Vesd meg lányka, vesd meg azt az ágyat;
Lelkem, testem mind halálra bágyadt.
Ha tudnád, mint el vagyok törődve,
Megtörülnél fehér zsebkendődbe;
A pohár bort is helyembe hoznád,
Mert szomjazom, s nézhetném igen rád.
Oh ne kérdezd, hol vagyon lakásom,
Ne csudáldmeg idegen szólásom.
Ne csudáld, ha nyelvem tétovát szól,
Más beszédet vettem én anyámtól.
Azt hiszed tán, megnyugodni járok?
Vágyaimban lettem én zarándok.
Van utamnak minden fordulása,
Jár idővel kedvem változása.
Helyből helybe járom a világot,
Változásban lelni boldogságot.
Látok ujat, majd meg ujra vágyom,
Ez tehát az én örömvilágom?
Szomjam egy van; ez nem ajkat éget,
Megyek én a lélek szomja végett,
Mert ha egyszer vágyad így fölébred,
Szolgaként, a merre van, kiséred.
S a mi édes volt, majd kinra válik,
S üldöződ lesz a barát halálig.
Hasztalanság, hasztalan sovárogsz,
Az tiéd, mit egy karral körülfogsz.
A világból e tér a te téred,
Boldog is vagy, ha véle beéred,
Semmi gondot nem gondolhat elméd,
Hogy magadban meg nem énekelnéd. -
Mit tünődöm? Hisz reám gyönyör vár,
Olaszország küszöbén vagyok már!
Forrás: Remény. Szépirodalmi és művészeti folyóirat. Kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet.Eisenfels és Emigh Könyvnyomdája Pest, 1851.
2026. szept. 17.
Erdélyi János (1814-1868): Uazásban (Chambery, 1845.)
2026. szept. 8.
Erdélyi János (1814-1868): Tavaszdal
Mezőben állok én,
Szivemben égi bék,
És mintha messziről
Beszédet hallanék.
Vagy mint midőn a nép
Templomban énekel,
Engem nagy ünnepek
Érzelme foglal el.
Állok tavaszmezőn,
Melyet virány fedez;
Úgy érzem, gondolom:
A istenháza ez.
Forrás: Magyar költők könyve. Második kiadás. Geibel Armin Pest, 1857.
2026. júl. 29.
Erdélyi János (1814-1868): Mindenben első
Mátyás király nagy tisztelettel
Tisztelte a tudósokat;
Hódíts is be mindenünnen
Országába sokat, sokat.
És a holott sok a tudós nép,
Van ott beszéd, nem szófia:
Hanem komoly, tisztes, hogy épség
A léleknek hallania.
Az ember épül voltaképen,
Fogamzik az erény szivében,
Mert a hallott okos szavak:
Mint megannyi jóféle mag. -
Méne hajdan Mátyás király
Nagy Budáról Esztergomba,
Hol Vitéz, a híres érsek,
Gyűjti a könyvet halomra.
(Gyűjti Mátyás is, reá még
Szörnyen olvas egyrül másrul:
A titokrul földön, égen;
S a boldog feltámadásrul),
És a mint a híre szétfut
A közelgő fejdelemnek,
A nagy érsek udvarában,
Hol, kivevén a hatalmat,
Minden úgy megy mint Budában -
Hódolásnak zaja lendül,
Mert szorongva és remegve
A szokatlan kegyelemtül
Pompavinni, udvarolni
Szolga és úr talpra kelnek.
Egy tudós pap éle ottan,
Szent irások olvasója;
Vére olasz, neve Gattus;
Szép s nagy a mit tudni róla.
És kinek volt volna kedvesb
A királynak érkezése!
Ritka vendég, magas elme,
A félvilág dicsekvése…
„Nosza!” monda Mátyás király,
Vacsorának vége mulván,
„Enni, inni jó: de mégis
Egy okos szót hadd tanulnánk”…
„És ha tetszik Fölségednek”,
Monda Gattus jó hiszemmel,
„A miben kétsége volna,
Megkisérleném eszemmel
Jóra vinni, egyeztetni,
Azt irást addig követni
Hol a véges emberelme
Bár a hajnal szárnyaira
S a csillagokéra kelne,
Végre már nem boldogulhat,
Mert a mennynek csudáira
Meglepi egy nagy ámulat,
S olyan érzet,
Milyet előbb sohsem érzett;
És ha isten szent kegyelme
S a tudomány nem segíti,
Hiedelmét elvesziíti.”
Szóla Mátyás szorgalommal:
„Épen az, mi engemet bánt;
Mert az írásnem tanithat
Áltudományt, rut koholmányt.
Mégis én egy igazságot
Az irásban nem találok:
Hogy díját elvette volna,
Mint érdemli, a ki álnok.
Sőt az igaz, jó tanitány,
A ki hű volt mind halálig,
Hátratéve, díjazatlan,
Mint példábul kiviláglik.”
Tisztelendő Gattus atya
Hallva e szót, összeborzad.
Mondja is rá döbbenéssel:
„Földég! Per amorem Dei!
Hogy mer ilyet kiejteni?
Ez se’ nem tan, ez se’ nem hit!
S beszélgetvén órahosszat,
Mátyás kandi kedvteléssel
Igy folytatja kétségeit:
Mondja meg hát, Gattus atya:
Mit csinálna oly baráttal,
Ki a legnagyobb veszélyben
Elfordul vagy visszahátrál?
És mi díja a vitéznek,
A ki ma itt, hóda másutt,
Régi zászlót megtagadva
A derék harc közben elfut?”
„Bűnnek elég”, monda Gattus,
„A torlás el nem maradhat.
De fölséges úr, királyom,
A példáját abbahagytad.”
„Sőt igen, könnyü a példa,
Szinte a botránkozásig,
Két apostol van itt szóban:
Péter egyik, János másik.
János igaz, feddhetetlen;
Péter, urát megtagadta;
És az első rangot mégis
A nagy mester neki adta”.
Ugy tehát az üdvözítő
Nem cselekvék igazságot?
Fölség, az ily állitások
Elveszítik a világot.”
„Jó, de ez nem magyarázat,”
Mond a király, lesve a szót.
„Mert ugyan nincs semmi kedvem
Kárhoztatni a megváltót.”
„Elragadjuk-e merészen
A mit elménk be nem láthat?
Hisz az Isten végtelen jó,
A bünösnek megbocsáthat.
A belátás itt csalódás.
Én legalább nem olvastam,
Hogy lehetne Péter ügyét
Igazolni alkalmasban.”
Mondá Mátyás módon ésszel:
„Itt titokra semmi szükség,
Hogy a szavak jelentését
Alakoskodók kisüssék.
Sőt az isten célja ellen
Nincs az ő urát kisérni,
S a történet bonyodalmát
Véges ésszel utólérni.
Ez tehát a magyarázat:
János első nem lehetett,
Mert nem ismeré a jó s rossz
Gyarló embertermészetet,
Ő, magához mérve mást is,
Zsarnoka lett vón a hitnek.
Roszra válik, bár legüdvösb,
Ha mit reánk kényszerítnek:
Mert esendő lény az ember,
Sorsa. Ellen- és rokonszenv.
A körülmény úgy hozhatja
Hogy a legjobb: legkegyetlenb.
Igy az ő nagy tisztasága
Rettentő lett volna inkább…
S most ezennel földerítém
Péter elsősége titkát.
Más az ildom, más az érdem…
Vagy miről van szó? Nem értem.
Erre Gattus mély hódolattal,
A gazda, vendég, csudálattal
Tekintének fel a királyra,
A ki tovább készült utára,
S el is ment a szép holdvilágnál.
- Hordozza isten, merre megy, jő:
Mert nincs valóban szebb dolog, mint
Ha a király mindenben első.
Forrás: Sárosy Gyula: Én albumom. Pesten, Nyomatott Herz Jánosnál 1857.
2026. júl. 9.
Erdélyi János (1814-1868) verseiből
I. INTÉS
Ha szived a hazáért
Úgy lángol és eped,
Hogy vérező keservek
Miatt majd megreped:
Zengj, tégy, csatázz, kinek mint
Adák az istenek,
Oltári a hazának
Hogy füstölögjenek.
Ha zengsz, csak honszerelmet
Súgjon minden dalod;
Ha téssz, hiven kövessed
Meghívó angyalod.
Ha még csaták elébe
Szakítsd föl kebledet:
Meglátjuk a kiömlő
Vérben szerelmedet.
II. CSALÁDI KÉP
Ezer sohajtássá zokogtam lelkemet;
Mint partot a hullám, szaggatja keblemet;
Siralmak özöne.
Fejem fölött im elcsapott a bánatár,
Mélységein szívem, mint egy vérző buvár,
Pályáját futja le.
Oh én szép gyermekem! Hidegre vált alak!
Nem arra jöttem én, hogy ekkép lássalak,
Fehérben, mint a hó.
Halotti lepledet föl-föltakargatom,
Hol volna még meleg, lágyan tapingatom,
De nem található.
Oh én szép gyermekem! Tudád-e mondani,
Midőn, amely megölt, elkezde sajgani
A gyilkos fájdalom?
Vagy mint az ártatlan bárányka szenvedél,
Amit mondtak, tevéd, jó szónak engedél,
Sírtál-e angyalom?
Hol fájt neked, hol fájt? Hadd csókolom meg ott,
Meg a kinos helyet hol szíved dobogott,
S ezt a behúnyt szemet;
Meg ezt az ajkat is, hol elfogyott a szó,
A szépen induló, szépen nyilatkozó,
Vidító engemet.
Mert ezt a szót soha el nem felejthetem,
Azt mondta, hogy nincs még magában életem:
Van árvám, s érte én.
És kéztől, mostoha kéztől megóttam őt,
De oh, ha anyja nincs, ki tart meg csecsemőt
Az élő föld szinén?
Meghalt ez a gyermek, fájdalma volt a lét,
Mert a virágszálat, mely sinyli gyökerét,
Harmat nem őrzimeg.
Anyjához fájt e szív, fájt a holtak felé,
Nem birhatá tovább, és megszakadt belé
Az élettől beteg.
S itt fekszik gyermekem, s az édes anyja ott,
Szólítanám őket, de mindkettő halott;
Családom képe, ím.
Fössétek e képet, s hagyjátok érzeni,
Árnyéklatúl azon hagyván föltetszeni
Gyászom, keserveim.
Ott lesz egy férj, atya, sötét érzelmivel,
Ki ifju volna még, de aggal érne fel,
Mert annyi érte őt!
Jó sorsa ily órát ne adjon senkinek,
Utána hogy sírva nézzen szerettinek,
Mint ő, idő előtt.
Ó ifju volna még s bánat miatt lesz agg:
Dalolt mint a madár, s leszen majd hallgatag,
S nyugott, minő a tél.
Ha napja egy felét a gondok elveszik,
Másikban a holtak felől emlékezik,
A kedves múltban él.
Örömnek az kinos, hogy nincs mit vesztenem,
Életnek iszonyú, hogy így kell vérzenem,
S nem fáradnom belé. -
Mutatja már egy két hús fejfa nevemet,
Szellők! Sohajtásban vigyétek lelkemet
Halottaim felé!
III. MEGNYUGVÁS
Nagy, mély a bú, mit olykor szenvedek,
Fájdalmaimban föl-fölgerjedek.
Szivem keservét panaszolja szám,
S mosolyganak fönt istenim reám.
Én már örömmel nem dicsekhetem,
Mint hogy kezökre biztam életem;
És a fonal, mely nyájasan vezet,
Hű megadás, gyermekded érezet.
Több gond nem ámit el; mit bánjak én?
S megnyugszom a szív csendes érdemén.
Miért törődjem: vesztek, vagy nyerek,
Hozzám rosszak, vagy jók az emberek:
Talán ha nyernék én, veszítne más,
Dijazz meg inkább, szent megnyugovás!
És nem leend, míg élek, gyönyöröm
A más bukásán szerzett káröröm. -
Oh sors! Ki bölcsőm is jól ismeréd,
Ringattad e föld gyermekemberét,
E sziv buvában megtorlást liheg,
Légy jó, ha perlek, nem hallgatni meg.
Mérhetsz reám, mérhetsz fájdalmakat,
Az én szívem még lágy, meg nem szakad:
Ha vérzik ő, csak tűrni megtanul
Ha ég kezét kijátszhatatlanúl.
S ki bút szivében jókor izlele,
Örömre csak kikészül kebele.
Ki szenved és csapást nem néha lát,
Abból telik ki a legjobb barát.
De jaj4 ki bölcső óta élvezett,
S kéjjel gyönyörrel tart rokon kezet,
Előbb hogysem a tél hajára hull,
Életgyűlölet jegyzi el rabúl. -
Szelid öregség! Várom napjaid,
Nem nézve hivság halvány ifjait,
Akik sietvést élni buzganak,
És élnek, élnek, hogy meghaljanak.
Azért ne szállja lelkem vakmerény,
Hogy sorsom ellen fölzendüljek én,
Ki a tűrést bűnné keresztelem:
Itt földfeletti kéz bánik velem.
IV. EGY GYERMEK SZÜLETÉSÉRE
A pórkunyhóban gyermek született,
Egy rabbal e földnek több rabja lett.
Szegény a kunyhó, hangos és hideg;
Az élet árva benne és rideg.
Száműzve onnan minden földi jó,
De a nyomor két kézzel fogható.
És mégis örvend a szegény anya:
Bár öröme vég nélkül tartana!
Örvend ama gyermeknek, aki még
Szive alatt elkárhoztattaték. -
Ki fájdalommal szülted magzatod,
Hogy léteért megáld, nem várhatod,
Ő fog körülgondolni, nézni és
Első csapás fején a születés. -
Mi jobb az életnél, s mi gyászosabb
Mint az, hogy aki él, százszorta rab?
Mert nem-szabadnak bosszus istenek
Csak fél erényt s hatást engedtenek. -
Fekszel te, kis gyermek, szűk póla közt,
Téged keresztviz és könyü föröszt.
Szunnyadj el inkább s többé föl se kelj,
Számodra sír lesz jó nyugalmi hely.
Földön kikötvék a nagyság, erény,
Csak szánakoznak a kín emberén.
Bármit mivelj, bár tedd ki lelkedet,
Mint szolga ontnád élő véredet.
V. A CSONTVÁZ
Ember, ki rám nézsz félve és vadúl,
Imsersz, nem ismersz régi társadúl?
Szólit egy sirontúli sarjadék:
Voltam halott, de ím föltámadék.
Ajkam piros volt, mint most a tiéd,
Izlelte bor, csók, illatját, hevét.
Mosolygtam is, de a kedv elhagyott,
Lángoltam is, de keblem elfagyott.
A vigalom, tánc, mámor, zaj, zene
Mind a világba széjjelröppene.
Szem és agy és szív helye mind hideg,
Belőle jó, rossz ind kihültenek.
Gondold, mi voltam: koldus vagy király,
De szólj igazt, de őszintén birálj.
Tanulj lenézni, vagy rettegni most,
Hozzád, de váltig hű hasonlatost.
Gőgben fejed ki hordod magasan,
Vagy szolga lelked csúszik aljasan,
Emlékezzél meg, eltávozva, vám:
A legjobb leckét néked én adám.
VI. A XIX. SZÁZAD
Némely fej a tizenkilencedik
Század hirével úgy hetvenkedik,
Miként ha itten volna a határ,
Min túlhaladni nem lehetne már.
Az ily fejeknek dolga széltiben
Könnyen halad le a víz mentiben,
S fordúl hová a fő szelek verik,
Az óperenci tengerig.
Ilyen halandó nem tész örömet,
Az ily fejekben nincsen köszönet;
Mert semmi másról nem gondoltanak,
Mint amiről itt-ott hallottanak.
Fülökbe jött két-három kósza hang,
De nem gyanitják mit zúg a harang,
Halottat-e vagy ünnepet jelent,
Vagy égi vészre kong sikertelent.
Miért, hogy a tizenkilencedik
Század magasra földicsértetik?
Talán ki e jelszóval síkra áll,
A sült galamb önkényt szájába száll?
Keresztbe dugván munkáltlan kezét,
Magába szívja a világ eszét?
Mert megsegiti bűvös Sámiel,
Leirhatatlan dolgokat mivel?
Igen! Magáról némely azt hiszi,
Hogy a világot tenyerén viszi,
S nem gondolóknak, amit betanul,
Fülökbe zúgja irgalmatlanúl.
És okra nem hajt, mely ész fegyvere,
Okos beszédnem az ő kenyere;
Azért is, amit csak hasból beszél,
Elfúja könnyen, mint pehelyt, a szél.
Miért, hogy a tizenkilencedik
Század magasra földicsértetik?
Várjunk jövendő egy két századot,
Melyen, ki most hal meg, feltámadott.
Ha e világra majd rá ösmere,
S mikép lesz élő század embere?
Tehát belátni nem szörnyü nehéz,
hogy még ezentul is munkál az ész.
Mi fő igazság és imádtatik,
igaz lesz az, bármikor mondatik.
Ki a jelenkort, mely csak egy darab
Időcske, s elfoly mint a könnyü hab,
Hinné igaz, jó, szép bölcsőjeül,
Csalatni fogna mértéken felül.
Az eszme áll,m ióta e világ,
Felé a kor csak fokrul fokra hág.
Ekként az eszme úr, a kor pedig
Erős urától függ s vezettetik.
S ha ellenére jár gondatlanúl,
Megsinyli egy más kor mondhattlanúl.
Így látam én nagy bús történetet,
Ha Nemesis, hol kelle, büntetett,
Midőn a népek s nemzetek közé
Feddő haragját lángban küldözé.
És folyt a vér, mint víz fogyott a nép,
Pusztúlt az élet mindenfélekép.
Egy szócskaért, mely eszmévé növe.
Erős a szó, ha eszme, s nem hal el,
De áll fölöttünk fenyitékivel.
Miért, hogy a tizenkilencedik
Század magasra földicsértetik?
Megmondva, téve minden? Úgy miért
Áll a világ, mint egy nagy – semmiért?
Belőle még csak töredék darab
Szabad, de a nagy rész a régi rab.
Van még, hol ál hit pókhállóskodik.
Az éj javában most uralkodik,
Még nincs elérve a csillagtető,
Mert a biró megvesztegethető.
Még él az önzés, s meddig élni fog
Törvénnyel óva, nem lesz jó dolog.
Igazra, jóra látszat ösztönöz,
Egyik sem kell, ha mást nem kölcsönöz.
Szépnek magában olcsó kelete,
Kacérnak inkább van tekintete.
Miért, hogy a tizenkilencedik
Század magasra földicsértetik?
Nincs ennek rányas, ferde oldala,
Mi korszakoknak egyiránt vala?
Mily ráfogás és mily badar beszéd
Pangásba tenné a világ eszét,
Ha a jövendő-mondás süvege
Lehetne a lángésznek bélyege.
Azért, komácskám, szállj kisé alább,
Hogy a szemedbe lássunk legalább.
Ki múlt s jövőre nagy tekinteted
A kis jelenből látnokként veted:
Vakandturányon áll így a bogár,
S úgy véli: álláspontja sziklavár;
S az ész előtt levévén kalapod,
Majd sak lemenve dicsérd a napot.
VII. VÁLASZTÓ GYŰLÉS
1458
Őszidő volt, általhülve a lég,
Téli szállást Mátyás nem fogad még.
A vitézek rendben és rendetlen,
Őrtüzeknélnygton és kedvetlen.
„Egy török sincs tán már a viálgon?
Rozsda fog ki a magyar szablyákon?”’
’Ej dehogy nincs, vitéz Bánó bátya,
Feljön a hold nem soká, meglátja;
Bár az ördög mind elvitte volna!’ -
Bánó bátya most azért se szólna,
De nem állhat ellen haragának.
S feddőzési ekképen valának:
„Eb-ugatta tintás rossz diákja!
Mért nem ül honn, s nem a tollat rágja!”
’Jobb is volna most a tüzelőnél!’
A diák mond, s Bánó bátya fölkél:
„Pusztulj innen, mert mindjárt leváglak,
Minek élsz te nekem bosszuságnak?
Hátha még úgy volna!”… itt bezárta
Ajkát, hogy meg fogják kérni, várta;
Mert ahol csak jó szerét tehette,
A beszédből soha nem feledte
Azt az éjet, amelyen királynak
Tették Mátyást, hátán a Dunának;
S míg regéle jóizűn felőle,
Sok pohár bor elfogyott előle.
Sok pohár bor, sok jó napja folyt el
A vitéznek terhes hatvan évvel;
Szép, halálig emlékezni rája,
Mert a múltban szebb a hősi pálya.
- Mondja el még egyszer ,amit kérünk,
Bánó bátya, mert olyat nem érünk,
Hogy mi is majd tudjunk mit regélni,
Ha az isten haza fog segéllni. -
Így az ifjak; és pénzt összetettek,
S hősünknek egy pint bort fizettek,
A diák is a szép tüzet látván,
Figyelő kedv látszott ábrázatján.
„Hát magamnak kell-e iddogálni?”
Monda Bánó, s sorra kezd kinálni,
Addig addig, hogy mikor megtére
A kulacs, felállhatott fejére.
„Üsse patvar! Csendesség! Ha mondom,
Mert hiába mellemet nem rontom.”
S igazodván jó ülőhelyében,
Így beszélle szózatos kedvében:
„Nagy hideg volt, és javában a tél,
És csikorgott, csattogott a felszél.
Mélyen a fagy holtak országáig,
De száz mérfölt volt Pesttől Budáig.
Csak rá kellett nézni a Dunára,
Hogy ne ülj fel senki csónakára.
Egy-egy jéghegy zsurlódó zajában
Elsodorja mit talál utában.
Hej de Mátíás rosszul cselekedte,
Hogy Szilágyit várba láncra tette,
Mert ha ő nincs, ott veszhet Prágában,
Cseh királynál idegen fogságban.
Az volt ember! Mintha most is látnám,
- Bár azóta a mennyből tekint rám -
Mintha látnám, mint néz a Dunára,
És haragszik húzódó zajára;
Egyet dobban, s a zaj még sem áll meg,
S már Budán a dolgok nehezednek. -
’Hát mi történt a magas Budában?’
Majd elmondom, várjatok,sorjában.
A mi népünk Rákoson tanyázott,
Csüggedezve itt-amott portyázott,
Mert hiába isten ellen menni,
Budavárát nem lehet beenni.
Ott pedig már fényes úri rendek,
Összeülvén, szinte nem pihentek,
És ha megvan, amit ők akarnak,
Úgy örökre vége a magyarnak.
Ezt Szilágyi elképzelte végig,
De nem ért fel kardja a gyűlésig.
S ím midőn már csaknem célhoz ére,
- Negyven ezres tábornok vezére -
Egy rossz árok, vízmosás, utában,
S nem haladhat a nemzet dolgában.
Nyugtalan volt, jött ment a Dunához.
Majd Rákosra hozzánk, táborához,
S mint a szélben vad ménét ugratta,
Még a hó is szikrázott alatta,
És oroszlánkörmös kacagánya,
Mint egy sárkány, húzódott utána.
Majd leszállott tajtékos lováról,
Süvegét lekapta ősz hajáról,
S összetette két kezét az égre,
Kérve istent csak most segitségre:
Bár a föld oly csontkeményre fagyjon,
Hogy halottnak keble sírt ne adjon.
Fagyjanak meg kedvesink ölében,
s vesszen a mag nyári hüvelyében! -
„Katonák!” így szóla most mihozzánk:
„Nagy dicsőség és nagy munka vár ránk.
Egyik szemmel nézzetek nyugatra,
s nem a lángzó esti alkonyatra,
Hanem arra, melyen sírba méne
Hunyad a nagy, népünk napja, fénye.
Másik szemmel nézzetek fiára,
Az irigység véráldozatjára…”
Itt kitört a harsogó rivalgás,
Szóhoz nem jött sem Szilágyi, sem más,
Mert friss emlék volt, amit beszélle,
Lelkeinkben,m int a tegnap éle;
S a Hunyad név, nagy név és az is lesz
Míg a földön egy magyar sziv érez.
A seregben most halk suttogás kél,
Mert Szilágytól még barátja is fél,
Minthogy nem hitt akárki fiában,
Áruló sok lévén a hazában.
De ha tenni kelle s ő kilépett,
Seregestül hóditá a népet.
Most is úgy volt, a Réztől Tiszáig,
A Tiszátul jégzajos Dunáig
Őt követtük egyes értelemmel,
Tisztelettel s aggó félelemmel.
Szólván a két Hunyadnak felőle,
Halljuk – mondák – mit húz ki belőle,
Mert némelyik jött oly gondolatra,
Ön személyét hogy vetendi latra.
S mint Hunyadnak híve és rokonja,
A köz tetszést így magára vonja,
És a másik pártnak ellenében
Koronára számol a szivében.
Szép fehér volt a hó melyen álla,
Nem fehérebb, mint ősz fürti szála,
De piros lesz csepjétül vérének,
Mert a tőr már készen volt szivének,
Ha csak egyest szóland is magáért,
s nem a Hunyad kisebbik fiáért.
Én hallgattam, látván a szeméből,
Hogy minden szó ömlik a szivéből,
Mert a szónak, mint ezüst s aranynak,
Szinte jó vagy rossz pengési vannak.
Ő csak egyet vallott meg magárul,
Hogy most a hon oltárához járul;
Szent a szándék, mely lelkét hevíti,
De mit ér ha isten nem segíti,
S ott vesz Mátyás idegen országban,
Cseh királynál szomorú fogságban. -
A gyanakvók mostan elvonúltak,
Kezeikből a tőrök kihulltak
És Szilágyot diadalszekéren
Hurcolá a nép a pesti téren.
Új nótákat kezdtek énekelni,
Mátyás képét zászlókon emelni,
Hogy magasban minden honfi lássa,
Hős Hunyadnak ki lehetne mássa.
S áldást mondván a Mátyás nevére,
Esküvének szentül hűségére. -
A diák, mert szemfül volt, koronként
Lelkesülni látszatott fokonként;
És szemén a kedv s bú érzetének
Gyors tusái egy könyben küzdének.
- Lángolót kell arr’ a tűzre tenni -
Monda Bánó, - nem látok beszélni!
Hol hagyám el? Úgy! A pesti népség
Vén Szilágyban egyszer úgy bizott még.
Ő pedig, hogy rettentőt mutasson,
Mely Budán a várba is behasson,
Sűrű lámpák közt, mik úgyan égnek,
Mint vilára óriás szemének,
Part mentében, a víznek hosszában
Nagy bitókat állíttat sorjában,
S mindegyikhez egy-egy szörnyű embert,
Ad kezökbe, ami kell, ölő szert:
Ki nem enged szükségben szavának,
Élet és vég módjában valának.
Ím megtörtént a csudák csudája,
Egyebet mert nem mondhatni rája -
Általállt a jég, de még alig állt,
Már Szilágyi torlaszin haladgált,
Néhány ifju választott körötte,
s zászlóját a várban felütötte.
És üzent át mindjárt a nénjének,
Nagy Hunyadi gyászos özvegyének,
Hogy mondjon le keserűségérül:
„Ezt üzenem Budavár hegyéről.”
Ott pedig zárt ajtók- s ablakoknál
a királyról nagy tanácskozás áll.
Mit mondand rá hős Szilágyi s népe
Egyetlennek sem jutott eszébe;
S titkosan már arra szavazának,
Hogy ma éjjel még választanának;
Csak hogy a több szó Garára essék
S ezt titokban még nem kivihessék,
A sükerrel majd holnap kilépnek,
Felmutatják a királyt a népnek;
És ha egyszer diszlik koronája,
Hódolattal néz s hallgat reája.
Mig titokban ily tervek folyának,
A vén hős is ád intést hadának.
Mennyet hasgat a tábor zenéje,
Nép s harangszó zúg, zajong közéje.
A sok fáklya barna lángvilára
Felpiroslik az éj orcájára.
Még az ég is, mint szokott, ha tűz van,
Áll felettök fényes ragyogásban;
Csillagoknak elhal villogása,
Oly özön a fáklyák lángolása;
S a felindúlt zajnak, szenvedélynek
Közepette híre sincs a télnek.
Most tekitsünk egy szép palotára,
Száz ablakkal szolgál a Dunára.
Fátyolos nő lép ki erkélyére,
Hajtogatják a zászlót feléje,
Méltóságos és nagyságos a nő,
Hadainkon bátran eltekintő.
S íme könnyes fátylát örömében
leszakasztja mindnyájunk szemében,
És ereszti a zajnak szelére,
Örömének örök emlékére.
Így Erzsébet, a Mátyás szülője,
Lőn a kedvnek megkettőztetője. -
S ám mi történt azalatt Budában?
Hős Szilágyi nem reng bosszujában,
Bár midőn belépe a terembe,
Nem akarták venni figyelemben.
Ő pedig most egy-két ablakot nyit,
S látni tábort kétszer hősz ezernyit,
És bakói amint feltünének,
Vére állt meg a Garák szivének.
„Árulás!” mindnyájan így kiáltnak,
De sietni kelle agg Szilágyinak;
S társi által, kiket úgy hagyott el,
Hogy, miként a húr, egy pendüléssel
Elvezessék a szót, felkiáltja:
Éljen Mátyás, magyarok királya!
És amint ő elkiáltja ottfenn,
Elkiáltjuk lent mi negyven ezren,
s amit ő ott fennszóval kivána,
Azt mi ittlenn percenként utána;
Amit ottfenn neki feleselnek,
Rá alulról kardjaink felelnek.
Mint magát a vén Szilágy viselte,
Azt csak Hollós Mátyás érdemelte.
Dictum, factum, minden jól ütütt ki -
De Bánót már nem hallgatja senki.
A diák van csak mellette ébren,
Társi mind elszunnyadtak körében.
S amint Bánó széttekint, jön a hold,
És a holddal a török sereg volt.
A diák felpattant: „áldjon isten
Jó vitéz!” mond, s híre hamva sincsen.
Nézi Bánó, mit nyomott kezébe?
S egy aranypénz csillog a szemébe.
Nézi reggel s Mátyás képe rajta:
„A király volt!” és nagyot sohajta:
Nem sértette-é meg a beszéddel;
S az aranypénzt emlékül tevé el.
Forrás: A magyar költészet kézikönyve a mohácsi vésztől a jelenkorig, vagy az utóbbi negyedfél század kitűnőbb költői életrajzokban és jellemző mutatványokban. Feltüntetve Toldy Ferenc által. Második átdolgozott kiadás. Ötödik kötet. Franklin-Társulat Budapest, 1876.
2026. jún. 24.
Erdélyi János (1814-1868): Falura ment lakni
Gondolja, édesem, hová gondolkozom?
Csak arra kérem, ne gondoljon messzire.
Ott vagyok én közel, bár nem mutatkozom,
Kegyedtül örökké egy két lépésnyire.
Látom minduntalan, mit mivel, mit csinál.
- A falusi élet kegyednek roszul áll.
Intézi házdolgát vidám szemeivel;
Ügyel a konyhára, ügyel a kamrára.
Cssekélységem nagyot pöröl cselédivel,
Kiket nem jó hagyni magok szakálára.
Pedig nincs unalmasb annál a sok szónál.
- A falusi élet kegyednek rosszul áll.
Hosszu a nyári nap és hüvös az alkony,
Jól esik ott ülni az utczakapuban.
„Gyerünk be, gyerünk be, aludni, kisasszony!
Nem látja, hogy este van már a faluban.”
Pedig a hegyeken még a végső sugár.
- A falusi élet kegyednek roszul áll.
Korán kel a hajnal, de nem a kisasszony;
Vajh! Minők lehetnek hajnali álmai?
„Kelj föl édes lányom, megárt a sok állom;
Talán bizony kétszer egyest mondani!
Már a konyhán összezördül fazék és tál!!
- A falusi élet kegyednek roszul áll.
Szép ott kinn a falun, szép ott meglepetni
A régi jó harang felejthetlen szaván;
Az egyszerüséghez meg visszaszületni,
Körüldajkálkodván lelkünket a magány.
DE itt is emlékszünk minden harangszónál.
- A falusi élet kegyednek roszul áll.
Hadd végezze baját puszta s falu népe;
Sem dolga kegyednek ott, sem mulatsága.
Jőjön hát, örömnek, baráti körébe,
Hol gyönge hódolás leszen majd világa.
Általa kis körünk tündéri szépre vál.
- A falusi élet kegyednek roszul áll.
A csalogány sohse rakjon fecskefészket,
Ne is ültessenek virágot pusztára.
Akkor érjük el a szép emberiséget,
Ha eggyé foly a szép szellemek sugára.
Ott él a szellem, hol önfelére talál.
- A falusi élet kegyednek roszul áll.
Forrás: Délibáb Nemzeti Szinházi Lap. Első félévi folyam Május 29. XXII. sz. Felelős szerkesztő és kiadó Tolnai gróf Festetics Leo. Főmunkatárs Jókai Mór. Pest, Emich Gusztáv Könyvnyomdája Pest, 1853.
Erdélyi János (1814-1868): Szondi Drégelen
Másé már a mező, csak a vár Szondié;
Egy ut van előtte még: - az egek felé.
Az oroszfalvi pap fehér kendőjével
Integet a várba békeség hirével.
„Márton pap, üdvöz légy, Drégelnek várában;
Mi hir van ott alant Ali táborában?”
’Jó Szondi, ha tudnád, milly tenger nép van ott!…
-Soha nem birod meg ezt az állapotot.’
„Jó Márton, akármilly tenger nép vagyon ott,
Megkisérti lelkem ezt az állapotot.”
’Oh Szondi! Drégelnek vára fügefészek,
Lelkedre vesznek itt e drága vitézek!’
„Legyen bár Drégelnek vára fügefészek,
Emberek dolgánál nagyobbakra nézek.
Késő nekem minden tanácsot javalni’,
Elvégezném, hogy én itt fogok meghalni.”
’Isten veled Szondi!’ „Milyen veled Márton!
Köszöntsed utolszor minden jó barátom!”
És Szondi lelke a várnépen elárad,
Ki-ki a legvégső dolog körül fárad.
Csak két gyönge ifju szakadoz buvában,
Szondi Györgyért való méltó nagy buvában:
„Szondi, ne hagyd el a két dalos apródot,
Juttass nekünk is a vitézségre módot.”
De Szondi megfeddi a két szép ifiat:
„Soha ne sirjatok jó Szondi György miatt.
Ti, meghalni korák, nem jösztök én velem,
Hanem sorsotokat bizvást elrendelem.”
És két török foglyot mindjárt előhivat:
„Reátok bizom e két dalos ifiat.
Vigyétek Alihoz, kérjétek nevemben,
Gyakorolja őket vitézség ügyében.-
Temettesse velök halandó részemet,
Mert látni fogják itt én szörnyü estemet.
És legyen temetőm ama szomszéd orom,
Hogy Drégelt halva is láthassam ollykoron.”
Szóval e szót mondván Szondi György, csak hamar
Nagy derék ostromot kiállani akar.
S ezzel mind a négyet utjára bocsátja; -
Mind a négynek vörös skarlát a ruhája.
Még vörösb a várban fellángoló máglya,
Hol kincseit Szondi a tüzbe dobálja;
S legvörösebb a vér, amelly foly özönnel,
Átvervén lovait kurta hegyes tőrrel…
… Leng azonban büszkén a nemzeti zászló;
„Meghalni hazáért!” a várbeli jelszó…
Egyszer csak az hallik, hogy dörejre dörej; -
Egyszer csak az látszik, hogy a török közel.
És látszik a dárda hős Szondi kezében,
a mint ki-kivillan füstnek fellegében.
Látszik a hős, a mint testről testre halad,
Majd térden állva ví törött torony alatt.
Mig fejét a várból leveti egy török,
s Ali táborába feje alágörög; -
Ezután nem látni halottnál egyebet;
Emelje magához isten lelkeiket!
De fölriad a mély hallgatás a völgyön;
Kit illet e végső tisztesség e földön?
Szondi vitézségét török had tiszteli,
Két énekes apród búsan énekeli.
Szomszéd hegyen ott van hősi temetője,
Zászló, irott kopja szól messzi felőle.
Legalább volt neki két dalos apródja,
Legalább lesz onnan Drégelt látni módja.
De a két énekes apród az örök hir,
De a szomszéd orom elenyészhetlen sír!
Forrás: Délibáb Nemzeti Szinházi Lap. Első félévi folyam Martius 27. XIII. sz. Felelős szerkesztő és kiadó Tolnai gróf Festetics Leo. Főmunkatárs Jókai Mór. Pest, Emich Gusztáv Könyvnyomdája Pest, 1853.
Erdélyi János (1814-1868): Bartha emlékezete (megh. aug. 20. 1852.)
Édes Tiborczom(1), jó öreg Tiborczom,
Te is letetted a sírba fejed!
Urnőd, a tiszta szeplőtlen Melinda
Beszélhet már a multakról veled.
Ott vagytok együtt és feddhetlenül
A boszuló Bánk szelleme körül.
A szenvedő Lear(2), rosz leányok atyja,
Te rád bizá, hogy szólnál helyette;
A fájdalomnak hirdetője lettél,
És a világ szavad megértte.
Mert hordozál olly dusgazdag kebelt,
Hol minden érzés tolmácsára lelt.
De láttalak majd rabszolgád urául(3),
Piroslott a vér trónod bíborán,
Ifju leányok voltak mennyországod,
Vallásod önkény, bibliád Korán.
Én téged annyi képben láttalak:
Pogány, keresztyén, bús, vidám alak.
Mert ott valál a három j ó madár közt(4),
Mikor nem is bort, csak czankót ivál;
Vagy a fokosnak fényteljes korában
Baczur Gazsinak(5) győzelmet vivál.
Ez mind te voltál, s elhagyván helyed,
Igen sokan költöztek el veled.
Derék ficzkó! Beh sokszor emleget meg,
Kinek magyar szót édes hallnia.
Te az erőnek lágyulása voltál;
Szegény öreg Lear, könnyek férfia.
Miként az olvadt ércz, folyt szózatod,
Kár, hogy szoborrá meg nem fagyhatott.
Nem hallhatom már többé a beszédet,
Melly rám, miként gyermekre, hatni birt.
Én eltemettem a jó vén Tiborczot,
A könnyező és a könnyelmü Leart.
Ki volt, mi volt, egy kettő tudja még,
-Aztán reá száll csendes feledék.
(1) Tiborcz, Melinda, Bánk, személyek Bánk bán színjátékban.
(2) Lear, illy czimű tragoedia főszemélye.
(3) Szolimán, szultán; Körner Zrinyiében.
(4) A három jó madár vagy Lumpaci vagabundusban a csizmadia.
(5) Peleskei notariusban a juratus.
Forrás: Délibáb Nemzeti Szinházi Lap. Első félévi folyam Martius 13. XI. sz. Felelős szerkesztő és kiadó Tolnai gróf Festetics Leo. Főmunkatárs Jókai Mór. Pest, Emich Gusztáv Könyvnyomdája Pest, 1853.
2026. máj. 8.
Erdélyi János (1814-1868): Vörösmarty halálakor (1855)
Csak azt lássam-e, hogy a magyar költőnek
Ha élni küzdelem, meghalni szerencse,
Hogy akkor adózunk díjjal a dicsőnek,
Midőn kivirult már sírja nefelejtse?
Csak azt lássam-e, hogy az első fájdalom
Birja fölhevítni fagyos kebelünket;
Hogy egy szemfödél az országos jutalom;
S csak a végtisztesség rázhat fel bennünket? -
Tán nincs is erőnk az élőnek örülni?
Lám az életből mily szépen kitanultunk!
S jövünk a nagy ember sírján lelkesülni,
Midőn érzelminkkel már-már elavultunk!
Mit jártok ott búval, panaszos kebellel
Ti, kiket nem illet a férfias bánat.
Menjetek feküdni, és kelni korán fel:
Szép a napkelet is, nemcsak a napszállat.
Oly szépen búsultok, hogy meghalni édes,
De annál kinosabb az élet köztetek.
S azt mondom a búra, mely igen beszédes,
Nem egyéb az szónál, melyet nem értetek.
S ha szíveitekben gyönge sohajtásból
Bánat kerekedik, részvét sugarával:
Megnyilik a farsang, áll mulatozásból,
S tánczoltok, a mint egy nagy férfiu meghal.
Már így idő előtt megvénül az ember,
S felejti ha egykor lelke ifju vala.
Mert a részvétlenség leggyilkolóbb fegyver;
A föld nemesbjei haltak meg általa.
Már így a világot dögvész fenyegeti;
Mindennapi esni kell egy nagy áldozatnak,
Hogy legyen a bánat egyszer már nemzeti,
Legyen vigassága minden egyes napnak!
Oh szentek, oh dicsők! Kik nélkül a világ
Tenge növényeknek sivatag hazája;
Kik nélkül a népek gyilkos haramiák,
S gyöngébb az erősbnek született prédája;
Oh szentek, oh dicsők! Majd a késő idő,
Mint félistenekkel dicsekszik veletek.
Ti azért álltatok a semmiből elő,
Hogy a hálátlanban gőgöt neveljetek.
Inkább feledtetni végképen, örökleg!
Hadd folyjon az élet vigan, kellemesen;
Halottak emléke ne háborítsa meg.
Aztán a ki megholt, nyugodjék csendesen.
Dicsekedjék is majd, a ki élni marad,
Világi javakkal, földi szerencsével.
Mert az élet olyan: ki nem vet, nem arat.
Nem is él ember csak szellemmel, igével.
De ne is mutasson a nép se azokra,
Kiknek érdeme, mint az égő szövétnek.
Önvád sulya essék a hálátlanokra,
Kiknek erénye bűn, dicsősége vétek.
És semmi pásztortüz ne ragyogjon aztán
A lefolyt időnek éji homályában;
Hadd lássa meg a nép: a kietlen pusztán,
Hová lesz vezető lángelmék hiában.
A szellem azonban nem kérdi futását,
Fel is jő, le is megy, fényes ragyogással.
Nemzetének hagyván erős alkotását,
Világít s kínoz égő pirulással.
Forrás: Remény. Zsebkönyv az 1858. évre. Szerkeszti Vachott Sándorné. Pest. Kiadja Pfeifer Ferdinánd. 1858.
2026. ápr. 16.
Erdélyi János (1814-1868): Családi képzelet
Ezer sohajtássá zokogtam lelkemet;
Mint partot a hullám, szaggatja keblemet,
Siralmak özöne.
Fejem fölött im elcsapott a bánatár.
Mélységein szívem, mintegy vérző búvár,
Pályáját futja le. -
Oh én szép gyermekem! Hidegre vált alak!
Nem arra jöttem én, hogy ekkép lássalak,
Fehérben, mint a hó.
Halotti lepledet föl föltakargatom,
Hol volna még meleg, lágyan tapintgatom,
De nem található.
Oh én szép gyermekem! Tudád-e mondani,
Midőn, a mely megölt, elkezde sajgani
A gyilkos fájdalom?
Vagy mint az ártatlan bárányka szenvedél,
A mit mondtak, tevéd, jó szónak engedél,
Sirtál e angyalom?
Hol fájt neked, hol fájt? Hadd csókolom meg ott,
Meg a kinos helyet, hol szived dobogott,
S ezt a behúnyt szemet;
Meg ezt az ajkat js, hol elfogyott a szó,
A szépen induló, szépen nyilatkozó,
Viditó engemet.
Mert ezt a szót soha el nem felejthetem,
Azt mondta, hogy nincs még magában életem;
Van árvám, s érte én.
És kéztől, mostoha kéztől megóttam őt,
De oh, ha anyja nincs ki tart csecsemőt,
Az élő föld szinén?
Meghalt ez a gyermek, fájdalma volt a lét,
Mert a virágszálat, mely sinyli gyökerét:
Harmat nem őrzi meg.
Anyjához fájt e sziv, fájt a holtak felé,
Nem birhatá tovább s megszakadt belé
Az élettől beteg.
S itt fekszik gyermekem, s az édes anyja ott,
Szólitanám őket, de mindkettő halott;
Családom képe, im.
Fössétek e képet, s hagyjátok érzeni,
Árnyéklatul azon hagyván föltetszeni
Gyászom, keserveim.
Ott lesz egy férj, atya sötét érzelmivel,
Ki ifju volna még, de aggal érne fel,
Mert annyi érte őt -
Jó sorsa ily órát ne adjon senkinek,
Utána, hogy sirva nézzen szerettinek,
Mint ő, idő előtt;
Ő ifju volna még a bánat miatt lesz agg:
Dalolt mint a madár, s leszen majd hallgatag,
S nyugott, minő a tél.
Ha napja egy felét a gondok elveszik.
Másikban a holtak felől emlékezik,
A kedves múltban él.
Örömnek az kinos, hogy nincs mit vesztenem,
Életnek iszonyú, hogy így kell vérzenem,
s nem fáradnom belé. -
Mutatja már egy két bús fejfa nevemet,
Szellők sohajtásban vigyétek lelkemet
Halottaim felé!
Forrás: Magyar szavaló. Jelesebb iróink műveiből összeválogatta KÖRNYEI JÁNOS tanár. II. RÉSZ. A közép és felsőbb tanodák használatára. Pest, kiadja Lampel Róbert 1863.
2026. ápr. 5.
Erdélyi János (1814-1868): Vörösmarty halálakor - 1855.
Csak azt lássam-e, hogy a magyar költőnek
Ha élni küzdelem, meghalni szerencse,
Hogy akkor adózunk díjjal a dicsőnek,
Midőn kivirult már sírja nefelejtse?
Csak azt lássam-e, hogy az első fájdalom
Birja fölhevítni fagyos kebelünket;
Hogy egy szemfödél az országos jutalom;
S csak a végtisztesség rázhat fel bennünket? -
Tán nincs is erőnk az élőnek örülni?
Lám az életből ily szépen kitanultunk!
S jövünk a nagy ember sírján lelkesülni,
Midőn érzelminkkel mármár elavultunk!
Mit jártok ott búval, panaszos kebellel
Ti, kiket nem illet a férfias bánat.
Menjetek feküdni, és kelni korán fel:
Szép a napkelet is, nemcsak a napszállat.
Oly szépen búsultok, hogy meghalni édes,
de annál kinosabb az élet köztetek.
S azt mondom a búra, mely igen beszédes,
Nem egyéb az szónál,melyset nem értetek.
S ha szíveitekben gyönge sohajtásból
Bánat kerekedik, részvét sugarával:
Megnyilik a farsang, áll mulatozásból,
S tánczoltok, a mint egy nagy férfiu meghal.
Már igy idő előtt megvénül az ember,
S felejti ha egykor lelke ifju vala.
Mert a részvétlenség leggyilkolóbb fegyver;
A föld nemesbjei haltak meg általa.
Már így a világot dögvész fenyegeti;
Mindennap esni kell egy nagy áldozatnak,
Hogy legyen a bánat egyszer már nemzeti,
Legyen vigassága minden egyes napnak!
Oh szentek, oh dicsők! kik nélkül a világ
Tenge növényeknek sivatag hazája;
Kik nélkül a népek gyilkos haramiák,
S gyöngébb az erősbnek született prédája;
Oh szentek, oh dicsők! majd a késő idő,
Mint félistenekkel dicsekszik veletek,
Ti azért álltatok a semmiből elő,
Hogy a hálátlanban gőgöt neveljetek.
Inkább feledtetni végképen, örökleg!
Hadd folyjon az élet vigan, kellemesen;
Halottak emléke ne háborítsa meg,
Aztán a ki megholt, nyugodjék csendesen.
Dicsekedjék is majd, a ki élni marad,
Világi javakkal, földi szerencsével.
Mert az élet olyan: ki nem vet, nem arat.
Nem is él ember csak szellemmel, igével.
De ne is mutasson a nép se azokra,
Kiknek érdeme, mint az égő szövétnek.
Önvád sulya essék a hálátlanokra,
Kiknek erénye bűn, dicsősége vétek.
És semmi pásztortűz ne ragyogjon aztán
A lefolyt időnek éji homályában;
Hadd lássa meg a nép: a kietlen pusztán,
Hová lesz vezetői lángelmék hiában.
A szellem azonban nem kérdi futását,
Fel is jő, le is megy, fényes ragyogással.
Nemzetének hagyván erős alkotását,
Világít és kinoz égő pirulással.
Forrás: REMÉNY – Zsebkönyv az 1858. évre. Szerkeszti Vachott Sándorné – Négy aczélmetszettel. – Pest – Kiadja Pfeifer Ferdinánd 1858.
2020. okt. 14.
Erdélyi János (1814-1868): Születésem napján
Monda egykor a sors: april itt jön;
Kit tegyünk bolonddá majd a földön,
A ki járjon mind hián hiába,
És nevessünk rajta jót, nagyot,
Érje botlás mindenik nyomába,
Várjuk el, majd mire mégyen ott?
S im a sorsnak választottja lettem,
Mert én april elsején születtem.
Összejöttek szomszédok, barátok;
Születésem, mondák, istenátok.
Mert ki e nap folytán jő világra;
Változó lesz, mint a szél s idő,
S mint a szél, rá hajlik minden ágra,
Ugy hajól majd csélcsapságra ő.
És ha igy van, irgalom felettem!
Mert én april elsején születtem.
Iskolába menvén, nem tanulék,
Gondolám, rabélet és busúlék.
Elvesztettem könyvemet zsebemből,
És el mindent, a mi benne volt;
De még jobban elvesztém fejemből;
S ugy valék most, mint a megrabolt.
Gondatlanság lőn mindenha tettem,
Mert én april elsején születtem.
Egy pillantás, majd meg ujra másik,
Jobbra balra a kigyúladásig.
Mit tevék? láng fordult meg fejemben,
A kihez még hűnek lenni kell!
Szeretém mind, ki elfért szememben,
Végtelen tűz gerjedelmivel.
Lepke voltam, jobbat nem tehettem,
Mert én april elsején születtem.
Pap leendék, barna szép ruhában;
És Verbőczyt nyögtem attilában.
De mit ér a sok pör és a törvény,
Handa banda, tenger szó, beszéd!
Egyik oldal szirt, a másik örvény;
S kerülém e pálya szélveszét.
Pap-, prokátorbul poéta lettem,
Mert én april elsején születtem.
Verset irtam! menj, mondák, a verssel,
A magyarnak még előbb kenyér kell.
S most ha mennék a szántó-ekéhez,
Holnap immár csak vers kellene;
És ha fognék kucsmakészitéshez,
A fiu „fej nélkül termene.”
Ím örök vakutra tévelyedtem,
Mert én april elsején születtem.
Már hiába, én velem csak igy van;
A valóság énnekem valótlan.
Mert a lépést mindig elhibázom.
Egy van, a mit meg nem foghatok:
Nőtlen élek, a mikor virágzom,
S vénségemre házasulhatok!
Mind azért van, a mint észrevettem,
Mert hogy april elsején születtem.
Forrás: Regélő Pesti Divatlap – Szépirodalmi és művészeti lap. Első félévi folyam 20-dik szám. Szerkeszti Vahot Imre. Pesten, nyomatott Beimel Józsefnél 1846. Tavaszutó 14-kén.
2019. aug. 19.
Erdélyi János: Kassai hajdu
