Pataki Névtelen: Eurialusnak és Lucretiának szép históriája (1577)

Első rész

Sok erős férfiak, bölcsek és királyok
szerelem miatt vesztek,
Ifjak, szép lányok sok mérges nyilai
miatt megemésztettek;
Országok pusztultak, városok és várak
mind földre letörettek.

Párisnak szerelme Priamus királynak
birodalmát elveszté,
Tróját eltöreté, Hectort levágatá,
királyt is megöleté:
Ilyen szép országnak minden tartományát
ellenség-kézben ejté.

Egy pogán asszonnak szerelme Sámsonnak
elméjét megvakítá,
Az ő mondhatatlan erejét elveszté,
szemeit kifolyatá,
Ő magát is végre pogánokkal együtt
az föld alá borítá.

Szent Dávidnak fia, bölcs Salamon király,
istennél kedves vala,
De Faraó király leányi szerelme
miatt bálvánt imáda:
Mindenféle renden az vak szerelemnek
vagyon ily nagy hatalma.

Sokakról szólhatnék, kiknek példájokról
lehetne több beszédem,
De most kiváltképpen két ifjú személynek
szerencséjét éneklem,
Kikben mérges voltát igen megmutatja
az kegyetlen szerelem.

Egyik Eurialus, másik Lucretia, –
mind az kettő szép vala;
Tűrhetetlenképpen egymás szerelmére
felgerjedtenek vala,
Kinek sebes tüze miatt végezetre
az egyik meghólt vala.

Azért most öt részre beszédemet rólok
én ez énekben osztom:
Az első részében az ő szerelmeknek
indulatját megírom,
Azután egymásnak küldött leveleket
más részében megmondom.

Sok szerencséjekről és nagy örömekről
két részében éneklek,
Utolsó részében szörnyű haláláról
az asszonnak beszélek.
Ha reá hallgattok, szerelem hatalmát
ebből megérthetitek.

Mikoron előszer Senas városában
Zsigmond császár ment vala,
Drága készülettel, csuda nagy örömmel
őtet fogadták vala;
Szent Márta temploma mellett egy palotát
néki szerzettek vala.

Ceremóniáknak végezése után
az templomból kilépék,
Mentében négy asszony, egymáshoz hasonlók,
előtte megállapék;
Azoknak szépségét császár hogy meglátá,
lováról leugordék.

Ő ideje szerént jóllehet az császár
immár ifjú nem vala,
De az bujaságra természeti szerént
gyors és hajlandó vala;
A szép asszonyokkal való nyájasságban
ő gyönyörködik vala.

Asszonyok köziben magát elegyítvén
fordula szolgáihoz;
Kérdi, hogy ha láttak volna életekben
hasonlót asszonyokhoz?
Meghaladták – úgymond – az emberi személyt,
hasonlók angyalokhoz.

Asszonyok ezt látván szemeket az földre
legottan lefiggeszték,
Szemérmetességgel az ő szépségeket
inkább megékesíték,
Ő tekintetekkel Zsigmond császár szüvét
igen megsebesíték.

Termettel, orcával, ruhával ezek közt
Lucretia szebb vala,
Ki még húsz esztendőt ő ideje szerént
meg nem haladott vala.
Camillák nemzete, néki Menelaus
méltatlan ura vala.

Ennek állapatja magasb az többinél,
haja bővséges vala,
Aranyban, kövekben annak kötözése
és aranyszínű vala!
Szép magas homloka semmi semergéssel
nem rútíttatott vala.

Szemöldöke néki kézíj módra hajlott,
szeme fekete vala;
Orra szép igyenes, teljes rózsaszínű
piros orcája vala;
Klárisszínű ajka, fejér apró foga,
szép kicsin szája vala.

Örvendetes szava, ékesen szólása,
tisztességes tréfája,
Mindeneknél kedves, ifjaknál szerelmes,
sokaknál nyájassága;
Sem félénk, sem merész, de nagy mértékletes
minden dolgában vala.

Arany, gyöngy és ezüst, nagy szép drága kövek
ruháját ékesítik,
Császár udvaránál nagy sok fő emberek
csak őtet emlegetik,
Valahová térül, mindennek szemei
ő reá fordíttatik.

Udvar népe közte egy szép ifjú legény
Franciából jött vala,
Eurialus neve, kazdag nemzetsége,
de közép ember vala,
Harminckét esztendős, szép ékesen járó,
teljes orcáju vala.

Magaviselése egyenlő erkölcsű,
császárnál igen kedves,
Szolgákkal, szerszámmal, lovakkal, ruhákkal
az ő szállása teljes:
De szerelem ellen ezekkel nem lehet
azért ő győzedelmes.

Nem sok üdő mulván láták ezek egymást,
felette megkedvelék,
Jóllehet szerelmét sem egyik, sem másik
egymásnak nem jelenték,
De az felgerjedett tüzet sokáiglan
ők el nem fedezheték.

Egymással sokáig beszéddel, szóllással
öszve nem férhetének,
Mert mind nemzetséggel, nyelvvel és szólással
egymástól külömbeznek:
Csak tekintésekkel és az ő szemekkel
egymással beszélhetnek.

Megsebesült szűvel, felgerjedt elmével
Lucretia búskodik,
Urát nem szereti, házas voltát látja,
szüntelen gondolkodik;
Sem éjjel, sem nappal a szerelem miatt
elméje nem nyughatik.

„Semmi gyönyörűség nincsen én uramban,
– ő magában azt mondja –
Gyűlőséges szava, sok ölelgetése,
kedvetlen csókolása;
Jövevén ifjúnak csak tekinteti is
nálam feljebb haladja.

Az felgerjedt lángot olts meg most magadban,
ha lehet, Lucretia!
Vajha ez lehetne, bizony az én szüvem
nem lenne búskodásba,
De szokatlan erő akaratom nélkül
elmémet háborgatja.

Tudom, mi vólna jobb, de most az gonoszbat
kell énnékem követnem,
Jövevén ifjúval (óh én búsult szűvem!)
mi közem vagyon nékem?
Miért hogy idegen országbéli ágra
gerjedez az én szűvem?

Vajjon s nem adhat-e ugyanezen föld is,
ki kedvemben lehessen?
Hogyha én szerelmem mostani uramtól
illyen igen idegen:
De képe, termete szép Eurialusnak
szüntelenül szűvemben.

Kit nem indíthatna ifjú szép orcája,
vitézi állapatja?
Ki az én szüvemet kelleténél feljebb
immár általhatotta,
Majd kétségben esem, ha ő is szerelmét
én hozzám nem mutatja.

Nem tudok mit tennem, elárulhatom-e
az én tisztaságomat?
Valamely idegen férfira bízzam-e
titkomat és magamat?
Ki ha megcsal engem, más leánt szeret meg,
elhagyja én ágyamat.

De nem azt mutatja ékes ábrázatja,
víg és nemes erkölcse;
Valami csalárdság, kit kellene félnem,
hogy ő benne lehetne,
Ottan megeskütöm, hogy én szerelmemet
soha el ne felejtse.

Nem félek bizonnyal, minden késedelmet
majd kivetek szűvemből,
Az én szépségemet, mert ő is szereti,
látom tekintetiből;
Vagy itt marad velem, vagy véle elviszen
esmerem erkölcséből.

Vajjon elhagyjam-e férjemet, anyámat,
az én kedves házamat?
Ne engedje isten, hogy én cselekedjem
illyen nagy gonoszságot,
De kegyetlen anyám gyakorta megbántja
az én vígasságomat.

Férfi nélkül penig örömesben lennék,
hogynem urammal élnék,
Házam ott lehetne, hol Eurialussal
kedvem szerént élhetnék;
De viszontag hütem és én nemzetségem
nagy kisebbségben esnék.

Mit árthat énnékem, kit ingyen sem hallok,
ez községnek beszéde?
Azki hírét-nevét felettébb őrüzi,
nincs semmi merészsége;
Nem újonnan történt, és nem csak én rajtam
ily dolognak kezdete.

Szép Ilonát Páris akaratja nélkül
el nem vihette volna,
Medeát az Jázon Kolkhis szigetiből
el nem hozhatta volna:
Az sokaság között ha én is vétkeztem,
senki nem csudálhatja…”

Igyen Lucretia az ő elméjében
sokáig tusakodék,
De a szerelemtől minden okossága
végre meggyőzetteték;
Eurialusnak is hasonlatos lánggal
elméje gyötrődteték.

Császár udvarának mellette szép háza
Lucretiának vala;
Másfelől mellette csak közel hozzája
Eurialus szállása.
Udvarban mentében asszont az ablakról
mindenkoron jól látja.

Naponként szép könnyü pej lován ház előtt
önnönmagát hántatja,
Császár előtt állván, gyakorta szemeit
az ablakra fordítja,
Kiből szerelmeket már önnönmaga is
Zsigmond császár jól látja.

Azkik azt mondani szokták, bizonyára
nincsen abban hamisság,
Hogy a szegények közt alacson házakban
lakhatik az tisztaság,
Drága palotákban szemérmetességet
nem tarthat az kazdagság.

Valaki szüntelen kedve szerént lakik,
szüntelen szomjúhozik;
Jelen valót megún, megtiltott dologra
gyakorta igyeközik,
Mert az jólakástól az gonosz kévánság
inkább felgerjesztetik.

Igyeközik vala szerelmét kivetni
szűvéből Lucretia,
Kiért ő házában, hogy azt megolthatná,
bérekeszkedik vala;
De mihent meglátá, az megaludt szikra
újonnat fellobbana.

Gyakran gondolkodik, kinek nagy szerelmét
bátran megjelenthetné,
Mert az titkon való láng az ő elméjét
sokkal inkább égetné;
Ura szolgái közt vala egy vén ember,
kinek Sosias neve.

Német nemzetségből igen jámbor és hív
szolga Sosias vala;
Ennek az ő titkát ilyenképpen asszon
megjelentötte vala,
Mikor nagy sereggel az ő háza mellől
császár bémegyen vala.

„Tekintsed, Sosias, mely igen szép ifjak
az császár környül vannak,
Mindez világ szerént ezekhöz hasonlók
bizony nem találtatnak,
Ruhákkal, szerszámmal, termettel, szépséggel
mindent feljülhaladnak.

Vajha az úristen urat ezek közül
nékem engedett vólna!
Kinek szépségeket ha mostan nem látnám,
soha nem hittem volna.
De mond meg énnékem, ha mely ezek között
ismeretedben volna?”

„Sokat ezek közül ismerek, asszonyom”
a szolga így felele;
De az Franciából való Eurialust
kérdi hogyha ismerné.
Sosias azt mondá az ő asszonyának,
hogy azt is jól ismerné.

Szóla Lucretia: „Tudom jámborságod,
hogy nem mondod senkinek;
Megvallom tenéked felgerjedett tüzét
ehhez nagy szerelmemnek;
Jelentsed meg néki, kérlek, hozzá való
akaratját szűvemnek.”

Felele a szolga: „Mit hallok tetőled?
gonoszság ez, asszonyom!
Nemhogy megművelném, de csak szűvemben is
bizony bé nem bocsátom,
Az én vénségemre, higgyed, én uramat
soha el nem árulom.

Inkább ezen kérlek, tekintsd meg nemzeted,
győzd meg te szerelmedet!
Most még igen könnyen az újonnan indult
tüzet megenyhítheted,
Ki hogyha felgerjed, semmi orvossággal
eleit nem veheted.

A szeretet soká titkon nem maradhat,
mert ő maga kiterjed;
Ha urad megtudja, gondold meg erkölcsét,
mint cselekedik veled?”
Monda Lucretia: „Hallgass, én urammal
szűvemet ne rettentsed.

Ki haláltól nem fél, meghiggyed, Sosias –
nem retteg más dologtól.
Valamit én reám hozand a szerencse,
el kell szenvednem attól:
De meg nem szűnhetem, igazán megvallom,
az én kévánságomtól.”

„Mit veszted magadat! – felele Sosias –
szégyeníted nemzeted!
Csak tenéked lészen te nemzetid között
parázna asszon neved,
Gondolatod kedig sok őrző szemektől
talám véghez sem vihedd.

Melletted vén anyád, férjed és leányid
szüntelen veled vannak;
Uram háza népe és jámbor szolgái
tőled el nem távoznak;
Ha ezek hallgatnak, az kövek is reád
és az ajtók kiáltnak.

Ha senki tenéked őrződ nem volna is,
tudja isten dolgodat,
El nem szenvedi ő, hogyha el nem hagyod
gonosz gondolatodat;
Gondold meg uradat, ne rútitsd magadat,
tartsd meg tisztaságodat!”

Felele az asszony: „Azt igazán mondod,
szerelmes atyámfia,
De az uralkodó megdühödt szerelem
szűvemet háborgatja,
Tudván az gonosz akaratom ellen
hanyatt-homlok indítja.

Nagy sokat magamban róla gondolkodtam,
ellene tusakodtam,
De nem volt mit tennem, fejemet immáron
alája holdoltattam,
Kérlek, ne hagyj engem, légy segítség ebben,
azmit most reád bíztam.”

Nagyot fohászkodék Sosias azt hallván,
monda Lucretiának
„Az én gondban-fáradt vén fejemért szólok
néked mint asszonyomnak,
Ne veszesd híredet, enyhítsd meg elmédet,
tartsd meg nevét uradnak!”

„Megfogadom szódat, nem hagyom még most el
én szemérmetességem;
Meggyőzőm halállal az én szerelmemet,
hogyha el nem rejthetem:
Vassal vagy méreggel én tisztaságomat
talán megőrüzhetem.”

Igen megrettene Sosias ezt hallván,
mondá, hogy: „Nem szenvedem!”
Szóla Lucretia: „Ha én elvégeztem,
te meg nem tarthatsz engem,
Erre sok fő asszonyemberek példája
vitt és vezérel engem.”

Látván ezt a szolga, hogy az ő beszéde
nála semmit nem fogna,
Mondá, életére, hogynemmint hitére,
már nagyobb gondja volna;
Fogadá, hogy mennél hamarább találná,
Eurialusnak szólna.

Ezzel felgerjedett elméjét asszonnak
jó reménségre vivé,
Az ő fogadását csak szóval ígíré,
de bé nem teljesíté,
Hogy halogatással asszonnak szerelmét
ő megkisebbíthetné.

Nagy sok ideiglen asszonnak ő szűvét
reménséggel táplálá,
De hogy hazugságban immár ne maradna,
az ifjúhoz indula:
„Óh mely igen szeret egy asszony tégedet!” –
ő neki csak ezt mondá.

Kérdezkedésére annál többet néki
Sosias nem felele,
Eurialus őtet, honnat jő s ki volna?
ingyen meg sem ismeré:
Hogy szép Lucretia küldte volna hozzá,
soha azt ő nem vélé.

De a szerelemnek kemény nyila szűvét
általhatotta vala,
Semmi nyugodalma sem éj jel, sem nappal
őnékie nem vala
Titkon való lángtól belől az ő szűve
megemésztetik vala.

Régi erősségét jól tudván magában,
igen csudálja magát,
Szidalmazza szűvét, hogy elhagyta volna
előbbi okosságát,
Mert a szerelemnek érzi ő magában
győzhetetlen hatalmát.

Ezt mondja magában: „Most tudom, mi légyen
a szerelemnek tüze,
Kiben nagy rettegés, nagy sok gondolkodás
rövid annak élete;
Nem tusakodhatom, mint eszembe vészem,
semmiképpen ellene.

Illik énhozzám is az, mitől magokat
királyok sem óhatták;
Sem bölcs Alexander, sem az erős Sámson
el nem távoztathatták,
Sőt amaz igen bölcs Aristotelest is
szentnek itt nem találták.

Herculesről mondják, hogy kardját levetvén,
guzsalyat vött kezében,
Hogy szeretőjének illy engedelmével
lehessen jobb kedvében;
Noha őnálánál erősb vitéz nem volt
ez föld kerekségében.

Természettől vagyon hintetvén szívünkben
az szerelemnek magva,
Vadak és madarak, fene oroszlánok
vannak ő hatalmában;
Tengerbeli halak vízben sem lehetnek
miatta bátorságban.

Ifjakat ő bírja, véneknek megaludt
szűveket felemeli,
Mindeneket meggyőz és szokatlan tűzzel
a szűzeket égeti:
Hát mit erőlködem természetem ellen
most én is igyekezni?…”

Ezeknek utána módot keres vala,
ki által elvégezné;
Nisus, egy barátja, efféle dolognak
csuda okos mestere,
Gyorsan egy vén asszont fogada, ki ilyen
levelet néki vinne:


Második rész

Eurialus Lucretiának
„Köszönetem után írásomban néked
egészséget kévánok,
Hogyha vigasztalást és jó reménységet
én tenálad találok,
Mert mind egészséget és mind reménséget
én csak tetőled várok.

Enmagamnál immár Lucretia téged
sokkal inkább szeretlek,
Vélem, te magad is eszedben vehetted,
mely igen kedveltelek;
Megsebhedt szűvemnek sok fohászkodási
bizonsági lehetnek.

Tudom, temagad is gyakorta jól látod
az én ábrázatomat,
Netalám szántad is, hogy láttad szememből
sok könnyhullatásimat,
Kérlek, vedd jó néven, ha megnyitom néked
most az én titkaimat.

Az te nagy szépséged, kedves ékességed
most megfogott engemet,
Most vészem eszemben, szerelem mi légyen,
hogy én látlak tégedet,
Te az Cupidónak birodalma alá
hódoltatál engemet.

Sokat erőlködtem, megvallom tenéked,
hogy ezt elkerülhetném,
De nagy szépségedtől, ékes termetedtől
igen meggyőzettetém,
Már te rabod vagyok, fényes szemeidtől
mert én megkötöztetém.

Nem lehetek immár soha enmagamnak
többé birodalmában,
Életem, halálom és gondolkodásom
vagyon te hatalmadban,
Mind éjjel s mind nappal tégedet kévánlak,
várlak az én ágyamban.

Te magad tarthatsz meg, csak te veszthetsz el is,
válaszd el most egyiket:
Tégy választ énnékem, hogy te írásodból
érthessem meg elmédet:
Beszéddel is ne légy mostan különb hozzám,
mint látom szemeidet.

Nem nagy dolog, higgyed, óh szép Lucretia,
tőled azmit kívánok,
Elég lészen nékem, ha egynéhány ígét
én tevéled szólhatok,
Az én levelemben tőled ennél többet
bizony én sem kévánok.

Ezt ha megengeded, bódog ember lészek,
ha megtartod, elveszek.
Immár hűségedre bíztam én magamat,
kit felette szeretek;
Légy jó egészségben, óh én édes lelkem,
talán véled lehetek!”

– Pecsét alatt gyorsan az levelet ottan
Lucretiának küldé,
Az önnön házában – szerencse úgy adá –
csak egyedül találá;
Kitől hozta volna, annak kévánságát
hűséggel megjelenté.

Gonosz híre-neve ez asszonyembernek
egész várasban vala,
Hogy ezt küldte hozzá, oly nagy kisebbségnek
szép Lucretia tartá.
„Micsoda tégedet hozott én házamhoz,
gonosz asszony? – azt mondá. –

Tisztességes személyt álnak beszédeddel
hogy mérsz megkésérteni?
Nemes asszonyoknak hogy mered ágyokat
te megszégyeníteni?
Ifjaktól levelet, undok asszonyember,
hogy mérsz nékem mutatni?

Ha tisztességemet és ifjúságomat
most meg nem tekinteném,
Levelet senkinek soha nem hordoznál,
véled azt cselekedném;
Menj el azért tőlem mindjárt leveleddel,
gonosz asszony, éntőlem.

Azvagy add kezemben, hadd égessem mind el
álnok iratásodat;
Temagad siess el, mig uram meg nem lát,
ne üsse meg hátadat;
Többé soha ne lásd, gonosz asszonyember,
az én ábrázatomat!”

Az levelet kapá, szaggatá, tapodá,
az hamuba béveté,
Kire az vénasszony, tudván asszonyoknak
illy erkölcsét, felelé:
„Megbocsáss, asszonyom, mert nálad kedvesnek
ezt az én szűvem vélte.

Ha azt nem engeded, kitől hozzád jöttem,
hogy ismét ahhoz térjek,
Szódat megfogadom, de meglásd, hogy kitől
engem most hozzád küldtek!”
Gyorsan visszatére és jó reménységet
vűn az ifjú legénynek:

„Légy nagy vígasságban, vitéz Euriale!
igen szeret tégedet,
Hogynem mint te őtet, látom, sokkal inkább
kedveli szépségedet,
Szépen megolvasá, igen csókolgatá
mind az te leveledet.

Nem lőn üressége, hogy választ tehetne
most az te írásodra,
De el nem múlatja, hamar ír tenéked
ismét kévánságodra!”
Vénasszony kijöve, ifjú soha többszer
reája nem talála.

Az elszakadozott papirost viszontag
Lucretia felszedé,
Mindenik darabját levélnek viszontag
helyére helyhezteté,
Ezerszer olvasá, igen csókolgatá,
ládájába bétevé.

Levélnek hol egyik, hol másik darabja
szűvét igen fúrdalja,
Végezé magában, hogy ő akaratját
az ifjúnak megírja;
Ezen igékkel írt levelet vitéznek
követ által bocsáta;

Lucretia Eurialusnak

„Hadd el, ne reménljed, azmit meg nem nyerhetsz,
Euriale, szűvedben!
Levéllel, követtel ne sérts meg engemet
jó híremben-nevemben,
Higgyed, hogy nem találsz azok között engem,
azkit gondolsz elmédben.

Nem vagyok bizonnyal, ifjú Euriale,
kinek mostan alítasz,
Hogy kerítő asszont, tisztességem ellen
én házamhoz bocsátasz;
Én életem tiszta, keress más szeretőt,
mert engem meg nem csalhatsz.

Egyebekkel élj úgy, azmint néked tetszik,
de éntőlem elszűnjél,
Semmit ne kérj tőlem leveleid által
illyen vakmerőséggel,
Tudod, hogy nem méltó ember vagy énhozzám,
azért légy egészséggel…”

Jóllehet keménnek tetszék ez a levél
ifjú Eurialusnak,
Mert különbez vala előbbi szavától
az elküldött asszonnak
Mindazáltal arra útat nyita néki,
írhatnának egymásnak.

Hűn az követnek is, kit szép Lucretia
hozzája küldött vala;
De igen búskodik, hogy az olasz nyelven
ő szólni nem tud vala,
A szeretet ezben igen gyorssá tevé,
mert hamar megtanula.


Eurialus Lucretiának

Néki megfelele, inté arra őtet,
reá ne haragonnék;
„…Mert jövevény lévén, nem tudtam ki légyen,
kivel levelet küldék,
Tisztességkereső szerelem lőn oka,
hogy én tenéked írnék.

Bizonyára tudom, óh szép Lucretia,
szemérmetességedet,
Nem mostan hallottam, kit inkább szeretek,
az te tisztaságodat;
Higgyed, hogy gyűlölek én is, Lucretia,
szemtelen asszonyokat.

Feljebbvaló jószág szemérmetességnél
nincs az asszonyállatban,
Mert a szép ábrázat változandó jószág,
és vagyon elmúlásban,
Kihez ha nem járol a szemérmetesség,
nincsen dícsíret abban.

Azért szerettelek, azért tiszteltelek
mindeneknek felette,
Oly dolgot nem kérek, ki miatt kissebbülj
te híredben-nevedben,
De mit írásomból elméd meg nem érthet,
beszédem megjelentse.”

Az levéllel együtt drága ajándékot
Lucretiának külde;
Kéré, ne múlatna, hanem levelére
mindjárást választ tenne;
Nem sok üdő múlván a szép Lucretia
néki ígyen felele:


Lucretia Eurialusnak

„Elvőm leveledet, nem panaszolkodom
már az te követedről,
Nem nagyra becsülem, amit nekem írtál
hozzám nagy szerelmedről.
Mert sokan szerettek heában engemet,
példát vehetsz azokról.

Hogy beszélhess vélem, éntőlem nem lehet,
sőt úgyan sem akarom,
Ha fecske nem lehetsz, egyedől én tőled
bizony nem találtatom;
Hogyha akarnám is, őrzőktől és magas
házaktól megtiltatom.

Ajándékid vöttem, mert az ő szép mívek
engem gyönyörködtetnek.
Ím egy gyűrőt küldtem, hogy éretted nálam
heában ne legyenek;
Te ajándékidnál nem kevesebbet ér,
isten legyen már véled…”


Eurialus Lucretiának

Bővebb szóval választ Eurialus íra
a szép Lucretiának:
„Nagy örömem vagyon, hogy véget vetettél
panaszolkodásidnak,
De hogy szerelmemet kevésre becsülöd,
az oka bánatimnak.

Tudom, hogy nagy-sokan tégedet szerettek,
de így mint én nem égtek,
Talán te nem hiszed, mert semmi helye nincs
tenálad beszédemnek,
Ha véled szólhatnék, bizonyára nálad
útálatos nem lennék.

Vajha ideiglen fecskévé lehetnék,
azmint tenmagad írod,
Jóllehet balhává örömesben lennék,
nem tennéd be ablakod;
Azt én nem úgy bánom, hogy nem szólasz vélem,
mint azt, hogy nem akarod.

Semmit én egyebet, hanem te elmédnek
jó akaratját várom,
Ha lehetne tőled, miért, Lucretia,
hogy nem szólanál vélem,
Kinél jobb akaród ez világon nincsen,
miért útálsz meg engem?

Ha azt parancsolod, hogy a tűzre menjek,
abban is én engedek;
Légyen akaratod, ha módod nem lehet,
hogy én tevéled legyek;
Az alkolmatlanság hogyha áll ellened,
abban én is engedek.

Változtasd meg ebben, kérlek, Lucretia,
az te akaratodat,
Heában valónak azhól mondod lenni
az én fáradságomat,
Nem illik tehozzád ily nagy kegyetlenség,
meghiggyed az én szómat.

Légy szilídgyebb hozzám, ha éltem akarod,
immár te szeretődhöz,
Mert ha úgy beszéllesz, akaratom nélkül
emberöldöklő lészesz,
Hogynem más fegyverrel, kemény beszédiddel
te könnyebben elveszthetsz.

Semmit én tetőled többet nem kévánok,
hanem hogy engem szeress;
Ebben nem találhatsz semminémű okot,
kit én ellenem vethess,
Ettől nem tilthatnak, kik őröznek téged,
hogy engemet ne szeress.

Bódognak alítom magam, ha azt mondod,
hogy te szeretsz engemet,
Akkoron, hogy vetted el ajándékimat
és nem szegted kedvemet;
Netalán azok is eszedben juttatnak
valamikor engemet.

Jóllehet nem nagyok vóltanak, de talám
ezek sokkal kisebbek,
Kiket ez levéllel együtt én tenéked
mostan újonnat küldök;
Csak te szeretődért ezeket ne útáld,
rövid nap többet küldök.

Azmely aranygyűrőt énnékem küldettél,
ujjomból ki nem esik,
Gyakor csókolással te helyetted tőlem
az megnedvesíttetik,
Légy egészségben már, így az én szűvem is
tőled vígasztaltatik…”

Gyakorta egymásnak ilyen leveleket
írogattanak vala.
Végre Lucretia az ő nagy szerelmét
megjelentötte vala,
Kiről egy levelet ezen értelemre
Eurialusnak ira:


Lucretia Eurialusnak

„Örömest akarnék, vitéz Euriale,
én tenéked engedni,
Az én szerelmemben, azmint tőlem kéred,
abban részessé tenni,
Mert te nemzetséged és ékes termeted
tőlem azt megérdemli.

Igen tetszik nékem az te nagy szépséged
és kegyes tekinteted,
De nem lészen jómra, ha én is követem
az te nagy szerelmedet.
Esmerem magamat, nem tarthat szerelmem
nagy mértékletességet.

Tudom, hogy sokáig, azmint hallom, ide
az várasban nem jöhetsz;
Ha játékba esünk, hová legyek osztán,
mikoron elmenendesz?
El nem maradhatnék, ezt alítom penig,
hogy véled el nem vihetsz.

Sokaknak példái rettentnek engemet
az te nagy szerelmedtől,
Kik elhagyattattak szerelem idején
idegen emberektől;
De az többi között kiváltképpen azmit
hallottam ezek felől.

Mikoron az Jason Colchus szigetében
az nagy sárkánt megölé,
És az aranygyapjat az ő vén atyjához
Görögországba vivé,
Medeát megcsalá, kinek segítségét
akkor dolgában kéré.

Megöletett vólna Kretában Theseus
az nagy Minotaurustól,
Hogyha Ariadne tanácsából meg nem
szabadult volna attól,
Egy puszta szigetben hagyá őt ágyában,
kit elhoza atyjától.

Igen megcsalaték Dido Aeneastól,
az önnön vendégétől,
Mikor béfogadá úgymint futott embert
Trója veszedelméből,
Mind okot s mind fegyvert halálra talála
az idegen embertől.

Külső szerelemben nagy sok veszedelmet
sokszor hallottam lenni,
Azért nem merem most álnok szerencsére
az én fejemet vetni,
Szárnyas a szerelem, félek, véled együtt
hogy elkezd repülleni.

Néktek férfiaknak a szerelem ellen
erősb elmétek vagyon,
Az asszonyállatok szerelme, meghiggyed,
halálban vetve vagyon;
Nemcsak szeretnek ők, hanem dühösködnek,
mindennél nyilván vagyon.

Ha társot nem talál, nincsen rettenetesb
az mi szeretetönknél,
Mert ha felgerjedünk, hírünk hátravetvén,
nem gondolunk semmivel;
Nincs más orvosságunk, hanem csak hogy legyünk
mi az mi szeretőnkkel.

Azmi távol tőlünk, azt mi sokkal nagyobb
buzgósággal kévánjuk,
Csakhogy bujaságunk lehessen minékünk,
halálunkat sem szánjuk;
Azmi életünket és azmi hírünket
csak semminek alítjuk.

Nemes személy, házas, gazdag asszony vagyok,
jobb azért most énnékem,
Az te szerelmedet, ki nem állhatatos,
szűvemből el-kivetem,
Ne legyek Sapphónak, se Philisnek társa,
mostan elkerülhetem.

Kérlek azért téged, ne kévánjad hozzád
mostan én szerelmemet,
Oltsd meg magadban is, hogy ha lehet tőled,
az fölgerjedett tüzet;
Asszonyállatoknál erősb az férfiú,
ezért tőled meglehet.

Ha szeretsz engemet, miért igyeközel
az én veszedelmemre?
Az jó akarattal az te kévánságod
nyilván nem férhet egybe,
Te ajándákidért egy drága keresztet,
küldtem, légy egészségben…”

Veszteg nem lehete Vitéz Eurialus,
hogy az levelet látá,
Mert újonnan írott beszéd az ő szűvét
felette felgerjeszté,
Azért ilyen szóval szép Lucretiának
írt levelét ereszté.


Eurialus Lucretiának

„Óh én édes lelkem, te szép Lucretia,
légy nagy jó egészségben,
Ki kevés méreggel vígasztalást küldtél
énnékem leveledben,
Mely mérget mindjárást elvehetsz éntőlem,
ha lészesz vélem szemben.

Az tennen gyűrőddel megpecsétlett levél
mikor kezembe juta,
Sokszor megolvasám és megcsókolgatám,
de másra intesz abban,
Hogynemmint énhozzám való szerelmednek
kévánsága mutatja.

Azon kérsz engemet, hogy ne szeresselek,
mert ártok azzal néked,
Idegen férfinak hajlandó szerelmét
te mert nem követheted,
Megcsalt asszonyoknak példáitól, írod,
hogy te fejedet félted.

Olly igen szép móddal és drága igékkel
írásod ékesíted,
Hogy azokkal inkább az én szerelmemet
tereád felgerjeszted,
Elmédnek nagy voltát csudáltatod inkább,
hogynem elfelejtetnéd.

Vajjon ki gyűlölné szeretőjét azért,
hogy bölcsességét látná,
Ki ha hagyítani szerelmem akartad,
ne mutogattad volna,
Te tudományodat és bölcsességedet
titkolnod kellett volna.

Illyen írásoddal nyilván meg nem óltod
az én szűvemnek tüzét,
Mert mikor olvasom, az te levelednek
csudálom ékességét,
Inkább felgerjeszted, hogy te szépségednek
látom nagy bölcsességét.

Szépség és bölcsesség, jó erkölcs, ékesség
szerettetnek tégedet,
Mondjad az köveknek, hogy változtassák meg
az ő természeteket;
Fordítsd meg vizeknek folyásit, úgy én is
elfelejtlek tégedet.

Mikor a fényes nap ő keleti felé
az égen visszafordul,
Mikoron az hegyek hótól üresednek
és az erdők vadaktól:
Az én szerelmem is elidegenedik
akkor Lucretiától!

Azmint te alítod, higgyed, nem olly könnyű
dolog az férfiaknál,
Az felgerjed lángot hogy ők mególthatnák
hamarább asszonyoknál,
Sőt némelyek mondják, hogy ebben erősbek
leányok férfiaknál.

De nem tusakodom mostan sokat erről,
térek én beszédemre,
Szükség, hogy feleljek a te levelednek
mindenik cikkelyire.
Kiváltképpen ahol sok példákat hozván
szólasz jövevényekre.

Egyenlő vétek az mind az férfiakban
s mind az asszonynépekben,
Azmint előhányád nagy friss beszédekkel
te ékes leveledben,
Sokan asszonyoktól férfiak közül is
megcsalattak éltekben.

Priamusnak fiát Troillus herceget
az Briseis megcsalá,
Ifjú Deiphobust Paris után a szép
Ilona elárulá;
Az ördöngős Circe az ő szeretőjét
barommá változtatá.

Méltatlan dolog ez, ha kevésnek vétkét
mindenekben alítják,
Ezek példáiból az jövevényeket
ha mind csalárdnak mondják,
Mennyi asszonyállat vagyon ez világon,
gyűlölségben hozhatják.

Illik, hogy azoktól példát vegyünk, azkik
meg nem csalatkoztanak,
Mint Antoniussal a szép Cleopatra
végig megmaradtanak, –
Nem szükség, hogy mostan többen ezek közül
előszámláltassanak.

Értem, hogy olvastad a bölcs Ovidius
könyvében írt verseket,
Kikből megérthetted az görög ifjaknak
idegen szerelmeket;
Elhagyták érette széles országokat,
házokat, nemzeteket.

Ezen kérlek téged, lelkem Lucretia,
hogy meggondold azokat,
Azkiknek éktelen dolgok ellenzené
az mi gondolatunkat.
Kik igen kevesen találtatnak, ha meg
számlálod is azokat.

Nem azért kévánlak, hogy tőled elváljam,
hanem hogy szeresselek,
Éltemben náladnál ez világon többet
bátor ne ismerhessek;
Jövevénnek ne mondj, mert az akaratom,
hogy ittvaló lehessek.

Ott lehet én házam, valahol te lészesz,
szerelmem, Lucretia!
Hogyha ideiglen eltávozandom is,
sietvén jövök haza,
Dolgaimat szépen hogy elvégezhessem,
megyek Németországba.

Tudom, hogy találok alkolmatosságot
itt megmaradásomban,
Sok dolgai vannak elmúlhatatlanok
császárnak ez országban,
Azoknak gondjokat magamra felvészem,
maradok ez várasban.

Ha penig így sem fog, követségen jövék
ide Hetruriában,
Avagy az császárnak helytartója lészek
ebben az tartományban,
Hiszem, hogy megnyerem, mert én kedves vagyok
császárnak udvarában.

Semmit ne félj azért, én gyönyörűségem,
szűvem és reménségem!
Mint én lelkem nélkül, bizony nálad nélkül
nem lehet én életem;
Könyörülj én rajtam, mert miképpen az hó,
naptól megemésztetem.

Tekints meg munkámat és gyakorta való
nagy sanyarúságomat
Vess véget immáron te sok kénzásidban,
halaszd el halálomat;
Mind éjjel s mind nappal sok éhezésimet,
tudod vigyázásimat.

Látod, ábrázatom nagy szerelmem miatt
mely igen meghirvadott,
Alig tarthatja már lelkemet én testem,
annyira megfáradott,
Szüleid, gyermekid megöltem volna is,
így állhatnád bosszúdat!

Ha te igyen büntetsz engem, szeretődet,
vajjon mit mívelsz azzal,
Ki rajtad bosszút tött, vagy az, ki tenéked
volt valamiben kárral?
Bizony ehhez képest elszenvedhetetlen
haragod lészen azzal.

Óh én ékességem, óh én vígasságom,
szerelmem, Lucretia!
Végy bé te kedvedben, hogy az én szűvemet
az kín ne sanyargassa.
Ha szeretsz engemet, gyorsan írd meg nékem
e‛ szűvem kévánsága.

Szabad legyen immár nékem azt mondanom,
hogy én te szolgád vagyok!
Nám az jámbor és hív szolgákat szeretik
császárok és királyok,
Noha mindenféle rendet felülmúlnak
ezeknek méltóságok.

Légy jó egészségben és jó szerencsében,
óh én gyönyörűségem!
Te vagy reménségem, félelmem, szerelmem,
ez világban életem,
Légy jó kedvvel hozzám és jó akarattal,
és úgy tarthatsz meg engem…”

Mint az erős tornyot mikor kűvül nézed,
győzhetetlennek tetszik,
De ha nagy kosokkal érdeknie kezdik,
igen hamar megtörik
Azonképpen asszony, ifjú beszédétől
naponként győzettetik.

Szorgalmatosságát ő szeretőjének
hogy jól eszébe vövé,
Negyed levelében eltitkolt szerelmét
nyilvábban megjelenté.
Illyen levelével Eurialus szűvét
szertelen felgerjeszté:


Lucretia Eurialusnak

„Immár bizonyára többé te ellened
én nem tusakodhatom,
Te nagy szépségedet az én szerelmemben
részetlenné nem hagyom,
Meggyőzted immáron én erős elmémet,
néked megholdoltatom.

Óh én szegény fejem! hogy elvőm előszer
az te leveleidet, –
Ez lőn oka nyilván, hogy veszedelemre
vetettem életemet,
Hogyha az te híred és okos tanácsod
meg nem segíl engemet.

Tarts meg, Euriale, az te fogadásod,
kit levelidben írtál,
Ha szerelmed alá tudatlanság miatt
már engemet hajtottál,
Ha elhagynál, bizony mindeneknél fenébb
gonosz áruló volnál.

Könnyű megcsalnotok a szegény együgyű
asszonyi állatokat,
Szégyenb annál néktek meg nem tartanatok
az ti fogadástokat,
Azért ha nem lészesz állandó, jelents meg
az te akaratodat.

Helyén még az dolog, megváltoztathatjuk
az mi kévánságunkat;
Azmit meg kell bánnunk, igen ótalmazzuk
mostan attól magunkat;
Végét meg kell látnunk, hogy félbe ne hagyjuk
mi elkezdett dolgunkat.

Asszonyember vagyok, én keveset tudok,
tennenmagad jól tudod,
Reám és magadra, hogyha férfi vagy te,
legyen néked nagy gondod;
Immár tied leszek, hogyha fogadásod
és hited megtartandod.

Ezt én nem művelném, az te hűségedben
ha mostan kétes vólnék;
De bízom tebenned, hogy örökké bátran
neved által élhetek;
Isten légyen véled, én gyönyörűségem,
vezére életemnek!…”


Harmadik rész

Ennekutána is nagy sok leveleket
egymásnak küldezének,
Mind egyik s mind másik olly nagy buzgósággal
egymásnak felelének,
Mert mind az kettőnek csak az kévánsága,
hogy együtt lehessenek.

Felette nehéznek és lehetetlennek
ez dolog tetszik vala,
Mert soha egyedül sem kűvül, sem belől
Lucretia nem vala,
Ura Menelaus sok őrző szemekre
mert őtet bízta vala.

Az olaszok között igen elterjedett
vétek ez mindeneknél,
Hogy feleségöket sokkal inkább őrzik
mind aranynál, ezüstnél;
Eszekben nem vészik, hogy nagyobb bolondság
semmi nem lehet ennél.

Az megtiltott dolgot az asszonyemberek
sokkal inkább kévánják,
Azmit akarsz, bánják, azmit te nem akarsz,
viszontag azt kévánják,
Kevesben vétkeznek, ha valamennyire
szájokra bocsátandják.

Mint az verőfényen mely könnyű egy sereg
balhát megőrüzni –
Szintén olyan könnyü akaratja nélkül
asszont megoltalmazni.
Csak heában őrzik, azki önnönmaga
nem akar tiszta lenni.

Szelidíthetetlen (mindenek meghiggyék)
vad az asszonyi állat,
Kit semmi őrizet, sem penig megtiltás
soha nem zabolázhat,
Mert ő az őrzőket sokkal inkább őrzi,
olly igen okos állat.

Ott egy ifjú legény atyafia vala
a szép Lucretiának,
Kitől leveleket gyakorta küld vala
bátran Eurialusnak,
Mert szerelmét ennek megmondotta vala,
mint hív atyafiának.

Ennek lakóhelye Lucretia anyja
házához közel vala,
Oda Lucretia anyját látogatni
gyakorta megyen vala,
Azért ily végezést ők egyenlőképpen
azzal töttenek vala

Mikoron az anyja szép Lucretiának
a szentegyházba menne,
Ő kamorájában akkor Eurialust
ifjú bérekesztené;
Anyját mintha látni Lucretia menne,
Eurialussal lenne.

Két napot hagyának, kik esztendőnél is
hosszabbaknak tetszének,
De itt a szerencse semmit nem szolgála
az ő végezéseknek;
Megértvén vénasszony, ifjat kirekeszté
napján az végezésnek.

Nagy szomorúságos követséget ifjú
monda Eurialusnak;
Látá Lucretia, hogy kinyilatkozott
álnoksága dolgának,
Monda, hogy „oly utat keresek, nem állhat
ellene anyám annak”.

Egy Pandalus nevő sógora férjének
ott az várasban vala,
Ennek is titkait a szép Lucretia
megjelentötte vala,
Mert az felgerjedett láng ő elméjében
meg nem aluszik vala.

Azt izené titkon ő szeretőjének,
hogy azzal barátkoznék,
Mert az jó erkölcsü és az ő dolgában
hív embernek láttatnék;
Ez által őnékik szemben-lételökben
mód és út találtatnék.

De nem tetszik vala ez Eurialusnak,
hogy titkát arra bízná,
Menelaus környül szüntelen forgódni
kit szemeivel látna,
Mert igen fél vala, netalám valami
csalárdság abban volna.

Tanácskozás közben Eurialus arra
császártól választaték,
Koronázatjáról végezne pápával,
Rómába béküldeték,
Mely követség nékik szép Lucretiával
igen nehéznek tetszék.

De nem lőn mit tenni, mert rajta császárnak
kemény parancsolatja,
Két egész holnapig az császár dolgáért
ő Rómában múlata,
Addig Lucretia siralmas ruhában,
sötét házban ült vala.

Mindenek csudálják, de nem tudják okát
ő szomorúságának,
Soha vígasságát nem látták őnéki,
mint egy özvegyasszonnak;
Úgy tetszik őnéki, ha fogyatkozása
volna az fényes napnak.

Az ő háza népe láták, hogy feküszik
szüntelen ő ágyában,
Betegnek alítják, mert soha azelőtt
nem volt ily nagy bánatban;
Nagy sok orvosságot keresnek őnéki,
vannak nagy búskodásban.

Senki nevetségét nem látta őnéki,
sem ágyából felköltét,
Míglen Eurialus eleiben hallá
Zsigmond császárnak mentét,
Mint egy mély álomból, ottan felserkene,
hogy hallá jövetelét.

Leveté magáról asszony gyászruháját,
ékesen felöltözék,
Házának ablakit ő mind felnyittatá,
szűvében megváltozék;
Kit hogy láta császár, „Euriale – mondá –
ne tagadd, amit láték!

Senki Lucretiát te távullétedben
itt kün soha nem látta;
De hogy te megjöttél, látjuk: immár felkölt
piros hajnal csillaga,
Minthogy az hurutnak, a szerelemnek is,
nincs semmi rejtekháza!”

„Tréfálsz te énvélem, császár, azmit szólasz!
– Eurialus azt mondja –
Nem tudom mi légyen, azmiről nékem szólsz,
– császár előtt azt mondja –
Az te lovaidnak nyerítése inkább
őtet felserkentötte.”

Ezeket megmondván, titkon Lucretiát
azért ő tekinteli,
És elfeletközvén, az ő szép szemeit
néha reá figgeszti;
Megjőtele után csak intésekkel lőn
ő első köszöneti.

Egynéhánynap mulva Nisusnak nagy gondja
Eurialusra vala,
Piacon megnézé, mely Menelausnak
csak háza mellett vala,
Honnat ablakára szép Lucretiának
tekintet lehet vala.

Kufárt ajándékkal ott megengesztelé,
monda Eurialusnak
„Ez ablakról színét mindennap láthatod
te szerető mátkádnak!”
Vala egy szükséghely csak három ölnire
ellenébe ablaknak.

Innen Eurialus sok ideig néze,
sokáig várakozék,
Ha történet szerént asszony arra jőne,
kiben meg nem csalaték.
Nem sok üdő mulván jelen az ablakon
Lucretia láttaték.

Kétfelé tekinte, monda: „Mit csinálsz itt,
szerelmem, Lucretia?
Hova mégy? maradj még, óh én két szememnek
ékes világossága!
Tekints ide reám, óh én segítségem,
lelkemnek vígassága!

Vagyok Eurialus, nézz meg szemeiddel
az te szerető mátkád.”
„Te vagy-e, szerelmem? vajha szemeiddel
az én szűvemet látnád,
Most szólhatok véled, de megölelnélek,
hogyha fejed hajthatnád.”

Eurialus monda: „Nem nehéz dolog ez,
majdan megcselekeszem,
Ajtódat zárold bé, miglen az lajtorját
az ablakra feltészem;
Szerelmünk örömét soká halogatjuk,
azmint eszemben vészem.”

„Ha éltem akarod – monda –, ne műveld azt,
mert az nem jónkra vagyon;
Innét jobb kéz felől, tudod, hogy énnékem
gonosz szomszédom vagyon;
Sőt az kufárnak is bizonyára nálam
kevés hitele vagyon.

Innét beszélhetünk, de más utat nékünk
arra kell választanunk.”
Eurialus monda: „Halálom az látás
és az mi beszéllésünk,
Hogy két kezeinkkel, szűvem, Lucretia,
össze nem ölölkezünk.”

Sok beszéllés után ablakon egymásnak
ajándékot adának,
Nem több ajándéka lőn Eurialusnak,
mint az ő mátkájának;
El nem titkolhaták, de híre lőn abban
hamar vén Sosiasnak.

Monda vén Sosias: „Csak heában állok
szeretőknek ellenek,
Elvész én asszonyom, háza megszégyenül,
ha gondot nem viselek,
Az két gonosz között jobb az kisebbiket
ha választom nékiek.

Asszonyom szerelme, hogyha titkon leend,
semmit nem árt őnéki,
Látom, hogy megvakult, sem hírét, sem nevét
már meg nem tekintheti.
Jó hírét megtartom, szemérmetességét
ha meg nem őrüzheti.

Nem akarom, háza hogy megszégyenüljön,
sem hogy megölje magát;
Munkámat nem szánom, elmegyek, megtudom
tőle az ő szándékát.
Míg lehete tőlem, ellene állottam,
hogy elhagyassom dolgát.

Látom, semmiképpen hogy az gonoszságot
el nem távoztathatom;
Hogy az titkon legyen, immáron énnékem
csak arra kell gondolnom:
Az titkon lött dolgot meg nem lött dologtól
…külemben alítom.

Közönséges vétek minden emberekben
az fajtalan bujaság,
Senki nincs oly ember e széles világon,
kit nem bánt az kévánság.
Azki okossággal cselekedik mostan,
annál vagyon tisztaság!”

Ezeket megmondá, látá Lucretiát,
hogy ágyasházból jőne,
Semmit nem múlata, asszonyának ottan
eleiben ő méne;
Ő tőle megkérdé: miérthogy szerelmét
már véle nem közlené?

„Eurialust nyilván te igen szereted, –
asszonyának azt mondá –
Tőlem eltitkolod, de meglásd kinek hissz,
dolgokat ne bízd másra,
Mert első bölcsesség, ne keress mást erre,
hogy az ne légyen tudva.

Magad követ nélkül el nem végezheted
az te akaratodat,
Tudom, sok üdőtől fogva megtanultad
hozzád nagy hűségemet;
Parancsolj, asszonyom, érted szerencsére
vetem az én fejemet.

Nagy gondom volt nékem, hogy az te szerelmed
ki ne nyilatkoztassék,
Te meg ne büntessél, az te férjed penig
kissebbségben ne essék;
Minden nemzetséged és az te vén anyád
meg ne szégyenültessék.”

Monda Lucretia: „Bizony igaz, azmit
mondasz nekem, Sosia!
Mindenkor nagy hitem, bizodalmam vagyon
az te jámborságodban,
De rest és ellenző valál előbb nékem
az én kévánságomban.

Mostan te hogy magad ajánlod magadot,
nem félek csalárdságtól,
Hogy együtt lehessünk az én szeretőmmel
várom jámborságodtól.
Jól látod, meggyúladt szerelemnek lángja,
nem válhatom meg attól.

Érted, Eurialus, nékem meg kell halnom,
mert nem tudok mit tenni!
Bizony nagy bolondság, hogyha tusakodol
ebben mégis ellenem;
Együtt ha lehetnék, ezután netalám
mértékletesb lehetnék.

Menj el azért gyorsan szép Eurialushoz,
atyámfia Sosia!
Mutass útat néki, miképpen lehessen
könnyen hozzám jutása,
Negyed napot várjon és akkoron lészen
jobb alkolmatossága.

Az paraszt nép közül búzát hoznak akkor
uramnak udvarában,
Akkoron béjöhet, hogyha öltözendik
szegényember-ruhában,
Grádicsokon akkor hordjon ő is búzát
uramnak tárházába.

Tudod, első ajtó grádics mellett nyílik
az én ágyasházamba,
Az napon ott lészek, mondd meg őnékie
az belső kamorában, –
Többitől elváljék, csak ő maga légyen,
úgy jőjjön bé házamban.

Jóllehet ez dolog az vén Sosiasnak
igen nehéznek tetszék,
De nagyobb dologtól félvén, ő ellene
semmit nem tusakodék;
Ő magát találá, asszonya tanácsa
tőle megjelenteték.

Hallván Eurialus, úgymint könnyű dolgot,
azt ő semminek vélé,
Szép Lucretiának parancsolatjához
önnenmagát készíté,
De az negyednapi várás késedelmét
hosszú üdőnek vélé.

Óh, te balgatag szű, megsötétült elme,
és vakmerő okosság!
Óh rettenthetetlen elme, szeretőkben
miért vagy ily nagy vakság?
Hogy csak igen kicsiny dolognak tenálad
tetszik ez nagy gonoszság?

Mi lehet olly igen magas, alacsonynak
kit te nem alítanál?
Mi lehet oly igen erősen bezárlott,
kit nyitva nem találnál?
Mi lehet oly igen veszedelmes, amit
könnyűnek nem tartanál?

Csak heában tőled az házas férfiak
feleségöket őrzik,
Törvény és félelem és szemérmetesség
rajtad nem uralkodik,
Ellened nem állhat senki, az munka is
néked játéknak tetszik!

Minden állatoknak megszelídítője,
szerelem mely éktelen!
Fő, kazdag és kedves, ifjú, bölcs és okos
férfiat mire viszen?
Hogy bárson ruháját levetvén, magára
darócot, zsákot vészen.

Ki ennekelőtte nagy gyönyörűségben
felnevekedött vala,
Hogy terhet hordozzon vállán, most szerelem
kényszeríti őt arra,
Az piacon állván, mint egy terhet-hordót
önnönmagát árulja.

Óh mely hihetetlen, csuda dolog volt ez,
hogy ilyen nagy férfiat
Az parasztság között kell keresni most is,
ki tanácsával tarthat?
E széles világon már nagyobb változást,
én nem tudom, ki hallhat?

Ez volt az, miről szólt az bölcs Ovidius
Változásról írt könyvében,
Hogy az embereket barmoknak, köveknek
változtatta képében.
Circe szeretőit fene bestiává
tévé természetiben.

Mert oly oktalanul a szerelem tüze
emberekben gerjedez,
Hogy eszét elhagyván, oktalan állattul
csak keveset különbez,
Megvakult elméje, megrémült ő szíve,
hasonló az kövekhez.

Eurialus látá, feltetszék az hajnal,
kit csak alig vár vala,
Az parasztnép közé magát elegyítvén,
magát bódognak mondja,
Mátkája házánál zsákokban az búzát
nagy szűve szerént hordja.

De alájöttében ő az garádicson
többitől elmarada,
Ágyasház ajtaját megnyitá, miképpen
Sosias hagyta vala:
Bémenvén, egyedül az szép Lucretiát
házban találta vala.

Közelebb járula hozzája, szép szóval
őnékie köszöne.
„Légy jó egészségben, lelkem, Lucretia,
életem reménsége!
Most, hogy te magadot találtalak, vagyon
szűvemnek nagy öröme!

Azmit régtől fogva kévántam tetőled,
immár mostan megnyertem!
Semmi közbenvetés, sem penig fal nincsen
közted és én közöttem,
Most bizony szabadon az én szerelmemet
csókolom és ölelem.”

Eurialust látván a szép Lucretia,
igen elálmékodék,
Jóllehet az tanács, ifjúnak ő tőle
szolga által adaték:
Nem hiheti vala, léleknek alítja,
oly igen csudálkozék.

Az ölelgetésén és csókolgatásán
de végre megismeré,
Monda: „Te vagy-e itt, óh én szűvem, lelkem,
ifjú szép Euriale?”
Hozzája szorítá szép fehér orcáját
az pirosság bételé.

„Most látom bizonnyal – monda – vagyon hozzám
tenéked nagy szerelmed,
Hogy illy veszedelmes dologra érettem
most fejedet vetetted,
Meghiggyed, hogy én is soha nem keresek
más szeretőt helyetted.

Vigye az úristen nagy jó szerencsével
véghez mi szerelmünket!
Te birodalmodban lészek, mig az tagok
tartják bennem lelkemet!
Erővel adtanak férjemnek, elhagyom
teéretted én őtet!

Szükség azért mostan, óh én víg szerelmem
és én gyönyörűségem,
Hogy vesd le az undok ruhákat, kit vöttél
most tereád énértem;
Az te szépségedet engedd, hogy láthassam,
mutasd meg magad nékem.”

Levetvén az undok ruhákat magáról,
fénylik szép ruhájában;
Az beszéllés közben futamék Sosias
megálla az ajtóban,
Monda: „Magatokat ójjátok, ihol jő
Menelaus az házban.”

Monda Lucretia: „Vagyon egy rejtekhely
itt az én ágyam alatt,
Azkiben tartani az én uram szokta
minden drága marháját,
Kiről írtam néked, abban mostan menj bé:
uram ott meg nem láthat.

Jól eszedben vegyed, igen megőrüzzed
magadot mozdulástól.”
Nem tuda mit tenni, azt kelle mívelni,
azmit halla asszonytól,
Megnyitá az ajtót Lucretia, hogy szót
halla az ő urától.

Menelaus ketten beméne Bertassal,
leveleket keresnek,
Kire mondják vala, hogy szükségük volna
várasbeli népeknek;
Sohul nem találák. Menelaus monda
ottan feleségének:

„Jól eszembe nem jut, netalán bétöttem
az rejtekben azokat,
Ott is megkeresem, menj el, Lucretia,
hozz először gyertyákat.”
Igen megrettene, mihent ott meghallá
Eurialus a szókat.

Már gyűlöli vala a szép Lucretiát,
így búskodik magában:
„Óh, gonosz szerencse! mire hozál engem
illy nagy veszedelemben?
Bujaságom miatt ihol kell akadnom
most nékem az hálóban.

Elvesztem híremet-nevemet, császárnál
való kedvességemet;
Abban is kétségem vagyon, hogy megtartsam
itt az én életemet:
Óh, minden bolondok között én bolondabb,
mint vesztém el magamat!

Akaratom szerént ejtém én magamat
ez nagy veszedelemben,
Ha ily drágán adják, bizony kevés öröm
vagyon a szerelemben,
Rövid gyönyörűség, nagy hosszú bánatot
rekeszte én szűvemben!

Vajha mennyországért kellene szenvednem
ez nagy nyomorúságot,
Az örökkévaló örömért venném fel
ez nagy sanyarúságot,
Kire kicsin füsthöz hasonló örömért,
most vetettem magamot.

Ihol immár példa vagyok és szidalom
mindeneknek előtte,
Szégyenvallás nélkül nem lehet fejemnek
innét menekedése,
Mert ha kimehetnék, senkinek szerelme
többé nem rekesztene.

Vígy ki, én istenem! én ifjúságomnak
ne nézd tudatlanságát!
Tarts meg, uram, engem, hogy te felségednek
engeszteljem haragját,
Mert eszembe vöttem, hogy nem kellett volna
szeretnem Lucretiát.

Nem szeretött bizony, hanem mintegy szarvast
hálóra hajtott engem,
Tudtam csalárdságát asszonyi állatnak,
mégis el nem kerültem,
Eljött az én napom, nincs több segítségem
náladnál, én istenem!”

Szép Lucretia is oly igen szertelen
ezen megrettent vala,
Hogynemmint ő magát, szeretőjét sokkal
feljebben félti vala,
De nagy gyorsasággal orvosságot asszony
ez ellen talált vala.

Monda: „Ihol vagyon, uram, az ablakban
egy kicsin iskátula,
Ha jól emlékezem, úgy tetszik énnékem,
hogy oda tötted vala…”
Érette futamék – akaratja szerént
aláejtötte vala.

Monda: „Hamar, uram, nem akaratommal
ablakról aláejtém,
Fussatok érette, kárt addig ne valljunk,
én innen feljül nézem!”
Gyorsan mind a ketten érte futamának,
hogy semmi el ne vesszen.

Ebből minden ember eszébe veheti
asszonyembernek dolgát;
Mely igen nagy könnyen, ő mikor akarja,
megjátszodtatja urát.
Ki asszonyembertől soha nem csalatott,
szentnek mondhatja magát.

Hetruriabéli-módra magas vala
háza Menelausnak,
Nagy sok garádicsok, kin alá s fel járnak,
rajta csinálva vannak;
Míg oda járának, más helyt ada addég
ő az Eurialusnak.

Mihelyt el-felszedék, viszontag az házban
mindketten feljutának,
De csak egyiket is az iskátulában
ők nem találhatának,
Rejtekben keresék, ott gyorsan meglelék,
ottan kiindulának.

Szép Lucretia is az ajtót megnyitá,
mondá Eurialusnak
„Jer ki immár, lelkem, szerelmem, summája
ki vagy vígasságomnak!
Jövel ki, kútfeje gyönyörűségemnek,
minden nyájasságomnak!

Semmit ne félj immár, mert szabad mezeje
vagyon nyájasságinknak!
Mostan helye vagyon ölelgetésinknek
és csókolgatásunknak,
Az hű szeretőket nem hagyja az isten,
kedvez nyájasságoknak!

Jövel, szép rózsaszál, jövel, szép liliom
most az én kebelemben!
Mit állasz, én vagyok az te Lucretiád,
miért vagy rettegésben?
Miért kételkedel? nám vagyok tehozzád
bizony én nagy hűségben.”

Alig vetheti ki megrettent szűvéből
Eurialis félelmét,
Szépen megölelé és megcsókolgatá
mindjárást szeretőjét,
Monda, hogy „méltó vagy, kiért én felvegyem
az félelemnek terhét.

Kár volna, ha ingyen adnának illy édes
és szép gyönyörűséget;
Kár volna vennie nagy fáradság nélkül
illy ölelgetéseket;
Ezerszer meghalnék, ha feltámadhatnék,
érted adnám lelkemet.

Óh én jó szerencsém és én boldogságom,
vajjon téged tartlak-e?
Avagy talám álom múlandó játékja
szemeimet fogta be?
Vajjon kezeimben, óh én édes lelkem!
kezeidet tartom-e?”

Akkor Lucretia szép, ránc nélkül való,
vékony ruhában vala,
Kiből tagainak szép ékes termeti
igen megtetsznek vala;
Teste fehérsége, szemeinek fénye
úgyan villagnak vala.

Örvendetes színe és szép tekinteti,
piros-fehér orcája,
Ékes nevetése és nagy mértékletes
az ő mosolyodása,
Szép keskeny dereka, teljes az ő mellye
és ékes állapatja.

Ifjú Eurialus semmiképpen magát
meg nem tartóztathatá,
Félelmét felejtvén, mértékletességét
akkoron hátrahagyá
„Az mi szerelmünknek most vegyük gyümölcsét”
Lucretiának mondá.

Ifjúnak először, mintha tusakodnék
ellene Lucretia,
Mondá, hogy hitire és tisztességére
néki nagy gondja vólna,
Beszédnél, csókoknál, ölelgetéseknél
többet ő nem kévánna.

Eurialus monda: „Nem tudod, mit mondasz,
szerelmem, Lucretia!
Ha nem tudja senki, hogy mi ketten vagyunk,
azt is meg nem tudhatja;
Ha valaki tudja, bolond ember lészen,
azt is ha nem alítja.

E nélkül hírünket ha megkisebbítjük,
tudatlanság mi tőlünk;
Ez a szerelemnek gyümölcse, ki nélkül
soha mi nem lehetünk.
Jobb volna meghalnom, hogynemmint anélkül
ez házból el-kimennünk!”

Monda Lucretia: „Gonoszság ez tőled!”
Eurialus felele:
„Gonoszság, az jókkal hogy ha mi nem élünk,
mikor tőlünk lehetne;
Nagy sok kévánságom, minden fáradságom
hogy csak heában lenne.”

Ezeknek utána a szép Lucretiát
az ágyra felemelé;
Képmutatásképpen mégis tusakodék
ellene egy kevéssé;
De fáradság nélkül csak kevés munkával
végre őtet meggyőzé.

Nem úgy lőn azoknak dolgok, mint Thámárnak
Hamonnal történt vala,
Hogy az első dolog az ő szerelmekben
véget vethetett vala,
Hanem sokkal nagyobb lángot előbbinél
bennek indított vala.

De eszében juta, nem volna javára,
hogyha soká ott lenne,
Egy keveset evék, ivék mátkájával,
azután el-kiméne;
Gonoszt ő felőle az parasztruhában
akkor senki nem véle.

Olly igen csudálja vala akkor magát
Eurialus utában;
Vajjon mire vélné császár, ha így látná?
– mondja vala magában.
„Bizony csak nevetség, csúfság és szidalom
lennék én az udvarban!

Tudom mindaddig is, hogy soha énnékem
békességet nem hagyna,
Miért vöttem vólna parasztruhát reám,
míg tőlem meg nem tudná;
De másra mondanám, mert tudom kedvében
néki is Lucretia.”

Ruháját levetvén, akik őnékie
hív baráti valának,
Megbeszéllé nékik hozzája szerelmét
a szép Lucretiának,
Mely nagy félelemben előszer, azután
nagy örömben voltanak.

Ezt is mondja vala: „Bezzeg nagy bolondság
volt, barátim, éntőlem,
Hogy illy szerencsére egy asszony kezébe
biztam vólt az én fejem:
Maga az én atyám, kisgyermek-koromban
nem így tanított engem.

Az asszonynépeket hajlandó kegyetlen
vadaknak mondja vala,
De akkoron nyilván atyám tanítását
elfelejtöttem vala,
Mikor vállaimat az nagy zsák búzákkal
én megterheltem vala.

Mely rút éktelenség és mely nagy kisebbség
énrajtam esett volna,
Ha valaki engem az búzahordásban
megismerhetett volna,
Avagy Menelaus az kereskedésben
ha reám talált vólna.

Nagy kemény törvénye vagyon itt azoknak,
akik paráználkodnak,
De feleségekért még nagyobb haragjok
vagyon az férfiaknak,
Egyik vereséggel, másik fegyverrel is
ellene áll azoknak.

De ha Menelaus szinte megengedte
volna is életemet:
Nemde megkötözvén nem küldött volna-e
az császárhoz engemet?
Mely nagy kiáltással és csattogással
vittek volna engemet!

Bezzeg nagy bolondság volt akkor énbennem,
ha mostan meggondolom,
Mely sok veszedelem állott fejem felett,
hogyha előszámlálom,
Kikből Lucretia által lőn énnékem
bizony szabadúlásom.

Óh te bölcs és nemes, hív asszonyi állat,
mit nem bizhatnék reád,
Hogyha ezer fejem vólna is énnékem,
miért nem biznám reád?
Látom hűségedet, nem olly állhatatlan,
miképpen az ingó nád.

Tudod szeretnie az te szeretődet
meg is tudod őrizni,
Mert ki tudott volna ilyen hamarsággal
ilyen útat gondolni,
Mellyel keresőket az rejtekhelyekről
el tudod igazítni.

Tenéked ajánlom az én életemet,
azkit te megtartottál,
Nem tulajdonítom bizony enmagamnak,
hogy élek ez világnál,
Nem kímíllem tőled, higgyed, Lucretia,
azkit énnékem adtál.

Óh drága elméjő, kegyes tekintető,
gyönyörűséges nyelvő!
Óh szép fejér színű, teljes ábrázatú,
drága okos beszédő!
Vajjon mikor lehet véled múlatásom,
igaz és hű szerető?

Szép ajakaidat, víg szerelmem, vajjon
mikor csókolgathatom?
Szép ékesen szóló, repeső nyelvedet
mikoron hallgathatom?
Két szép fehér mellyed, óh én szűvem, lelkem,
mikor tapogathatom?

Bizon kicsin dolog, barátom Achates!
amit te távul láttál,
Mennél közelb lennél, annál szebbnek tetszik
ez asszony ábrázattal;
Én az libiai királynéasszont is
nem mondom szebbnek annál.

Nem csudálom én azt, ha Kandaulis király
az ő szép feleségét
Az ő hű társának akarta mutatni,
látná teljes örömét:
Én is nagy örömest megmutatnám néked
Lucretiának testét.

Meg nem beszélhetem én különben néked
az ő csodaszépségét,
Te sem értheted meg az én szerelmemnek
mondhatatlan örömét,
Tudom, hogy nem bánod, meg nem beszélhetem
ennek gyönyörűségét!”

Így beszélgetének Eurialus, ketten,
társával Achatessel,
Lucretia dolgát nem meré közleni
igaz ő feleivel,
Senkinek ő nem hűn, Sosiast nem meré
bántani beszédével.


Negyedik rész

Egy Pacorus nevű tisztes ifjú legény
Pannoniából vala;
Oly igen felette a szép Lucretiát
ez is szereti vala,
De Eurialussal a szerencse néki
nem egyaránt szolgála.

Miérthogy szép vala, gondolá, hogy őtet
Lucretia szeretné,
Mert víg tekinteti és nyájas beszéde
néki azt jelentené;
Azért azt gondolá magában az ifjú,
hogy azt megkésértené.

Bölcsen cselekedék, levelet felette
vékony hártyára íra,
Igen békötözé, hogy meg ne tetszenék,
egy bokor ivolyába,
Szép Lucretiának nyújtá, mikor menne
leányokkal templomba.

Ifjútól virágot asszony el nem vivé,
kit ő igen szégyenle;
Az vénasszony inté, hogy tőle elvenné,
az nem nagy dolgot tenne;
Elvövé, de egyik leányának adá,
többé hozzá sem vövé.

Azonközben ismét valami tanuló
deákok érkezének,
Virágot elkérék leányoktól, könnyen
kit tőlek megnyerének
Levelet megláták, kit az virág között
bekötözve lelének.

Igen nagy kedvekben deákok azelőtt
valának asszonyoknak,
De hogy udvara lőn Senasban császárnak,
ők meggyűlöltetének;
Az fegyverzörgésben több gyönyörűséget
azután találának.

Igen sok gyűlölség, harag és irígység
közöttek támadt vala,
Az vitézlő népnek miként árthatnának,
okot keresnek vala,
Violában talált álnokságot azért
megjelentötték vala.

Hogy azt megolvasák, semmit nem késének,
vivék Menelausnak,
Ő házához méne, fedéssel, szitokkal
szóla Lucretiának,
Végre megengede, hogy megérté szavát
jámbor vénasszonyának.

Soha nem tűrheté, hamar az ifjúra
panaszla a császárnak,
Ifjú megesküvék, hogy sohasem szólna
többszer Lucretiának;
De hitét megszegé, mert ő más levelet
íra ismét asszonynak.

Fársángnak elein, télnek közepiben
ez dolog történt vala:
Mikoron az váras szüntelen játékban
és vígasságban volna,
Asszonyok ablakán ifjak az utcáról
hogy hagyigálnak vala.

Gondolá Pacorus, alkalmatossága
hogy akkoron jó volna,
Csodamesterséggel az megírt levelet
viaszban bétakará,
Hogy megkésértené, ha Lucretiának
szerelme hozzá vólna.

Azt is okossággal hóba bétakará,
ablakon béhagyítá;
Tűzhöz közel esék, az hó az viaszról,
levélről elolvada:
Menelaus látá, feleségét ottan
erősen megdorgálá.

Ebből megértheti nyilván minden ember
szerelemnek erejét,
Ki mikor akarja, sokáig mutatja
némelynek kedvességét,
Némelynek viszontag semmi okossággal
nem hagyja előmentét.

Azt mondják nagy sokan, hogy az bölcs embernek
nem árthat a szerelem,
Kit meg kell engednem azoknak, kiknek már
ollyan nagy bölcsességek,
Hogy csak igaz, okos és bölcs erősségben
vagyon gyönyörűségek.

Ezeknek, gazdagnak, szegénnek, bódognak
nincs semmi különbségek,
Ezek az Phalaris réz bikájában is
bódogságban élhetnek,
Kik közül, alítom, e széles világon
hogy nem sokat lelhetnek.

Igaz dolog azért minden embereknek
közönséges életek,
Kedvesség szűvökben igen uralkodik
nyilván a szeretőknek,
Kiket akar, levon, kiket akar, ismét
tőle felemeltetik.

Pacorusnak dolgát igen bölcs tanácsnak
vajjon ki nem mondaná?
Ki szép virágokban, levelet azután
hóban hagyított vala;
De az jó szerencse bölcs okosságának
ellene állott vala.

Ezt hallván Pacorus, hogy ő álnoksága
kinyilatkozott vala,
Elszökék, nem mere többé megmaradni
császárnak udvarában.
Nem esék kárára szép Eurialusnak
ifjúnak elfutása.

Nem heában szokták gyakran közbeszédben
magyarok azt mondani,
Hogy: valamely várat senki sem ostromol,
könnyű azt megtartani, –
Kinek szeretője nincsen, könnyű annak
mindenkor tiszta lenni.

Vala egy kis szoros utca Lucretiának
ágyas háza mellett,
Honnat az kőfalon szintén az ablakra
akárki is felmehet,
De nappal nem méré azt megkésérteni,
mert ez csak éjjel lehet.

Történék azonban, kelle falujában
menni Menealusnak,
Alkalmatosságot kivel ismét ada
ifjú Eurialusnak;
Éjjel istállóban méne tanácsából
amaz vén Sosiasnak.

Szénában rejtezvén, igen várja vala,
hogy Sosias jelt adna,
Dromo nevő szolga jöve istállóban,
lovaknak enni adna.
Csak egy kis héa lőn, ifjú Eurialust
villával el nem éré.

Hirtelen futamék Sosias, hogy látá,
monda szolgatársának:
„Hadd nékem az munkát, menj el, viseld gondját
te az mi vacsoránknak;
Mostan kell jól laknunk, mert tudod erkölcsét
az mi fesvény urunknak.

Mikor itthon vagyon, jól tudod, mint kímíl
tőlünk ő mindeneket,
Asszonyom jó kedvű, mostan főzet nékünk
ő szép drága étkeket;
Menj el azért gyorsan, majd én is bémegyek,
készíts el mindeneket.”

Monda Dromo: „Mindjárt elmegyek, mert arra
vagyon nékem nagy gondom,
Uram asztalával, hogynemmint lovával
én örömesben bánom;
Bátor soha többé onnét meg ne jőjen,
istentől azt kévánom.”

Felel Sosias: „Hogy ezt hallom tőled,
dícsírem te dolgodat,
Én is már régen elváltoztattam volna
az én fösvény uramat,
De asszonyom engem reggeli étkekkel
gyakorta tartóztatott.

Mostan itthon nincsen, együnk-igyunk, semmit
az éjjel ne alodjunk,
Míg ő haza nem jő, addig örülhetünk,
nagy vígan lakozhatunk,
Egy egész holnapig nem kereshet annyit,
amennyit most megeszünk.”

Dromo házba méne, Eurialus látván,
szénából el-felkele,
Sosiast dícsíré, szorgalmatosságát
őnéki megköszöné,
Gyorsan az kőfalon szép Lucretiának
ágyas házába méne.

Látván Lucretia, szépen megölelé,
ottan megcsókolgatá,
Vénus dolga után borral, szép étkekkel
Eurialust jól tartá.
Keveset múlata, mert az Menelaus
azonban haza juta.

Hírt tőn vén Sosias, asszony az étkeket
asztalról mind elraká,
Rettene az ifjú, nem tud mit tennie,
elfutni akar vala,
De módját találá, ura eleiben
kiméne Lucretia.

Mondá: „Azt már vélem vala, édes uram,
hogy te paraszttá lettél,
Hogy ennyi ideig akaratom nélkül
te az faluban késtél,
Kételkedem hozzád, netalám valami
leánt ott megkedveltél.

Tudom, férfiaknak ő feleségekhez
való hitetlenségeket,
Másutt ne hálj, hogyha az kétségtől akarsz
megmenteni engemet;
Én mind étlen-itlan várlak, egyél velem,
ím hozatok étkeket.”

De az Menelaus kívül az faluban
immár vacsorált vala,
Azért ágyas házban így, mint fáradt ember,
ő igen siet vala,
Hogy megkéslethetné, viszont őnékie
monda szép Lucretia:

„Rosalia nevő faluból jobbágyok
ma borokat hozának,
Erősen dícsírék, de azok éntőlem
meg nem kóstoltatának, –
Menjünk a pincében, kóstoljuk meg őket,
ha jóknak találtatnak.”

Jobb kezével gyertyát, bal kezével penig
urának kezét fogá,
Az alsó pincében ketten egymás mellett
így menének ők alá;
Gondolá, hogy elment immár Eurialus,
urát ismét felhozá.

Másnapra kelének, az ura, azt hiszem,
kétséges vala hozzá,
Mert az utca felől kőfallal ablakot
bécsináltatta vala;
Az kufár házát is onnat elvonatá,
honnat beszélnek vala.

Látván a szeretők, ezen mind a ketten
igen elbúsulának,
Nem felejthetik el az ő szerelmeket,
sokat gondolkodának;
Eszében Pandalus felől való tanács
juta Eurialusnak:

Előbb Eurialus semmiképpen hinni
Pandalusnak nem mére,
De hogy ő látnája, szép Lucretiával
különben nem lehetne:
Akkor az kétséges orvosságot, úgy mint
bölcs orvos, elővevé.

Gyorsan szállására Pandalust hívatá,
mellette leülteté,
Ketten maradának, mert szolgáit ottan
mind fejenként kiküldé;
Kéré, hogy azmiért hívatta, senkinek
azt meg ne jelentené.

„Hogy tenéked erről szóljak – monda néki –
gyakorta elvégeztem,
De meg nem lehetett, mert te hűségedet
annyira nem ismertem,
Most immár megmondom, mert sok barátimtól
jámborságod értettem.

Jól tudod, mi légyen az emberek között
a szerelem hatalma,
Nem tudom vétektől, vagy penig erőtől
vagyon ő birodalma?
Nincs oly erős ember, kinek szűve vagyon,
hogy nem vólt véle gondja.

Mindeneknél szentebb az ő idejében
az Dávid király vala,
Ő fia Salamon bölcs, és mindeneknél
Sámson is erősb vala:
De azért egyik is szerelemtől magát
meg nem vonhatta vala.

Felgyulladt elmének, gonosz szerelemnek
ez penig természeti,
Hogy mikor tilalma vagyon, akkor nagyobb
sokkal gerjedezése;
Semmi orvossága nincs több, hanem mikor
véle ő szeretője.

Vóltanak régenten az mi időnkben is
férfiak és asszonyok,
Kiknek szerelmeknek megtiltása miatt
történt szörnyű halálok;
Viszontag az együtt való létel után
elmúlt nagy buzgóságok.

Nincs jobb az embernek, mint idejekorán
engedni szerelemnek,
Elveszti életét, valaki ellene
evezend a vizeknek;
Sokkal bátorságosb, mindjárást mentében
bocsátja a szeleknek.

Én azért beszéllem, hogy nagy szerelmemet
tenéked megjelentsem,
Kiben ha akarod, lehet tőled nékem
igen nagy segítségem.
Azmi haszon innét követközik, azt is
tenéked megbeszéllem.

Nem tudom, mi dolog, igen megszerettem
én a szép Lucretiát,
Kiben nincsen vétkem, mert szerencse bírja
emberek akaratját,
Kiknek birodalma vagyon mindeneken,
kik vannak az ég alatt.

Azt alítom vala én az itt lakozó
asszonyállatok felől,
Hogy elméjekben is azt viselik, azmit
láttam az ő szemekből;
De mintha étető volna ő szemekben,
úgy meggyőzettem ettől.

Elhittem vala én bizonnyal, hogy szeret
engemet Lucretia,
Mikoron ő hegyes szemeivel gyakran
reám tekintél vala;
Viszontag, hogy őtet szeretném, szépsége
arra kénszerít vala.

De eszembe vőn én, hogy csak nagy heában
hálóban rekesztetem,
Azután, hogy ő is engemet szeressen,
mindazon igyekeztem,
Nagy sok írásommal és könyörgésemmel
immár azt is megnyertem.

Felgyúladt az asszony, én penig gerjedek,
mind az ketten elveszünk,
Ha mi életünknek hosszabbítására
orvosságot nem lelünk,
Hogyha minékünk te az mi szerelmünkben
nem lészesz segedelmünk.

Ura az öccsével nemkülönben őrzik
mindenkor Lucretiát,
Mint az erős sárkány Kolkus szigetiben
őrzé az aranygyapjat,
És az háromfejű Cerberus szüntelen
őrzi pokol kapuját.

Sok üdőtől fogva ismerem én immár
az ti házatok népét,
Nemesek, kazdagok vagytok, jól hallottam
én az ti híreteket,
De bár Lucretiát ne láthattam volna,
az ti atyátok fiát.

De vajjon ki lehet ellene állható
az gonosz szeretetnek,
Ki nem választásból, hanem történetből
adá az szerelemnek?
Mindketten gyötrődünk és alatta vagyunk
minden veszedelemnek.

Jóllehet még eddig igen elrejtettük
az mi nagy szerelmünket,
De ha ezután is el nem fedezhetjük,
elvesztjük mi fejünket;
Ha te meg nem tartod okos tanácsoddal
most az mi életünket.

Talám meglehetne tőlem, hogy magamban
azt én megenyhíteném,
Te nemzetségödnek híréért, nevéért
bizony meg is művelném,
Hogyha hasznotokra és tisztességtekre
valónak én ezt vélném:

De Lucretiának megdühödt szerelmét
immáron jól ismerem,
Vagy magát megölné, ha innét elmennék,
vagy megkeresne engem;
Az te házatokat és nemzetségteket
így megkisebbíteném.

Ez volt az én dolgom, kit te hűségednek
akartam megmondani,
Most keressünk útot, kivel az gonoszat
tudjuk eltávoztatni;
Erre segítséget tenáladnál többet
nem tudok kit keresni.

Magamat én néked ajánlom, ígírem,
atyámfia, Pandale,
Engedd szerelmünket, ne légyen ennél is
inkább gerjedezése;
Ha együtt lehetnénk, netalám megszűnnék
szívünk gerjedezése.

Tudod minden részét és minden járását
Menelaus házának,
Tudod azt is, mikor valahova lészen
úta önnenmagának,
Tudod, mikor vihetsz bé kamorájában
engem Lucretiának.

Menelaus öccse csoda szorgalmatos
őrüzője asszonnak,
Minden beszédére és tekintetire
vigyáz Lucretiának,
Minden nevetését és fohászkodását
megnézi, kire vannak?

Ha lehetne tőled, nyilván meg kellene
ez embert játszódtatnunk,
Mikor Menelaus távoly lészen, akkor
egymással tanácskozzunk;
Azt is eliktassad mindaz több őrzőkkel,
hogy ne légyen bántásunk.

Tudom, hogy tenéked hiszen Menelaus,
és szódat megfogadja,
Talám isten adja, hogy Lucretiát is
a te kezedben bízza,
Kit hogyha megművel, te általad lészen
útunk szabadulása.

Sok jó követközik, kit ebből megérthet
az te bölcs okosságod,
Mert az ti házatok tisztességét ezzel
te jobban megtarthatod;
Az mi szerelmünket te elfedezheted,
Lucretiát megtarthadd.

Egy éjjel ha nékem titkon engedtetik,
nem árt Menelausnak,
De ha ez nem lészen, utánnom jövése
ha lészen az asszonnak,
Mindenek megtudják, és nagy kisebbsége
lészen ti házatoknak.

Gondoljad meg, mely nagy nevetsége lészen
őrajta az községnek.
Az egész várasnak szégyenére esik,
nemcsak az egy nemzetnek;
Látod, nem esik jól dolgunk, ha ellene
tusakodol te ennek.

Netalám mondanád, hogy meghaljon inkább
fegyverrel vagy méreggel,
De jaj bizony annak, ki megfertézteti
magát az embervérrel
És az kicsin vétket, higgyed megbünteti
isten örök halállal!

Nem jó az gonoszat megöregbíteni,
de jó megkisebbítni;
Az két gonosz közül szükség az kisebbet
mindenkor választani,
Minthogy az jók közül az nagyobb jót szokták
mindenkor választani.

Nékünk minden útunk, valahová nézünk,
mindenütt veszedelmes,
Ez, azkit most mondok, talám te általad
nem lészen veszedelmes.
Kivel mind őnéki, mind pedig énnékem
nem kevés hasznot tehetsz.

Igen megbúsultam, hogy látom gyötrődni
az asszont én miattam,
Hogynemmint tégedet untatnálak, inkább
gyűlölséget kévánnám.
De tőle nem lehet, én sem hagyhatom el,
azt enmagam jól látom.

Semmi reménségünk bizonyára nincsen
minékünk életünkben,
Hogyha az mi hitünk fogyatkozást talál
az te mesterségedben,
Ha nem viseltetik az te bölcs gondoddal
elmédben csendességben.

Most azért segíts meg minket jó hírünkben,
tarts meg nemzetségedet,
Jótéteményidért hogy háládatlannak
te ne alíts engemet:
Azon igyekezem, hogy nagy főemberré
tehesselek tégedet.

Tudod, hogy én kedves vagyok az császárnál,
néked mindent nyerhetek,
Most penig eskeszem, és az én hitemre
néked fogadást tészek,
Hogy tennenmagadnak és maradékidnak
főispánságot szerzek.

Az mi szerelmünket, magunkat, hírünket
én tenéked ajánlom,
Te nemzetségödnek hírét, tisztességét
az te hitedre bízom,
Te tarthatsz meg münket, csak te veszthetsz el is,
magunkat reád hagyom.”

Mosolyodék ezen, hogy hallá Pandalus,
egy keveset hallgata,
Monda, hogy: „Ím értem, de bizony akarnám,
ha az nem történt volna,
Néktek engednem kell, hogyha már köztetek
az dolog ebben vagyon.

Tudom, nemzetségem, hogyha nem engedek,
esik nagy szidalomban,
Fejenként miatta lészünk nagy szégyenben
és nagy botránkozásban,
Látom, felgerjedett és őmagának is
nincsen birodalmában.

Hogyha nem találom eleit, megöli
nagy búsultában magát,
Azvagy az ablakon a szerelem miatt
aláhagyítja magát;
Látom, hogy nem nézi sem hírét, sem nevét,
sem penig az ő urát.

Sokat ő ellene szóltam, szidalmaztam,
lágyítani akartam,
Mindeneket útál éretted, őnéki
semmit nem használhattam
Te vagy elméjében, téged kéván, gondol,
kin igen csudálkoztam.

Gyakorta engemet hozzája szólított,
Eurialusnak mondott,
Mintha nem ő volna, a szerelem miatt
annyira megváltozott,
Kinél tisztább, okosb asszonyi állatot
egész váras nem tartott.

Ó mely csoda dolog, hogy a szerelemnek
vagyon ily nagy ereje
És az embereknek ő természetekben
ilyen erős hatalma,
Kinek orvossággal szükség volna mostan
ha állhatnék ellene.

Mondom én magam is, hogy más útot ebben
bizony nem találhatok,
Hanem azkit tennenmagad most mutatál,
abban kell maradnotok,
Én érette lészek, néktek hírré tészem,
ha módot találhatok.

Nem illik énhozzám tőled ez dologért
hogy valamit kévánnék,
Csakhogy ezféle hírt és reánk jövendő
nevet távoztathatnék.”
Eurialus monda: „Bűn volna, ha azért
néked jóval nem lennék,

Azmit megígírtem, az főispánságot,
higgyed, néked megszerzem,
Csakhogy el ne veszesd azt a méltóságot
tőled, ha én megszerzem!”
Felele Pandalus: „Csak ebből ne légyen
eredeti, nem vesztem.

Ha reám nézendő, szabadon akarom,
hogy énnékem adassék,
De ilyen ok alatt nem akarom senki
nékem köteleztessék,
Hogyha hírem nélkül az meglehet vala,
örömest azon valék.

Elmegyek már tőled – azt mondja Pandalus –
légy nagy jó egészségben.”
És Eurialus is azonképpen mondja:
„Légy nagy jó egészségben,
De nagy gondod légyen, hogy együtt lehessünk,
légy érte mindenképpen!”

Elválék Pandalus ifjútól, és ezen
felette örvendezék;
Előszer, hogy illyen jeles fő emberrel
ő megismerkedheték,
Másodszor örűle, hogy az tartományban
főispánná tétetnék.

Csoda kévánsága az megígírt tisztre
az Pandalusnak vala,
Jóllehet beszéddel, mintha nem kellene,
azt jelengeti vala:
Asszonyi állathoz hasonló erkölcse
őnéki ebben vala.

O, mely csudálatos és megmérhetetlen
az istenek tanácsa,
Hogy ő ez világot jóknak s gonoszoknak
egyaránt osztogatta;
Méltatlanoknak is az méltóságokra
útokat megnyitotta.

Sok rend és garádics, tudja minden ember,
vagyon az nemességben,
De igen keveset találsz, ki igazán
jutott volna ezekben,
Hogyha jól meghányod-veted eredetit
ezeknek mindenekben.

Minden országokban azokat alítják
most igaz nemeseknek,
Azkik szabadsággal és nagy kazdagsággal
felette bővelködnek:
Noha az kazdagság ritkán jár mellette
az jámbor vitézségnek.

Kóborlás, uzsora és az árultatás
sokat nemesített meg,
Sokat hízelkedés, hazugság vitt elő,
sokat undok fesvénség;
Némelyeket öldöklés és feleségöknek
vétkek kazdagított meg.

Igen ritkán vagyon, aki igazsággal
gyűjthessen kazdagságot,
Azt tartják: ki mindenféle füvet kaszál,
az rakhat nagy asztagot, –
Akárhonnat légyen – nem kérdik, hol vötted? –
csak légyen sok jószágod.

Az gonosszal gyűtött kazdagság jutalma
(higgyed) az hamisságnak,
Ki az más világon igen nehéz terhe
lészen az gonoszoknak:
Azért csak azt tartom igaz nemesnek, kik
vitézséggel találják.

Nem böcsüllöm bizony az drága ruhákat
és az nagy palotákat,
Falukat, lovakat, drága szerszámokkal
készített vacsorákat,
Mert ezekben látom sokszor uralkodni
valami bolondokat.

Tudatlanság azért, azki mindezekben
véli az kazdagságot,
Mert imezt jól hallod, mindenféle vétek
lelhet most nemeseket,
Azmint az Pandalus csak kerítésével
nyeré az nemességet…

Nem sok üdő mulván esék háborúság
kívül ott az faluban,
Mert Menelausnak jobbágyát megölék
az önnen falujában;
Szükség lőn kimenni, hogy ő törvény szerént
véget tenne azokban.

Monda Lucretia: „Tudom, édes uram,
hogy te nehéz ember vagy,
Te nehéz igető lovaidon ne menj,
mert most is beteges vagy,
Keress egy poroszkát kölcsen, talám könnyebb,
hogy te vén erőtlen vagy.”

Hallván Menelaus, tudakozni kezde:
holott találhatnának?
Felele Pandalus: „Hallom, hogy jó vagyon
ifjú Eurialusnak,
Hogyha parancsolod, én magam elkérem,
mintha kérném magamnak.”

Monda Menelaus: „Akarom, ha elmégy.”
Pandalus menten mene;
Eurialus könnyen lovát néki adá,
magában ezt felelé:
„Te az én lovamon, én feleségeden
igetek, Menelae!”

Azt végezék köztök: estve nyolc órakor
Eurialus ott lenne,
És reá hallgatna, mikoron az házban
Pandalus énekelne;
Menelaus lovon ott hamar elméne,
Pandalus elkészíté.

Asszony ágyasházban, Eurialus kívül
az jelt csak alig várja,
De nem hallá az jelt, az óra peniglen
immáron elmúlt vala.
Achates azt mondja, hogy megcsúfoltatott, –
kivel ott ketten vala.

De nehéznek tetszik az sok várás után,
hogy heában elmenne,
Hol egy, hol más okát az késedelemnek
forgatja elméjében;
De hogy Menelaus öccse jelen vala,
Pandalus nem énekle.

Semmit nem aluszik Menelaus öccse,
csalárdságtól igen fél,
„Ne alodjunk-e már – Pandalus azt mondja –
semmit az egész éjjel?
Bizony én alhatnám, mert amint aránzom,
vagyon immáron éjfél.

Csodálkozom rajtad: ifjú legény lévén,
vén természeted vagyon,
Kik virradta felé alhatnak, azokon
száraz nyavalya vagyon,
Nem tudom, mit vigyázsz, jerjünk el immáron,
szintén ideje vagyon.”

Mondá, hogy: „Menjünk el bátor, de előszer
lássuk meg az ajtókat.”
Járulván ajtókhoz, reteszekben vete
ő ott nagy lakatokat;
Vala egy nagy vas is, kivel bézárlani
szokták vala az kaput.

Kéré, hogy Pandalus vasat felemelni
őnéki segítene,
Mert oly súlyos vala, hogy azt két ember is
nehezen felemelné;
Hallván Eurialus: már hogy bémehetne,
lehetetlennek vélé.

Felel Pandalus az ifjú legénnek:
„Kitől félsz most olly igen?
Minem megostromlják az házat, hogy zárlod
az ajtókat olly igen?
Hiszen azért lakunk belől az városban,
hogy békével lehetnénk.

Messze vannak tőlünk, kikkel hadakozunk,
az florenciaiak;
Ha ellenségtől félsz, ez nagy házban téged
könnyen megtalálhatnak:
Hogyha lopótól félsz, azok ellen ajtók
jól bézárolva vannak.

Fájnak én vállaim, bizony én az terhet
most nem emelgethetem,
Törődött is vagyok, teherviselésre
erőmet nem ismerem,
Emeld fel, vagy hadd el, mert bizony nem lehet
ezbéli segítségem.”

„No ám járjon, – monda Menelaus öccse –
bátor immár elmenjünk.”
Achatesnek szóla Eurialus, hogy: „Még
egy óráig itt legyünk,
Talám azonközben valaki megnyitja,
bátor osztán elmenjünk.”

Felette megúnta vala már Achates
Eurialus várását,
Átkozza magában, hogy őérte kellett
megszakasztani álmát;
Ottan nem késének, egy kis hasadékon
megláták Lucretiát.

Ifju odaméne, mondá: „Egészséggel,
lelkem, szép Lucretia!”
Hallván ezt az asszony, igen megijede,
akara elfutnia,
De bátorságot vén, az felé indula,
kérdé: kicsoda volna?

Felele az ifjú: „Én vagyok, szerelmem,
a te Eurialusod,
Nyisd meg én örömem, régen várlak téged,
vagyon éjfél, jól látod!”
Szavát megismeré, de míg nem láthatá,
nem nyitá meg az ajtót.

Nagy munkával osztán ott az reteszekből,
lakatokat kiszedé,
De hogy az nagy támvasakat ajtókról
ő el nem emelheté,
Csak két láb nyomnira nehezen az ajtót
ő kétfelé feszíté.

Igen megszorítván magát Eurialus,
az ajtón bészorula,
Barátját Achatest kéré, hogy istrását
onnan kívül állana,
Lucretiát kapá, szépen megölelé,
igen megcsókolgatá.

Akkor Lucretia ő kezei között
nagy hirtelen meghala,
Nem tudom, örömtől, vagy félelemtől,
de színe meghirvada;
Rettene az ifjú, nem tud mit tennie,
okát nem találhatja.

Mondá ő magában: „Ha őtet így hagyom,
halálra méltó leszek;
Ha véle maradok, én is bizonyára
ő miatta elveszek;
Nem tudok mit tenni, bizony mindenfelől
veszedelemben leszek.

Ó, te boldogtalan szerencse! mennyi méz,
két annyi méreg benned!
Mely sok veszedelmes halálban forgottam
gyakorta én éretted,
Csak ez vala héa, hogy úgyan kezemben
szeretőmet megöljed!

Miérthogy engemet inkább ő előtte
régen te meg nem öltél?
Miérthogy az fene sívó oroszlánnak
torkába nem vetettél?
Miért, te kegyetlen, ha énnékem inkább
hogynem neki kedveztél?”

Szerelem meggyőzé, halálát nem száná,
az asszonnyal marada,
Az elájult testet ágyárul felvivé,
szépen megcsókolgatá,
Sok könnyhullatással és fohászkodással
őnékie ezt mondá:

„Ó, én víg szerelmem, lelkem, Lucretia,
hol mostan az te eszed?
Hol vannak füleid és víg-tekintető
szép fekete szemeid?
Miért nem nézsz reám, nem hallasz, nem felelsz,
mikoron szólok néked?

Mosolodjál reám, mint azelőtt szoktad,
én vagyok te előtted,
Te Eurialusod vagyok, kezeimmel
ki ölelgetlek téged;
Ó, én szűvem, lelkem, élsz-e avagy halva
forgatlak mostan téged?

Miért nem mondottad, hogy megöljem magam.
halni ha megakartál?
Ha szólni nem akarsz, majdan általütöm
oldalamat az karddal,
Hogy együtt vegye ki lelkünket az testből
most az kegyetlen halál!

Ó, én víg életem, én gyönyörűségem
és kedves reménségem!
Teljes nyugodalmam, így vesze el immár
tevéled az én fejem,
Meleg az te tested, lelket érzek benned,
nem hóltál meg, azt vélem.

Emeld fel szemeid és ékes fejedet,
életemnek virága!
Miért nem szólsz nékem, így fogadsz volt-é bé
engem ágyas házadba?
Ez volt-e az öröm és az nyugodalom,
kire engem hísz vala?

Kelj fel, téged kérlek, ó én nyúgodalmom,
tekints Eurialusra!
Eurialus vagyok, miért nem nézsz reám,
az te vígasságodra?”
Azonközben nagy sok könnyhullatásokat
hullata homlokára.

Mintha rózsavízzel megöntözték volna,
az asszony felserkene,
Mint nehéz álomból felocsúdott ember,
szemeit felemelé;
Látá szeretőjét, monda: „Halott valék,
szerelmem, Euriale?

Miért nem engedéd, hogy én ez világból
most kimúlhatok vala?
Az te kezeidben nagyobb bódogsággal,
most meghalhatok vala.
Így légyen, kévánom, míg tőlem elválol,
lelkemnek kimúlása!”

Ezeket megmondván, az ágyra mindketten
ők együtt indulának,
Holott egész éjjel, úgy mint két szeretők
egymással múlatának,
Mint az trójabéli hajókban Parissal
Ilona, vígadának.

Marsnak és Vénusnak nem vólt illyen kedves
ágyok! – egymásnak mondják,
Szép ékes beszéddel mondja Lucretia
ismét Eurialusnak;
„Te vagy Ganymedes, te vagy Hyppolitus
nékem Lucretiának!”

Eurialus mondja: „Nem volt Polixena
bizonnyal szebb náladnál,
Előttem vólna is, inkább szeretnélek
bizony téged Vénusnál,
Noha szépségéről nagy sok dícsíreti
vannak az poétáknál!”

Néha szép orcáját, néha szép szemeit
igen dícsíri vala,
Néha fejér testét, hol nem látta volna,
ő tekinteli vala
„Bizony szebbnek látom, hogynem én magamban
régen alítom vala.

Illyennek látja volt Acteon Dianát
kútfőn a feredésben,
Semmi tagja nincsen, kit nem dícsérhetnék
ez asszonnak testében,
Ki lehet szebb, fehérb ennél az asszonnál
földnek kerekségében?

Megmeneködtünk már az veszedelemtől,
ó, én szívem, szerelmem,
Mi lehet oly dolog, kit érted én lelkem
bátran el nem szenvedne?
Ó, te szép ékes melly! és én szeretőmnek
ti két fejér csecsei!

Titeket tartlak-e vajjon, ti vagytok-e
most az én kezeimben?
Ti szép síma karok, jó illatú tagok,
ti vagytok-é ölemben?
Kész volnék meghalni, hogynem kedvem szegnék
illyen nagy örömemben.

Te vagy-e mellettem, vagy csak álom mostan
játszodtat meg engemet?
Igaz gyönyörűség vagyon-e énbennem,
ki vígasztal engemet?
Bizony úgy alítom, hogy nemcsak az álom
fogta meg én elmémet.

Ó, gyönyörűséges csókok, mézzel folyó
édes ölelgetések!
Ó, mely igen bódog és mely nyájasságos
szerencsében most élek!
Senkit szerencsésbnek nálamnál nem mondok,
ha gyakorta így élek!

Ó, rövid éjszaka, gyorsaságos órák,
miért hogy így siettek?
Miért örömünket valami kevéssé
hogy meg nem késlitek?
Adjatok oly hosszú éjet, mint Alkmenának
régentén engedtetek.

Soha rövidebb éj nem tetszett énnékem
ennél az éjszakánál,
Jóllehet én sokszor voltam Dáciában
és az britanusoknál;
Mondják, hogy az éj ott sokkal is rövidebb,
hogynemmint itt házunknál.”

Így beszélgetének ifjú Eurialus
a szép Lucretiával,
És így múlatának ölelgetésekkel
és gyakor csókolással,
Öszveölelkedvén, ők így múlatának
egész éjjel egymással.

Meg nem aludt vala a szerelem bennek
utána az dolognak,
El nem fáradt vala régi nagy ereje
az ő kévánságuknak,
De mint az Anteus földből feltámadván,
inkább megújúlának.

Az éjjel elmúlván, hajnalban kelének,
egymástúl elválának,
De naponként őrzők Lucretia mellett
inkább sokasulának,
Kik miatt egymással sokáig azután
ők nem vígadhatának. –

Erős a szerelem, mindeneket meggyőz,
ellene semmi nem áll,
Nem lehet oly erős, ki által magának
bölcsen útat nem talál;
Azért azután is sokszor együtt lőnek
ennek ereje által!

Ötödik rész

Eugenius pápa római császárral
akkor megbékélt vala,
Eurialusnak is császárral Rómában
készülnie kell vala.
Jóllehet titkolja, mindazonáltal asszony
ezt meghallotta vala.

Mert vajjon mi lehet olly igen nagy titok,
kit az szerelem nem tud?
Ki lehet oly okos, hogy ki megcsalassa
az önnen szeretőjét?
Azért Lucretia hallván, megrettene,
íra illyen levelet:

Lucretia Eurialusnak
„Haragunnám reád, hogyha az én szűvem
tereád haraghatnék,
Hogy te akaratod, útra készülésed
tőlem eltitkoltaték:
De hogy téged inkább szeretlek magamnál,
fel nem indultattaték.

Miérthogy énnékem, vitéz Euriale,
ezt meg nem jelentetted?
Császár hogy elkészül, kivel tenéked is,
tudom, hogy el kell menned,
Hová legyek én el, kinek hagysz engemet,
hogy nem vissz el teveled?

Mi tegyek nyavalyás, ha az én szerelmem
tetőled elhagyatik?
Kiben nyugszik meg én elbúsult szűvem
ha tőled eltávozik?
Két napot nem érek, teéretted lelkem
testemből el-kimulik!

Könyörülj én rajtam, könnyhullatásimban
megázott levelemért,
Az te jobb kezedért és énnékem adott
teljes igaz hitedért,
Ha tőled valamit érdemlettem, szánj meg
engemet mindezekért!

Nem kérlek én arra, hogy itt maradj velem,
de hogy elvígy engemet;
El nem maradhatok semmiképpen tőled,
jól tudod szerelmemet,
Nem nehéz dolog ez, értsd meg tanácsomat,
ebben jó módod lehet.

Tétetem magamban, mintha szentegyházban
mennék el estve felé,
Csak másodmagammal, vénasszonnal lészek,
úgy indulok afelé;
Küldd el két vagy három szolgáidat akkor
te is szentegyház felé.

Nem nagy munka lészen, nem állok ellenek,
ragadtass el engemet,
Ne alíts magadban, hogy illy éktelenség
nem illetne tégedet;
Nám az Priamusnak fia is így talált
magának feleséget!

Ezzel bosszúságot, higgyed, én uramnak
igen nagyot nem tészesz,
Bizony az halál is elválaszt ő tőle,
hogyha te el nem viszesz,
Kivel te magadnak bánatot, énnékem
nagy gyalázatot szerzesz.

De ne légy kegyetlen hozzám, Euriale,
hogyha szeretsz engemet,
Ne hagyj az halálban, ki magamnál inkább
szeretlek én tégedet.” –
Kire Eurialus szép Lucretiának
íra illyen levelet

Eurialus Lucretiának

„Ez volt oka, hogy én útomat titkoltam,
Lucretia, tetőled,
Üdőnek előtte hogy tennenmagadat
felette ne gyötörjed;
Tudom erkölcsedet, hogy te az bánatot
soha meg nem tűrheted.

Ne véld azt magadban, hogy elmenvén császár,
többé már ide nem tér,
Ha szintén hazánkban megyünk is, erre kell
jönni, más útra nem tér,
Ha másra menne is, higgyed, hogy szeretőd
hozzád viszontag megtér.

Ne engedje isten nékem, hogy mehessek
soha az én hazámban,
Hanem mint Ulisses tévelygő, búdosó
legyek mindez világban,
Hogyha nem jövendök viszontag tehozzád
Senasnak városában.

Semmit ne félj azért, ne hadd el magadat,
újulj meg te erődben,
Ne gyötörd testedet, vígasztald szívedet,
élj addig nagy örömben;
Az ragadás felől nem hasznos tenéked
azmit írsz leveledben.

Gondolod-e, hogy ha lehetne énnékem
nagyobb gyönyörűségem,
Mint hogyha tégedet szüntelen útomban
viselhetnélek vélem;
De tisztességünkre, nem kévánságomra
kell énnékem gondolnom.

Nem érdemli tőlem hitem s tisztességem,
hogy ezt míveljem véled,
Ki miatt szégyenülj és megkisebbüljön
az te híred és neved
Tartozom azzal én, hogy jó tanács légyek
mindenekben tenéked.

Tudod, nagy nemzet vagy, mindenek böcsüllik
az te nemességedet,
Szépnek, szemérmesnek, minden nemzet között
mondják az te nevedet,
Nemcsak Olaszország, de mind Magyar s Német
hallotta te híredet.

Érted hátravetném, higgyed, Lucretia,
az én tisztességemet,
De ha elragadlak, mely nagy szidalommal
illetem nemzetedet,
Minden ismerőid és barátid között
megrútítlak tégedet.

Anyád te miattad esik tűrhetetlen,
keserű nagy bánatban;
Az te gonosz híred elterjed hirtelen
mind az egész országban,
Kik téged ismernek, gondold meg, mit mondnak
felőled az várasban:

Ihol Lucretia, kit Brutus társánál
tisztábbnak alítottunk,
Az görög Ulisses feleségénél is
szemérmetesbnek mondtunk! –
Kár volna tenéked illyen undok névvel
magad meggyaláztatnod.

Nem illik, hogy légyen Lucretia neve,
hanem inkább Medea,
Ki házát elhagyván, atyját elárulván
Jason után indula.
Ó, mely keserűség, hogyha azt hallanám,
az én szűvemben volna!

Még az mi szerelmünk titkon vagyon nálunk,
most mindenek dícsírnek,
Az elragadásnak utána hirtelen
felindulnának ezek
Mennyi dícsíretben vagyunk, tíz-annyira
szidalmaznának ezek.

No hadd járjon hírünk, gondol meg, ha véled
kedvem szerént élhetnék,
Én császár szolgája lévén, károm nélkül
tőle el nem mehetnék,
Mert ő tött kazdaggá, ő tött hatalmassá,
ellene nem véthetnék.

Hogyha elhagynám is, nem tarthatnálak úgy
tégedet kedved szerént,
Udvart ha követnél, semmi nyúgodalmunk
nem lenne kedvünk szerént,
Mert együtt az császár nem múlat sokáig,
helyről helyre ő megyen.

Ha mint egy közasszont táborról táborra
tégedet hordoználak,
Mely nagy szidalomban véled egyetemben
engemet csúfolnának;
Kérlek azért téged, hagyj békét ezféle
tudatlan gondolatnak.

Gondold meg híredet, tarts meg tisztességét
jámbor nemzetségednek,
Temagadnak kedvezz inkább, hogynemmint az
megdühödt szerelemnek;
Több gyönyörűsége, hogyha ezt követed,
lészen nagy örömednek.

Más szeretőd talám, hogy őtet követnéd,
téged arra intene,
Jövendőt nem nézvén, csak bujaságára
hogy tevéled élhetne,
De igaz szeretőd nem volna, hitedre
ki gondot nem viselne.

Azmit én tenéked hasznodra alítok,
azt igazán megmondom
Maradj meg itt mostan, várj örömmel engem, –
csak ez az én tanácsom;
Mennél hamarb lehet, hogy én megtérhessek,
csak azon igyekezem.

Vannak az császárnak itt Hetruriában
nagy sokféle dolgai,
Én azoknak gondját enmagamra veszem,
császár is megengedi,
Veled bánat nélkül hogy soká élhessek,
elmém igyekezeti.

Élj jó egészségben és szeress engemet,
én lelkem, Lucretia!
Szűved a szerelmet benne való lánggal
kisebbnek ne alítsa,
Akaratom ellen megyek el innét most,
minden ember jól látja…”

Megnyugovék ezen megbúsult elméje
a szép Lucretiának;
Szavát megfogadá, csak ne csalattatnék, –
írá Eurialusnak.
Nem sok idő mulván császárral az ifjú
Rómában indúlának.

Azonközben ifjú Rómában hogy juta,
hideglelésben esék,
Betegség, szerelem tüze miatt szegény
egyaránt gyötörteték,
Az megerőtlenült testet két nyavalyák
haszontalanná tevék.

Már kétséges vala minden embereknél
Eurialus élete,
Csak az orvosságtól késleltetik vala
benne már az ő lelke;
Császár mintegy fiát naponként meglátni,
megyen megvígasztalni.

Sok orvosságokkal szüntelen az császár
őtet orvosoltatja,
De Lucretiának levelénél semmi
több néki nem használa,
Kiből szeretőjét egészségben akkor
lenni értötte vala.

Ez megkönnyebbíté valami részéből
ifjúnak nyavalyáját,
Ágyáról felkele, mert valamennyire
megerősíté lábát
És megékesíté vitéz kezeivel
császár koronázatját.

Koronázat után Rómából a császár
jöve Perusiában,
De hogy még ereje jól meg nem jött vala,
ő marada Rómában,
Onnat elindulván, csak vékony erővel
jöve Senas városban.

Látá egynéhánszor a szép Lucretiát,
de véle nem szólhata,
Levelet azért ők gyakorta egymásnak
írogattanak vala;
Az elragadásról nagy sokat egymással
ők tanácskoztak vala.

De harmadnap mulván látá Eurialus
nem lehet vég dolgában.
Izene asszonnak, hogy nem maradhatna
immáron az városban,
Előbbi örömnél lőnek mind az ketten
sokkal nagyobb bánatban.

Az ő lova hátán ifjú Eurialus
immár forgolódik vala,
Igen nagy szomorú szűvel Lucretia
ablakról nézi vala.
Keserű sírással, könnyhullatásokkal
egymásra néznek vala.

Egyenlő fájdalom mind az kettő lelkét
felette gyötri vala,
Kik az ő szűvöknek szakadását immár
magokban érzik vala;
Mint lélek az testtől, nehezen egymástól
ők elváltanak vala.

Mely igen iszonyú fájdalom az halál,
azki meg nem kóstolta,
Kik egymás szeretők, elválasztja, hogyha
szűvében meggondolja:
Eszébe veheti, jóllehet az testnek
nagyobb kínját láthatni.

Gyötrődik az lélek, elhagyván az testet,
úgymint ő szeretőjét,
Lélek eltávozván, az test is elhagyja
kínnak érzékenységét;
Csak egyik szenvedi, az másik nem érzi
osztán az kínnak terhét.

De mikor két lélek egyben foglaltatott
szerelemnek általa,
Sokkal veszedelmesb hogyha meg gondolod
azoknak elválása,
Az érzékenységnek mert mind az kettőben
egy aránt birodalma.

Bölcs Aristophanes az két barátságos
férfiakról azt írja,
Hogy noha két testek vagyon, de két testben
már csak egy lélek vagyon
Azért ezekről is bátor minden ember
ugyanezent alítsa.

Ebből követközik, hogy nem az két lélek
távozik el egymástól,
Hanem az egy lélek, ki kettőben vala,
metszetik el egymástól,
Egy elme és egy szű, ki kettőben vala,
szakada el egymástól.

Minden érzékenség tőlek eltávozék,
erősen sírnak vala;
Az ő orcájokban az nagy bánat miatt
vér nem maradott vala.
Ha könnyhullatások nem láttatott volna,
holtnak mondhattad volna.

Vajjon ki mondhatná és ki is írhatná meg
az ő nagy bánatjokat?
Ki gondolhatná meg az ő tűrhetetlen
nagy szomorúságokat?
Hanemha hozzájok hasonlóknak mondom
az régi szeretőket.

Az Protesilaus mikor görögökkel
ment vala Trója alá,
Felesége látván, szép Laodamia,
ottan földre borula;
Vér hirtelen-való bánatnak miatta
orcájában nem vala.

Mikoron megérté, hadban előszer is
hogy ura meghólt volna,
Igen megbúsúla és megkeseredék,
Párist átkozza vala;
Nem sok üdő mulva keserűségében
halála történt vala.

Phenicibéli Dido Aeneastól
mikoron elhagyaték,
Az ő nagy szerelme felgerjedt lelkében
soká meg nem nyughaték;
Az önnen kezével, Aeneas tőrivel
szűve által vereték.

Ifjú Eurialus hogy szemei elől
őnéki eltávozék,
Földre leborúla a szép Lucretia,
ismét felemelteték,
Ő ágyas házában, hogy lelket vehetne,
leányoktól viteték.

Nagy sok idő múlva felserkenvén ismét,
ágyról felemelteték,
Minden ékességét leveté magáról,
szűve bánatba esék;
Mind haláláiglan csak polgári módra
egy rossz ködment visele.

Senki nevetését, sem tréfabeszédét
azután nem hallhatá,
Semmi énekléssel, sem penig örömmel
magát nem vígasztalá,
Míglen a szüntelen való bánat miatt
esék nagy nyavalyába.

De miérthogy tőle esze és elméje
immáron távul vala,
Vígasztalást néki szomszédi, baráti
már nem adhatnak vala,
Az ő keseredett anyja keze között
lelkét el-kibocsátá.

Az Eurialus is, hogy szeretőjének
elmene szeme elől,
Senki nem hallotta őnéki mentében
beszédét semmi felől,
De csak gondolkodék szép Lucretiához
való térése felől.

Hogy onnan eljöve, ifjú az császárhoz
jöve Perusiában,
És onnét császárral az Ferrariában
és jöve Mantuában,
Több fő várasokban és Basileában,
végre Magyarországban.

De míg élhete is, soha nyugodalma
nem lőn Lucretiának,
Hanem minden éjjel álmában követé
útát Eurialusnak,
Miképpen az ifjú mindenütt követé
útát Zsigmond császárnak.

Hallván Eurialus asszonnak halálát,
igen megháborodék;
Felette keserves bánattal mindjárást
gyászruhába öltözék;
Soká semmi dolog vígasztalására
néki nem találtaték.

Nem sok üdő mulván egy szép leánt császár
őnéki szerzett vala
Herceg nemzetségből, ki tiszta életű,
bölcs, jó erkölcsű vala,
Kivel hóltáiglan ifjú Eurialus
kedve szerént élt vala… –

Senki hazugságnak – valaki olvassa –
ez dolgot ne alítsa;
Ezek példájából azki jól megérti,
nyilván megtanulhatja,
Hogy a szerelemnek méreggel megtöltött
poharát meg ne igya.

Az rágalmazó szű távul légyen innét,
és az gonosz irígység;
Nem azoknak írtam, kiben uralkodik
az balgatag kevélység,
És akiket ebből régen kifárasztott
az rest és tunya vénség.

Ifjak, én feleim, ifjaknak hasznokért
ezeket öszveszedtem,
Kik után ballagni mindenkoron szokott
az kegyetlen szerelem;
Hogy attól megtudják magokat őrüzni,
csak azon igyekeztem.

Képét, ábrázatját, magaviselését,
termetét is megírom,
Miről ismerik meg, hogy elkerülhessük,
ifjaknak megmutatom:
Mert csak ő reájok vagyon ez énekben
szorgalmatos nagy gondom.

Gyermek a szerelem, mezítelen írják,
nincs őnéki szakála;
Szeme vak őnéki, hajlandó kézíjja,
vállán vagyon két szárnya;
Oldalán tegzében sok mérges nyilai,
kezében égő fáklya.

Írják gyermek-képben, mert azki bölcs, okos,
az eltávoztathatja,
Csak az gyermekekhez hasonló emberek
vannak birodalmában,
Kiknek semmi eszek, semmi okosságok,
csak azokat ostromlja.

Mezítelen írják, mert a szeretőkben
nincsen szemérmetesség;
Vaknak azért írják, mert meg nem láthatja,
micsoda az tisztesség:
Jó cselekedet közt és az tévelygés közt
nincs ő nála különbség.

Avagy hogy azt véli, hogy cselekedeti
mindentől titkon vannak,
Eszébe nem vészi, mindennek szemei
hogy őreá vigyáznak,
Sem istent, sem törvént nem néz, adja magát
csak az nagy bujaságnak.

Vannak sok nyilai, mert sok embereknek
általlövi szűveket,
Szárnyai azt jegyzik, mert csak idestova
visel ő mindeneket;
Igen állhatatlan, gyakorta elveszti
az igaz ösvényeket.

Jobb kezében fáklya, mert birodalmában
azkiknek holdolása,
Sebes láng azoknak szűveket szüntelen
szokta sanyargatnia;
Testeket rútítja, végre lelkeket is
pokolba bétaszítja.

Sem éjjel, sem nappal soha meg nem nyugszik,
mindenkor ólálkodik;
Mindeneket késért, nagy sokakot meggyőz,
azokon uralkodik,
Azkiknek szűvekben késedelmet vehet
és meggyökereztetik.

Első indúlatját ha eszedben vészed,
te könnyen megolthatod,
De erőt ha vészen, miként az álló fát,
hogy ki sem szakaszthatod,
Kit vessző korában kivonhattál volna,
végre ki sem áshatod.

Gyűlöli az munkát, felette szereti
ő az hivalkodókat;
Hogyha eszed vagyon, egyik fegyvered ez:
hadd el a tunyaságot;
Mindenkoron munkát találj ő ellene,
kiben foglald magadat. –

Bizonnyal jól tudom hogy nem munkálkosznak
nagy sok féle emberek,
Jelesben kik laknak várakban, kastélyokban
és urak után járnak,
Hanem csak magokat atták az Bachusnak,
Bachus után Venusnak.

Minden féle vétek előszer származik
bizony csak részegségből,
És annakutána az nagy sok hivolkodásbul
[…]
Kiket hogy elhagyna meggyőzhető mindent
szorgalmatosságával.

Vége már ez légyen az én írásomnak
a szerelem dolgáról,
Azki többet akar róla tudakozni,
értse több írásokból.
Utolsó tanácsom, hogy azkitől lehet,
megója magát attól!

Mikoron írnának másfélezer után
hetvenhét esztendőben,
Aeneas Sylvius írásából szerzék
ez éneket versekben,
Bodrog vize mellett, Patak városában,
az úr gombos kertében.