Tandori Dezső: Madárzsoké

Én 55 éves koromra
egy félbölcs öregzsoké lettem,
kentaurrá sose bomolva
magam akadálylova egyben.

S mert félbölcsőben rengedezve,
félbe-szerbe mit is akadnék:
egy-egy versenyre benevezve
foglalkoztatom Rozinantét.

Felkantározom rock színekkel,
ráförmedek: „Waht’s Up?” Mi van, te?!
No, de hát neki ennyi sem kell,
jól ismer engem Rozinante.

Skóciai Ayr városában,
Burns költő urunk honi táján
szedi lábát, szedem a lábam;
szépen végigmegyünk a pályán.

Fönn a fák cikcakk koronái,
hullt bikkmakkjaik lent a fűben:
minden oly valósan királyi,
minden olyan valószerűtlen.

Körbenéztünk – hol a mezőny, hé?
Hol vagytok, szélmalomhuszárok?
Rozinantém mindet legyőzné!
Se mezőny nincs, se bokor, árok.

Hajrá, az akadálytalanba!
Itt már a pálya sincs kimérve.
Fuss, Rozinante, rajta, rajta!
– Futunk, egy örök körbe érve.

Várnak ránk a lenyergelőben,
Főmedvém megpaskolja hátunk,
Szpéró is a tarkónkra röppen.
Ezért érdemes volt kiállnunk.

Aztán…ki tudja, mi van aztán.
Ez tán… amaz tán… nincs, ki tudja.
Skót Clyde Isten folyója partján
harsan a békák kutykuruttya:

jósol valami nagy eredményt,
melyből nekünk már soha részünk –
heverészünk fűgyökereknél,
nyihorászunk csak, hazaértünk.