai kutya képét
mutatta, a pudliktól hihetőleg csak lelki tulajdonokat örökölt. Rém kicsi volt,
de amilyen apró a termete, oly nagy a becsvágya és oly kihegyezett az öntudata.
Ez ugatási skálájának különféle árnyalásaiban is megnyilatkozott.
Kutyaszavaiban uralkodó az úrias hangnem volt, mely olykor az uralomvágy hangjáig
fokozódott és legmagasabb fokon hangorgiává és ilyenkor úgy tetszett, mintha az
egész világot ugatná. Ez az ugatás, melynek élessége, dühe, fékezhetetlensége,
az egész környéket rettegésben tartotta, megvetette az idő és a mérték emberi
fogalmát. Így történhetett, hogy egy reggel a villatulajdonos kertjébe a
szomszédból egy levél repült az ott lakó nagy drámai színésznek a levele,
melyben ő, az állatvédő egyesület tagja és állatbarát, figyelmezteti Pubi
úrnőjét, hogy kutyái nem az emberi társadalom részére vannak nevelve és ő
minden állatbaráti mivolta mellett az Anny kisasszony dögeit ki fogja irtatni,
ha a szüntelen és az egész környéket ideges nyugtalanságba kergető vad ugatások
meg nem szűnnek. Hogy mennyire változatos volt Pubi ugatása, az abból látszik,
mert a művész többes számú kutyákról beszélt, pedig az egészben csak Pubi volt
a bűnös. A másik kutya, amelyet Teonak hívtak, az ugatást, tehát fajának
nyelvét – nem túlozok – alig beszélte. Mindig csak egy kutya ugatott és ez az
egy Pubi volt.
Teo
tisztavérű fehér máltai volt és fajának arisztokratája, a fülétől a farkáig.
Pubi mérges, epés, haragos, megrögzött, olykor dühöngő és zsarnok, olykor
hisztérikus. Teo maga a nyugalom és az előkelőség, akivel sohasem fordult elő,
hogy pl. a mindennapi csavargásokban részt vett volna és sorstársát, Pubit úgy
tekintette, mint akivel semmi külső vagy belső rokonsága nincs. Sohasem vett
részt Pubi kalandjaiban a mókusokra és macskákra való vadászataiban, saját
jószántából sohasem ugatott, legfeljebb az történt meg ritkán, hogy Pubi
hisztérikus ugatásába szelíd árnyalatú hangokkal szólt bele, ami úgy is
tűnhetett fel, mintha szószátyár társát korholná. Teo az ő előkelőségében
megközelíthetetlen volt. Minden emberi és állati közeledéssel szemben immunis és
megvesztegethetetlen. Magam 4 évi ismeretség után odáig jutottam, hogy
kelletlenül ugyan, de engedélyt adott szőrének simogatására. Ez azonban az ő
szemében semmit sem jelentett és ezt az érintkezést nem tekintette az
úgynevezett személyes ismeretségnek.
Pubi
úgy érezte, hogy újból és újból, jóformán állandó ugatással és különféle
bohóckodással figyelmeztetnie kell a ház népét, sőt a világot a létezésére, az
ő személyes fontosságára, nélkülözhetetlenségére, míg Teo ezt sohasem tette.
Csendes volt, nyugodt volt, nem szenvedte a feltűnéskeltést, személyét
legföljebb rideg gőgösségével hangsúlyozta ki, bár alapjában a szerénység volt
jellemének a legkifejezőbb része. Előkelő és természetes szerénységében szinte
félénk, szégyenlős, elhúzódó és mindenekfelett zárkózott volt, amivel élénken
bizonyította, mennyire tudatában van jelentőségének és mennyire biztos a
tisztségében. Úrnője a családjának tagjaihoz azonban Teo sokkal nagyobb
bensőséggel ragaszkodott, mint sorstársa és okvetlen szükségét érezte az
állandó társaságnak. Megkívánta, hogy legalább egy védelemre szoruló családtag,
leginkább úrnője édesanyja vele legyen és úgy tetszett, hogy a nagyszámú család
tagjainak érzelmi kapcsolatairól pontosan tájékozva volt, mert magatartását a
családtagokkal szemben az irányította, ki áll közelebb úrnője szívéhez. Úrnője
és a család tagjai ezt a bensőséges ragaszkodást minden lehető módon
viszonozták és mindig gondoltak arra, hogy Teo boldogságát valamelyik családtag
jelenlétével tökéletessé tegyék.
A
kert zavartalan uralma Pubi kezében volt, mert Teo, ha rövid időre egyedül ki
is lépett, amilyen gyorsan csak lehet, igyekezett újból a házba kerülni és
minden idegennek a segítségét elfogadta ahhoz, hogy a házajtót kinyissa neki.
Velem is megtörtént, hogy segít6séget nyújtottam neki, de sohasem fordult elő,
hogy ő ezért, a neki nyilván emberi kötelességnek tetsző segítségért valamilyen
formában elismerését nyilvánította volna. Pubi a szabadságot szerette, a
természetet, az egész világot és a világ különös és csodálatos dolgait, persze
embereket, mókusokat és macskákat kivéve, míg Teo fütyült a szabadságra.
Pubi
valódi bohém, Teo nyárspolgár. Pubi szélcsap, szeszélyes, uraskodó, Teo az állhatatosság,
a tisztaság, bölcsesség. Pubinak a gubancosan lecsüngő szőrpamatokkal
beárnyékolt szemei kutatóak voltak és pillantása hetyke, kihívó, Teo szemei
alázatosan, pillantása fensőbbséget és szelídséget tükrözött. Úgy érezném,
rágalmazást követnék el, ha Pubit egyszerűen játékos kutyának nevezném. Pedig
például egyenesen bolondja volt a labdajátéknak és hajlandó volt minden
szabadságszeretete mellett órák hosszat a szobában vagy a konyhában maradni,
hogy egy többé-kevésbé kerek tárggyal labdázhasson. Jó volt neki egy alma vagy
vasgolyó, vagy villanykörte, konzervdoboz s amit ezekkel véghezvitt, az
korántsem volt holmi gyerekes, ostoba mulatozás, hanem véresen komoly játék,
foglalkozás. Dúlt-fúlt, dühöngött, tombolt, szinte sírt és néha talán
mosolygott és nevetett. Teo haszontalan és hozzá méltatlan dolognak tartotta,
hasonló játékok űzését.
A
két kutya közötti ellentét nemcsak lelki és világszemléleti természetükben mutatkozott.
Külső jele az volt, hogy Pubi fehér gyapjas ruházata állandóan piszkos, sáros,
míg Teo hófehér, selymes szőre mindig tiszta, akár a napban ragyogó hó.
Ami
azonban Teo személyiségével nem egészen összhangba hozhatónak látszott, az az
irigy természete volt. Minden jó falatot megirigyelt Pubitól, olykor még
verekedést is kezdett. Pubi az irigységnek semmiféle jelét nem adta, ebben a
kérdésben jóakaratú, szinte nagyvonalú volt és mindenről, amit Teo követelt,
szó nélkül jóságosan lemondott és sohasem kívánt meg semmit abból, amit Teonak
szántak. A húsosfazék miatt verekedésre sohasem volt kapható.
Úgy
látszott, hogy Pubi és Teo élete meg fogja tartani a kutyák életének rendes
folyamát és semmi sem mutatott arra, hogy életükbe valami rendetlenség
keveredhet.
Mégsem
így történt.
*
Teo
nyugodt mederben folydogáló, exkluzív életében egy szép napon oly élmény
játszódott le, aminek folytán az ő árva kutyalelkének egyensúlya veszedelembe
került.
Délután
öt óra táján az első emeleten levő szobám kertre néző erkélyén ültem és olvastam,
amikor hirtelen, mint a villám a derült égből, mindenféle vad zűrzavar
kerekedett körülöttem. Az egész környező világnak zúgása és dühöngése, fülsiketítő
lárma hallatszott, mintha valami ismeretlen katasztrófa készülne. A zűrzavar
hatása oly erősen megfogott, hogy szinte a természet zendülésének éreztem, a
kert és benne lévő állatok és növények lázadásának képzeltem talán azért is, mert
valósággal rajtaütés szerűen rohant meg és az első pillanatokban fogalmam sem
volt arról, mi történik. Soha hasonlót nem éltem még át. Az élmény minden
érzékemet lebilincselte és a vért szinte megfagyasztotta ereimben annyira, hogy
mikor felugrottam és bódult fejjel körül tekintettem, hogy kísérletet tegyek a
zajongás okai felfedezésére az csak nagy erőfeszítéssel sikerült.
Egy
mókus kúszott az erkély közelében a fal mentén. A legtökéletesebb, de mintha
kényszerű artista mutatványokat végezne, minden porcikájában reszketve,
halálgyötrelemben, bizonytalanul hol erre, hol arra, a fal durva, köves
részein. Nyomában fölriasztott méhrajhoz hasonlóan csipogva, sivalkodva és
rikácsolva beláthatatlan serege a legkülönfélébb fajtájú kis és nagy
madaraknak, melyeknek száma első pillanatban lehetett harminc-negyven is, de
folyton újabb és újabbak érkeztek csoportosan. Verebek, tengelicék, ökörszemek,
fülemülék, vörösbegyek, seregélyek, rigók, harkályok, gébicsek és más madarak,
melyek tarka összevisszaságban támadták a mókust. A madarak elszántsága olyan
volt, hogy jelenlétemet figyelembe sem vették és zavartalanul repkedtek körülöttem
és ütődtek hozzám a szenvedélyes harc hevében. A mókus meg sem kísérelte az
ellenállást és mindenáron menekülni akart, halálfélelmében néha valami
rángatódzás fogta el, lihegve, habzó, tátott szájjal egy kis ablak formájú
nyílást igyekezett elérni a falon az én erkélyem közelében. Lassan kialakult
előttem a kép. A madarak stratégiai célja az volt, hogy a mókus a nyílásba be
ne juthasson, és valahányszor annak közelébe ért, nagy tömeg harcost vetettek a
nyílás elé, akik testükkel védelmezték a bejáratot, míg a többiek szünet nélkül
vagdosták a szerencsétlent éles csőrükkel, tépték a szőrét, hosszú farkát, az
erősebbek és bátrabbak a szeme felé vagdostak és fülének pamacsait tépdesték és
mert folyton és állandóan újabb nagy madárseregek lepték el a harcteret,
nyilván segélycsapatok, úgy látszott, hogy a mókus élete egy hajszálon függ.
Csodálatos volt a mókusnak halálmegvető kitartása abban, hogy céljához jusson.
Valahányszor visszavetették, csapzottan, tépetten, vérzőn újból és újból a
nyílás felé törekedett. Az önfeláldozó küzdelem magyarázata, mint később
kisült, azt volt, hogy a nyílásban, mely a padlásba torkolt, a mókus fiai,
kicsiny, apró, gyönge életek voltak.
Ahogy
fokozódott a harc, szinte magamat is lázba ejtett és a vén tölgyek, a régi
hársak, a valamivel távolabb terebélyesedő gesztenyefa is részt vennének benne.
Ágaik valóságos hullámzásba kezdtek anélkül, hogy a szélnek bármiféle nyoma
lett volna. Mintha belső nyugtalanság rázta volna fel őket és a gallyak
izgalmukban remegnének, szinte bátorították a madarakat a gyűlölt mókus elleni
harcukban. A természetnek ezt a különös és hatalmas színjátékát vad,
szenvedélyes, véres ugatás egészítette ki. Egy pillanatra sem kételkedtem
benne, hogy Pubi keveredett bele a háborúba, de mikor jobban szemügyre vettem a
küzdőteret, mérhetetlen meglepetésemre a csöndes, a bölcs, a zárkózott, előkelő
Teot pillantottam meg, amint eszét vesztve rohant fel és alá és kétségbeesetten,
szinte őrület határán üvöltött. Világosan látszott, hogy a madarak pártját
fogta.
Ez
a szörnyű színjáték szinte megdermesztett és visszafojtott lélegzettel
figyeltem talán 20 percig is, nem tudtam, meg talán nem is akartam
beleavatkozni, hiszen ítélőképességem sem találtam meg ahhoz, hogy a harcoló
felek melyikének adjak igazat.
A
csatának a mókus megfutamodása vetett véget. Hirtelen elhatározással a falnak magasabb
pontjára kúszott és onnan merész szökéssel ugrott az öreg hárs ágára, amelynek
buja levélzete között ezután nyoma veszett.
Lassan
magamhoz tértem és a ház többi lakóival együtt utána nyomoztunk a háború
okainak. A nyílásban valóban újszülött, még vak mókusokat találtunk, kényelmes,
puha madártollal, falevelekkel, apró gallyakkal és finom rőzsével bélelt és
épített fészekben. Valami madár építette. Tojást is rakhatott bele, mert ott
találtuk a tojás héjának maradványait. A mókus tehát a nyílásban levő
madárfészket kirabolta és elfoglalta. A kert madarai erre bizonyosan
haditanácsban elhatározták, hogy rettenetes bosszút állanak a rablón.
*
Teo
egész idegrendszerét megrázta a különös háború és úgy látszott, mintha egészen
új életelfogás, világszemlélet alakult volna ki benne.
A
nagy izgalom utáni éjszakát álmatlanul és állandó ideges járkálással töltötte,
miközben minduntalan ugatási rohamok lepték el. Ez a különös viselkedése,
valamivel enyhébb alakban, de végül is természetévé vált. Pubit mérhetetlenül meglepte,
hogy Teot sohasem tudta megelőzni a hangoskodásban és szinte zavarba jött,
mikor hivatásának rendes és becsületes teljesítésében oly komoly és kemény
segítőtársa akadt. Odáig ment Pubi zavara, hogy fokozatosan átengedte a
kutyamunkának azt a részét Teo részére, s ha néha fajtája szokása szerint
versenyt ugatott Teoval, hamarosan szégyenkezve vonult vissza a ház valamelyik
eldugott sarkába s ott oly kicsinyre gömbölyödött, hogy meglátni is nehéz volt.
Teo
Pubinak ugatását mindenbe pótolta, sőt – különösen valami mókus, vagy macska
üldözése esetén – megsokszorozta. Mókus vadászati szenvedélye nem ismert
határt. Hajnalban addig spekulált, míg kijuthatott a kertbe s ott órák hosszat
nyomozta a mókusokat és képes volt ugyanolyan kitartással nyalni a fát, amelyen
a mókust gondolta.
Teo
napról-napra erélyesebb ura és védelmezője lett a kertnek, háznak és e körben
mindenkivel szemben kíméletlenül érvényesítette hatalmát, csak a madarakkal
volt elnéző, ezekkel mintegy szövetségesi viszonyt tartott fenn. Nemegyszer
láttam a tavaszi pázsiton szemelgető rigókat, melyek a valamiért dühöngő Teo
mellé húzódtak, minden félelem nélkül viszont, ha valahol madár háborúság
hangja hallatszott, Teo, a hű barát minden buzgalmával rohant a hang irányába.
A
változásban is megtartotta Teo csúnya irigykedő természetét. Igaz, hogy sok
dolgától kevesebb időt tölthetett a húsosfazék fölötti mozgással, de a kevesebb
időt jobban használta ki és oly verekedéseket csapott, hogy Pubi egész
engedékenysége sem fékezte abban, hogy társán próbálja ki éles fogait. Pubi
zavara valóságos búskomorsággá fejlődött és mintha Teo terrorja alatt egészen
elvesztette volna önmagát. Csak néhanap tért vissza elevensége, de csak rövid
időre és szinte riadtan szaladt meg Teo különféle üzelmei elől. Irántam
hidegebb lett, de a családiasság érzetét annál inkább igyekezett fenntartani
Anny kisasszony és hozzátartozói iránt. Mindez a változás világosan tükrözött
szemeiben, tekintetében, mely minden harciasságát elveszítette. A feltűnést
kerülte, szerény és zárkózott modort vett fel, de anélkül, hogy Teo előbbi
szokásához hasonlóan értett volna méltósága előkelő hordozásához. Valódi
nyárspolgárrá vedlett, Teo arisztokrata hajlamai nélkül.
Egyre
inkább elidegenedett Teotól és egy szép napon irigyen, dühös támadással rohant
társára. Ettől a perctől kezdve oly verekedéseket rendezett, hogy z egész ház
sikoltozásban jajgatott a két kutya fölött és csak üggyel-bajjal lehetett a
dühöngőket szétválasztani. Pubi erőre kapása Teoban valóságos gyűlöletet nevelt
és most már okkal, ok nélkül rátámadt Pubira, alapos sebeket vágva a bőrén. Ez
a körülmény és az, hogy Teo napokig tartó csavargásokba fogott, ahonnan
lucskos, piszkosan érkezett, azt az elhatározást szülték Anny kisasszonyban,
hogy megválik Teotól.
A
család jávai rokonai jártak Európában és magukkal vitték Teot. – Nagy sírás
kísérte az elutazást, Teo is megérezte a válást és csak karhatalommal lehetett
az autóba tenni.
Néhány
hónap múlva érkezett Teoról az első híradás. Így szólt:
„Teo
a nagy úton különös nehézségek nélkül esett át és itt azóta meglepően beleélte
magát új életébe és elég gyorsan megszokta új világát és környezetét. Csak
elevenségét és harcias szellemét veszítette el teljesen. Csendes fickó lett
belőle. Verekedő kedvnek, csavargásnak és más korábbi tulajdonságainak nyomát
se látjuk többé. Baromfi-farmunkban még csak közelibe se megy a szárnyasoknak.
Nagyon ragaszkodó, mindig mellettünk van s nagyon boldogtalan és kétségbeesett,
ha csak rövid időre is magára marad. A kutyatársaságot kerüli és valóságos
családtag lett, mindnyájan nagyon megszerettük és agyonbecézzük. Olyan jámbor
és szelíd, idegenekkel szemben ártatlan, de tartózkodó, mondhatnám gőgös. Csak
akkor elevenedik fel és támad, ha a két angóra macskánk nagyon szemtelenné lesz
és el akarja kaparintani a Teonak szánt egyik-másik falatot. Összes ismerőseink
nagyon megszerették, pedig nem barátkozik közülük senkivel. Alig ugat. Azaz
mégis, de csak egy határozott és csodálatos okból. Mindjárt a megérkezésünk utáni
első napokban azt a megfigyelést tettük, hogy különös előszeretettel
tartózkodik az egyik szobában. Gyakran leltük a szoba ajtajánál, bebocsátást
kérően. Először szeszélynek tartottuk az egészet. Nemsokára azonban megfigyeltük,
hogy a szobában mindig egy- és ugyanannál a szekrénynél szaglászgat és
foglalatoskodik, s ha megunja, lekuporodik a szekrény elé. Amikor aztán egyszer
az ő jelenlétében kinyitottam a szekrényt, egyszerre mintha megvadult volna;
ráugrott, szinte reszketett izgalmában, mígnem erős és tartós ugatásban tört
ki. Ezt szekrénynyitáshoz mindig megismételte. Hetek múlva ez a rejtély is
megoldást nyert. Egyszer kitakarítottam a szekrényt Teo segédlete mellett s
kivettem az Annytól évekkel ezelőtt kapott ezüstróka boát. Teo nekiesett és a
szó teljes értelmében csókolgatta a piros nyelvével és egy világért sem akar
tőle megválni. Azóta kint tartom a prémet, a falon függ és Teo következetesen
odaül eléje, áhítatosan nézi,szinte imádja és az alatta készült fekhelyén tölti
az éjszakát is boldogan,nyugodtan. Ezt Annynak ne is mondjátok el, szegény,
biztosan szomorúságot okozna neki hűséges kis kutyájának ilyen ragaszkodása.”
Végezzük
a történetet Pubival, aki még mindig betege volt az utóbbi hónapok
eseményeinek, de a lelkébe költözött keserűség most már láthatóan engedett és a
kedélye fokozatosan fölmelegedett. Elevenebbé és vidámabbá vált. Némi joggal
meg lehetne talán állapítani, hogy ez abban a mértékben történt, amilyenben
derengeni kezdett az agyában, hogy napról-napra növekvőben van a jelentősége,
amit már az egyre fokozódó melegségből is megérzett, amellyel Anny kisasszony
és a többi családtag elárasztotta.
A
szeretet bősége áradt most feléje. A Teo utáni gyász és a Teo iránti szeretet
szinte őreá szállott át, mint örökség, Anny kisasszony és a többiek most
mondhatni, kétszeresen szerették és becsülték.
Úgy
tetszett, kezdi fölérni ésszel, hogy alaposan megnövekedett jelentőségével
számot kell vetnie. Újra azzá kell válnia, ami annak előtte volt: úgy
méltóságának, mint erejének tudatában levő, energiától duzzadó őrzőjévé és
oltalmazójává úrnőjének, a villának s a kertnek. Újra urává kell lennie
birodalmának; újra mutatnia és éreztetnie kell a maga módján minden idegennel a
létezését; újra bele kell ugatnia a világ tudatába, hogy szilárdan hinni kell
az ő visszanyert jelentőségében...
Forrás: Magyar írás – Kazinczy kiadás III. évf. 4. sz. 1934.
április
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése