Vágtattunk, vágtattunk egy keserű éjszakában!
És nem volt semmi reményünk közelgő tanyában.
És semmi jel, hogy izmaink édes fájdalma múlna,
Köröttünk a világ barlangi éjbe hullva...
Nyomunkban, dobogva, egy furcsa, nagy kísértet,
Fölnyúlva, föl, csillagos egek pereméhez.
Hajának hosszú ködje, a szélben szétszedett,
Ránk omolt, akár a súlyos, komor vértezet...
És eldobtuk akkor az ősi harci bárdot,
De erdő belőle ott mögöttünk állott.
És eldobtunk egy fésűt, a tűt és a násfát,
De nem támadott sem tó, sem acélos sziklák.
Egyedül voltunk már, egyedül, szemben véle:
Ő volt a világ legszebb jégbefagyott réme,
És vissza kellett fognunk a kantárt, a zablát,
Hogy szabadon csodáljuk meztelen alakját...
Az új nap kapujában, verejtékben ázva,
Csendesül, meglassul, és véget ér a vágta...
(Ford.:Magyari Lajos)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése