Zerdahelyi József: Zakár Marci küszködése

(ahogy tulajdon maga elmondja)

Aludtam a küszöbön ültőhelyembe, csak éppen hogy nekihátaltam a házónk ajtajának, a fejem meg a mejjemre kókkadt. Egyvontában aludtam, míg csak a rendes időben ki nem nyílott a szemem. Ahogy máskor sötéttel ébredtem most is, mert ahhoz voltam szokva, meg tán azért is, mert a hóka dobogása csak így idevert, mintha egy haj alatt háltónk volna.

De minek is beszélem, mikor ennek semmi köze a dologhoz és az egészbe ez csak mellékes. Azzal tettem hibát, hogy nem gondoltam a Marisról semmit és beléptem az ólba, oszt megraktam a jászlat a fülledt szagú lóherével, megtakarítottam és hozzáfogtam a pucoláshoz.

Így történhetett, hogy a Maris, aki este, mikor nálónk szöktettem, édesanyám karja közt megcsendesedett, hajnalkor hazalépett és én nem is váltottam vele szót. Pedig édesanyám szívesen fogadta, nagyhirtelen ágyat is vetett neki, abba fektette, rá is borította a dunnát, hogy ne fázzék, mert reszketett ám a teste szegénynek az ijedtségtől, meg vacogott a foga, akárha hideglelős volna. aztán hogy elhallgatott a ház, oszt bemelegedett a Maris ágya, el is aludhatott volna benne. Csakhogy nem úgy van a lány, mint a legény, hát Maris is összefente a pehelypárnát a sok rívással, oszt csak meg nem állt a könnye, futott a kinyitott szeméből szabadon. Hogy meghallotta a mozgásomat, lassan kikelt az ágyból és úgy, az egyszál ingben hazaszaladt.

Édesapja, Büszke Balogh Péter – egyedül való özvegy ember – akkor már az ólban készítette fejésre az egy tehenet. Vetett eléje egy adásnyi füvet, vizes szalmacsutakkal törülte tisztára a hátulja környékét, megmártogatta a vederbe a barka bojtját, aztán megjárta vakaróval a bőrét. Még almot villázott alája, kiloccsantotta a cserfa hídlásra a piszkos vizet és másat húzott a vederbe a kútról. Ahogy máskor.

Maris sebesen gúnyát öltött, bekötötte a fejét és a kezébe kapta a zsétárt. Egy keveset reszketett a szíve és a szemét is a földre fordította, mikor az ólajtón belépett. Az édesapja akkor vitte a második adás füvet kétmarékra fogva a Hajnal kajla szarva elé.

- Jó reggelt, édesapám – parancsolta ki keservesen Maris a szót magából.

- Adj Isten, Maris –mondta az ember.

A többi szó mind elveszett a pirkadás gondjában és bennük maradt örökre. És ott fúrta, faragta, kínozta a két magának való ember szívét. Mert hát olyan az, akár a szú a gerendában, beássa magát a közepébe, oszt nem veszi ki onnan se Isten, se ember, hacsak fel nem gyújtja a házat valami gazdátlan láng.

Marig, a zsétárba hált vízzel locsolta meg a tehén tőgyét, a kötőjével törölte szárazra. Gyalogszéket kapott maga alá, a lába közé vette a zsétárt, nekitámasztotta a kendős fejét a Hajnal oldalának és elkezdte a húzogatást. Darabig nem volt semmi hangja, mert erős fejő volt a tehén és meg kellett törni a tőgyét, amíg leadta, de kis időre vékony csurgás verődött a zsétár bádog fenekére, úgy szólt, mint a cigánykontrás hegedűje. De hogy gyűlött a habos meleg tej, ez is változott és olyan lett, akár a nagybőgő, vagy, mintha macska dorombol.

Tejszag áradt az ólban és a puffadó tejhabot megszabdalta a Maris könnye, amelyik gyűlött a szeme gödrében, mindég és patakot festett a képére, amikor megcsurrant.

Büszke Balogh Péter a trágyát takarította a kézikosárba és vitte volna az udvar hátában négyszögbe gondozott telepbe. De útközben megállott, letette a kosarat az udvar földjére és lapátért nyúlt, azzal szedte a többihez a porral vegyest árvaganajat.

Mikor visszajött, azt mondta:

- Soká fejed, pedig zülleszteni kéne, hogy közel a borjazás.

Maris észre tért a rívás bajából és abbamaradt a fejés.

- Most se fejtem ki, estére meg el is hagyhatom egészen.

- Csak a kalendárium szerint.

- Úgy írtam fel

Maris bevitte a tejet, megszűrte, öntött belőle a früstökre való üvegbe, kenyeret szelt hozzá, az egészet odakészítette a lócára, aztán apróra kiöblítette a zsétárt, gyújtóst rakott a tűznyílásba, aprófát vetett a tetejébe s hogy így hozzákészült a nappalodáshoz, kiállt a házajtóba a csordásra várni.

Büszke Balogh Péter az udvaron pocsogott a kút vizével, aztán felpakolt, az ujjasa zsebébe dugta a tejes üveget, a kenyeret, a nadrágszíjába a kaszakövet, vállára vette a kaszát.

- Ebédet ne hozzál, délre meglesz a nyilas –mondta.

- Isten segítse édesapám – szólott utána Maris, azután az ólba igyekezett, mert odahallatszott a felvégből a csordás nótázása az ökörszarvából készült trombitán.

Hogy kihajtotta a tehenet az útra és beakasztotta maga mögött a drótra járó kiskaput, csak bement a házba, levetette magát a lócára, ölébe hajtotta a fejét és úgy rítt, búslakodott, mint aki meghalni akar. Jól elhaladt a kihajtás hangja, mikor valami lépés csikordult meg az udvar kavicsos járóján. Hirtelen az ajtóhoz lépett és ráfordította a riglit.

Próbáltam az ajtót –, mert hogy az én csizmám alatt szólt a kavics -, de nem nyílott. Megkoccantottam.

- Én vagyok, eressz be, Maris lelkem.

- Nem eresztem – szólt pityergő hangon.

- Miért nem? – mondok.

- Csak, nem eresztem Marci.

- Nem? – kérdeztem fel megint, de mán akkor nem szaporítottam a szót, csak nekitámasztottam a vállam és kibillentettem a sarkából az ajtót.

Marisnak vörösre marta a szemét az éccaka, nem is sokat forgatta rám,csak állott és az agyagpadlót nézte. Nem szólt. Akkor se szólt, amikor a karomba vettem és megcsókoltam.

- Beszélj mán! – mondom aztán. A szóra hozzám bújt, leültünk szorosan a lócára és hogy megmelegedtőnk, megjött a szava. Elmondta az egészet, egyvontában mondta el, igaz,hogy darabig még belegazolt a könnye, de aztán sebesen szaladt ki a száján a szó és ahogy mondta, olyan volt, mint aki most támadt fel valami mély aluvásból.

- ... Édesapám csak ennyit szólott – mondta végzőre és megint rájött a pityergés.

- Egyebet nem mondott?

- Egy szót se.

- Az baj – szóltam csendesen.

- Baj – adta vissza Maris.

- Baj – mondok -, mert nem adta ki a haragot, most majd forralja magában, és Isten tudja, hova viszi a forralás a gondolatját.

- Igaza is van, engem meg is verhetne, meg is ölhetne, hogy úgy itt hagytam szegényt, gondjaviseletlen.

- Én raboltalak el.

- Igaz, de hát egy mozdulásnyit se küzdöttem ellene.

- Igaz.

- Mikor éccaka rágondoltam, hogy itt van,magába, egyedül, a szívemet csak az isten őrizte a megszakadástól. Csak a rívás nyugtatott, megölhetne, amiért ilyen komisz gyereke van.

- Maris – mondok neki -, ne tarts semmitől, én melléd állottam, én nem hagylak, de a hajad szálához se nyúlhasson, mert attól velem gyűlik meg a baja. – Így fenekedtem és ebben nem volt semmi hazudás, mert kutyamód feszült a mejjemben az emberség. Hallgattónk. Aztán Maris rám fordította a szemét és úgy mondta:

- Szegény lány vagyok, cselédsorba nőttem, mit akarok én magával, Marci. A szolgálója lehetnék, a szeretője lehetnék, de a hites felesége az nem lehetek.

- Nem lehetsz?

- Nem, mert nem engedi édesapám.

- Nem engedi?

- Nem engedi.

- Aztán miért?

- Hát mert büszke, oszt nem állaná, hogy  lányát madzagra fűzze valami paraszt, oszt kegyelemkenyeresnek tartsa.

- Én nem annak tartanálak.

- Maga nem, de...

- Hát ki? – tüzeltem.

- Az édes szüléje.

- Édesapám?

- Az.

- Édesanyám?

- Az.

- Hát nem fogadtak-e be tegnap is?

- Az tegnap vót.

- Ma se szóltak ellene.

- Majd módja kerül annak.

Ilyeseket beszéltünk, de hogy szólított a munka, megöleltem a Marist és kiléptem az ajtón. Szinte roskadoztam a rám telepedett gond alatt, de csak antól inkább keményedett bennem a Marishoz való hajlandóságom és megfogadtam, hogy az egész világ is rámgyöhet, akkor is feleségemül veszem.

*

Kaszáltuk a lóherét.

A harmadik fordulás után, ahogy szokásba volt, lehuppantunk egy cseppet a földre.

Azt mondja édesapám:

- Hát, mire házasodol?

- A két kezem munkájára – mondok.

- Úgy mán lehet.

Ebédidőben megint koppant valami ritkaszavas beszéd köztünk.

- A birtok kebelezve van, hiába két házhely, sok adósság nyomja.

- Tudom, édesapám.

- Az, kemény összekaparni a kamatot, pedig törlés is kell.

- Igaz.

Halgattónk egy kenyérszelésnyi időt. Megint ő szólott:

- Nincs annak a lánynak semmije.

- Pénze, az nincs.

- Baj.

- De van neki dolgos két keze, meg hozzám való hűsége.

- Az van.

- Nekem meg az elég – egyenesedett rá a derekam édesapám szavára, de nem ment le a torkomon a falat.

*

Estére meglett a kaszálás, de én nem leltem benne kedvem. Meg is látszott a képemen a sűrű gond, hát nem sok beszéddel jártónk.

Mikor rendbe tettük az ólat, az asztalhoz ültőnk, vastagon villáztunk a galuskából, én azért is, hogy reggeltől se kívánta a bélem az ételt, hát egész nap egy harapás szalonnán dolgoztam. Édesapám meg olyan természet munkába is, hogy nem állja a lemaradást.

Édesanyám meg szereti, ha becse van a főztjének, most is megcsillogott a jóságos szeme, amikor a tálba öntötte a második adást.

- Egyetek no, jó, meg kövér is – mondta.

- Jó – szólott édesapán fösvény szóval.

Bennem is megszusszant az evés, és a röges életem bajára is könnyebben fordulhatott az eszem.

Hogy elfogyott a túrósgaluska, édesanyám a két száraz karját az asztalra támasztotta, úgy fordult nekem. Olyasakat mondott, hogy bolond vagyok, a Maris bolondja, pedig pénz kellene meg birtok, az ő fia csak a kisujját mozdítsa, akkor is választhat akár az Erdélyi Pirost, akár a gazdag Simon Laci egyetlen lányát de meg elmehet a hatodik faluba, onnan is a legtejesebbet hozhatja el. Hiába törjük a testünk, az új birtok ára mind adósságból fizetődött, attól nem szabadulunk, hacsak én nem hozok pénzes lányt a házhoz.

Szaporázta a szót, sebesen vert vele a mejjemre, de én nem szóltam. Csak hallgattam, mintha nem is nekem mondaná. Rákészültem reggeltől, de azért is hallgattam, mert édesanyám mondta, az pedig másabb, nincs olyan éle,mert akármi is az, a szívéből van és egyetlen gyerekéhez való szerelem hajtja.

- Meg ami a legnagyobb, cseléd, nyomorult, házbéres zsellér, a szegénység ott néz be a házba, ahol akar. Idehoznád az én udvaromba, az apád udvarába, a birtokba ültetnéd azt a prédát? Szolgasorból házasodik az én fiam, a falu első gazdája? Meg aztán hova viszed? Én egy haj alatt vele meg nem maradok. Én nem kolduskodok vele. – Mind tüzesebben mondta. – Meg aztán nem is olyan dolgos, nem is olyan tiszta, csak a nyelve jár, meg a derekát riszálja a legények felé.

Szenvedtem a sebes szót a lócán, de hogy édesanyám a Maris erkölcsébe taposott, kivert a képemre, a homlokomra a pirosság és felpattantam.

- Azt pedig ne mondja édesanyám. Az nem úgy van, de ha igaz volna is, akkor is hiába, akkor is feleségül veszem a Marist, ha maga az ördög lakna benne, ha az egész világ ellene mondana.

Hogy így kimutattam a szívem érzését, édesanyámban is felforrott a dolog és keményen a szemembe vágta:

- Csinálhatsz, amit akarsz, de az én fiam az én akaratommal nem vesz szolgasorból asszonyt. – Aztán nagyhirtelen háttal fordult s ment dolga után, ahogy máskor, csak keményebben taposott, meg az ajtócsapódás volt másforma.

Édesapám a lócán húzódott meg és vékony pipafüstöt eregetett a foga közül. Mondani akartam neki a dolgot, úgy, ahogy bennem tüzelt, ahogy feszített, ahogy fájdította a szívemet, de a gondba borult képe belém fojtotta a szót. Leroskadtam hát a lócára, ráhajlott a fejem a két karomra, az asztalra. Tán meg is cseppent a szememben a keserűség, mikor egyszer csak lassan, meg csendesen felettem szállott édesapám emberhangja.

- Bajt hoztál a fejünkre fiam, de a tied a gondja. Én már csak elkopok így is, ezzel is, akárhogy is. – Szólott és nagy szomorúság szorongatta tőle a szívemet.

És nem jött ki hang a torkomon és zúgás zúgott a fejemben és homály sötétedett a szememre és a mejjemre hajlotta fejem.

Így fordultam ki a házajtón.

Az udvaron megcsapott a harmat, attól kinyúlott a derekam. Ránéztem az égre és nagy kínomban az öklömet mutogattam a csillagoknak.

A Marishoz mentem.

Forrás: Magyar írás – Kazinczy kiadás III. évf. 4. sz. 1934. április