Tegnapelőtt elhatároztam, hogy kinézek a gyepre.
Takarékos ember vagyok, és szívesen ütök egy csapással két legyet. Gyermekeimnek már régóta tartozom valami kis ajándékkal, soha kedvezőbb alkalmat ez ajándék jutányos beszerzésére. Tegnap azt mondtam nekik:
- Gyerekek, ha jól viselitek magatokat, szót fogadtok anyátoknak, és kitűnően tujátok a leckét, akkor holnap kimegyek a lóversenyre!
Gyermekeim örömét leírni lehetetlen. Nagyszerűen viselték magukat, szót fogadtak anyjuknak, sőt nekem is (ami benne sem volt a megállapodásban), kitűnően tudták a leckéjüket, és egész nap olyan hévvel zongoráztak, hogy a szívem majd meghasadt. Így várták türelmetlenül és izgatottan a mai napot. - Az ebédnél alig bírtak egy falatot lenyelni. A feketekávé után ünnepélyen kijelentettem:
- Jók voltatok, hát most igazán kimegyek a lóversenyre!
Gyermekeim visszafojtott lélegzettel és csillogó szemmel várták, hogy mi fog most történni.
Az, ami történt, némi csalódást ébresztett bennük. Ugyanis szó nélkül távoztam. Már az előszobában voltam, amikor egészségemért aggódó, gondos hitvesem utánam kiáltott:
- Vigyél télikabátot!
- Ilyen melegben, édesem? – kérdeztem lágyan.
- Ilyen melegben, édesem – mondta éppen olyan lágyan. – Különben nincs is olyan meleg, az idő esőre áll, estefelé már hideg van.
- Gondolod, édesem?
- Gondolom, édesem. Az ember sohasem tudhatja. Egy télikabát mindig jó.
Jó férj vagyok, és sohasem ellenkezem nőmmel, aki sokkal praktikusabban gondolkozik, mint én. Habozás nélkül felöltöttem városi bundámat, és kivonultam a gyepre.
A nap forrón tűzött, az emberek izzadtak, a lovak szaladtak, én vesztettem. Lassankint leadtam minden pénzemet. Csak az vigasztalt, hogy egyedül nekem volt bundám. Augusztusban! Ezen a réven föl is tűntem! Ismeretlen emberek bámulva néztek rám, barátaim pedig szelíd és rosszul leplezett szánalommal, mint a tébolyodottra. De én – nőm csalhatatlan érzékében bízva – senkivel sem törődtem, és bundám alatt nyugodtan vesztettem el utolsó garasomat is.
Teljesen letörve, elkeseredve, gyalog indultam vissza a városba. Nyomott a bánat, nyomott a bunda. A nap forrón tűzött, az emberek izzadtak, én dühöngtem. Pénzt, pénzt, honnan szerezzek pénzt? Honnan? És még egyszer honnan? Mert kellett. Muszáj volt szerezni. Akárhonnan. Aztán a legelső zálogház előtt hirtelen világosság gyúl agyamban. Bevittem a bundát, és kaptam kétszáz koronát.
- Nevettetek, marhák – mondtam kárörömmel -, nevettetek, amikor láttátok rajtam? Most én nevetek.
Csak egy dolog aggasztott. Mit szól az asszony?
A drága angyal a folyosón várt. És amikor meglátott – óh, a nagyszerű teremtés! -, szelíd mosollyal megjegyezte meg:
- No, ugye mondtam, hogy vigyél kabátot?
(Forrás: Lóverseny 27-29. old. – Erik Kiadó Bp., 2005.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése