Orbán Pető (19. sz.) versei

  KÉPZELETEM

Az én képzeletem
Virágos kikelet:
A merre csak repül,
Elűzi a telet.

S ébred a természet,
Kizöldül a mező,
S a tarka szivárvány
Az égre visszajő…

Az én képzeletem
Derült: mint a mosoly,
Midőn a jókedvnek
Lángjával összefoly. - - 

S ha így magasba száll,
Hajnal ébred nyomán
s szárnyérintésire
Fölzeng a csattogány…

S e csattogány a dal -
Lantomnak éneke,
Mely bűbájt hord magán:
Mint egy tündérrege…

És a szivekbe csap
S megrázza húrjait.
Egyszerre sirni és
Örülni megtanít…

Megtanít sírni a
Magas öröm miatt,
S hullatni könyeket
Mély fájdalom alatt…

S a szívnek megtanít
Egy mély – nagy tudományt,
Mely elkárhoztat és
Üdvözít egyaránt.

S mely, mint az őserő,
Kezdet- és végtelen:
E csodatudomány,
Az örök szerelem!

EGY VÉN TÖLGY ALATT

Vén tölgy! Itt a puszták ölén
Büszkén állasz – s oly egyedül!
Homlokod a vésszel dacol
S gyakorta föllegbe merül…

Jövök; most enyhet adj nekem
Szép fürteidnek árnyiban,
Vay multadról beszélj – beszélj!
Tudom: hogy szép regéje van.

Vajjon ki ültetett ide?
Az emberkéz az nem vala!
Az ember önzőbb, hogyha vét -
Mit nyert volna itt általa?!

Naphoz küzdve a büszke sas
Ejtette el itt a magot,
Mit a földről jókedviben
Játékszer gyanánt felkapott…

És egy évszak megérlelé:
Kisarjadt e kopár mezőn.
S egy hosszu század évein
E rónaságnak dísze lőn…

Dísze lőn benned, úti tölgy!
S te itt virulsz látatlanul,
S zugó sohajok hangiban
Beszélsz a lét fájdalmirul…

És senki nem gyanítja tán
S nem érti meg fájdalmadat -
Nem érti - - és részvétlenül
Melletted árnyként elhalad…

De nem, nem! Oh én értem azt,
Hisz’ fájdalmammal oly rokon -
S leborulok árnyad alatt,
És sorsunkat megsiratom.

Forrás: Sárosy Gyula: Én albumom. Pesten, Nyomatott Herz Jánosnál 1857.