Táncol a csikó, taposott körben táncol, üget.
Mint a hattyúfiók, fekete volt. Mint a rög.
Fehér lesz hamarost, mint a felleg, a köd.
Szent Szereda pajzsa alatt született.
Rúgja a kertben a port. S ha a pata
alól a földszag orra likáig ér fel,
emlékezése összevegyül anyjának valaha
fűzfalapi-keserű tejével.
Hosszan az udvarból ki tudja mi magas réteket szimatol,
s térül ismét a tűzhelyhez, a zsaráthoz.
Az ezüst, melyből patkóit veretem,
nyugat hegyeiben szunnyad még valahol.
Olykor-olykor különös nyihogással
próbálkozik a muharos réten,
így jelenti, már készíti nekem
rég várt győztes utolsó röpülésem.
Ma este beteg. Oldalain sajogva
nyilall egy helyen valami varázs,
ahol majd a szárnyai nőnek.
Hever az almon, izzik, mint a parázs.
A hold a szalmán melléje hever, amint az ablak elé tűz.
Ez a boldog-beteg föld éje, amikor a táj
minden rügye lágy sóhajjal kifeslik.
Minden csupa várakozás. Minden valami kék tűz.
(Ford.:Szemlér Ferenc)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése