Erdélyi János (1814-1868): Mindenben első

 
Mátyás király nagy tisztelettel
Tisztelte a tudósokat;
Hódíts is be mindenünnen
Országába sokat, sokat.
És a holott sok a tudós nép,
Van ott beszéd, nem szófia:
Hanem komoly, tisztes, hogy épség
A léleknek hallania.
Az ember épül voltaképen,
Fogamzik az erény szivében,
Mert a hallott okos szavak:
Mint megannyi jóféle mag. -
Méne hajdan Mátyás király
Nagy Budáról Esztergomba,
Hol Vitéz, a híres érsek,
Gyűjti a könyvet halomra.
(Gyűjti Mátyás is, reá még
Szörnyen olvas egyrül másrul:
A titokrul földön, égen;
S a boldog feltámadásrul),
És a mint a híre szétfut
A közelgő fejdelemnek,
A nagy érsek udvarában,
Hol, kivevén a hatalmat,
Minden úgy megy mint Budában -
Hódolásnak zaja lendül,
Mert szorongva és remegve
A szokatlan kegyelemtül
Pompavinni, udvarolni
Szolga és úr talpra kelnek.
Egy tudós pap éle ottan,
Szent irások olvasója;
Vére olasz, neve Gattus;
Szép s nagy a mit tudni róla.
És kinek volt volna kedvesb
A királynak érkezése!
Ritka vendég, magas elme,
A félvilág dicsekvése…
„Nosza!” monda Mátyás király,
Vacsorának vége mulván,
„Enni, inni jó: de mégis
Egy okos szót hadd tanulnánk”…
„És ha tetszik Fölségednek”,
Monda Gattus jó hiszemmel,
„A miben kétsége volna,
Megkisérleném eszemmel
Jóra vinni, egyeztetni,
Azt irást addig követni
Hol a véges emberelme
Bár a hajnal szárnyaira
S a csillagokéra kelne,
Végre már nem boldogulhat,
Mert a mennynek csudáira
Meglepi egy nagy ámulat,
S olyan érzet,
Milyet előbb sohsem érzett;
És ha isten szent kegyelme
S a tudomány nem segíti,
Hiedelmét elvesziíti.”
Szóla Mátyás szorgalommal:
„Épen az, mi engemet bánt;
Mert az írásnem tanithat
Áltudományt, rut koholmányt.
Mégis én egy igazságot
Az irásban nem találok:
Hogy díját elvette volna,
Mint érdemli, a ki álnok.
Sőt az igaz, jó tanitány,
A ki hű volt mind halálig,
Hátratéve, díjazatlan,
Mint példábul kiviláglik.”
Tisztelendő Gattus atya
Hallva e szót, összeborzad.
Mondja is rá döbbenéssel:
„Földég! Per amorem Dei!
Hogy mer ilyet kiejteni?
Ez se’ nem tan, ez se’ nem hit!
S beszélgetvén órahosszat,
Mátyás kandi kedvteléssel
Igy folytatja kétségeit:
Mondja meg hát, Gattus atya:
Mit csinálna oly baráttal,
Ki a legnagyobb veszélyben
Elfordul vagy visszahátrál?
És mi díja a vitéznek,
A ki ma itt, hóda másutt,
Régi zászlót megtagadva
A derék harc közben elfut?”
„Bűnnek elég”, monda Gattus,
„A torlás el nem maradhat.
De fölséges úr, királyom,
A példáját abbahagytad.”
„Sőt igen, könnyü a példa,
Szinte a botránkozásig,
Két apostol van itt szóban:
Péter egyik, János másik.
János igaz, feddhetetlen;
Péter, urát megtagadta;
És az első rangot mégis
A nagy mester neki adta”.
Ugy tehát az üdvözítő
Nem cselekvék igazságot?
Fölség, az ily állitások
Elveszítik a világot.”
„Jó, de ez nem magyarázat,”
Mond a király, lesve a szót.
„Mert ugyan nincs semmi kedvem
Kárhoztatni a megváltót.”
„Elragadjuk-e merészen
A mit elménk be nem láthat?
Hisz az Isten végtelen jó,
A bünösnek megbocsáthat.
A belátás itt csalódás.
Én legalább nem olvastam,
Hogy lehetne Péter ügyét
Igazolni alkalmasban.”
Mondá Mátyás módon ésszel:
„Itt titokra semmi szükség,
Hogy a szavak jelentését
Alakoskodók kisüssék.
Sőt az isten célja ellen
Nincs az ő urát kisérni,
S a történet bonyodalmát
Véges ésszel utólérni.
Ez tehát a magyarázat:
János első nem lehetett,
Mert nem  ismeré a jó s rossz
Gyarló embertermészetet,
Ő, magához mérve mást is,
Zsarnoka lett vón a hitnek.
Roszra válik, bár legüdvösb,
Ha mit reánk kényszerítnek:
Mert esendő lény az ember,
Sorsa. Ellen- és rokonszenv.
A körülmény úgy hozhatja
Hogy a legjobb: legkegyetlenb.
Igy az ő nagy tisztasága
Rettentő lett volna inkább…
S most ezennel földerítém
Péter elsősége titkát.
Más az ildom, más az érdem…
Vagy miről van szó? Nem értem.
Erre Gattus mély hódolattal,
A gazda, vendég, csudálattal
Tekintének fel a királyra,
A ki tovább készült utára,
S el is ment a szép holdvilágnál.
- Hordozza isten, merre megy, jő:
Mert nincs valóban szebb dolog, mint
Ha a király mindenben  első.

Forrás: Sárosy Gyula: Én albumom. Pesten, Nyomatott Herz Jánosnál 1857.