Barsi József (1810-1893): Bekopogás

 
Félve nyúlok a húrokhoz:
Ujjaim rég elszokának;
Félve nyitom hangnak ajkam’:
Hang és szó nem jól felel meg
Lelkem mély indulatának.

Félve léptem a szabadba;
Félve nézem a világot;
Oly szokatlan mind előttem,
Mintha most születtem volna
S nem ismernék egy virágot.

Félve léptem a küszöbre:
Ott benn egykor üdvem éle.
Csendes éj volt, néma, szótlan.
Szivem dobbanását hallám:
Ah! e sziv félt és reméle.

Félt keservtől, a milyennek
Még nem érzé volt fulánkját;
És remélt oly üdvösséget,
Melynek még nem itta kelyhét: -
Keblem alig birta lángját.

Eltekinték a küszöbről,
S föl a csillagos egekbe.
„Most erő kell!” – mondám, s érzém
Mint szivárga túlvilági
Fény s erősödés szivembe.

Végre zörgeték: de halkan,
Hogy, ki alszik, meg ne hallja.
Hallgatóztam – s im nyitának…
Nyitnak: ah! Mert ébren alszik
Bajba sodrott magzat anyja.

Forrás: Sárosy Gyula: Én albumom. Pesten, Nyomatott Herz Jánosnál 1857.