Zay Ferenc*: A Landofejírvár* elveszésének oka e vót, és így esött

Midőn László király látta vóna, hogy ő hadakozással és fegyverrel Magyarországot a török ellen meg nem oltalmazhatná, ő maga es nem arra való vóna, hogy hadakoznék, az magyari urak es kedig (kikkel ő semmit nem bírhat vala) nem az ország oltalmára viselnének gondot, hanem ki-ki mind az ő maga hasznát keresné, és egymást gyűlölséggel és háburóval kergetnék, és ezalatt a török naponkint hatalmaznék, és az végvárakba mind Boznába s mind Horvátországba és Tótország végébe sokat elvett vóna, kiket király csak költséggel sem tarthat vala az magabíratlanságtul, gondolta azt magába: hogy ő az törökökkel frigyüt tegyen, és megbékéljék vele. Választja bé egynehány rendbeli fő követét Konstancinápolyba szultán Szelim császárhoz (amint annak előtte az atyjához es Bajazid császárhoz köldözött – amint Kis Horváth Jánost es köldte vót bé Bajazid császárhoz, ki a császártul kérte vót meg Konstancinápolyban az Alamisnás Szent János testét, kit királynak hozott vót nagy kedven, kin a király és mind a magyari urak igön öröltenek – és frigyet tartott vele), hogy ővele es azonképpen frigye lenne, és békesség lenne köztök. Választja legutolszor bé hozzája Bélay Borbást, sokadmagával és jó szörrel, ki által az békességet vele megújítaná. De azután, hogy Bélay bément vóna, nem sok idő múlva király meghal, és száll az ország gondja a fiára, Lajos királyra, ki igön iffiú és tudatlan vót, mert még ugyan gyermek vót. Kit midőn a törek császár meghallott vóna, választja ő es az iffiú királyhoz két főemberét követségen, kiket csaussoknak szoktak hínia, kik által ő es az atyjával való békességet megújítanája; és hogy örök békesség lenne mindörökké az jüvendő terek császárok közett és az jüvendő magyari királyok közett, kíván vót és kéret vót az országtul és királytul adót; Bélay Borbást azonközbe magánál tartóztatván, és vele az Kuzul bassa sah Zmail viadaljára elvivén, hogy csak látná az ő hatalmasságát és számtalan népét, kit oztán meg tudna az ő urának és az országbeli nagy uraknak beszélni. És ezután az egyiptomi királyra es, azkit minálunk szoltánnak mondnak, midőn hadakozni kezdett vóna, kit annak előtte atyjájá fogadott vót, és ez szín alatt nem tudván tőle félni, készöltelen talált vót, és nagy csalárdsággal megvert vót, és megfogott vót, és fel es akasztatta vót, és ezenképpen az egész Egyiptomot, Alaxandriát és Mizirt és egyik részét Szerecsenországnak megvett vót, Bélayt ott es vele hordozta vót, kit az oda való népek előtt magyari királynak mondatott és hívattatott, vagy hatezer embert, boznaiakat, rácokat magyar módra őtöztetvén, és magyar módra zászlókat íratván, hogy a magyari király es őhozzája hallgatna, és segitségeül mellé jütt vóna, hogy ezzel inkább az országokat magához hajthatta vóna, amint meg es hajtotta vót. De ezt megmívelvén az császár, nem sokat élt vót, megholt vót, ki után választották vót a császárságra a fiát, Szulejmánt.

Ezönközbe kedig vót az császár ez szándékba, hogy Bélay Borbást el ne eressze, hanem a választ magyari királytul az adó felől megvárja, és ha király az adót meg akarandja adni, hát ő az Kuzul bassára hadakozzék, és Bélayt jó válasszal hazaeressze, hol kedig nem, tahát a hadakozást Magyarországra fordítsa; de miért a halál az ő szándékának elejit vette vót, ezt nem érhette vót.

Ezalatt kedig az király és az urak hallván az császár kevély kívánságát, hogy őtőlek és az országtul, ki annak előtte soha adó-adó nem vót senkinek, mint afféle iffiú király és olyan nagy akarú kevély urak, kik az időbe épp országba uralkodtak, nagy nehezen vevén és hallván a követséget, és megbúsúlván azon es, hogy az ő követeket haza nem eresztette vóna, nem akarnak neki semmi választ tenni, hanem vetik először ugyanottan Budán őrzet alá, azután köldik Tata várába az vén Bornemisza János őrizeti alá, és ott immár egynehány esztendeje múlt vót el, hogy tartották vót őket.

És midőn meghallották vóna, hogy a császár megholt vóna, és mást tettek vóna császárrá, a két csaussnak, a követnek, némit bosszúságbul, némit kedig hogy azzal császárt megijesszék, és főképpen kedig értetlenségből és tudatlanságbul, hogy a császár megijedvén ne merne tőlek adót kérni, és hogy efféle követséggel többé hozzájok ne merne köldeni, nem nízvín azt es, hogy az ő követik Bélay ott benn vóna, mondják, hogy Várday Pál akaratjábul és tanácsábul, ki akkor egri pispök vót, az vén Bornemisza mívelte vóna, mind orrokat, fölöket elmetélvén, király híri nélköl és az urak híri nélköl, olyan megtagolván es rútítván a Dunán Fejírvár alá bocsátják, kiket onnét Szenderőre késértetnek alá. És onnét az iffiú és új császárnak hírré teszik, hogy mi módon eresztötte vóna a magyari király az ő atyja követit válasz nélköl, mind orrokat, fölöket elmetélvén, kit midőn az új császár megértött vóna, igön megbúsult vót rajta, és minden hadakozó szándékát, ki őneki az persiai királyra vót, Magyarországra fordítja, és azt mondják, hogy mondotta vóna: Én az ő követét nem bántom, mert követet nem illik bántani; mert a követnek semmi bíne nincsen: ha mit neki parancsolnak, azt kell neki mondani. De vagy rajta halok meg minden népemmel, vagy az én atyám követi bosszúságát, és az énrajtam lett kisebbséget bosszúállással akarok megtérítenöm. Mely követeket meghagyá császár hogy levágnák, és a Dunába vetnék, hogy az ő kisebbségére ne élnének.

És a készölettel, akit az atyja kíszítött vót még annak előtte, kik azt mondják, hogy Ródra, kik kedig azt mondják, hogy Kuzul bassa mindjárást Magyarországra indul, többel háromszázezer embernél. És Bélay Borbást Szófia várasátul az útbul elereszti, és azt hagyja neki: hogy megmondja urának, magyari királynak, hogy őrejá menne. És minden hadát neki megmutatván, meghagyja neki: hogy megmondja urának, minemő haddal menne rejá, és meg akarja az ő atyja követi bosszúját és az ő kisebbségét téríteni, és ha békességet nem akart vele tartani, tartoznék hadakozáshoz.

Jóllehet az császár indulatját még annak előtte Bélay királynak és az uraknak még Konstancinápolybul hírré tötte, de midőn oztán őmaga megjutott, mindőn készöletét és szándékát császárnak nyilvábban megbeszélötte vót, hogy a szándékba vóna, hogy először Fejírvárát és Sabácot megvennije, azután az egész országot el akarná rontani.

Kit midőn mind király s mind az urak megértöttek vóna nyilvábban, megrettennek rajta, jelesben az urak, kik értötték, micsoda a Fejírvár elveszése, mi követköznék belőle, ha azt a terek megvenní (a király, aki akkor még igön iffiú vót, annyira nem értötte), akarják és végezik azt, hogy a várat megtakarják és épejtsék, mind néppel, éléssel s mind porral, ami arra való szökség vót vóna, és hogy új tiszttartókat es és főurakat vetnének belí, kik a háznak tudnák gondját viselni. Mert az időbe gyermök tiszttartója és bánja vót Fejírvárnak, Terek Bálint, ki az atyja halála után, Terek Imreh után, maradt vót a bánságba, mely Terek Imreh az Paksy Mihály helyébe, ki az sarnói veszedelemkoron, midőn János vajda ment vót Sarnó alá, veszett vót el, választatott vót a bánságra. És ő ott nem létébe, mint ki gyirmek vót, vótak csak vicebáni benne, egyik Oláh Balasko, a másik Móré János. És a két rokona Sulyok István és Sulyok Balás úr képe levén, kik tútori es vótak Terek Bálintnak, a tanácsbeli urak király szavával hívatják fel nagy hamarsággal a két Sulyokot, kiknek egyik, az öregbik, István neven, midőn felment vóna, és neki a király tanácsába ugyan a király szömélye előtt a király akaratját megmondották vóna és mind az urakét es, hogy az házba tiszttartót akarnának vetni, mert az ő ura gyermök vóna, és egyéb szökséggel es meg akarnák takarni, mert jól értení ő es, hogy törek császár útba vóna, és nyilván rejá akarna jünni, azért idejin hozzá akarnának látni, hogy valami szörtelenség miatt el ne veszne, kiben ha ellent tartanának, és a háznak valami történnék, senki oka nem vóna, hanem az ő ura, és ők ketten. De ő ugyanottan az tanácsba, semmit nem várván, a választ tötte vót: Az én uram és mi es az mi urunk után készek vagyunk őfelségének azt házat megadnunk, amint a mi urunk, és mi es a mi urunk után immár egynehányszor megkínáltok őfelségét s ti kegyelmeteket es, de úgy, hogy az mi meghót urunk, a Terek Imreh szolgálatját és adósságát, és azután e mastani urunkét es, kit ők Fejírvárra költöttenek, megadván és fizetvén, készek vagyunk őfelségének és ti kegyelmeteknek megadni; ezenkivel, ha az mi urunk gyermökét meg nem elégíti őfelsége, általánfogva halálig sinkinek nem akarjok adni, vagy jű császár, vagy nem jű. A mi urunk gyermökének mi meg nem akarjok torkát metszeni; sőt ezt mondom: ha e mai nap Fejírvárat egyfelől törek császár szállaná meg, másfelől őfelsége, nem tudom soha, melyiknek adnók meg hamarébb, ha törek császárnak-i, vagy őfelségének, mind halálunkig, még nem megleszön az mi urunk gyermöke adóssága és az sok jámbor szolgálatja.

Ezt látván az urak, hogy ilyen igön megkeményüdtek vóna, és eltekéllötték vóna, hogy semmiképpen a házat meg ne adnák mindaddig es, még nem az ő kedvek szörint való fizetések lenne, ki olyan hertelen nem lehetett es, mert nem kicsin summa vót, több vót sokkal negyvenezer forintnál, más kedig hogy szánták es az urak (jelesben akik kezétől kellött vóna a pénznek kimenni), hogy egy gyermöknek, ki simmit még nem szolgált vóna, annyi pénzt kiadtak vóna, kezdik fogdosni nagy sok ígíretökkel és fogadásokkal, mind király képébe s mind őmagoktúl, mind urokat s mind őket, jüvendőre hogy mind urrá tennik, csak hogy a házat adnák meg, hogy ne veszne el, takarnáják meg idején. Sulyok kedig a választ teszi, amint el vót tekélve nálok, hogy soha ez szóval, sem ígírettel meg nem leszön, hanem csak készpénzzel: én es kedig protestálok mind Istennek s mind őfelségének s mind ti kegyelmeteknek, hogy ha valami történnék ezalatt a háznak, hogy nem a mi urunk, sem mi lennénk oka a ház veszedelmének, hanem azok, akik az mi megholt jó urunk jámbor szolgálatját és az ő megmaradt árvája szolgálatját meg nem akarják fizetni, és az árvának torkát meg akarják metszeni.

Látván ezt az urak, hogy ilyen igön megkeményüdtenek vóna akaratjokba, más utat gondolnak rajta, hogy csak a ház szörtelen ne maradna, és el ne veszne. Kezdik arra kérni: ottan ha a házat őfelségének meg nem akarjátok adni kölömben, hanem hogy megelégejtsenek bennetek, ki ilyen hertelen nem lehet, hogy elyen nagy summát egyszörsmind kiontsanak, mert ha őfelségének több pénze vóna es, kellene ez mastani hadhoz elyen ellenség ellen, míveljétök ezt: hogy ottan ti maradjatok az házba, csak hogy amennyi nép kell a házba, hadd vessön őfelsége annyi népet a házba, és egyébbel es megtakarja őfelsége, hogy el ne veszne ez országtul olyan fő végház. Arra es a választ teszi: hogy azt sem mívelhetnék, mert nem tudják, micsoda népet fognának bévetni, netalántán ha erősbek fognának az én uram népénél lenni, talám az ő urát kirekesztenék belőle; mast elég nép vóna benne, csak hogy őfelsége köldene azoknak mind fizetést és port, élést. Leszön oly az tanácsbeli urakba, ki azt mondta vóna neki: mi szökség őfelségének az ti népetöknek fizetni, és egyebet es odaadni, ha az őfelsége népét bé nem akarjátok ereszteni? Ha elég népetök vagyon, az egyéb szökségnek es viseljitök ti magatok gondját. Vótak az urakba olyak, kik azt mondják vót; hogy jól tenni király, ha megfogná és a csonka toromba vetní mint árulót. De esmeg vótak olyak, kiknek a nem tetszött, hogy haraggal kellene fogni, hanem inkább szép szóval kellene őket engesztelni, ha fizetések nem lehetne.

Ezt kedig ez elyen kemény választételt Sulyok önmagátul soha nem merte vóna mívelni, ha az urak közől őnekiek biztatójok nem vót vóna és tanácsadójok; e kedig senki egyéb nem vót, hanem az Szapolyay erdélyi János vajda, ki őket erre vitte és biztatta, mondván nekik: ha ti emberek lesztek, és a ti uratok gyermökének igaz atyjafiai lesztek és jó tútori, hát soha semmi ígíretre sem fogadásra meg nem adjátok a házat, mégnem megelégejtik uratokat minden adósságárul; mert ha megadjátok, soha semmit nem adnak, mind éltig oda leszen minden szolgálatotok és adósságtok, ezt én jól értöm. Ha kedig félnél attul, hogy vagy megfognak vagy egyéb bántásod esnék, ne félj semmit, még az én fejem fennáll, nem hadlak addig, mert én es Erdélybe tiszttartó szolga vagyok, jó vóna bizony, hogy éntőlem es venník el tisztömet fizetetlen, szép szóval és ígírettel; ne hagyjok mi egymást, ha azt akarjok, hogy a mi dolgunk es jó legyen.

Ezt kedig ő nem az őhozzájok való jó szándékbul mívelte vót, hanem hogy mivel mindönbe mind az iffiú király s mind az tanácsbeli urak akaratját megháborítatná, és hogy valaki Magyarországba vóna, kinek valami birtoka vóna és valami tekintet vóna rejá, jelesben pedig a tiszttartók mind ő párti vónának, és őhozzá hallgatnának, és az ő akaratjához tartanák magokat minden emberek ellen; kinek iffiúságátul fogva soha egyéb kívánsága, szándéka és akaratja nem vót, hanem hogy jüvendőre magának fejedelemséget vehetne (amint az ő kívánságának vége meg es mutatta vót jüvendőre), kihoz őneki titkon való párti és baráti vótak, mert valahol Magyarországba, Tótországba és Erdélybe jeles emberek vótak, kiknek mind az országba s mind vármegyékbe szavok járt vóna, és foganatos vót vóna (mint egynehányat, a jelesbét meg es nevezhetjük), egyik: Werbőczy István, ki az időbe personalis praesentia regiae majestatis vót, kinek mind az ország közett, s mind a tanácsba s mind az törvén ítíletibe nagy autoritása vót; másik: Árthándy Pál, kinél nagyobb szószóló az ország közett nem vót; és Tótországbul Glessany Miklós, kinek mind az ország közett s mind az urak közett nagy praktikája vót; és Nikolay Gergely, ki az időbe director causarum vót, kinek udvarnál nagy szereteti es vót, és szava igön foganatos vót, és nagyobb pörösb, patvarosb ember nálánál akkoron nem vót; és az urak rendiről es az király háta megől titkon Korláthköy Péter, ki akoron királynak hopmestere vót, kinek Szepessy Gyürggyel, az vajda öccsivel nagy barátságtartása vót mindenkor; ezenkívől mind az vitézlő rendről, mind az főnemesség közől, vármegyék ispáni közől sok vót, kiket ett mindent meg nem nevezhetőnk, kiket ő mind ez szándékkal csatlott vót hozzája, hogy őmagát jüvendőre fejedelmmé tehesse, és azokat, kit mind az ő rendin uraságra vihessen, kinek kívánságaért végre még az törökkel es kötelességet és barátságot vetött vót (amint egyebött nyilvábban megjelöntöttök, amint azután mind e világnak nyilván vót az őköztök való barátság). Mely kívánság nem nyughatott benne semmikíppen, hanem mindőn úttal okot keresött, hogy miképpen az őbenne megfogantatott mérget kionthatná, és az ő kevánságának eleget tehetne, gondolta vót azt, hogy jó és alkolmas időt talált vóna hozzá, gondolván ez okosságot hozzá, ki miá az ő kívánságának indulatját ezön megkésértené, készörejti az ő pártos emböri által mind az udvarnál s mind kedig az vármegyékbe, hogy kívánnának egy gyűlést tétetni a királlyal és az urakkal elyen jó szándék színe alatt: hogy miért látnák ez országnak naponkent való nagyobb, nagyobb veszedelmét és romlását, és az végvárak szörtelenségét, és hogy az tervényszolgáltatásban es nagy fogyatkozás vóna, hogy ezökről szólanának, látnának és végeznének. Ezt kedig ő nem egyéb okért míveltette, hanem hogy a gyűlésben azokat, akik őneki az ő kívánságának ellene állóknak látatnak vala, és akik miá ő az ő akaratjának eleget nem tehet vala, tisztöktől kivettethetni, és oly tiszttartókat helyhöztethetne, kik midőn annak ideje lenne, az ő kívánságához és akaratjához tarthatnák magokat, és őtet az ő kívánságához hozzásegejthetnék és indíthatnák. Ezök kedig, akik ellen e gyűlést akarta indítatni, jóllehet alábbvalóbb egynehányan vótanak, de főképpen Báthory István^* vót, ki az időbe naderspán vót, ki őneki igön ellene vót, mert tudta azt és vélte mindenkor, hogy még az ő naderspánságba vagyon, soha az ő kívánságának eleget nem tehetne, mert a naderspán mindenkor ellene állhatna, tiszte es azt mutatná. Annak okáért proponáltatott vót efféle fogyatkozásokat az országba lenni, hogy tudta azt, hogy afféle fogyatkozások vétke mind az naderspán hozzálátatlansága miá eshetnék: mind az végvárak szertelensége, s mind az tervénszolgáltatásnak fogyatkozása, és az ország naponként való romlása. És ezért a naderspánt bintethetnék, mert ezekhez látni mind a naderspánnak kellene. Kibe jóllehet hogy vót valami, jelesben a végvárak szörtelensége, de az egyéb dolgok nem annyira fogyatkoztak vót meg, sem törvényszolgáltatás, sem az országba való elég-erős és igaztétel. Az végházak fogyatkozása sem annyira a naderspán vétke vót, mert ő nem régön lött vót annak előtte naderspánná, és az végházakat ugyanolyan szörtelenségbe találta vót, kihoz lehetetlen dolog, hogy ő hozzá nem látott vóna és a királyt hozzá nem tanácskoztatta vóna, ha az iffiú király tudatlansága szönvedte vóna, és az tanácsbeli urak es akaratosok vótak vóna ahhoz. Mert a naderspán annak előtte végbeli tiszttartó vót, és jó vitéz embör es vót, és jobb szerencsájú vót sokkal vajdánál, mert vajda valahova indult, mindönönnen szégyünnel és kárral jütt meg, mert mindönött verték, jelesben a törökök; Báthory István kedig valahova ment, mindönött nyereséggel járt, ki annak előtte egynehány esztendővel, midőn még temesvári ispán vót vóna, az szerderei szancsákot, ki nagy titkon jütt vót, többel hétezer embörnél az Temesvár vidíkére, és Somlyón fölől, ki még az időbe valamennyire ép vót, mind elrabolván, nagy nyereséggel tért vót vissza, kit Báthory István kevéssé többen harmadfélezör embernél a Temes pusztáján megvárt vót, és két jámbor szolgája, kik viceispáni es vótak, Gechey János és Kutassy Lukács tanácsábul megvert vót, és mindőn nyereségét elvette vót, és népébe nagy kárt tött vót; kinek azonkívöl esze es elég vót: tudta, mi követközhetik az végházak veszedelméből; nem bintethették vóna azzal es, de aki kinek gonoszt kíván, azon vagyon, hogy oly utat találjon rajta, kivel árthasson neki. Más gyűlölségnek es oka megint e vót: hogy midőn még mindketten ifiabbak vótak, és ő vajda vót vóna, Báthory kedig temesvári ispán vót vóna, és egymással barátságos vótak vóna, midőn Székely Gyürgy a körösztösökkel Temesvárat Báthoryra rejá szállotta vót, és vajda az erdélyi haddal rejájok jütt vót, és őket megverte vót, kinél több jót soha az ország javára nem mívelt vót, és Báthoryt az megszállásbul kiszabadította vót, egy compromissomot töttek vót az vajda akaratjábul és kívánságábul egymás között: hogy ha halála történnék az akkorbeli királynak, László királynak, ki igön vén es vót, betegös es vót, és a naderspánnak es Prini Imröhnek, ki az es igön betegös és köszvényüs vót, halála; és ha az ország vagy naderspánt, vagy kedig az új királynak, Lajosnak gyermök vótaért gubernátort fogna választani, ki az országnak, még a gyermök király felnőne, gondját viselné (tudná azt kedig, hogy senki nem vóna egyéb őnáloknál ketten, kit efféle tisztre választhatnának, hanem őközőlök ketten kelle egyiket valamelyiket választani), hogy efféle tisztöt soha egymás ellen és egymás akaratja nélköl fel ne venne egyik es, hanem megalkunnának rajta, melyik venni fel a tisztöt. Ezt kedig vajda okosságbúl mivelte vót, látván mind a királynak vén vótát s mind kedig a naderspán betegös vótát, vélte hogy nem sokáig élhetnek, és az ő halálok után vagy naderspánt, vagy kedig gubernátort kellene az országnak választani. Tudta azt, hogy az udvarnál, mind kedig az közömséges nemesség között Báthorynak nagyobb authoritása és szereteti vóna, hogynem neki, és hogy atyafiasb es vóna az urak között hogynem ő, és régébb nemzetes vóna őnálanál, félt azon, hogy mindjárást őtet választják vagy gubernátorrá, vagy naderspánná (amint idővel úgy es történt vót, hogy Báthoryt választották vót a naderspánságra): hogy ez compromissom ellen, ha történnék őtet választani efféle tisztre, hogy ő híré nélköl e tisztöt fel ne vehetnéje, hanem hogy őneki mint nálánál iffiabbnak valami nagy spest és reménységet vethetne, vagy valami szép szót adna neki, és a tisztöt magának ejthetné, vagy kinek ő akarná, kiből oztán az ő kívánságához kinyebben hozzájuthatna. De Báthory, midőn az idő úgy hozta vót, hogy a naderspánságra választották vót, ugyan a compromissom ellen, vajda híri nélköl felvette vót a tisztöt, értvén és végére menvén a vajda kívánságának és gonosz szándékának. Ez okokért vajda mindönkor okot keresett, hogy mivel őtet az naderspánságbul kiejthesse, az gyűlést mind naponkint erősben ingörlötte lenni, és készerítette az országbeliekkel (titkon őket jártatván és ösztökelvén, hogy a királyt és az urakat készerítetnék a gyűlést hirdettetni és tétetni, kit mind a király az ő iffiúságábul s mind kedig az tanácsbeli urak, főképpen kedig a naderspán igön nehezen vettenek az országbeliektől, mert gondolták azt, hogy nem jó végre lenne ez gyűlés, kinek semmi oka és szöksége nem vóna, kiért lenni kellene, hanem hogy valakinek nyomorúsága következnék belőle; és nemcsak az urak, de még a király es félt igön, hogy valami nyomorúsága következzék belőle, ki mindenkor kétséges vót a vajdába, jóllehet vajda mindenkor igön nagy hívnek tetette magát a királynak), de főképpen félt magának a naderspán, ki nyilván tudta az vajda őhozzá való gonosz szándékát és gyűlölségét, örömest a gyűlésnek ellene állott vóna, és eltávoztatta vóna, hogy ne legyen, vélvén azt nyilván, hogy azt mind vajda indította vóna, és csak az ő veszedelmére. Ezenképpen mind királynak s mind az országbeli uraknak idegönnek tetszött a gyűlésnek lenni, kibe ellent es tartván többig esztendőnél, nem hatták és nem engedték a gyűlést lenni. De midőn az országbeli köznemesség (mint kiket minduntalan ösztökéltek) és az ő alattomba való pártjai es nem akartak vóna nyugonni, hanem minduntalan futnának, és szorgalmaztatnáják mind a királyt, mind naderspánt, mind az urakat, intvín és kérvén őket, hogy a gyűlésnek engednének meglenni, kit nyilván hinninek, hogy Istentől vóna ennek indulatja, hogy ez ország el ne veszne, kiből annyi java lenne és következnék az országnak, hogy kinél Istentől sem kívánhatnának jobbat, mert az országbeliek látván veszedelmét hazájoknak, annyira megkeseröttek vóna, hogy készek lennének fejenkint ő magoktul, e szegény országnak megmaradásaért fejük és jószágok fottáig, az király javáért és az ő megmaradásukért mindent mívelni, kinek nem kellene elmúlni, és ezt ne halogatnák, ez elyen jó szándéknak ne hadnának hejába elmúlni, kinek esmeg csak Isten tudja, még nem adatnék ilyen jó ok.

Ezzel és efféle sok kölöm-kölömféle fogásokkal untatták mind királt s mind az urakat, utol kedig ostort es utánavetvén, hogy ha nem akarnák engedni az gyűlést jó kéjeken, hogy ugyan ellenek es az ország megmívelné, kiből nagyobb gonosz fogna oztán követközni, és az, aki a gyűléslételnek ellentartója vót vóna, vagy király, vagy ki, nem használna végre vele, és el nem fognák neki engedni, hanem mind országul rejá támadnának, és megbintetnék mint efféle gonosz akarúját az országnak. Efféle sok intés rejá készerejti mind az urakat s mind királyt, hogy rejá kelletik hajlani, és engedniek, és meg es hirdetniek a gyűlést Hatvanba, a mezővárosba, ki hat mélyföld Pesthoz, hova mind király s mind az urak annyival nehezebben engedték lenni, mennyivel nekiek távulban kelletnék Budátul lenniek, és az szokott helyről, Rákos mezéről a gyűlést másuvá vinni, kiből őnekiek mind félőbb és kétségesb dolgok következött vóna, de mindazáltal nem kéketelen arra rejá kelletik hajlanik, és annak es engedni, hogy ott legyen a gyűlés es, ahol az ország akarnája. Es ezönképpen erre rejá bírva királyt és az urakat, azok, akik a gonosz tanácsba tudósok vótak, nagy örömbe lesznek, akik kedig jüvendő gonosztul tartottonok, nem kicsin bánatban esnek. A nap előjűvén a gyűlésre, rejá gyűlnek mindenfelől az országbeliek, király es az tanácsbeli urakkal, pap, paraszt, urakkal és naderspánnal odamennek, vajda es bémegyen, nagy engedelmesön magát királynak mutatván, es ott a minemő artikulusokat a király és az urak az ország közi költenek vót, ki mind az ország javárul vót, a végvárak hozzálátásrul és egyéb jó szörtartásrul, az országbeli közömség nem arrul fognak végezni, sem szóloni, hanem ami szándékba az pártos nép, aki mind az vármegyéket s mind az udvarnál futottak vala, és ingörlötték vala a gyűlést, nem hogy az ország javára szóltanak vóna; hanem hogy aki nyomorúságára jüttek vala, és az országot bégyűjtötték vala, hogy annak mehessenek végére, és azt nyomoríthassák meg, az jámbor urfiat, Báthory Istvánt a naderspánságbul kivethessék, őtet kezdék az okokkal bintetni, az minemő okokat először propanáltak vala, kiről kellene végezniik az gyűlésben, hogy minemő szörtelenségök vónának mind az országbeli szörtartásba s mind az végvárak tartásába s mind az törvénytétel szolgáltatásába, kiknek vétke senki bíne nem vóna, hanem azt gondviseletlen naderspáni, mert azok ő tiszti vónának, hogy hozzálátna; őfelségének nem vóna bíne benne, mert őfelsége mind országával egyetömbe arra választotta vóna az naderspánt, hogy amellett őfelsége efféle dolgoktul, aki az naderspánt illetné, megnyughatnék, kihoz mindenhoz őneki kellene látni, kinek sokkal nagyobb gondja vóna az ő torkára és hasa töltére, hogynem tisztére és az ország gondjára és szökségére, és mindennap ha nem kétször, de egyször szörét tenni, hogy többet innék kelleténél, ki nem naderspánhoz illendő dolog vóna, és az olyan embert a naderspánság nem illetné; nekik oly naderspán kellene, hogy ki elég vóna a naderspánságra, és az ő tisztének eleget tehetne, és gondját viselhetné az szegény országnak, és őfelségének nyugodalmára lehetne; őnekik naderspánt kellene tennik őfelsége akaratjábul, kire őfelségének könyürgenének es, hogy őfelsége es könyürgésöket hallgatná meg, és viselne gondot rejá az ő kegyelmességéből, hogy választanának olyat a naderspánságra, hogy ki elégnek látatnék rejá, és ki őnekiek mindnyájoknak tetszenék és szolgálhatna, mert azt akit látnának, hogy ki nem elég rejá, nem akarnák szömvedni. Efféle sok és kölöm-kölömféle rútitásokkal bintetik vala, és alázzák vala, és naponkent mindinkább-inkább nekigörjednek vala, és a községet rejá görjesztik vala. Nem vala sem piac, sem utca, sem udvar, sem szállás, holott mind csak arrul nem szólnak vala, és mindeneknek szája csak azzal vala rakva, hogy a naderspánrul levonják a naderspánságot, és mást válasszanak rejá, mert mindenfelé az gonosz akarúk tanácsa elhatott vala, és minduntalan ingörlik vala az községet, hogy azon legyenek, hogy ezt őfelsége megváltoztassa, és mást válasszon rejá. Ez efféle kiátás és kérés mind óránkint inkább elhatalmazik vala, mert az pártulkodók meg nem szönnek vala afféle kiátástul; az ország közett egyik leszáll vala, a másik feláll vala, és amit az igyik eleget nem szidalmazhat vala az jámbor úrfiún, azt a másik végezi vala el; és ezenképpen ingörlik vala a községöt a gonosz szándékra és a jámbor nyomorúságára és kissebbségére. Ezök kedig, akik ezt inkább futják vala, és a község között szólják vala, ezek vótak: Werböczy István, Glessany Miklós, Árthándy Pál és Nikolay Gergely, ezek az ország között, de az vármegye népei között egyebek sokan vótanak, kik az községet erre tanácskoztatták, kik mindnyájan éjjel-nappal egyebet nem míveltenek, hanem csak azt futották, hogy mi módon a jámbort megnyomorítsák, és tisztiből kivethessék, ki még soha olyan dolog Magyarországban nem történt vót, hogy egyikről az naderspánságot levonják, és az ő éltébe másnak adják. A király és az urak, akiknek ez igön ellenök vala, és igön hamisnak tetszik vala efféle ok nélköl való büntetések miá minden bintelen valamely jámbort megnyomorítani, jelesben elyen szömélyt, mint a naderspán szömélyit, törekösznek vala az országnál, és intik vala őket, hogy ezt ne mívelnék, ok nélköl valamely jámbort ne akarnának megnyomorítani, gondolván azt, hogy a naderspán es ő tagjok vóna, és ő vérek vóna, ne kívánnák nyomorúságát. A vajda es kedig az urak között ölvén a tanácsba, képmutalásképpen igön szólott és intötte őket szóval, hogy azt ne mívelnék, de szívibe sokkal mást kívánt és gondolt. Az naderspán es kedig, mint olyan megbúsult ember, sírva kenyereg vót mind a királynak és az uraknak, s mind az országnak, kenyeregvén azon, hogy tekintenék az ő elei régi jó szolgálatjokat, kik mindéltig az országnak híven és jámborul halálokkal es, vérek hullásával szolgáltanak, ő es kedig gyermöksége ulta fogva híven, jámborul szolgált vóna, törvény nélköl ne nyomorítanák meg, és ne kisebbítenék az ő régi jó nemzeti hírét meg, és őrajta ne kezdenének új törvént. Lenne törvény rejá, és ha a törvén megterhesíteni, ne csak tisztit, de fejit es elvennik, úgy es illenék kedig, hogy őt az ő bíniért tervény szörint előbb megbintetnék, és valamit érdömlene, vagy meren megnyúzást, vagy négyvágást, vagy feje vételét, azzal bintetnék, és úgy választanának azután mást a tisztre, hogy más es tanulna rajta, ha kedig a tervény őtet megmentenije, ne akarnák ok nélköl időnek előtte megnyomorítani. Ezt mind ő maga az király előtt, és az urak előtt, és az ország előtt nagy könyürgésökkel kérte, mind szolgái által es kérette; de valamivel az községet mind király, az urak s mind a naderspán inkább engesztelték vóna, azok annál inkább rejá gerjedtenek, és rejá kiátottanak, és a királyra és az urakra futottanak, hogy az ő szavának semmi helyet ne adnának, és semmi törvénylátás arra nem kellene, holott látnák szömökkel, hogy nem elég ember vóna rejá, és addig az ország semmihoz nem akarna állani, sem látni, sem kedig szólani, mégnem oly naderspán lenne, ki az ő végzésöket, amit az ország javára szörzenének, vóna, ki megteljesíteni és gondját viselni; mert addig mindhejába vóna minden jó szörzés, még nem ember lenne rája, ki eljárna benne, és gondját viselné. Ezzel és efféle dolgokkal kiátásokkal mind a király s mind az urak kérését és intését, s mind az naderspán könyergését lenyomták; és nemcsak szóval, de még ijesztéssel es megjelentötték, hogy soha abba egyebet nem mívelnének, hanem más embert emelnének az naderspánságra (annyira aláméltatta vala a községet az egynehány gonosz, pártos embör). És azon nap az pártosok közől Árthándy Pál felállván a székre, nyilván megkiáltotta, hogy ebbe több halogatásnak nem kellene lenni, sem erre több tanácsot nem kellene várni, hanem más napra, hóta kelvére gyűlne bé az ország, és aki őnekik tetszenék jobbnak, ki az ország szökségének és a királynak őfelségének gondját tudná viselni, választanák el és emelnék fel; őfelségének es könyergenének, hogy ne lenne ellentartó benne, engedne kegyelmességgel az ország akaratjához. Erre e szóra mind az egész ország felkiáltott, hogy úgy, úgy, úgy kell, úgy kell; és ha valaki ellentartó lenne, mind fejenkint rajta haljunk meg. Báthory István menjen ki ennét, ne tegyen visszavonyást ett az országba; ha ki nem akar menni, ugyanottan szállásán hányják konconként. Elyen nagy kiátást és rohanást látván az urak, mind királlyal igön megrémölnek és megijednek, és hóta kelvére az ország bégyűlését nagy félve fogják várni, mert az egész község immár mind fegyverrel és seregökkel fogtak vót járni (mint olyan dihödésbe szokott lenni), nem különben, mintha mindjárást valakibe zsákmánt akartak vóna tenni, és az másnapi gyüleközetöt nagy haraggal és kiátásokkal várják vót.

Éjjelre kelve nem vót senki, sem király sem úr, ki nagy félve és magaőrzésével és alatlansággal nem mulatta vóna el az álmot szállásán. Vótak olyak es az urakba, kik mondották vóna azt, hogy jó vóna királynak, urunknak ez éjjel, midőn elcsendeződnék, Budára menni; annyi jámborral vóna, hogy szabadon elmehetne, mert nem tudnák, mi következnék a hónapi gyűlésből; jobb vóna királynak Budárul végezni, hogynem elyen megdihödt nép között megmaradni. De az fő-fő uraknak a többinek nem tetszött, hogy királyt elyen kisebbségbe hoznák, holott még semmit nyilvánvalót király ellen valót nem értöttek vóna; hanem hogy éjjel a király szállását őrzenék erősen, és hóta kelve mindön embört, akit olyat találnának, a király szállására hínák az uratlan nemes nép gyermökét, akik csak ömagoktul gyűltek vóna oda látni a gyűlésnek végét (amint afféle ott sok vót), hogy azok mind az szálláson, s mind az ország közé midőn király kimenne, mellette lennének. Az utolsú tanács tetszik mindnyájoknak, és az éjjel az király szállását nagy vigyázásokkal és fegyveres kézzel őrzik meg, az urak es ki-ki mind az ő szállását szolgáikval őrzetik meg, naderspán es látván az rejá végezett gonosz szándékot, és látván, hogy semminemű kérés, sem kenyergés, sem Isten igazsága neki nem használna, el vóna végezve az őrajta lejendő kissebbség és nyomorúság, nem csak tisztét féltötte immár, de életét es, azon éjjel király és az urak tanácsábul és az önnen jámbor szógái tanácsábul es éjfélkor nagy titkon, nagy búval bánattal és siralommal Hatvanbul kimegyen, és legelőbb Cserép várába, azután Ecsed várába megyen. Másnapra kelvén, az ország, főképpen kedig az pártolkodók, akik az ő nyomorúságát inkább szomjihozák vala, látván az ő elmentét, nagy örömben lesznek rajta. Mert őnekiek annál egyéb sem kell vót. Az gyüleközetbe bégyűlnek ki-ki mind fegyveres kézzel, az pártosok kediglen, amint estenen megkiátották vala, hogy az naderspán-választásra gyűlnének bé, esmeg újonnan az községet arra kezdik inteni, hogy az királynak kinyergenének, hogy ő es őfelsége tanácsával egyetömbe engedelmes lenne rejája, mert az ország eltekélötte vóna, hogy általánfogva naderspánt emelnének. Kik esmeg nagy kiátásokkal felkiátnak: úgy, úgy, válasszon ti kegyelmetek őfelségéhoz, ha őfelsége engedi, jó jóval, ha nem es, mi ugyan naderspánt emeljönk, mert anélköl mi nem lehetönk; tudjok, hogy őfelsége ellent nem tartana benne, hanem az urak tartnak ellent benne, de valaki leszön, ki az ország ellen ellentartana benne, azon mind fejenként rajta haljunk meg. És ez elyen kiátásokkal választnak közölök négyet, kit eszösbnek véltenek, és az ország szavával kenyeregnek királynak, hogy ne tartana ellent az naderspán-választásba, ki ilyen nagy szökség vóna az ország és az őfelsége javára, kit őfelségének mind fejenkint meg akarnának szolgálni; és hogy arra az ország őfelségétől kegyelmes választ várnának. Király látván mind az urakkal, hogy ha ellentartanának es benne, csak hejába való dolog lenne, mert immár el vóna tekélve nálok, hogy abba egyebet ne tennének: nem kévekételen engednik kelletik nekiek, és szabaddá hagyák őket választani, akit akarnának, csakhogy olyat választanának, ki elég lenne rejája, és az ország és a király őfelsége gondját tudnája elviselni, és hogy őfelségének hírré tennék, ki tetszenék nekiek, hogy őfelsége es szólhatna róla mind pap, paraszt jobbágyokkal. Azok ezt hálálván, az ország képébe királynak megköszönik, nagy vígan megtérnek és az országnak a király jóakaratját és az urakét megbeszélik, hogy mind őfelsége s mind az urak akaratosok vónának rejá, és őfelsége kegyelmesen engedött vóna az ország kívánságának. Ott a pártosok nem kicsin örömbe lesznek, és nem sok késedelömmel és tanácskozással (mint ki immár akkor régön nálok el vót tekélve és végezve), választják Werbőczy Istvánt naderspánná, kit sem nemzetiről, sem arra való tudományárul, sem vitézségéről, sem arra való értékéről az naderspánság nem illetött vóna, sem érdömlötte vóna, ki akkor még csak az nemes rendön vót, és főbíró vót az ítíletbe. De ami végre választották vót az őtet választók, magoknak jó végre választották vót, hogy az ő erejivel és autoritásával az ő kívánságoknak inkább eleget tehessenek, az ország között felkiáltván: kit tehetnének vagy kit választhatnának jobbat, kegyelmesbet, igazbat és vigyázóbbat, kinek az ország és az község romlása inkább fájna, és ki inkább tudná az ország szabadságát és törvényét (nekönk kedig oly kell), mint Werbőczy uramat őkegyelmét? Mi szökség nekönk mindéltig olyat naderspánná tennönk, kinek még tanulni kell? Nem jobb-e olyat tönnönk, ki mindönt tud, és mást es taníthat? Válasszunk valaha a mi tagunkbul es, ne csak mind a régi úrnemzetből naderspánt, kinek fájjon az szegény nemes nép gyermöki nyomorúsága. Erre e szóra mind az egész ország gyűlése felzendöl nagy kiátásokkal: Úgy, úgy, úgy atyámfiai, tetszik, tetszik, őtet választja kegyelmetek: megérdömli. Ez voks mind vármegyékről vármegyékre megyen, és nem sok találtatik bennek, ki ellent tartott vóna benne (mint kiket a pártosok régön mind elhajtottak vala), az egész ország voksa mind őrejá leszen, ott őtet rejá választják ő ott nem létébe, ki akkor aznap mind szállásán vót; értvén immár jól az ő maga dolgát, nem ment vót bé. Akarták, hogy az kimondásba és felemelésbe mind király s mind az urak benne lennének az ország között (amint illenék es lenni), és hogy őfelségének es mind pap és parasztjobbágyokkal, ha tetszenék, választott népektől megizenik, hogy őnekik egyéb senki nem tetszenék Werbőczynél, ki mindönképpen elég lehetne az elyen tisztre, es hogy könyürgenének őfelségének, hogy méltoltatnék őfelsége es mind az urakkal egyetömbe hóta kelvére országa közzé jünni, és az naderspánságot őfelsége kimondatni. Ez a választás jóllehet mind királynak, mint az uraknak, főképpen kedig az régi úrnemzetbelieknek igön ellenök vót, jelesben a Báthory atyjafiainak, de látván, hogy ezt vissza nem vonhatnák, és hogy ellene sem állhatnának, jóváhagyák, és király mind az urakkal az ország közé menni eligérközik, mind az urakkal öszve. Kire az ország hóta kelvére az szokott helyre, az váras végére, a mezőre mind fegyveres kézzel gyűlnek ki, mert féltek azon, hogy talám lenne oly az urak közöl, vagy az Báthory atyjafiai közöl, ki ellent fogna tartani, hogy az olyaténokra rejá támadjanak; király es azt látván mind az urakkal, magoknak félvén ők es, amint jobban lehetett, és többen mehetnének ki, úgy mentek ki, király háta megött állván mind az egész ő udvara népe fegyverekkel, mert minden ember gonoszbtul fél, vajda es kedig mutatván az ő hívségét a királynak, hátrahagyva az ő rendit, mint egy közszolgája királynak háta mögött állott mindaddig, még az naderspánságot kimondották. És midőn ott lött vóna mind az király az urakkal, és az ország es teljességgel bégyült vóna, az ország képébe az pártosok közöl Árthándy és Glessany kenyeregnek, hogy őfelsége méltoltatnék az naderspánságot kimondatni Werbőczy uramnak, amint őfelségénél el vóna végezve mind pap, parasztjobbágyival egyetömbe, és mind az országnál es, az őfelsége híveinél. Király és az urak hagyák Korláthköy Pétörre, a hopmestörre az naderspánság kimondását, ki előállván, amint immár hozzá tanult vót, az naderspánságot Werbőczynek király őfelsége képébe, az urakéba és mind az országéba nagy sok szóval, mint annak szokása, és dicsíretökkel és idvözlésökkel mondja ki. Kin Werbőczy István nagy szomorú képet mutatván, először királynak őfelségének és mind az uraknak, azután mind az egész országnak nagy hálát ad, és megköszöni a király kegyelmességét és az urak jóakaratját és az egész ország őhozzá való ilyetin szeretetét. Kezdi azután kérni mind királyt és az urakat, azután az egész országot, hogy őtet ezzel ne bántanák, mert ő nem es érdömleni ezt e tisztöt, elég sem vóna rejá, el sem tudna benne járni. Végre képmutalásképpen sírva es kezd kenyeregni, hogy őfelsége mind az urakkal és az egész országgal tekéntenék az ő jó, jámbor és hívségen szolgálatját, ne akarnák kisebbségét és nyomorúságát, mert ő tudná elégtelen vótát hozzá, és hogy sem őfelségének sem az országnak nem fogna az ő tiszti szörint szolgálhatni, hadnák őtet az ő rendin, választanának az naderspánságra olyat, aki arra elég vóna, és mind őfelségének s mind az országnak szolgálhatna. Efféle képmutalás szörint való magamentésök egynehány rendbeli leszön, de másfelől az ő párti igön kiátották: Nem akarjok, nem akarjok! Egyebet sem őfelsége, sem az urak, sem az ország nem választ! Ha tudnák, mondván azt neki, hogy elég nem vóna tekegyelmed rejá, nem választanák kegyelmedet rejája, kegyelmed ne vonja magát az őfelsége és az egész ország szolgálatjátul. Azonképpen a király képében es az urak kérték, hogy békességes lenne benne, mert ezt őfelsége mind egész tanácsával és országával elvégezte vóna, és ebbe egyebet nem akarnának. Ott esmeg nagy sírással, mintha őneki simmire nem kellene, és kedve ellen vetnék rejá, megköszöni, és megmarad rajta, könyeregvén mind királynak, mind az uraknak és egész országnak es, hogy ha immár egyebet nem akarnának, hogy tanítanák hozzá és segétség lennének nekie, hogy mind őfölségének, mind az országnak kedvek szörint szolgálhatna, hozzátanítanák, és segétenék. Ott az egész ország nagy sok idvezletökkel és ivetésekkel felemelik háromszor egymás után az naderspánságra; és azután király eleibe az urak közi állván, az régi szokása szörint az országnak az naderspánságra rejá esköttetik; és a meglévén, király es kegyelmességet hozzá mutatván, kezét nyújtja neki; és ott király kezét és az urakét nagy alázatossággal fogja. Azt elvégezvén, onnét szállásokra oszolnak, nikiek nagy örömmel, akiknek a kellött kedveknek, némelyek kedig, a király es az uraknak nagyobb részével titkon nagy szomorúsággal mennek szállásokra, jelönben az Báthory atyjafiai és baráti, kik bánták az őrajta lött ok nélköl való nyomorúságot.

Az új naderspánt kedig onnét az országbeli fő-fő nemesek és az urakba es egynehányan nagy sereggel kernyülveszik, és nagy dobszóval és trombitaszóval szállására késérik nagy örömmel, mert a vajda trombitásit és dobosit és minden szörszámát odahorták vót az ő szállására. Kit midőn Báthorynak megmondtak vóna, azt mondotta vót: Örök Isten, mire hattad énnekem e mai napon érnöm, nemcsak az ennenmagam kisebbségére, de még az én megholt régi nemzetségömére; ha teneked kellemetös, ne hagyd níznöm az én kisebbségömet, végy ki e világbul, vagy pedig szabadíts ki ez nyomorú kisebbségből. Mit vétöttem vót én országbeli nemesuraimnak, kiknek én legkisebbikét es nemkölömben láttam mindenkoron mint tulajdon atyémfiát? De állja meg az én bosszúságomat az Úr Isten! Ezt nagy sírva mondotta.

Hatvanba ezután nem soká késvén, és nem sok dologrul végezvén (mert az gyűlésnek summája csak az vót, az pártosok kívánságának elég lött vót), valami egynehány közdologrul való artikulust szöröznek, a többi között jelesbet, hogy az végvárak szökségére egy ravást adjanak, kibe nemcsak parasztok de egyházi népek es, plebánosok, ortármestörek, kápolnamestörek, kiknek jüvedelme vóna, és egyházhelyi nemesek es fizessenek; és ennek e pénznek kencstartóságára Paksy Jánost (aki a Mohács mezein veszött vót el azután), ketten más főnemessel választották vót, hogy az egész adó pénze ő kezökbe járna, és ők járnák meg és látogatnák meg mind az egész országbeli végházakat, és akinek mint kellene hozzálátni, az pénzből megszörzenék, és számot tartoznának róla tartani; kibe azután semmi nem lőtt vót, mert sem az ravás ki nem ment vót, sem az végvárak szöksége meg nem látott vót. Az több köz artikulusok végezését, kiíratását, és a vármegyékre való kiköldözését az ország királyra és az urakra és egynehány választott embörre bízzák, hogy Budán végeznék el. Ő magok kedig mind hazaoszolnak, ki-ki mind házához, király es mind az urakkal egyetömbe örömest Buda felé indult vót, kiknek nagyobb kívánságok nem vót, hanem hogy onnét elmehessenek.

Az új naderspán es nagy örömmel Budára felmegyen, kit az ő párti és az vajda szolgái nagy tisztességgel és udvarlással vittek és késértek vót Budára; vajda es királt, kinek hívségét akarta jelenteni, Budára kíséri nagy sereggel, de sokkal inkább ment az új naderspán kedvéért, hogy azt béhelyheztesse és megerősítse tisztébe és helyibe, hogy nem az király késéréseért vagy kedveért. Onnét az artikulusokat mindenfelé elköldözik. Azután az vajda és az új naderspán az ő pártjokkal azon meg nem elégösznek, hogy az jámbort az naderspánságbul kivetötték, és megnyomorították, de még más álnokságot es gondoltak, hogy kivel ők jüvendőre mindenek ellen erősbek lehetnének, és az ő kívánságokat inkább végrevihetnék. Ez szín alatt, hogy az országba az szegény nemesnépekön az hatalmas uraktul és az urak szolgáitul sok hatalmasságok esnének és nyomorgatások, kik sem király őfelségétől, sem az törvénytől nem félnének: annak okáért szökség vóna, hogy önnenmagok magoknak oltalmára gondot viselnének, és az új naderspánnak segétséggel lennének, és egy kötelesség alatt való gyüleközetöt szerzenének, kiben akik benne akarnának lenni, hit alatt egymásnak kötelesök lennének, és egybeeskönnének: hogy ha valamelynek közölök valakitől bántása esnék és valami törvénytelensége, akárki lenne, őfelségétől megválva (királyt ez szép szín alatt egyelőbe exemptussá akarták tenni, hogy inkább az ő álnokságok ki ne jelönnék), vagy úr lenne, vagy az urak szolgája vóna, vagy nemes vóna, hogy azon mind fejenkint, fejük fottáig, marhájok és jószágok fottáig rajta lennének, és rajta halnának meg, mindaddig, mégnem az ő atyjokfiának igazat vennének. Mely kötelességöt Kalandosnak nevezteték. Ezt hogy miért elyen jó szín alatt hirdették vala ki, mint új dolog, tetszött vót az községnek, kit az pártosok és az új naderspán népe és az vajdához tartozók az nemesség között éjjel-nappal nagy titkon futottak, annyira, hogy csakhamar egy vagy másfél hónap alatt több háromezer nemesember gyermökénél beleadta vót magát. És nagy erős hittel egybeadták vót magokat, nem kedig csak az alávalója az nemességnek, hanem az színe, kiknek azon vajda pártosi Ártándy és Glessany vót feje, kiknek gyüleközetik Szent Jánosba, az barátok kalastromába lejelt gyűlések néha egy hetön kétször, hétfőn és péntökön, néha egyször, péntökön. És midőn többen gyűlhettek be, akkor a szentegyházba gyűltek bé, midőn kedig kevesebben gyűltek bé, akkor csak az refektóriumba gyűltek bé. Es annyira nevekedik vót naponkint ez Kalandos elyen szép szín alatt, hogy ha az Isten és az urak rejá nem gondoltanak vóna, és az hamisan lött naderspánt meg nem cserélték vóna, és az előbbinek Báthorynak meg nem adták vóna, és így le nem szállították vóna, jüvendőre nemcsak sok rendbeli úrnak lött vóna belőle nyomorúsága, de még királynak es bántására lött vóna. Mert ezt ők arra és avégre indították vót, hogy ezzel Magyarországba valahol főnemes nép lött vóna, mind az ő kötelességökbe vót vóna, hogy midőn ők látták vóna az ő kívánságoknak ideit, pénz nélköl és keresés nélköl mind pártjok, mind hadok lött vóna. De az Isten nem szömvette, az urak es eleit vették, mert nem sok idő múlva más gyűlést hirdettetének az régi szokott helyre, az Rákosra, holott mind királynak s mind az uraknak s mind az Báthory atyjafiainak, és az országbeli jámboroknak es, akiknek mindnyájoknak igön ellenök esött vala az ártatlan ember bántása, nyomorúsága, újonnan végeznének, és jámbornak, Báthorynak az elébbi helyét megadák, az hamisan belimentet belőle kivetnék. Kit még annak előtte idein Werbőczy megértött vala; amint Báthoryt Hatvanbul nagy szégyünére kiigazította vala, ő kétször nagyobb szégyenére ment vót ki Budábul, ki ha el nem ment vóna, és a Rákosra a gyűlésbe kaphatták vóna, nyilván hogy mind konconkint hánták vóna, de ő az ő életére rejá gondolt vót, és idein Budábul kiment vót, hova vajda sem jütt vót bé, ő es tartott magának; amely kedig az pártosokba ott vót es, úgy tartotta magát, mintha ott sem vót vóna. Így vették vót eleit az jámborok a királlyal ez gonosz indulatnak és mind a két álnokságnak, az hamis naderspántételnek és az Kalandosnak, így fogyattatták vót el végét. Ez elyen gonosz pártoskodás miá és indulat miá esött vót vajdátul az Sulyokoknak való tanácsadás es: hogy meg ne adnák királynak az házat (amint meg nem es adták vót, és népér sem bocsáták vót beli), es ezönközbe a jó végház emiá nagy szörtelen maradt, mind nép miá, mind élés miá, főképpen kedig por miá és álgyú miá.

Császár kedig, amint elindult vót az nagy készölettel, akit még az atyja készejtött vót, Bélay Borbást előtte királyhoz kibocsátván, lassan-lassan mindönnap előbb-előbb jű vót, az aratásnak ideit várja vót, hogy hadának inkább élést találhatott vóna, ki immár elközelgett vót. És midőn Szenderőhoz nem messze vót vóna, népét kétfelé szakasztja, az romániai hadát, két negyvenezer emberét és háromezer jancsárát Piri pasa keze alá adja, ki még atyjátul maradott vén és fővezír vót, álgyúkkal és egyéb szörszámokkal Szabács alá ereszté, hogy ő azt addig még ő Fejérvárrá érköznék, és a Száván általköltöznék, megvennije.

Mely Szabács várát annak előtte az ő eleje, az ő déd űsi, szultán Mehmeth, aki Konstancinápolyt megvette vót, és Fejérvárat es utolban megszállotta vót, és hogy azt meg nem vehette vót, hogy Magyarországra réve lehessön, kiből mindenkoron rejá törhessen, gondolta vót csináltatni, először a helyt megjártatván, és megkeresvén egy várat, kit nagy hertelen csináltatott vót, és hogy a magyarok meg ne segéthessék, és a hosszú mívről el ne verjék, hogy az tornyait és bástyáit csináltatta vót kőből, a közit-közit mind nagy erős és öreg baronaravásokbul két szörrel, kiket egy-egy ölni hosszasságú temérdök vasszegekkel szegeztetött vót egybe, és temérdök földdel tőtette vót meg, ki jóllehet hogy hamar míves vót, de hatalmas igön, erőses vót. A várat kedig kettősön csináltatta vót, kilső és belső várat csináltatott vót, azt es hamarságért, mert először csak a kilsőt csinálta vót, és hogy a kicsin vót, nem sok nép fért beli, azután más esztendőre csináltatta vót az másikat a belsőt; a kilsőnek csak négytornyú bástyát csinálhatott vót a négy szegeletin, mert az nemigön nagy vót, de az belsőnek, miért hogy nagyobb vót, az négy szegeletin es négy toronybástyát csináltatott vót, az négy oldalán es mindönfelől mindenik oldalán egy-egy tornyot rakattatott vót, és annak fölette középaránt az belső várba kilencedik tornyot rakattatott vót, ki mind az többinél nagyobb és magasb vót, temérdök kőfalokkal csináltatta vót, és azok környül szélös és mély vízárkot vettetött vót, és hogy az szabácsiaknak az fejírváriak ne árthassanak, és minduntalan ne kergethessék, az fejírváriak ellen az szabácsiaknak oltalmul és sztrásájul Havalát, kit mi Sarnónak hívunk, csináltatta vót. Mely Szabácsbul azután Magyarországnak nagy romlása esött vót, és egynehány vármegyéje teljességgel elpusztult vót: Szeröm vármegye, Valko vármegye, Baronya vármegye és Posga vármegye, és Tótországnak jó része, amint mast es Szerömbe és Valkóba sok régi elpusztult várak, várasok és szentegyházak bizonyságot tesznek róla, kiből annyi messze jártak rablani a törökök, a régi Ali bég, hogy midőn Mátyás király Újhelyt vítatta, akkoron ő ott negyvenezör embörrel költözött vót által, és hogy immár mindönött a földet elpusztította vót, és nem vót hol rablani, az Dráván Szent-Gyürgyün általköltözött vót, és ott a Dráva-parton az hajók és a rév őrzésére tízezer embert hagyott vót, a többivel az harmincezer embörrel mind Baronyán, Somogyon által ment vót, és Szala vármegyébe Haholtig, Sejtörig és Falkosig rabolt vót és égetött vót, és nagy nyereséggel, nagy békével visszatért vót, és hazament vót. Kit Mátyás király igön megbosszult vót, és azután mindenkoron nagy gondja vót rejá, hogy mi módon azt a veszedelmet eltávoztathatná, és azt a törököktül megvehetni, de tutta a jó, okos fejedelem, és gondolta, hogy ő az császár hatalma ellen nem állhatna, és olykor, midőn a török császár az ő hadát felveheti, hogy meg nem szállhatná, mert akkor ő es segétségére érköznék, és kárral, kisebbséggel kellene alúla eljünni; végezte vót magában azt, hogy olykor szállja meg, midőn török császár ingyen nem vélné, és segétségöt neki nem tehetne, azaz: télbe, midőn mennél erősb tél lehetne, hogy mind az Száva s mind az árokjai béfagynának, kire három esztendeig készölt vót mind álgyúival és egyéb szörszámivel, és három esztendeig mind az egész Mezőségön a Tiszántul Váradtul fogva mind Pestig, valahol szőcs vót vagy várason, vagy falun, mind őneki míveltek ködmenöket és keztőket nyócezer emberre valót, kit osztán ő akor a drabantoknak, akinek kevesb ruhája vót, osztott vót el, mert oly nagy télbe szállotta vót meg, hogy nemhogy hadakozni, de még egyéb dolgaért es embör nem örömest ment vóna ki házábul, hogy török császár es nemhogy szállástul féltötte vóna akorba, de ingyen nem vélte vóna. Olykor hogy mind az vizek, mint a föld erősen megfattak vót, az ő ködmenöket és a keztőket drabantinak kiosztván, ment vót rejá csak harminckétezer emberrel és tizönnyóc öreg álgyúval, ki alatt mind úrfiak közől s mind nemesek közől és az egyéb vitéz nép közől szántalan sok nép veszött vót el, kit harmincnegyednapra vött vót meg nagy munkával, midőn immár az kilső várat megvette vóna, az belsőnek es tornyait mind eltörette vóna, az törökök es csak kevesen marattak vóna meg elevenségbe, és az középső toromba szorultak vóna bé, onnét oztán hitöt kérvén, királynak az házat megadják, kit jóllehet király immár egynehány nap erővel es megvehetött vóna, de hogy hamarébb kezéhez juthasson az ház, alig várta; hogy kezébe jusson, hitöt adott vót nekiek, nem nízte, hogy sok jámbor szolgáját ölték vót meg, kibocsátja őket a torombul, kikbe immár csak kétszáz török vót eleven, kik midőn kijüttek vót az torombul, a feje-feje mind Mátyás királynál maratt vót meg, nem mertek császár eleibe menni, kiknek Mátyás király jó fizetést és jó szört tött vót, az alávalója kedig Törekországba mentek vót, kiket király Sarnóba békével késértetött vót, kibe midőn törek császárnak híre ment vót, azt mondják, hogy az szakállát fogta vót húznia bánatjába. Kit Mátyás király azontúl kőfalokkal erősen és szépön megépejtött vót. Mely alá mikor Piri pasa érközött vóna a haddal, és megszállotta vót, azt es elég szörtelen találta vót, mert ahhoz sem láttak vót az urak sem fizetéssel, sem egyéb szökséggel, jóllehet, hogy tiszttartó mind királynak s mind az uraknak megizente vót, hogy a császár hada rejá menne, és látnának hozzá mind néppel s mind porral s mind kedig éléssel, hova választottak vót kétszáz darabantot és egynehány szekér port és pénzt es, valami élést es, de igön késen, mert még csak Szerömbe es alig érkeztek vót alá, addig Piri pasa a várat megvette vót, kibe akkoron vót tiszttartó vagy bán Thorma András, ki értvén, hogy a had rejá jünne, ötszázadmagával szorul beli, kire Piri pasa rejá szállja a várat, és tizenöt nap éjjel-nappal törette és ostromlatta vót, és midőn immár a várban az nép es megfogyatkozott vót, az por es teljességgel elfogyott vót, nem vót mivel csak egyször es immár lőniük, és a török mind a kilső várat megvette vóna, a belsőbe es ostrommal bément vóna, a jámbor tiszttartó az ő hitinek és tisztösségének az jámbor vitézökkel, akikkel benne vót, eleget akart tenni, halálával akarta a házat megadni, ami kevesen vót immár benne, egybeöti magát, és a vár piacára, a törökökre rejá öt, és mindaddig vítt a törökökkel, még egyetlen egy fennállott bennök, és mind egyig levágatták benne magokat, a törökökben es nem keveset vágtak vót le. És tizönhetednap úgy veszik meg a jó végházat, kit a régi, jámbor fejedelem nagy sok jámbor halálával és munkával vött vót meg, az utána való fejedelmek nagy szörtelenséggel és hozzálátatlansággal vesztöttek vót el, ki az országnak nem kicsin ótalmára vót.

Más rendbeli hadának parancsolt vót császár az zvonniki szancsáknak, hogy ő onnét Zvonnikbul készejtene a Drinán sajkákat és öreg hajókat és hídnak való fát és deszkát, és ereszteni alá a Drinán a Szávára, hogy lenne segétség a Száván a hídcsinálásnak és az Szabács megvételének, ki úgy tött vót: húsz sajkát készejtött vót és egynehány öreg hajót, rakvákat deszkákkal és egyéb hídhoz való szörszámokkal, és úgy bocsátta vót alá a Száva vizire, melyek midőn Szentdömetörre és Nothiaira érköztek vót alá, az ottvalók a szegény néppel rejá ötöttek vót, és a két ellenbeli várbul lövéssel annyi kárt tettek vót bennük, hogy az sajkákban is mind emberüstöl három sillyedt vót az Szávába, az öreg hajóknak kedig az szörszámmal csak fele is alig ment vót el; a gonosz urak hozzá nem látása miatt löttek ezek mindenek, mert csak akkor szörzettek vóna oda Szentdömötörre csak öt sajkát, azokba a török sajkákba és hajókba és az hídnak való szörszámba csak egy sem ment vóna alá, a török es megrémölt vóna rajta, az Szabács megszállására sem vót vóna vizi erők, az híd csináláshoz kedig semminemő szörszámok és segétségök nem vót vóna, netalántán az hidat meg nem csinálhatták vóna, császár es Magyarország felől Szerömből Fejírvárat meg nem szállhatta vóna, és netalám meg sem vehette vóna, Szerőmben es annyi romlást nem tehetött vóna.

Más avagy harmadrendbeli hadának es parancsolt vót az boznai pasának, az hercegovinai és orbonazországi szancsákokkal egyetömbe, hogy ők mindön népökkel Boznábul az Száván általköltöznének, és Magyarország felől az király országán az magyarok rémölésére őhozzá Szerömbe, Fejírvár alá rabolással, égetéssel, amivel nagyobbal lehetne, úgy mennének, kik az császár parancsolatja szörint költöztek vót által a Száván Gredistye réven tizönhétezer emberrel, Posgának egy részén és Valkónak és Szeröm vármegyéknek a közepén általmenvén, nagy égetéssel és rabolással mentek vót Fejírvár alá császárhoz; azoknak es békével való alámentök nem egyéb miá lött, hanem mind az urak tunyasága és hozzá való nem látása miatt esők, kik ennek mindennek kinnyen eleit vehették vóna, ha tudtak vóna és akartak vóna rejá gondolni, mert az török ebbeli szándékának mindennek idein végére mentek vót, és megértötték vót, kit őnekik és királynak az végekbe lakó vitézlő népek Jajcábul és az egyéb végvárakbul, Posgábul es a király szolgái idein megizenték vót, a prebégök es és rabok bizonnyal meghozták vót, hogy idein rejá gondolhattak vóna, ha akartak vóna; és ha többet nem kölhettek vóna es, csak szörzöttek vóna hatezer embert, bár csak háromezer lovagot költek vóna egy főemberrel, kihez képest a nép feltámadott vóna, csak azon két vármegyébe jó népnek többnek tehették vóna szörit négy- vagy ötezer embernél, lovagnak és gyalognak, kivel, ha akarták vóna, a Száván akár által se bocsátták vóna, vagy ha általbocsátták vóna es, csak állottak vóna valahol egyerősen, akár csak Dejákónál az Jelsava erdein, holott midőn azon ment a törek, csak őmagoktul gyűltek vót az szegény parasztság vagy nyócszázan egybe, és ott az erdőn, a hadnak a közepére reáötöttek vót, és többet ezer töröknél öltek vót meg, mind az egész had sem állhat vót ellenek az erős gyüpön és a sok víz között, és ha zsákmánnak nem estek vóna, mint efféle fejetlen gyülevész nép, netalántán csak azon nyócszáz pór felét a hadnak megverte vóna, marhának, lovaknak és egyéb szörszámnak számtalan sokságát nyerték vót, mely hadat ha akkor ott megvertek vóna, a császár hadában es nem kicsin rémölést ejtöttek vóna, de midőn látta vóna a császár hada, hogy elyen keves nép annyi földön általjütt vóna békével és nagy nyereséggel, az egész had megbátorodott vót belőle.

Annak okáért midőn immár császár es az ő hadával Fejérvár alá jutott vóna, és az Száva vizin által a hidat megcsináltatta vóna, Piri pasa es érközik hozzá örömmel és jó hírrel, hogy Szabács várát megvette vóna; császár mindjárást az Száván általköltezik minden hadával, akivel ő vót, hogy Magyarország felől es megszállja, mert onnét jobban törhetné, Piri pasát kedig azon haddal és azon jancsárokkal, akikkel Szabácsot megvette vót, onnét Törökország felől hagyá, mind kedig azon öreg álgyúkkal, és Fejérvárat mindkét felől nagy erősen megszállja, és töretni kezdi, kiből mind a két Sulyok, hallván, hogy császár közelgetne, kimentek vót, és a várasbeli polgárokban es az kazdaga és a véne az több benne megmaradt polgárok feleségével kimentek vót, maradt vót benne csak a két vicebán, az udvarbíróval és a kevés szolgáló néppel és drabanttal, az várasbeli polgárok nélköl és egy kevés szerömi parasztnép nélköl, kiket a bánok hívattak vót bé hozzájok segítségeül, kevessé vótak többen hétszáz embernél benne szolgáló nép, oly nagy házba és várasba, és olyan nagy ellenség ellen, egy törek császár ellen, ki többel jütt vót rejá háromszor százezör embörnél, és az idő alatt nemcsak Fejírvárat vítatta, hanem egy munkával egyszörsmind kettőt Fejírvárat és Zemlínt, kiben tiszttartó vót egy jámbor régi, hírös, vitéz embör, Szkoblith Markó csak negyedfélszázad magával, annak es nagyobb része mind a várasbeli nép vót, kit ha jó szörrel megtakarítottak vóna mind néppel, álgyúval, porral, éléssel, nem vehették vóna meg talám fél esztendeig es, vagy ugyan meg sem vehették vóna, kiből annyiat használtak az fejírváriaknak, hogy még azt meg nem vették, addig Fejírvárat az lövés miá, akit belőle míveltek, soha jómódon és közel meg nem szállhatták, maga három taracknál, ki jó vót vóna, benne nem vót, ha kedig jobb szörrel vótak vóna benne és jobb álgyúkkal, hinnivaló dolog, hogy még csak úgy sem hatták vóna megszállani. Annak okáért császár erősen vítatta és törette éjjel-nappal, hogy azt megvehesse, és abbul az ellenségöt kivethesse, hogy abbul az tábornak ne árthassanak. És midőn immár a sok lövéssel és ostromlásokkal mind az népet s mind az port belőle elfogyatta vóna, kilencednapra hogy megszállatta vót, nagy ostromot tétet rejá, minden hadának nagyobb részét rejá indította vót, ki ellen nem állhattak a bennevalók, hogy bé ne eresztötték vóna őket a törésen, hanem nagy viadallal a várba bészaladnak, szintín a vár piacára. Kit midőn meglátott vót Szkoblith Markó, ami kevesen benne vót még, mintegy száz embörrel egybeöti magát, és nagy biztatásokkal az ő népét biztatva rejájok öt, és mindaddig vítt velök, még csak egy fennállott bennök. A törökben három vagy négy annyi es hullott el, mint az magyarba, de végre a sokaság a keveset elnyomja, és mind egyig levágják őket, addig magokat meg nem adták még elevenségbe lehettek. Ő maga pedig Szkoblith Markó víttába sok sebbe esik, annyira, hogy holtelevenöl vonzják ki az vár piacárul, hogy ingyen sem szólhatott; de oztán az törökök az sátorba vízzel mivel és legyezéssel megélesztik, annyira, hogy szólani fog. Oztán megmondják császárnak, hogy annyira megéledött, hogy immár szólhatna, de azért meg nem élhetne, mert halálos sebek vónának rajta. Miért hogy annak előtte es őneki a törököknél nagy híre vót az ő vitézségeért, oztán hogy ott es Zemlyénbe olyan emberöl tartotta vót magát, császár meg akarta látni szömélyét, mert sok török holt vót annak előtte az ő keze miá meg, eleibe vitette vót, és kérdette, miért nem adta meg neki az házat, mire tött az ő népében es kárt, magát es miért vesztötte el? Ha megadta vóna, ő es élt vóna, annak fölötte őnála nagy uraságot nyert vóna. Azt mondják, hogy felelte vót, amint mondhatta: Én a házat nem császártul tartottam, hanem a magyari királytul, annak esköttem vót megtartani a házat, nem császárnak; azt mast sem bánom, hogy akkor meg nem adtam neki a házat, hanem azt bánom, hogy engömet elevenön vontak ki belőle. Császárnak hogy megmondják ez elyen kemény választételét, megharagszik rajta: egy, hogy elyen kemény választ es tött vót az ő izenetére; más: hogy sok népet, mind jancsárt, mind lovag rendön való törököket, jeleseket vesztett vót el a várbul; harmad: hogy a magyarokat rettentse vele, hogy amely várat jüvendőre megszállana és kéretne, féltökbe inkább megadnák, meghagyá, hogy mindjárást az elefántnak vetnék, azzal öletnék meg. Vót kedig akkor császárral két öreg elefánt, kinek az igyekének az két agyarára vagy mondjam fogára két ahhoz csinált szablyát kötnek, és az oktalan belluát megbúsítják, hogy inkább vagdalja és szaggassa, és megkötözve mindkét lábát, nekivetik, amaz a bellua az orrával felvetötte, és a két szablyás agyarával fogta el, mindaddig felhánta és vagdalta vót. Így lött az jámbor tiszttartó vitéz embörnek mind halála, mind mártíromsága.

Császár ezt megmívelvén és elvégezvén, Zemlint meghagyá, hogy tőből kitörjék, jelesben az várát, Fejérvárat kedig szabadobban és erősben szállja meg, hogy nem annak előtte, és mindkét felől erősen fogja töretni, és mind vízről szárazrul ostromlatni. És midőn látta vóna, hogy a töréssel nem annyiat árthat neki (mert igön temérdök fala vót), ásatni kezdi két helyen, és midőn a két helyen a falt porral felvettette vóna, mind az egész hadat ostromnak bocsátja, de miért hogy még az várbeli népbe nem sok kár lött vót, a törést erősen állották, és jóllehet, hogy nem kevés vérük hullásával és halálokkal lőtt, de azért az ellenséget bé nem hagyják jűni. Mely ostrom reggöltül fogva mind estig tartott a töröknek nem kicsin veszedelmével. Mely ostromra császárt ő magát mondják, hogy nógatta vóna a népet, de az éj es elérközvén, azt es látván, hogy nem tehetnének semmit a várasnak, népét császár hátrahívatja, és megszámláltatja császár, mennyi nép veszött vóna el aznap az ostromon, úgy találták vót, hogy ötezör emböre veszött vóna el az első ostromon, kin császár megbúsulván, annál inkább kezdi mind töretni és mind vítatni mindönfelöl mind várasát, mind várát. És minduntalan ostromlatván az benne való népet (ki anélköl es keves vót) naponként mind fogyatton-fogyatta, porokat, golóbisokat azonképpen. És midőn a várasnak a mező felől való falát többire mind letörette vóna, és a benne valók nem győzték vóna sem tőteni, sem vót vóna mivel betataraznik, fájok es arra való elfogyott vóna, nyitva marad a törés, kire esmeg újonnan császár minden hadát ostromnak bocsátja, kire nemcsak közhadát bocsátotta vót, hanem egynehány beglerbeget és sok szancsákot, kik ellen az szegény kevés magyar, amég őtőlök lehetett, erősen oltalmazták a törést. De végre olyan nagy nyílást és törést a kevés nép a sokság ellen nem oltalmazhatott, végre a sokság őket elnyomja, a várast nekiek kelletik engednik mind a két félnek nem kevés vére hullásával, de a török a várasba mindönfelöl a sok törésen bészaladván, mind kalastromot, egyházat és várasbeli házakat elfoglalták, és az sok törökkel megrakodott vót, kiből a kevés magyart lassan-lassan mind beljebb-beljebb szorítják vót mindannyira, hogy mind az egész várasbul kikergetik, és a magyarokat mind a várba szorítják. A várast császár övéjé tevén, mind az egész várast néppel megtölti, és álgyúkat vonyat bé, hogy onnét es a várasbul a várat töresse. Mely várasbul a vízvárat es nem nagy munkával megveszi, a bennevalókba nem sok szaladhatott vót a felső várba, ugyanottan mind levágták vót őket. A várat oztán mindönfelől erősen fogja vítatni és töretni, és minduntalan ostromlatni, hogy csak inkább a bennevalók fáradjanak és fogyatkozzanak, de azért a várbeliek minden ostrom ellen nagy emberséggel magokat megtartván, az törést mindenkoron megállották és oltalmazták, jóllehet nem kevés emberhalállal. A két vicebán az egyik részét a népnek felével a várnak őrzette (?), a másik azonképpen a másik részét a népnek megint felével őrzötték a várat. Látván császár azt, hogy afféle aprólék ostromlásokkal nem tehetne semmit neki, végezi azt magában, hogy úgy es megkésértse, hogy valahol mi népe vagyon, egyszörsmind nekibocsássa, és úgy ostromlassa, hogy vagy úgy megvehesse, kire mind urakat és minden rendbeli népét reája őzi, és önnenmaga fogta vót a népet rejá verni és biztatni, melyen annyi szántalan nép vót, hogy úgy bamlották vót el az egész várat mindönfelől, hogy egyebet a várba semit ki nem láthattál vóna a tetejénél, ami szántalan nép ostromlotta. De azért az magyarok es, noha kevesen vótak, de látván az utolsó veszedelmet, mind éltöket, hótokat egybetevén, erősen oltalmazták mind a törést, mind a fokot, annyira, hogy jóllehet a nagy erő és a sokság egynehányszor a törésen bément szintín a vár piacára, de mindenkor a szegény magyarok a törököket nagy szégyenökre, sok szántalant bennek levágván, belőle kivágták. Aznap és mind napestig az ostrom tartott vót, és midőn a várbul a töröket mindönfelől kiverték vóna, az ostromrul es tisztán elverték és kergették vót őket szántalan sok törek halálával, nemcsak köznépével, de sok törek urakéval es, de azért ők es a várbeliek nem keves ember halálával, főembörökével es mívelték vót azt. Mert őközőlök es az egyéb főnép közül az udvarbíró és az egyik vicebán Móré János elveszett vót. Látván azt a császár, hogy azzal sem tehetött vóna semmit neki, és nemhogy ártott vóna az várbelieknek, de sőt inkább szívet adott vóna nekiek, rajta igön elbúsul, annyira, hogy búsultába sírnia fogott vót, és őhozzá képöst akik látták, és csak hallották es, hogy a császár sírt vóna, mind az egész hadban sírtanak, mert annak a népnek a törvénye és szokása, hogy midőn látják vagy hallják fejedelmöket sírnia, úgy kell, hogy ők es mindnyájan sírjanak, egymást rejá ingörlvén: sírj, atyámfia, te es, mert a császár es sírt. Ezönképpen császár látván, hogy ennyi vítatással és ostromlással és töretéssel semmit neki nem tehetött vóna, és annyi szántalan népe alatta elveszött vóna, kinek summája több volt sokkal negyvenezer embernél, azt es látja vót, hogy az ő népét immár az ostromra semmiképpen nem verhetni, és hogy annyi ideig amég alatta vót, kinek immár harmichatod napja vót, hogy megszállotta vót, mindönnel megkésértötte vóna, amivel meg kellött késérteni, de mind hejába lött vóna, és mindazzal sem vehette vóna meg, gondolta azt es, hogy a várast mennyi nagy mukával és népe halálaval vette vóna meg, a várat, ki a várasnál tizször es erősb vóna, lehetetlen vóna megvenni: eltekéli magában, hogy elmenjen alúla, és hejába ne veszesse népét alatta. Mondják, hogy azt mondta vóna, hogy nem hejába vallott vóna mind kárt s mind kisebbségöt, mert nem gondolt vóna az ő déd ősi szultán Mehmet átkjával, ki midőn negyven nap vítatta vóna, és nemcsak hogy meg nem vehette vóna, de még szégyünével, kárával és magának megsebösölésével, kit az ő népe holtelevenöl vittek vót el alúla, és ott elvesztvén mind fővezírit, mind ágyúit, mind jancsárit és minden táborát, megátkozta vót, hogy valamely császár aztán rejá menne, és megszállaná, átokba lenne Istentől és az ő profétáiktul: hogy nem egyéb verte vóna meg, hanem az átok, az Isten és a profétáknak haragja. Meghagyá, hogy azon éjjel mind elvonják alúla az álgyúkat, ó nem akarná hejába több népét alatta elveszteni; és mindjárást az álgyúkat az törökök alúla el fogják vonni, még ugyan estönnen, kit az szegény kevés megmaradt magyar örömmel nézik vót, hogy elkészölnek vót alúla, mert alig várják vót, hogy megszabadulhassanak; ki alul császár bizonnyal és mindön kétség nélköl harmadnapra elment vóna, ha egy gonosz embörbe az ördög belije nem bútt vóna és nem ingerlette vóna az árultatásra, mind annak a végháznak s mind az országnak és a körösztyénségnek veszedelmére, egy fő legént, Morgay Jánost, kinek annyi böcsöleti vót a fejírváriaknál, hogy a két vicebán után és az udvarbíró után másodszemélynek tartották, régi szolga es vót Fejírváratt, kihoz mind a főbán s mind a vicebánok nem kölömben biztanak, mint ő magokba, kit mindenkor hívnek véltenek, midőn dolgokat vele közlötték, mert jó nemessége es volt. Ki midőn látta vóna a törökök szándékát, hogy el akarnának alúla szállani, és elkészölnének alúla, látván azt es, hogy ott benn immár mind népök elfogyatkozott vóna, s mind porok s mind élésök, hogy ha el nem hadnák az vár szállását, hogy negyednapig vagy ötödig általánfogva megvehetnék – mert immár annyira elfogyatkoztak vót benne, hogy ő magok, kik sebösök nem vótanak vóna, és kik még fegyvert vehettek vóna, alig vótak négyszázan, azok es mind fáradtak, porok kedig kétmázsányi alig vót, vizök a csatornábul teljességgel kifogyott vót, élésök valami régi fölt kölesnél egyéb nem vót, a fő nép közőlök mind kiholt vót, hanem vót az vicebánnak, Oláh Balaskónak, még egy hordóba egy kevés maradék bora, kit csak az betegöknek és az sebösöknek tartottak, ő magok a csatorna fenekéről ami kevés sáros vizet kaphattak, nagy szőken azt es – ezöket Morgay János mindönöket igaz ugyan jól értött és tudott, mint szintín ő maga a vicebán, gondolta vót azt magában, hogy ő magának nagy uraságot nyerhetne, ha ő kiszöknék császárhoz, és császárnak ezeket megmondaná, hogy az ő tanácsábul Fejírvárat megvehetni. Az gondolatot téteménnyel es bételjesíti, mert mindjárást az törésre megyen, és onnét aláfutamik az törökök közí (kinek igön kinnyű vót kiszökni, mert senki őtet attul nem tiltotta, hogy a törésre ki ne menne, kihoz senki nem tudott vóna semmi gonoszt vélni). A törökök látván olyan főembert kiszökni közikbe, nagy örömmel császárhoz viszik, mert ő maga es azt mondotta nekik: vigyötek engömet császárhoz, mert ő magának akarom megmondani amiért jüttem. És midőn császárhoz vitték vóna, a császárnak azt mondotta vót: Hatalmas császár, azért jüttem tefölségödhoz, ím, látom, hogy el akarsz Fejérvár alúl menni, midőn immár többire megvetted, miért mégy el, ne menj el, ha harmad- vagy negyednapig tejed nem leszön, fejemmel érjem meg. Meg kell adnik, mert igön elkevesedtek benne, a fő-fő nép mind elveszett, négyszáz ember alig vagyon benne, az es mind elfáradt, élés es semmi sincs benne, vizök es elfogyatkozott, porok es, ami alig vagyon benne, hogy csak egy ostromot érnének meg vele. Azért töresse tefölségöd a vízvár felöl, onnét a fala es vékony, könnyebben es ostromlhatják, nem tehetnek egyebet, ha éltöket szeretik, meg kell adnik, ha meg nem adnák es, meg nem tarthatják, megvehetöd tőlök. Császár azt nagy örömmel hallja, és Morgayt két aranyas ruhával, egy szkuffiával, egy lóval és sok pénzzel megajándékozja. És az álgyúkat megint helyre hagyja vonni, akiket immár elvontak vót alúla, a vízvár felől es, ahonnét Morgay mondta vót, az álgyúkat alája vonatja. Az szegény magyarok, akik a várba vótak, mind a vicebánnal egyetömbe látván az Morgay kiszökését és az álgyúk visszahozását, és a vízvár felől való szándékot es, mindnyájan eliednek, mert tudták, hogy az áruló mindent megmondott vóna, valamint a várba vónának, és lehetetlen vóna immár, hogy ő magukat megoltalmazhatnáják, mondják, hogy Oláh Balás azt mondta vóna: Atyémfiai, vitézek, immár minden ember csak az Istennek ajánlja lelkét, mert az áruló, látjátok, elárula bennönk, de azért, atyémfiai, legyünk embörök, tisztösségönkkel öttük eddig a kinyeret, tisztösségönkre haljunk meg es, a mi hitönk mellett, még mibennönk véget tesznek, addig, ha mi embörök leszönk, sok pogánnak kell elesni. Császár a várat újonnan mindönfelöl kezdi, legfeljebb kedig a vízvár felől, ahonnét legerőtlenb vót, és csakhamar onnét a falát mind földig lerontatja (mint kinek vékony fala volt), és mindjárást hadat ostromhoz bocsátja; a szegény magyarok, amint elvégezték vót, hogy halálokkal adják meg a várat, nagy embörséggel megtartják aznap es a várat mind annyi nép ellen es és olyan erős ostrom ellen, mely ostromon sok töröknek lött halála, őközőlök es nem kevés hal meg, és sok esik sebbe bennök; ami keves porok vót es, többire mind elfogy, csak egy igön kevés marad benne. A törökök az ostromrul, látván, hogy nem hagyják magokat mindhalálig es a magyarok, elállnak, császár Morgayt hozzá hívatja, mond neki: Mi dolog, hogy igen tartják magokat, többen vadnak annál, hogynem te mondottad, és porokat es, amint látjok, nem kémélik, több vagyon, hogynem te mondottad. Morgay császárnak azt mondotta vót: Meghigye tefelségöd, hogy nincs kölömben, hanem amint én mondottam, de az Oláh Balás, a vicebán egy keményszívő ember, ami kevesen vele vadnak a várban, jó legényük, halálig nem akarnák magokat megadni, mert félnek attul, hogy ett kinn es levágnák őket, inkább akarnak ott benn kezökön meghalni, hogynem ett kinn vágják le őket; de ha tefelségödnek tetszik, hadd menjek hozzájok egy főemberével tefelségednek, hadd szóljak velök, ha tefelségöd biztatja őket, hogy mind fejükkel és marhájokkal békével bocsátja őket Magyarországba, talám megadják. Császárnak az ő szava tetszik, mert anélköl es minduntalan kiátották és kérték tőlök a várat, a népkárt császár igön szánta, aki az ő népébe leszön vót naponként. Elbocsátja Morgayt egy fő törökkel, nagy sok ígírettel és fogadásokkal, hogy nemcsak békével őket ki bocsátaná marhájokkal, fejükkel, de még meg es ajándékozná őket az ő császári méltóságához képest. Amazok elmennek, és hitöt kezdnek kiátani, hogy szólhatnának Oláh Balással egynehány szót. Oláh Balás meg akarván érteni, micsoda beszédök vóna vele, hogy a törés mellé jünnének, és ott a törésön szömbe leszön velök. A császár izenetét és fogadását azok neki és mind az vitézöknek megbeszélik, hogy ha megadná a várat, akik megakarnának nála maradni, mind urrá tenné őket, akik kedig ki akarnának menni, azokat az ő méltóságához képest megajándékozná, és mind fejükkel, marhájokkal, nagy erős hitre fogadván az ő törvényök szörint, hogy mind békével eresztené őket; ő magoktul es kedig mind Morgay s mind az török sok kölöm-kölömféle szókkal, hogy ígíretökkel hol az ő veszedelmöket eleibe hányván, intik vót, mondván: kár vóna nekik, olyan vitéznek meghalni hejába; ki mi jutalmat adna nekiek? Nem eleget míveltek vóna-e az ő tisztösségök mellett, hogy többire mind elölették vóna magokat, és csak egy igön kevesen maradtak vóna meg immár, és mind poroknak, golóbisoknak, élésöknek, vizöknek fogytáig tartották vóna magokat, kit ő maga Morgay János szintin úgy tudna, mint ő maga Oláh Balás, mihoz képöst tartoznának, ő magok csak egy igön kevesen vónának, azok es mind elfáradtak, és sok közölök elsebösödett, a vár falát mindenfelől letörték vóna, élésök semmi benne nem vóna, porok, golóbisok elfogyott vóna, vizök es elfogyatkozott vóna: elég vóna az ő tisztösségöknek. Nem jobb vóna, hogy immár e kevesen akik megmaradtak, élnének, és az ő jó hírökkel-nevökkel élnének, és tisztölködnének, vennék a császár kegyelmességét és ajándékát, látnák azt, mit mívelt vóna ővele. Morgayval, mutogatván magán az aranyos bársonyokat, ezistös pártaövet és fejibe az szkuffiát, kit mind magára rakott vót, és azonképpen mind pénzét, akit császár adott vót, jó lovát, előtte beszélvén kérködött vele, hogy csak inkább rejá hozhatta vóna őket, hogy a várat megadták vóna. De Oláh Balás, ki mind az több jámborral egyetömbe, akikkel még ugyan vót, eltekélötte vót, hogy ha lehetségös, inkább benne meghaljanak, hogyne nekik a várat megadnák, a választ tette vót Morgaynak: Te nem jámborul cseleködtél, elárulád mind Istenödet mind hitödet, mind kedig minket. Mink es olyan árulójá akarsz-e tennöd, mint te vagy? Mondd meg az császárnak: hogy nem ő adta énneköm Fejírvárat, hanem a magyari király. Én őneki esköttem, hogy halálig senkinek meg nem adom, hanem neki tartom. Azért még mi bennönk csak egy fennáll, soha addig meg nem adjuk, de még megveszik tőlünk, sok tar fűnek kell addig elesni. A török es aki vele vót Morgayval, az es mindönképpen intötte őket, hogy ne akarnák magokat elveszteni, adnák meg a császárnak a házat, látnák, hogy nem tarthatnák, mit használnának az magok halálával, nem jobb-e hogy élnének? Tisztösségöknek és az jó híröknek nevöknek eleget tettek vóna, jobb hogy az hatalmas császár őket mind fejönkint megajándékozza, és békével, aki közőlök ki akarna menni, kibocsássa, akik kedig a hatalmas császár kenyerét akarnák önni, azoknak nagy thimarokat és uleffet adna, kár vóna olyan vitéz népnek elveszni. Morgay János esmeg újonnan kérni és inteni meg nem szönik, mondván: Mit használtok, hogy engem szidalmaztok, jobb vóna, hogy szót fogadnátok, ne vesznetök el, én a ti jótokra szólnék. Mert tudom, mint vattok benne. A császár hatalmassága ellen meg nem állhattok. Miért akarjátok vesztötöket? Ki segejt meg bennetök? Én es tudnám mint igaz ti, kihoz való biztotokba akartok meghalni. Minek mívelné ezt a császár tiveletek, mert jól tudja, hogy anélköl es megveheti titöletek, hanem én könyürgöttem az hatalmas császárnak, hogy ne vesztene el bennetök, kegyelmezne meg. A császár az én kenyergésömre mívelte ezt, azért fogadjatok szót. Oláh Balásnak es mond: Tudod, Balás uram, hogy én tekegyelmednek mindenkoron jó barátja vótam, mast es a vónék, nem akarnám veszedelmödet, mit használsz vele, hogy mind magadat s mind a sok jámbor vitézt elveszessed; császárnak csak immár egy ostroma ellen sem állhattok, csak egy sem marad bennetök. Oláh Balás megint a választ teszi neki: Nem szökség erről szólanod, mert énneköm annyiat nem ígérhetsz, sem ijeszthetsz úgy, hogy soha halálig a házat mi megadjok. Látván azok azt, hogy eltekélötték vóna magokba, hogy benne halnának meg, és nem akarnák megadni semmiképpen a várat, császárhoz mennek, és neki megmondják aminemő választ attak vóna, hogy soha kölömben a házat meg nem akarnák adni, hanem hogy mind benne elébb meghalnának. Kin a császár erősen megbúsul, és meghagyja, hogy esmeg lőnék erősen, és hótakelvére minden ember ostromhoz készölne, és vagy mindnyájan elvesznének vagy megvennék. Az lövés mindenfelől meglévén, hótakelvére császár az ostromot rejá bocsátja, amennél nagyobbat és erősbet lehetött; a magyarok es, kiknek az Úr Isten után a halálnál egyéb reménységök semmi immár nem vót, kik igön kevesen es vótanak, azok es mind elfáradtak, töröttenek, porok es kedig igen kevés vót, és csak annyi sem vót, kevel csak egyfelől való ostromra megérték vóna. De mindazáltal nem gondolván sem keves vótokkal, sem a pornak fogyatkozásával, mint jó köresztyének, kik az ő hitök mellett és tisztösségök mellett a halált eltekélették vót, az ostrom ellen erősen tartották magokat, mind a két félnek nem kevés halálával; de miért hogy az török ereje nagy vót, ki mind újulton-újult, a magyar kedig mind fotton-fogyott, porok es, ami keves vót, az es teljességgel elfogyatkozott vót, a törést, aki az vízvár felöl vót, kit mindaddig még porokba tartott, erősen tartottak vót, nem tehetnek egyebet az nagy erő ellen, hátra kelletik lépniük, ami kevesen megmaradtak vót a törésen, azok es többire megsebösedvén, mely törésön a törökök egynehányszor béötöttek, de az magyarok őket sokszor onnét kivágták, végezetre oztán az törököknek sokasága miá, az ő fogyatkozások miá, és az Oláh Balás megsebösülyése miá, ki nyíllövés miatt megsebösült vót, a vár piacárul el kelletik állaniok, kin sok ideig víttak vót; hol ők nyomták el a törököket, hol a török őket, és csak a két toronyba állnak bé a török előtt, az Nebojszába és a Kapunál való toronyba, és amely rendházak a két torony között vótak, és onnét immár sem álgyú-, sem puskalövéssel, sem kézívlövéssel oltalmazhatták magokat, kiknek sem porok, sem nyiljok nem vót, mindönből kifottak vót, hanem csak hagyigálással, kövel, fával és az apró kősóval (akit kamarasónak szoktak hívnia), azzal oltalmazták magokat. És afféle hagyigálásokkal a két toronybul és a palotábul es nemcsak megoltalmazták magokat, de még a törököt es a piacrul kiverték vót, kik, az éj es elérközvén, az hagyigálást es nem állhatván, az ostromrul elállnak, és táborokba mennek, kin a császár igön elcsudálkozik, hogy olyan igön elromlott várat oly kevés megfáradt néptől olyan erős ostrommal meg nem vehetött vóna. Morgay Jánost hozzá hívatja, és azt mondta neki: Mi dolog ez, hogy ezök így tartják magokat? Amint te mondtad vala, hogy kevesen vadnak, porok es kevés vagyon, élésök es immár elfogyott vóna, ha az úgy vót vóna, ezök így nem tarthatnák magokat elyen elromlott várba. Morgay azt felelte vót a császárnak: Amit én mondtam te felségödnek, hatalmas császár, az mind úgy vagyon, de ennek ez oka, hogy ígyen tartják magokat, hogy ezek eltekélötték magokba, hogy mindnyájan benne haljanak meg, mert attul félnek, hogy ha kijünnének es, ennyi sok ember halálaért, amennyi ember őmiattok megholt, hogy ett kinn es levágják őket érette. De ha tetszik tefelségödnek, hadd menjek még es egyszer hozzájok, szóljak velök, tefelséged legyen kegyelmes nekiek, talám meggondolták magokat, és ennyi sok gonosz után akit szömvedtek, talám megadják a várat felségödnek.

Császár, ki a várat es csak alig várja vót, hogy kezéhoz kelhetne, az ő népének es szánja vót olyan nagy veszedelmét, a sok emberhalálnak véget akart vóna vetni, a Morgay szavára kinnyen rejá hajol, és azon elébbi fő törököt mellé adván, és sok erős fogadásokat nekik tevén, elbocsátja őket. Kik a várhoz jutván és hitöt kérvén, a törésen a vár piacára mennek bé, és amint annak előtte, azonképpen kezdik mind Oláh Balást s mind a több fő népet inteni a vár megadására, sokat es fogadván, sokkal es ijesztvén, mondván nekik: látjátok immár, hogy tovább nem tarthatjátok, többire mind elöltenek bennetök, kivel tartjátok meg? Nem látjok-e mi magunk es jól? Ne veszessétök el magatokat, vagy immár ami kevesen megmaradtatok, adjátok meg immár ez palotát és e két tornyot a hatalmas császárnak, ne rontassátok el vagy e két tornyot magatokkal egyetömbe; a császár azon megeskött, hogy békével kibocsátat mindnyájatokat, valahová akartok menni, megajándékozva, mi könyergöttünk érettetök a hatalmas császárnak, és úgy kegyelmezött meg a hatalmas császár, mert ha meg nem adjátok, esköszönk erre, hogy hónap sem ti, sem e két torony nem leszen, mind tiveletök egyetömbe mindkettőt tőből a hatalmas császár kitöreti; nem jobb-e, hogy még éljetek, és tovább es a ti urotoknak szolgáljatok? Ezt hallván akik Oláh Balással valának, kiknek immár minden reménységök mindön otalomtul elkölt vót, sem néphoz való bizodalmok nem vót, mert annak a dereka és a java immár mind elveszött vót, sem a vár erősségébe, kit immár mindönfelöl elrontottak vót, sem élésökbe, ki immár minden rendbeli, mind ennivaló s mind innyavaló teljességgel elfogyott vót, sem porokba, ki az es teljességgel elfogyott vót, sem az ő magok erejibe, kik immár mindönöstől elfáradtak vót, és többire el es sebösödtek vót, az emböri természetből kívánván az tovább való életöt, Oláh Balást inteni és kérni kezdik, hogy állana hozzá a császár akaratjához, látná, hogy nem képös vóna sem megmaradhatnik, sem kedig a házat megtartanik, holott mindönből kifottak vóna, és megfosztattak vóna, mert látná azt es, hogy mind el es sebösödtek, el es fáradtak vóna, ha akarnák, sem víhatnának. Mondják, hogy Oláh Balás (amint nagyszívő ember es vót), azonképpen az utolsó szükségben es ez ígybe tekéletös vót, a vele valóknak azt mondotta vót: Ne, atyémfiai, vitézök, ha ekédig tisztösségönkre míveltönk mindent, mast es e végezetit végezzök tisztösségönkre el; nem jobb-e nekönk immár ett tisztösségönkre meghalnunk, hogynem szégyenönkre ott kinn élnönk, holott még a gyermök es ujjal mutasson bennönk, és azt mondják: amhol az árulók, akik a jó Fejérvárat török császárnak megadták. Nem minden ember érti az mi szökségönket, hogy itt vagyunk; nem azt fogják mondani, hogy szökség miá adtuk meg a várat, hanem az mi embörtelenségönk miá. Azért atyámfiai, ne adjuk meg, hanem haljunk meg itt mindnyájan együtt meg. Ím, én sebös vagyok, de hónap, ha akarjátok, jertök utánam, össönk ki rejájok, és még csak egy fennáll bennönk, mindaddig vívjunk velök. De a több velevalónak az ő tanácsa és szándéka nem tetszött. Azon előbbi megadásra kezdik szorgalmaztatni. Ki midőn látta vóna, hogy az ő szava semmit nem fogna, és a vóna akaratjok mindnyájoknak, hogy megadnák a várat, mond Morgaynak és a töröknek, a torony ablakárul szólván velök ezt mondta vót: Ha a császár fogadása erős vóna, és őnekik császár erős hitlevelet adna, aminemőt ők kívánnának, hát megadnák a házat. És fogadná az ő császári beszédére és hitére, és mind a pasákéra és mindön rendbeli népének hitére, hogy őket mindnyájokat, kicsint, nagyot békével kieresztené, és békével kihadná mennik Magyarországba, és sem marhájokba, sem szömélyökbe meg nem bántaná, és mezőn való hadakozó fegyverekkel, szablyájokkal, paizsokkal, sisakokkal és páncélokkal elhadná mennik, és amég a török közől kitisztulnának, az ő népével elkésérteni őket; ha ezökbe mindönekbe erősen megbizonyosodnának császár levele által, hát elyen ok alatt a házat megadnák; ha kedig elyen fogadás nem lenne, hát készek vónának mind egyig benne meghalni, és kezökön veszteni inkább, hogynem ott barom módra magokat levágatni. Ezzel a válasszal Morgay az fő törökkel egyetömbe császárhoz mennek nagy hamarsággal, és császárnak megbeszélik az ő kevánságokat, minemő okokkal akarják a házat megadni, azonkívül inkább meg akarnának benne halni, hogynem megadni. Császár a választ örömest hallja, ki csak alig várja vót, hogy a ház kezéhoz kelhetne, és a nagy sok emberhalálba vég lenne, mindenhoz kész leszön, és mindent megígír mívelnik. És Morgayt nagy hamarsággal esmeg hozájok köldi, megizeni nekiek, hogy mindent megmívelne, és reggelre ők es készek lennének az házat megadni, császár es a levelet nekik megadná. Hótakelvére jó reggel a levéllel a várhoz mennek és megkiátják nekiek, hogy a császár fogadáslevele ott vóna. Oláh Balás a választ teszi nekiek, hogy jó az es, hogy a levél ott vagyon, de ő még annál es jobban meg akarna a császár fogadásába bizonyosodni, mert nem tudná azt, hogy ha a levelet császár adta-i vagy valaki császár híri nélköl adta vóna a levelet; hanem hogy ő két embörét bocsátaná császárhoz, kik ő magával szólanának, és az ő maga szavábul lennének bizonyosok, és adná azok kezébe a császár levelét. Kik örömest lesznek azon, hogy kiköldje két emberét velök császárhoz, kiket midőn elbocsátott vóna császárhoz, nemcsak a fogadást mívelte meg, mindent, amit kívántak, de még meg es ajándékozta mindkettőt két aranyas bársonnyal, és a fogadáslevelet es kezökbe adják. Kik midőn császártul megtértek vóna, megbeszélik a császár fogadását, és biztatják mind Oláh Balást s mind a többit a császár fogadásárul; kik a császár fogadásának hívin, a várbul kikészölnek, és a jó végvárat császárnak megadják, amely nap császár hadával alája jütt vót, negyvennegyed napra, hogy kedig töretni kezte vót, harmincnyócad napra. Kiket midőn császár eleibe vittek vóna, nem vótak többen fegyverfogható embörek asszonyállatok nélköl és gyermök nélköl hetvenkettőnél, azok es nagyobb részére mind sebösök, kiknek császár a fejit Oláh Balással egyetömbe megajándékozza, Oláh Balásnak egy igön kazdag aranyas bársont adat, a több főlegénynek egy-egy alávaló bársonyt, akit kenderbársonynak szoktak hívnia, mindennek egyet-egyet adat; és az szenderei szancsák kezébe adatja őket, hogy ő viselné gondjokat aznap étellel itallal, és másodnapra vinni által őket a Száván, és adná az bozniai bég Bali bég kezébe, ki őket a táborbul kikésérné, és békével kieresztené, addig kedig késértenék meg mindöniket, főképpen Oláh Balást, hogy ha meg akarna császárnál maradni és törökkí lenni vagy ő, vagy a többi valamely, császár mind úrrá tenni őket, főképpen Oláh Balást, ha kedig nem akarnának ott maradnik, hogy eleresztenék őket. Kiket midőn odavitt vóna az ő sátorához az szenderei szancsák, vót ott a szenderei bég háta megött egy fővajdája a bégnek, Oláh Balásnak hitös atyjafia, ki Oláh Balást egynehány főlegénnyel az ő sátorához viszi, a több népet egy sátorban szállítják le. És Oláh Balást az vajda jól tartja, sebét bekötteti, és nagy sok igéretökkel és kérésökkel fogja fogdosni, hogy köztök megmaradna, és lenne törekkí, a többet es azonképpen, kiket császár mind fejenként úrrá tenni. Kinek Oláh Balás a választ tötte vót: Hallod-e, atyémfia, azt én soha nem mívelöm, hogyha immár tisztösségömet elvesztöttem (hogy a várat elevenségömbe megadtam, kibe énnekem meg kellött vóna halnom, és úgy megadom, kire kezes valék, ha a több jámbor akarja vala), hogy lelkömet es elveszessem. A több főlegény es azonképpen mindenik választ teszön, hogy egy sem akarna köztök megmaradni. Mond Oláh Balásnak esmeg az atyjafia: Ha immár ett meg nem maradsz köztönk, havá mégy? Tégöd mind a király s mind az urak megöletnek, de jobb vóna, hogy ett maradnál, ett senki nem bántana, ottan ne lennél törökké. Arra Oláh Balás a választ tötte vót: Inkább akarom, hogy ott öljenek meg az én népem közett, hogynem én soha töröket szolgáljak. Azt tudom én es, hogy nincsen neköm hová mennöm, mert soholt énneköm tisztösségöm nem leszön, hanem egy végvárba valahol bészorulok, és amég élök, tiellenötök, a török ellen hadakozom mindaddig, még nem megöletöm magamat, és a mastani kisebbségömet halálommal akarom elfödöznöm. Kire a vajda azt felelte vót: Lám, mégsem elégöttél meg a törökök veszedelmével, meg es többet akarszí bennök elveszteni? Ezt ez szót, akit Oláh Balás mondott vót, mind a vajda s mind az egyéb törökök igön nehezen hallották vót Oláh Balástul. Másnapra kelve jó reggel az szenderei bég őket az Száván a hídon általkéséré, az bozniai Bali bég kezébe iktatja őket, hogy ő a táborbul, amint császár meghatta vót, kikésértesse és elbocsássa. Mondják, hogy Bali bégnek megbeszélötték vót az estennen való szavát Oláh Balásnak, kit mondott vót, hogy törökön akar meghalni. Azt mondják, hogy mondotta vót, hogy kár vóna az ebeknek ennét kimennik, hogy még ennél nagyobb kárt tegyenek a császár népébe, amenyit ekédig míveltek. Törököket ad melléjük képmutalásképpen, hogy kik őket a táborbul kikésérnék; másfelől meghagyja, hogy mihelyt a táborbul kijutnak, mind egyig levágják őket. Kiindulnak velök, kik nevolyások mindnyájan gyalog vótak, hanem csak ő magának Oláh Balásnak vót egy paripája, kin ki akart menni, kit a hitös atyjafia adott vót neki, ki az paripán ölvén a császár levelét kezébe tartja vót nagyobb bizonyságért, kiknek mennyit használt legyen az császár fogadása, hiti, levele, pecséti és mind a pasákí, azután, hogy a táborbul kiindultak velek, két órát nem ért, megesmerték, kiknek a császár oly erős fogadást mívelt vót, és annak bizonyságára nekik nagy hitlevelet adott vót, pecsétjével egyetömbe, eskövén az élő Istenre és az ő profétájára és az ő szentökére mindnyájokra, és az ő megholt ősei és atyja lelkére, az ő buzloman hitire és mind az pasákéra és minden rendbeli népének hitére, és az ő császári beszédére, hogy őket mindnyájokat, akik nála meg nem akarnának maradni, békével és tisztösséggel mind marhájokkal, fejükkel egyetömbe kieresztené és kieresztetní mind fegyverökkel, senki sem szömélyökbe, sem marhájokba meg nem bántaná őket. Elyen fogadáshoz bíznak vót nevolyások, kikkel midőn a táborbul kiindultak vót, mihelyen a táborbul velök kijutnak, Zemlyénön túl egy kis völgyen, nem messze a Dunához, mindnyájokat, a fírfiát Oláh Balással egyetömbe, mind egyig levágják, minden marhájokba és a gyermökökbe és az asszonynépekbe zsákmánt tevén; a császár levelét, hogy senki azt többi se lássa, se olvashassa, mind foltonkint szaggatják. Ezt használja nekejek mind a fogadás s mind a levél.

Ezönközbe a várat és a várast es a sok rútságtul, dügtül, holt néptől megtisztítják a császár bémentére, kibe oztán császár es bémegyen, és mind várát, várasát megjárja, és mindjárást épejteni kezdeti erős és temérdök kőfalakkal, és tizenötöd napig ott lakott vót, még az épejtésnek a dereka megkészölt vót.

E hír mindenfelé elmenvén, hogy Fejérvár elveszött vóna, az közel való szomszéd várakbul, akikből mindaddig sem futottak vót ki az benne valók, mígnem a hír érte vót őket, bizván ahhoz, hogy császár meg nem vehetni Fejérvárat, de oztán bizonnyal megértvén, egynehány várbul és kastélybul kifutottak vót a bennevalók, pusztán hagyván a várakat, mint Basicsot, Kölypént, Aukit; Szalonkement kedig még akkor, midőn császár a Száván által fogott vót költözni, pusztán hatták vót a polgárok, mely fölöl megmondott várakat teljességgel tőből ki hagyja császár töretni, Baricsnak a kövét mind Fejérvárra épejteni hagyja alá hordatni, és egész Szerömségöt mind el hagyja égettetni, raboltatni és pusztítani. És ezöket mindeneket elvégezvén, Fejérvárat mind néppel, porral, álgyúval, éléssel jómódon megtakarván és hagyván, nagy örömmel, hogy az első szerencsája jól szolgált vóna neki, Konstancinápoly felé tér, amely nap Fejírvár alá jütt vót, azután hatvanodnapra ment vót el alóla. Elmentébe Morgay Jánost es elvitte vót vele, kinek az egyéb ajándékozási után nagy sok thimart es adott vót, kinek ez ennyi sok ajándék és adomány annyiat használt vót, hogy minekelőtte császár Szendörőt érte vóna, Morgay, a nem jámbor, elveszött vót, és soha többé előve nem jütt vót, sem kedig sinkitől többé nem látatott vót. Mint veszett legyen el, és hová lőtt legyen, és ki vesztötte legyen el, és minemő halállal vesztötték legyen el, senki nem tudhatta mind ez mai napig es; elég, hogy valamint lőtt, de elveszett. Elyen haszna és öröme lőtt, és ily boszjú nyoma lött vót az árulónak az ő árultatásáért, ki az árultatás után egy hónapot nem élhetött vót, és az sok adománynak és tisztnek csak ízit sem érözhette vót, oly hertelen bintette vót meg az Isten. Elyen vége lött vót az árulónak.

A jó végháznak elyen szörtelenség miá és hozjálátatlanság miá, és a köztök való gyűlösségéből az magyari uraknak gonosz tanácskozásábul történt vót veszedelme; mert ha az urak jók vótak vóna, kiknek az ország oltalmára és szökségére kellött vóna gondot viselni, látván az királynak iffiú voltát és az ország gondjaviselésének tudatlan vótát, nem kellött vóna olyan veszedelömbe egymás bosszúját és gyűlölségét őzni, és az közönségös jót és hazájoknak oltalmát hátrahadni, kiknek sem Istenek, sem hitök, sem hazájokhoz való szerelmek, sem tisztösségek, sem urokhoz való hívségek eszekbe nem jutott, hanem csak hogy egymáson bosszút állhassanak, és egymás uraságát kaphassák, és némely közölök fejedelemséget vehessen magának, nem szánták sem hazájok, sem kedig ennyi szántalan keresztyénnek, ki Fejírvár veszedelme után tertént vót, vére ontását és veszedelmét. Kár vót, örök Isten, az régi magyar uraknak halála, kik az ő éltökbe Fejírvárnak és a több végházaknak nagy gondját viselték, tudták, micsoda a végházak veszedelme, hogy ha azoknak veszedelme történnék, az ország es elveszne belölök; mint az esztergomi Tamás érsök ki vót, ki halálakoron es Fejírvárnak szökségére és épejtésére nem kicsin summát hagyott vót, kibe király és az urak semmit meg nem adtak vót, mert ha azt rejá költötték vóna, olyan nagy szertelenségbe a jó végház nem maradt vóna; a kalocsai Gergely érsök es, ki éltébe látván, hogy senki sem viseli jó gondját, minden esztendőbe egynehány ezer forint ára segítségöt köld el vót beli, pénzt, élést, port és az szegény szolgáló népnek és darabantnak posztót, lasnakot és egyéb szökséget köld el vót; és a naderspán, Prini Imreh, kinek az egyéb dolgai és gondjai között mindenkoron fő és nagyobb gondja vót az végvárak oltalma; és az Lőrinc herceg^*, ki valamikor valamely végvárnak szökség vót, nem kémélette seregét béköldelni, mind lovagját gyalogját, vagy Fejérvárba kellött vagy Szabácsba kellött, kik Fejírvár veszedelmének előtte mindezök nem sok idővel hótak vót meg. Kiknek halálát hinni való dolog, hogy nem egyébért akarta az Isten, hanem az gonosz népnek bintetésére, hogy ne lenne, ki az végházaknak gondját viselni.

Mert ha egyebet az urak semmit ne míveltek vóna, tudván azt, hogy ők a császár ereje ellen kevesek, csak támadtak vóna fel, ha többel nem, csak negyven- vagy ötvenezer emberrel, szolgáló néppel és szegénységgel, kinek kinnyen szörét tehették vóna, többnek es annál, annyi idejük vót hozá, hogy bizonnyal megértötték vót az császár jüvését; és csak szállottak vóna Fejírvár ellenébe Zemlínbe, kit még az régi jó királyok rakattak vót Fejírvár ellen, hogy abbul az ellenség a Száván által ne jühet vóna, és vetöttek vóna mind a Dunára s mind a Szávára csak másfél száz sajkát, soha a törek a Száván által nem mehetött vóna, és soha szabadon Fejírvárat nem vítathatta vóna, és Isten segétségével úgy lehetött vóna, hogy meg sem vehette vóna, mert mindenkor onnét Fejírvárnak segétséggel lehettek vóna mindennel. De soholt senki nem vót, ki csak egy jó mozdulást es mívelt vóna mindennyi veszedelemben es, hanem az szegény naderspán Báthory István, ki az újonnan megnyert naderspánságban még elég nyomorú volt, az, ami kevesen felgyűlhetött volt, az király udvara népébe valamit, és egynehány úr népét, és valami kevés vármegye népét es, és amellé valami parasztságot es mellé vevén, mintegy tizenöt- vagy tizönnyócezer emberrel az Ópéterváradjánál az Duna-parton, Péterváradja ellenébe szállott vót táborba. És jóllehet hogy semmit Fejírvár oltalmának és Szerémnek, hogy el ne pusztították vóna, nem használt, de méges ennyit használt volt, hogy Szerömön kívöl rablani nem mertek kimenni, és az vizön való erő es feljebb a Dunán, Karomnál nem mert felmenni; azt es használta vót, a végvárakbul, akik Szerömbe vótak, mint Péterváradja, Újlak és az egyéb Szerömbe való várakbul a bennevalók ki nem futottanak vót, mert ha ő nem vót vóna azzal a keves néppel, és ő nem biztatta vóna őket, nem sok várba marattak vóna meg, annyira elrémöltek vót, és még akkoron császár egész Szerömöt megvette vóna, és az több részében es az országnak nem kicsin kárt tött vóna.

Az erdélyi János vajdának es vót népe, jobb es, több es a naderspán népénél, ki Lippa táján szállott vót az ő népével, kit mind a király s mind az urak kérték, hogy a gyűlölségnek hadna az olyan szökségbe békét, és nízni az országnak, az ő hazájának és a körösztyénségnek veszedelmét, és menne alá naderspán mellé, és egymás segétségével szolgálnának az országnak és királynak; ki kölöm-kölömféle fogásokkal és magamentésével mentette mindenkoron magát, és nemhogy odament vóna, sőt inkább titkon a törökkel értelme vót, és barátságot tartott vele, és minden hírrel tartotta, hogy jüvendőre az ő szándékának és kívánságának eleget tehetne; az uraságnak kívánsága azt míveltette vele.

Naderspán es megértvén a császár elmentét, Péterváradjába és Rednekbe valami drabantot vetvén, Budára megyün királyhoz, Terek Bálintot és a Sulyokokat Fejírvár veszedelmeért, és hogy királynak meg nem akarták vóna adni, midőn kérték tőlök, és népét es bé nem akarták vót venni, hitlenné vetik minden nemzetségükkel egyitömbe, jószágokat király keze alá hagyják, kiket János vajda, amint biztatta vót őket annak előtte, és tanácskoztatta vót őket mind király ellen, az urak ellen és az ország ellen, hozzája fogatta vót, és nagy sok ideig az ő ótalma alatt tartotta vót őket, és mindennel táplálta vót őket, mindaddig, még esmeg mind királytul, az országtul mindnyájoknak fejeknek és jószágoknak kegyelmet szörzött vót, kiknek sem király, sem az ország nem örömest kegyelmeztek vóna meg, hanem megbintették vóna őket érdömek szörint, de látták hogy hozzájok sem férhetnek, nem es tehetnek egybet, megkegyelmeznek.

Elyen gonosz urak alatt és idejükbe, az ő gonosz igyenetlenségek miá, és nem hozzálátás miá nagy gonosz szertelenöl, lött vót elyen fő végháznak veszedelme, ki nemcsak Magyarországnak, de mind az egész körösztyénségnek kapujának mondathatott vóna bizonyába, amint azután való idő es naponként megmutatta vót, kiből azután a császár nemcsak Magyarországba tött dúlást és rabolást, vérontást, de még Németországba es, Bécsországba, Korontalyba és Stiriába elég romlást, vérontást mívelt vót, kiből ha Isten a szegény körösztyénségre rejá nem tekint, nagyobbat es szándékozik mívelni, és egész Európának veszedelmére igyekezik.

Ez vége lett vót az jó Landor-Fejírvárnak, ki alatt annak előtte való jó magyarok idejébe szántalan sok ezer pogánnak esött vót feje el, viszont esmeg abbul sok jámbor keresztyénnek mastani időbe.

*) Verancsics Antal (1504-1573), a 16. század egyik legjelesebb humanista főpapja, nem csupán diplomáciai és latin versírói tevékenységgel írta be nevét a magyar kultúra történetébe, hanem nagyszabású történetírói tervével is. Tervszerűen készült Antonio Bonfini magyar történetének folytatására, s ehhez környezetének az országos politikában jártas, műveltebb tagjaitól jelentős mennyiségű anyagot gyűjtött össze. A megírásra végül is nem maradt ideje, az általa összeállított följegyzések azonban önmagukban is értékes forrásai nemzeti történelmünknek.

Verancsics hagyatékából került elő többek között a Nándorfehérvár 1521. évi ostromáról és bevételéről szóló emlékirat is, amelyet már első kiadója, Szalay László is Zay Ferenc művének tulajdonított 1857-ben. Noha a szerző személyére vonatkozóan perdöntő bizonyítékunk máig sincs, a föltételezés valószínűnek látszik nemcsak Zay délvidéki származása és ebből fakadó helyismerete miatt, hanem Verancsicshoz fűződő szoros kapcsolata révén is.

Zay Ferenc (1505-1570) dél-magyarországi főrendű családból származott, s padovai tanulmányai során szerzett humanista műveltséget. II. Lajos környezetéhez tartozott, a mohácsi csatában is részt vett, majd I. Ferdinánd királyt szolgálta haláláig. 1552-ben Külső-Szolnok vármegye főispánja lett. 1553-1557 között Verancsiccsal Konstantinápolyban járt diplomáciai kiküldetésben, onnan hazatérve kassai főkapitánnyá nevezték ki, és bárói rangot kapott. Életrajzát legrészletesebben Thallóczy Lajos dolgozta föl (Magyar Történelmi életrajzok. Bp. 1885.)

A legerősebb délvidéki magyar végvár bukását elbeszélő mű átmenetet alkot történetírás és emlékirat között. Történelmi eseményt beszél el, de nagyobbik része minden kronológiai sorrend megtartását mellőzve, oknyomozó módszerrel vázolja föl a tragédiához vezető szálakat. Közben ismert politikusokról (Werbőczi István, Szapolyai János) fest árnyalt jellemrajzokat, mindenütt erősen érezhető Szapolyai-ellenes éllel. A várban rekedt védők hősiességének elbeszélése szépírói erényeket villant föl; élesen szembeállítja a katonai vitézség eszményét megtestesítő várbeliek és az önző érdekeket előtérbe helyező országos politikai vezetés magatartását. Mindezek 16. századi magyar nyelvű elbeszélő prózánk értékes alkotásává emelik a művet, amelyben a magyar nyelvű emlékiratok kialakulásához vezető út egyik első állomása.

Nándorfehérvár hatvanhat napi ostrom után, 1521. augusztus 29-én esett el. A küzdelem részleteit az egykorú források meglehetősen hézagosan és egymásnak ellentmondó állításokkal tarkítva beszélik el, sok kérdés mindmáig tisztázatlan. Az bizonyos, hogy a két bán, az idős Héderváry Ferenc és a fiatal Török Bálint az ostrom hírére elmenekült a rosszul fölszerelt várból, s maguk helyett vicebánokat – Móré Mihályt és Oláh Balázst – bízták meg a védelem vezetésével. 1523-ban a két bán ellen hűtlenségi per indult, birtokaikat elkobozták, de később kegyelmet kaptak. Minden forrás említi, hogy a várbeliek közt áruló is akadt, de a személy megnevezésében eltérnek a vélemények. Istvánffy, valamint az 1523-as per aktái szerint Móré volt az áruló, mások szerint Móré elesett, s a helyébe választott új vicebán, Morgay János lett az áruló. Az előbbi nézetet fogadta el Szekfű Gyula, az utóbbit képviselte Kiss Lajos tanulmánya, amely egyébként a Zaynak tulajdonított írást az ostrom leghitelesebb elbeszélésének tartja (Hadtörténeti Közlemények 1889. 389-440; 546-612). Legutóbb Szakály Ferenc új okleveles források alapján mutatta ki, hogy téves az emlékiratnak az az állítása, mely szerint a törökök hitszegő módon a várat föladó összes védőt megölték, hiszen a név szerint ismert kilenc védő közül hármat későbbi források élőként említenek (Hadtörténeti Közlemények 1978. 484-498). Szakály Ferenc vizsgálatai szerint az áruló Móré Mihály volt, nem pedig Morgay János. Mindez arra int, hogy a Zay Ferencnek tulajdonított írást történeti forrásként nagy óvatossággal kell kezelni. Ez természetesen semmit nem von le az emlékirat irodalomtörténeti értékéből, sőt, inkább azt bizonyítja, hogy az erősen agitatív szándékú alkotás színes leírásai és árnyalt jellemrajzai révén inkább szépírói, mint historikusi teljesítmény.

Kiadásunkhoz az első és mindmáig egyetlen nyomtatott szöveget használtuk (Szalay László: Verancsics Antal összes munkái II. Bp. 1857), de azt mai helyesírási szabályainkhoz alkalmaztuk. A magánhangzók hosszát viszont változatlanul hagytuk, mert ellenkező esetben az eredeti kiejtés módosult volna. Az aposztrófot mindenütt elhagytuk. A földrajzi és személyneveket általában változatlanul írtuk, az eredeti szöveg következetlenségeit azonban igyekeztünk kiküszöbölni. Mind a szöveg értelmezésében, mind a tárgyi jegyzetek összeállításában nagy hasznunkra voltak Kovács István nyelvészeti tanulmányai a Magyar Nyelvjárások című debreceni kiadvány köteteiben (XIX. 89-114; XX. 87-107; XXI. 75-99), valamint a Nyelvtudományi Értekezések 58. kötetében (Bp. 1967. 358-364). Kovács Istvánnak szíves szóbeli közléseiért itt mondunk köszönetet.

(Forrás: http://vmek.oszk.hu/06100/06187/html/mei16_180010010001/mei16_180010010001.html)