Hogyan került a tízkoronás helyre, titok. Nem mezei egér volt, hanem városi, becsületes pince- vagy padlás-egér. Nem öreg egér volt, hanem fiatal, tapasztalatlan kezdő, akit balvégzete hajtott le a nagy tribün tornyából vagy valamelyik totalisateur-bódéból az emberek közé. Egyszerre csak ott volt a székek között, és idegesen és izgatottan futkosott ide-oda.
Szerencsétlen pillanatban jelent meg a nyilvánosság előtt. Két verseny között. Akkor, amikor az egyiknek már vége volt, és a másik még nem kezdődött. Amikor az emberek pihentek és szórakozást kerestek. Olyan szórakozást, amiért nem kell külön befizetni a totalisateurbe. A sovány, szürke egér kapóra jött.
A gyep nem volt népes. Akik kint voltunk, valamennyien osztoztunk az egész megjelenésének szenzációjában. Többen viharos derültségre gerjedtek. Néhány hölgy sikongatni kezdett. Egyik-másik fölugrott egy székre, és a szoknyáját zajosan kapkodta ide-oda. Csak olyanok, akiknek a juponja kivívott és megérdemelt minden hódolatot.
Ellenben voltak hölgyek, akik ellenséges indulattal nézték az egeret. Sőt útját állták, hogy agyontapossák. Kisebb-nagyobb cipőcskék emelkedtek az egér feje fölé. Különösen nagyobbak, mert az ellenséges indulat jobbadán egyszerűbb és idősebb nők lelkét dúlta. Az egér rémülten, tanácstalanul menekült. A derültség fokozódott. Másrészt valamelyes szánalom is vegyült a derültségbe. Jólesik megállapítanom, hogy a férfiak részéről:
- Hagyják futni!
- Nem kell bántani!
És egyéb érzelmes kijelentések hangzottak el, nem gyöngéd női ajkakról, hanem hatalmas bajuszok tövéből, terebélyes szakállak árnyékából. Hogy így pártfogói akadtak az egérnek, tovább vonszolta már meglehetősen fáradt tagjait. Tovább a fehér kerítés felé, amelyen túl derék és emberséges paripák futkároznak. De a tömeg követte az egeret, és csatárláncban lejtett mögötte, nem csappanó érdeklődéssel nézvén az egér kalandos útját. Itt egy rikácsoló hölgy csapott feléje az ernyőjével, amott bottal piszkálták a gyámoltalan állatot, amely most már félőrülten és félholtan vánszorgott ama bizonyos fehér kerítés felé. Mi súgta neki, hogy azt a kerítést el kell érnie, hogy ott be kell bújnia, és meg van mentve?
Még egy lépés, és ott van a lovak között. Ekkor közvetlenül előtte feltűnik egy ragyogó katonatiszt, egy daliás főhadnagy, egy Apolló, egy isten, akiről fiatal leányok és öreg férjek álmodnak. Egy atléta, egy hős. A régi Róma cirkuszi játékaiban ilyen gladiátorok birkózhattak az oroszlánokkal. Az egér odaér a főhadnagy lábához, és egy pillanatra megáll. A dalia körülnéz, érzi, hogy az egész közönség tekintete rajta függ, hogy ő most egy nagy szenzáció közepe. Érzi, hogy az emberek találgatják, mit fog csinálni. Érzi, hogy ebben a pillanatban ugyanolyan fontos lény, mint maga az egér, sőt talán fontosabb. És lassan, megfontolva, mindazonáltal határozottan, nyugodtan és bátran fölemeli az oldalán lógó kardot, és széles hüvelyével földhöz szorítja az egeret. Az egérnek vége. De ezt már a közönség nem látja, mert időközben kitették a következő versenyben induló lovak számait.
A főhadnagy mosolyogva néz a lábánál heverő, legyőzött ellenségre, mosolyogva néz az erősen megfogyott közönségre is. Mosolyogva, de bizonyos csalódással. Mint a primadonna, akit nem tapsolnak a kupléja után. Zavarban van. Nem tudja, hogy helyesen cselekedett-e. De azután megnyugszik. Hiszen katona, és a katona inkább legyen vérszomjas, mint álmodozó. A katona legyen bátor. Még akkor is, amikor egy egérről van szó. Tehát büszkén és előkelőn tovalejt. Néhány hölgy áhítattal néz utána. Istene, milyen szépen ölte meg! Ki sem húzta a kardját, a hüvelyével nyomta agyon! Hát még ha kihúzza, hogy úgy szúrja le, mint a torreádor a bikát!
Az egér ott fekszik a kerítés tövében. Senki sem törődik vele. Csak a főhadnagy. Néha-néha diadalmasan odasandít. Most már meg van elégedve magával. És büszkén pödri meg a bajuszát, amikor háta mögött egy nő azt súgja a másiknak:
- Ez ölte meg!
Szegény egér! Egyike volt a legszerencsétlenebb egereknek. Rosszkor jelent meg a nyilvánosság előtt, és amikor nagy kínnal már némi rokonszenvet ébresztett, nem tudta kiaknázni. Rosszkor halt meg, olyankor, amikor az érdeklődés már elfordult tőle. Tehetségtelen egér volt.
Ellenben a főhadnagyból novemberre kapitány lett.
(Forrás: Lóverseny 23-26. old. – Erik Kiadó Bp., 2005.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése