Pájer Antal (1817-1881): Jósleány

 
Jeruzsálem mellett,
Vagy talán a szélén;
Nem tudom bizonnyal, hogy hol?
Mert magam sem érém.

Valahol mégis csak
Kis halastó állott,
Melybe minden hajnal keltén
Egy szép angyal szállott.

Bele szállt az angyal
Tündér csattogással,
S föl keverte azt fenékig
Hófehér szárnyával.

S a ki abban fürdött
Legelőször, mindjárt;
A vak látott, és a sánta
Fölkelt és megint járt.

Ime, a sok kóros
Azt körül is ülte!
S ime, a sok közt egy szép lány
Várakozik körülte!

Várja rég az angyalt,
Hajnal hasadását,
S kéri istentől szemének
Elveszett világát.

Csakugyan pirul is
A hajnal sugára;
A legelső fényt veté – a
Lány szűz homlokára.

S csakugyan leszállott
A régen várt angyal;
S csattogott, keverte a tót -
Másvilági hanggal.

Dobogott a szíve
Sok szegény betegnek;
A gyógyulás örömére
Könnyek is peregnek!

Ki fog abba szállni
Legelőször, vajon?
Hanem a lány nem szólt: hogy még
Szemrehányást halljon!

Istenében bízott,
Ki örömet s bút ad;
Ha az isten úgy akarja, -
Úgy is meggyógyulhat.

S csakugyan meggyógyult: -
Mert midőn az angyal
Csattogott a tó vizében
Túlvilági hanggal:

Egy megihlett vizcsepp
Fölfeccsent szemére, -
És kipattant mind a két szem,
A mint ahhoz ére. -

De mit ér, hogy a lány
Látott tisztán, szépen…?
A szép angyal látásán meg -
Őrült örömében!!

És kezdett beszélni
Érthetetlen dolgot;
Majd sírt, mint az árva gyermek,
Majd megint mosolygott.

S oda járt naponkint,
Bele ment a tóba;
És a látni vélt angyallal
Állott ilyen szóba:

„Itt vagyok, galambom!
Jőj le mennyből hozzám;
De szegény menyasszonyodnak
Szép jegygyűrűt hozz ám!

Betlehembe menjünk;
Én leszek kom’asszony;
Csak a bánat érted addig
Itt el ne hervasszon.

Dávidnak trónján egy
Szűz virág virul ki:
De a virág szent gyümölcse
Jászolba fog húlni.

Kis selyempályákat
Varrtam a részére,
Kimosom és ráborítom
Reszkető testére…!”

Igy beszélt naponkint,
S még tán mást is mondott,
Míg keményen egy sulyokkal
Vert egy kisded rongyot.

Szánta őt a népnek
Ifja és a véne,
A ki őt a tó partjára
Látni, halni méne.

Egy két ősz szakálú
Bölcs is oda bámul:
De nem birt kimagyarázni
Semmit a szavábúl.

S már el is halt a lány:
Éltét lebusúlta;
Csak a lelke járt éjenkint,
S pattogott a sulyka.

S évről évre zajgóbb
Lett a tón a lárma:
Mintha ezer sulyok egy-egy
Nő kezében járna.

A zajból azonban
Bűvösbájos nyelvén,
E rejtélyes, titkos szózat
Élesen kikelvén:

„Dávidnak trónján egy
Szűz virág virúl ki;
De a virág szent gyümölcse
Jászolba fog hullni.

Kis selyempólyákat
Varrtam a részére:
Kimosom és ráborítom
Reszkető testére…!”

De egyszer a jászol
S Betlehem csudája
Villám-hirrel az egész hont
Sebesen beszállja.

S im, megértik rögtön,
A mit a lány mondott:
Hogy kinek részére mosta
Azt a kisded rongyot!

S megretten a sok bölcs,
Ki piros, ki halvány -
A rejtélyes mondatoknak
Megfejtését hallván.

Hát a lánynak lelke…?
- Kérdezhetnék most mi. -
A csodás hír éjjelétől
Nem járt többet mosni:

Elröpült a többi
Angyalokkal szépen,
S üdvözölte a kis Jézust
Jászolbölcsejében…

MAGYARORSZÁG PATRÓNÁJA

Soha nem látott még a világ oly szépet,
Mint, midőn az angyal Mariához lépett:
Úgy megrettent és úgy elpirúlt előtte,
Hogy még a fris hónál is fehérebb angyal
Szinte rózsaszín lett tőle.

Azután meg újra a köszöntést hallván,
Lett, mint a fehér hab, arca színe, halvány;
S kiegészítésül úgy illett hozzája:
Hogy zöld köntösében állt ott Magyarország
Drágalátos pátrónája.

Forrás: Sárosy Gyula: Én albumom. Pesten, Nyomatott Herz Jánosnál 1857.