Fullatag a ménló
botlékony, aléló,
le-leejti lovasát,
jól repül, de aztán
csúfot tesz a gazdán,
tűri sarkantyú-vasát;
árkokban találom
új és új halálom,
fejem felett árvaság.
Kezdenék repülni,
sárba kell leülni,
ló hibája, nem hibám,
szamárháton járók,
talyigára várók
mulatnak a galibán;
jobb cammogni, látom,
szerény szamárháton,
mint bukdosni paripán.
Vágy, vágy, büszke ménló,
vad vagy s elaléló;
rövid a lélekzeted!
Ki fékedről eltép
és rádteszi lelkét
magad alá temeted,
elguruló szíve
sárral feketítve
csókolja a szemetet.
Fuss hát és lezúdíts,
kátyuba jut úgyis
minden földi eredet;
gyí, lovam, megűzlek,
vigyél víznek, tűznek,
repülj, amíg teheted
s törött, zúzott testtel
velem együtt vesd fel
hályogos nagy szemedet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése