Jakab Ödön: Rokkant lovak

Lassan döcög a szemetes szekér,
Előtte két ló: egy pej s egy fehér,
Az egyik béna lábára beteg,
A másik hátán régi, mély sebek.

Látni rajtok, hogy igába fogott,
Elnyűtt testöknek nehéz a robot,
Fáj a nagy terű, fáj a durva hám,
De valami még jobban fáj talán!

Mindkettő búsan hajtja le fejét,
Fásultan tűrve sorsuk szégyenét.
Míg gondolatjuk messze kóborol
Tarka emlékek földjén valahol.

Hej, milyen másként festett az a múlt!
Szabad róna, mely végtelenbe nyőlt,
Szép, buja rétek, hűs akácliget,
Izzó verőfény, délibábvizek!

Aztán virradtak rá még szebb napok:
Huszárcsapat és szédítő galopp,
Trombitazengés, csaták mámora,
Miket feledni nem lehet soha!

S míg így tűnődnek, gépkocsitülök
Éles sikolya csapja meg fülök,
Mintha csak ismét ott künn szólana
Rohamra hívó trombiták szava!

Hurrá!... Száguldni szeretnének ők!
De ott vannak már a kapu előtt,
Hol kosarakban rengeteg szemét
Várakozik, hogy szekérre vegyék.

Csak álljatok meg, szegény, jó lovak!
Hagyjátok el a fényes álmokat,
S ne búsuljatok, nézzetek reánk:
Mi sem vagyunk ám, kik egykor valánk!

Mi is tudjuk, hogy mi a csatatér,
Nekünk is termett egykor ott babér,
Most pedig szürkén, gyáván poshadunk,
S idegen járom sebzi a nyakunk!

A ti sorsotok mégsem oly gonosz,
Mert titeket csak egy kéz ostoroz,
De rajtunk, kiket ég, föld elhagyott,
A fél világ bősz ostora sajog!

A ti sebetek immár behegedt,
De a mieink vérző, nyílt sebek,
S csak a jó Isten tudja egymaga:
Begyógyulnak még egyszer valaha!

(Forrás: Vasárnapi Ujság 67. évf. 3. sz. /1920.febr.8./ - epa.oszk)