Oswald von Wolkenstein (1367-1445): Vénség panasza

Csak hallgatom:
hányan siratják javaik múlását,
míg én, napomnak hajlatán
erőim pusztulását.
Bizony, más voltam hajdanán:
szűknek találtam földünk téreit.
Tép fájdalom,
hátam, fejem, karom sajgóra vénhedt.
Tékozló testem, most fizess,
törleszd sok régi vétked.
Bőröd fakó, szemed veres,
ráncos vagy, ősz, botolnak lépteid.

Roskadt a testem és beteg,
görnyedten vonszolom,
tagjaim gyöngék, reszketek.
És jaj, szegény dalom
csak zöngicsél, egyhangúan,
meg-megbicsaklik vénes-lassúdan.

Mint a selyem,
vállamra omló, sárarany hajam volt.
Most szürke kóc, dér lepte meg,
átfénylik rajt a tar folt,
ajkam szederjes és hideg,
a kedves tőlem már utálkozik.
Keservesen, kínlódva, rágok, fogam csorba, vásik,
fizethetek bár kincseket:
nem nő helyébe másik.
Friss erőt pénzen nem vehet
emberfia, talán ha álmodik.

Bomoltam, éltem szilajul -
most ezt böjtölhetem.
Dalolnék: köhögésbe fúl,
sípol lélegzetem.
Megvetve vár a síri ágy,
fogytán erőm, s minden magamra hágy.

Ifjú, okulj!
Sugár növésed, kellemetes orcád
ne fűtse gőgöd. Hajts fejet,
s lapozd a zsoltárt.
Vén arcom intő jel neked:
reám tekints és példámon tanulsz.
Most jámborul,
Istennek tetszőn illik, íme, élnem,
imában, templomküszöbön,
böjtölve, térden.
Senki fiához nincs közöm,
mióta vénség ólomsúlya húz.

Káprázik, kettőt lát szemem,
fülemben kő zörög,
csúfolja balga, vén fejem
erényes lány s kölyök.
Ó ifjak, szűzkisasszonyok,
alázatot korán tanuljatok!

(Ford.: Rab Zsuzsa)