Ablakom alatt az éjben lovak tipródtak
és nyihogtak csöndesen reggelig.
Hajnalban egyikük széthasította
az ablak elkészült vásznát
s elém állt rokokó pózban.
/Csupán a szeme volt csurom-piros,
ez tette maivá./
Csaptam feléje,de a ló
megnyalta kezem fejét.
Ó, a lovak bizalma!
Hol vannak barátaim?
Harmincan voltunk.Nemsokára
hárman csupán.Ma már mind egyedül.
Egyre magasabb állásokat tagadtunk meg,
és leszünk egyre magányosabbak.
Kimondom a szót-hallom a csöndet.Hallgatnak
fák és kövek, szakadékok és vendégek,
akik úgy mondanak jó napot, akár a rádió,
(azután a hírek következnek)
Ó, a lovak hallgatagsága!
Ők jönnek,
ők jönnek el minden éjjel,
járnak le és föl ablakom előtt,
és nyihognak csöndesen reggelig.
Engemet hívnak,
énrám várnak.
Nyaldossák a kezem és homlokom.Sírnak.
Fésületlen hajukat simogatom,
és várom barátaimat.
Ó, türelem...
(Ford.: Nagy László)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése