2013. szept. 18.

Jorge Edwards (1931-): Vasárnapok a menhelyen



A kert mélyén állt a ház, ahol a kertész lakott, egy félbolond, vén önfertőző; a házban volt egy üres, használaton kívüli pince- vagy garázs-szerű helyiség, itt jöttünk össze minden vasárnap délután. Hogy hogyan kezdődött az egész, már nem is tudom; nem emlékszem rá. Az egész brancsból Griselda volt a legszégyentelenebb, felemelt szoknyával mászkált, alatta semmi, és úgy mozgatta a hátsó felit, mint egy szajha. A szomszéd penzióban lakó Eduardito meg indiánt játszva rohangált valami tűz körül, közben csatakiáltásokat hallatott, és azt a bizonyos testrészét markolászta. A legszégyentelenebb mégis Griselda volt, aki valóságos színielőadásokat eszelt ki: a vörösbőrű főnök fia, aki szerelmes a foglyul ejtett fehér nőbe; a póznához kötözött, meztelen fehér nő, amint vonaglik a fájdalomtól, míg a vörösbőrú főnök fia meg nem jelenik, hogy kiszabadítsa (sokszor engem igyekezett rávenni, hogy levetkőzzem, de én nem akartam); a rabszolgapiacon ketrecbe zárt meztelen fehér lány, akit tagbaszakadt őrei kínoznak és sanyargatnak (egyszer menhelybelit akart behozni börtönőrnek, de leszavaztuk, még mit nem!), míg a szerecsen királyfi meg nem veszi, el nem halmozza illatszerekkel, karkötőkkel, és háreme díszévé nem avatja… Minden vasárnap új ötlettel állt elő; a főszerepet lefoglalta magának (kivéve, ha vetkőzni kellett, ezt jobban szerette másokra hagyni), a kisebbeket pedig kiosztotta. Azután korrigálta a játékunkat; az ötletteleneket kiabálva biztatta, míg azt nem csináltuk, amit a szerepünk kívánt. Igazi színésznő volt ebben az időben. Később furcsán megváltozott, önhitt lett, mindenféle titkai voltak, és állandóan mellébeszélt.

Arra is Griselda kényszerített, nem tudom, miért, hogy Antonio párját játsszam. „Te vagy Antonio rabszolgája”, jelentette ki például, és Antonio hátratekerte a karomat, lassan ütlegelni kezdett a nadrágszíjával, aztán tapogatott, teljes erőből belém mart, ott, ahol jólesett neki, és én csak nyöszöröghettem halkan, mint egy rabszolga, de tiltakozásra, védekezésre nem is gondolhattam.

Egyszer, nem tudom hogyan, de elaludtam. Arra ébredtem hirtelen, hogy Antonio hozzám ér ott, azon a bizonyos helyen, körülöttünk meg fuldokolva röhög az egész banda, a középen Griselda. Mögöttük ki lehetett látni a kertre, mert a fészer ajtaja félig nyitva volt, a nyílásban meg két kopaszra nyírt, fogatlan fej, két röhögéstől fuldokló menhelylakó, kéjmámorban, akár a többi.

-        

Francoise Mallet-Joris (1930-): A papírból épült ház



KÉT GYAKRAN VISSZATÉRŐ MONDAT

Kicsoda Vincent? Most tizennégy éves, de az én szememben még kisfiú. Az én kisfiam. Másodszülött fiam. A bátyja, Daniel, az idén lesz húsz éves. Aztán itt van még a tizenegy éves Alberte és a kilenc éves Pauline. A gyermekeim.

Az a mondat, amelyet a legtöbbször hallok, valahogy így hangzik: „Hogyan jut egyáltalán az íráshoz?” vagy „Csodálom magát, hogy a négy gyerek mellett még az írásra is van ideje.” A kérdezők rendszerint ugyanazok, akik egy pillanattal később arra kérnek, hogy tartsak előadást Angouléme-ben, hogy olvassam el az unokaöccsük kéziratát, hogy írjak cikket („egy pillanat alatt összeüti”) Madame de La Fayette-ről vagy Flaubert életéről.

Nem tudok mit felelni. Ostobán azt mondom, hogy „szervezés kérdése az egész”. Hisz mit is mondhatnék? Nem tudok kérdésekre felelni. Vagy inkább: a kérdésekre csak képekkel tudok felelni.

Egy nap elmentem teázni Vincent-nal abba az angol cukrászdába a Saint-Séverin mellett, ahol olyan jó citromtortát kapni; beszélgetésünket, mivel nagyon mulatságosnak találtam, lejegyeztem. Vincent-t nem jutalomképpen vittem magammal: egyáltalán nem érdemelte meg. Hanem egyszerűen azért, mert kedvünk támadt beszélgetni. Vincent akkor tizenegy éves volt: rossz tanuló, hangoskodó, fegyelmezetlen, nyaktörő tornászmutatványokra képes, de oly érzékeny, hogy az első szemrehányásra könnyes lett a szeme, megrögzött barkácsoló, akinek a keze mindig festéktől ragadós; falta a természettudományos könyveket és Arséne Lupint, néha kissé pedáns volt, piszkos, mint egy kéményseprő, de soha még oly szép szemet nem láttam, mint az övé. Meghatározni mégsem tudom.

Az a tény, hogy kedve támadt beszélgetni velem („menjünk el valahova, szeretnék végre egy kicsit nyugodtan beszélgetni”), némi változatosságot hozott az életembe, s azok közé a pillanatok közé tartozott, amelyek a sok elolvasott kézirat és a sok elmosott piszkos edény ellenpontjaként, életem valódi folyását adják, mert a lényeg nem mindig az, ami látszatra fontos. Az a nap, amikor Alberte először zongorázott közönség előtt, és az a másik, amikor az óvodából kijövet megszöktetett egy kisfiút; amikor Pauline először közölte velünk, hogy „meg vagyok híva vacsorára” (öt éves volt), és amikor jutalmat kapott a jó helyesírásáért: új köpeny volt rajta aznap, és milyen jól nevelt gyermeknek látszott! Daniel első verse és első berúgása, az a nap, amikor megvette a szaxofont, és az egész család a csodálattól elnémulva figyelte a bársonnyal bélelt dobozában csillogó hangszert, és az a másik nap, amikor a kádban ült – a kád szélén cigarettája, a szappantartóban egy megkezdett mignon -, és azt mondta nekem: „Csodálatos álmom volt az éjjel. Hosszú és veszélyes utazás után érkeztem haza, nagy tömeg ünnepelt, és egy világszép lányt vettem feleségül.” A világ minden fiatalsága, az a fiatalság, mely a kereszteshadjáratok óta mindig egyforma örömmel nyilatkozik meg dalokban és versekben, ott ragyogott nagy, zöld színű szemében.

Este azt mondtam Jacques-nak: - Jó lenne, ha megfestenél bennünket. Egyetlen nagy képen az egész családot. Mi kettőnket, a gyerekeket, az állatokat, Dolorest. Minden festő ezt csinálja. Selbst-bildnis. A művész és családja.

-        

Johannes Urzidil (1896-1970): Libapecsenye és nadrágtartó



Apám, ha feladatot bízott rám, mindig így kommentálta: „Velem nem jó egy tálból cseresznyézni.” Egyik reggel megparancsolta – mert akkoriban nem létezett más, csak parancs -, hogy iskolába menet adjak le egy vaskos levelet Pernold vasúti inspektor úrnak, aki a Hotel Imperialban szállt meg, a Porsicson. (Másodikba jártam akkor, a Császári és Királyi Német Tanítási Nyelvű Gimnáziumban, Prága II., Graben.) Ez az elnevezés, a „Porsics”, cseh eredetű, és azt jelenti, „a folyópart”, és ez eddig rendben is lenne, hiszen nem messze onnan folyik a Moldva. De én ösztönös ellenszenvet éreztem e prágai utca iránt, mert mostohaanyám homoksárga, csípőben feszülő köpenyére emlékeztetett, melyet akkoriban viselt, mikor még apám udvarolt neki. Én szemtanúja voltam ennek az udvarlásnak, és hallottam, amint mostohaanyám ezt mondta:

-         Szorít és feszül, mert a Porsicson vettem.

-         Az jó – jegeztem meg, mert úgy gondoltam, ezt a hölgyet nem lehet elég kegyetlenül megszorítani.

-         Ki kérdezett? – kérdezte apám.

-         Én kérdeztem meg magamat – válaszoltam.

Apám már majdnem lekevert egyet, amihez rendszerint hozzáfűzte: „Ahol a kötelesség szólít, hallgatnak az érzések”, de aztán a hölgy iránti udvariasságból mégis lemondott a tettlegességről. Ehelyett úgy nézett rám, mint Kronosz, mikor éppen elnyelte egy-egy gyermekét.

Mindenesetre kerülővel kellett iskolába mennem, a Porsicson át, negyedóra választott el a nyolc órától, és tizenhárom éves voltam. Pernold urat jól ismertem, és egészen jól bírtam, ami ebben az esetben persze nem annyit jelent, hogy egészen jól, hanem csak annyit, hogy egészen jól, vagyis meglehetősen bírtam, avagy: egészében ugyan jól bírtam, de nem minden részletében, csak egyes dolgokban. Ilyen volt például igazi bécsies zeneimádata. Ez abban nyilvánult meg, hogy állandóan egy, állítása szerint régi osztrák népdalt dudorászott, amely így szólt: „Miért ne lennék én vidám, ha bú és baj szakad rám?” Pernold úr volt a Reichenberg-Gablonz-Tannwaldi Vasutak revizora, apám pedig a Vasutak számvitelét vezette. A cseh vasutak közül egyedül ez a szárnyvonal volt még magánkézben, de államilag üzemeltették, így apám a Császári és Királyi Vasútigazgatóságnál könyvelte a szárnyvonal bevételeit és kiadásait. A többi cseh magánvasutat – ezeknek a könyvelését is apám ellenőrizte – már régen államosították, ám a Reichenberg-Gablonz-Tannwaldi Vasutak nyereséges volt, évente tetemes osztalékot fizetett részvényeseinek, mert gazdag iparvidékeken vezetett keresztül. Mindezt már régóta tudtam, mert apám a pontos könyvelésért minden karácsonykor külön száz arany forint remunerációt kapott a Vasút bécsi igazgatóságától. A remunerációból vett nekem korcsolyát, „Halifax” márkájú volt, és rá kellett srófolni a cipőre, bár a cipőtalphoz rögzített „Jackson”-hoz képest vacak volt, de mégiscsak korcsolya. Ez volt életemben az egyetlen eset, hogy olyan ajándékot kaptam apámtól, amely szórakozásra való, egyébként ezt is használtan, féláron vette egy ócskásnál a Galli-utcában, mert hát a korcsolya az csak korcsolya, minek kellene, hogy új legyen? A srófok nem fogtak jól, a korcsolya lötyögött, még mielőtt nekifutottam volna, Susi Gerstelnek persze a cipőjéhez nőtt, előkelő „Jacksons”-ja volt, amely a cipő orránál ívbe kunkorodott, és Susi bizalmatlanul méregette az én hegyben végződő Halifaxomat, de a szegénység tündöklő fénnyel ragyogja be a lelket.

Jurij Nagibin (1920-1994): Késő éjjel



Kravcov felment a zajosan csörömpölő, zakatoló liften – olyan tágas volt, hogy a hordágyon fekvő betegek és ételeskocsik is elférjenek benne -, a második emeleten szállt ki, itt volt a női osztály. A felvonót mogorva, húsosarcú, bibircsókos öregasszony kezelte – hatalmas keblei majd szétfeszítették, sőt a karöltőnél ki is szakították a kórházi köpenyt. A lift minden alkalommal túlszaladt az emeleten, az öregasszony a rézkarral ráncigálta vissza. „Vigyen el az ördög!” – szidta, mint valami makrancos lovat.

Fejét lehajtva ment, mintha köszönteni akarná valamennyi beteget: a kórtermek üvegajtai mögött fekvőket és a folyosón ténfergőket is, akik be sem gombolták a kórházi ingük fölé dobott rövid köntöst, és mintha egyszersmind tudtukra akarná adni, hogy semmit sem lát – így surrant végig anyja betegszobájáig. Maga sem értette, hogyan hatolhatott be tudatába a kórházi környezet minden részlete. hiszen igazán lelkiismeretesen igyekezett nem nézni sehová sem. Mégis látta a szürke takarókkal borított ágyakat, a bögrékkel, orvosságos dobozkákkal, ételmaradékokkal, könyvekkel, újságokkal zsúfolt éjjeliszekrényeket, üres vagy tele éjjeliedényeket, amelyeket sohasem toltak rendesen az ágy alá, látta a különböző korú – többnyire öreg, ritkábban középkorú, és egészen ritkán fiatal – betegeket, fakó arcukat, türelmes szájukat, elkínzott szemük fénytelen tekintetét (az osztályon súlyos betegek feküdtek ) – ezeket az asszonyokat, akik olyan mélyen merültek bele saját kínjukba és rettegésükbe, reményeikbe és kétségeikbe, hogy mindenfajta szégyenlősség elhagyta őket; mit bánták, hogyan látják őket látogatóik. Az anyjához menet el kellett mennie egy ágy mellett: néhány nap óta vergődött élet és halál között ez a nagytestű, ötven körüli asszony; kicsiny, ősz fejét hátraszegte a párnán. A megsötétedett bőr élesen vonta be arccsontját és félig nyitott, szinte nem is lélegző száját. Takarója lecsúszott egészen a lábáig, inge csomóba gyűrődött. Sötét dióbarna színű, eres nyaka különös módon megfiatalította testét, amely így olyannak tetszett, mint a márvány, telt fehérségében, fenséges dermedtségében. Volt valami bűnös és erkölcstelen abban, hogy észrevette ennek az elkínzott testnek szoborszerű szépségét. Igyekezett minél gyorsabban elhaladni mellette.

Anyja minden alkalommal megrémült a csodálkozástól, amikor a fia megjelent. Színét vesztett, szürkéskék szeme tágra nyílt, szája széle lebiggyedt, bal kezével görcsösen szorongatta ingének nyakát. Kravcov jól értette, mit jelez neki ez a rémület: anyja szerette volna azt a látszatot kelteni, hogy a jövetele teljesen váratlanul érte, hiszen nincs miért idejönnie.

-         Ugyan már, nincs semmi baj!... – mondta, belemenve a játékba. – Egyszerűen akadt egy szabad órám.

Lengyel Béla: KARL KRAUS (1874-1936)


Születésének századik évfordulóján

„Amikor kezet emelt önmagára a kor,
ő volt ez a kéz.”
Brecht


1919 elején kevés hasonlóan időszerű könyv jelent meg Magyarországon, mint Karl Kraus Búcsúztató-ja, Színi Gyula fordításában. Ószövetségi próféták átkozódásai és örömujjongás harsog benne a dicstelenül kimúlt Osztrák-Magyar Monarchia hullája felett. „Ezt az államot a sátán gondolta ki, ennek az államnak a léte ellentmondott minden fizikai és erkölcsi tisztaság-törvénynek, … ez az állam egy otthon tartott temetetlen hulla volt… Hisz itt semmi sem volt igazi, itt minden ál volt, a legalább: Ausztria, a császári felség halálbirodalma.” Kraus egyértelműen Ausztriát és Németországot mondja ki bűnösnek az első világháborúért. Végeszakadatlanul átkozza a korlátolt Ferenc Józsefet; a császári és királyi hadigépezetet, tehetségtelen, felelőtlen tábornokaival, akik mezítlábas gyalogságot kergettek a halálba”; a hivatalnokokat, akik „arra tartottak igényt, hogy már maga az ostobaság is Istenhez hasonlóvá tesz”; a hadimilliomosokat, akik „milliós üzleteket kötöttek a népmilliók bőrére”; az újságkiadókat, „akik az embervágóhídról pausálékat vettek fel”; nekik éppúgy, mint a háborús költőknek és az ifjúságot háborúra uszító nevelőknek „legfeljebb a pokol árnyékszéke lehetne nyitva”. Hazaszeretete „ama védtelen katonák érdekében munkálkodott, akiknek a ’Gotterhalte’-ért kellett tönkre menniök, akiket a vér spekulánsainak életrevaló üzletei miatt halálba és kínba kergettek, akik a főhadiszállások pezsgős vacsorái miatt éheztek, akik tábornokok leányainak kelengyéje miatt megfagytak”. „Irtóztam attól a lehetőségtől, hogy az igazságtalanság győzhet az igazságon, és hogy Szerbia letörői és Belgium betörői a végén még elviszik büntetés helyett azt a pálmát, amelyet az urk Házának egyik deliráló tagja már a levegőben látott himbálózni… Rettegtem tőle, hogy a hadilevéltár felismerései és a sajtóhadiszállás igazságai lesznek a jövőben a műveltség szennyforrásai… Hogy Hötzendorfi Conrad iskolakönyvek szentje, Weiss Manfréd pedig drámák mintaképe leend…”

Karl Kraus tisztán látta, és a háború kezdetétől hirdette, hogy mi lesz ennek a „tragikus operettnek” a vége. Ahogyan a Monarchia gyűlöletes, torz államalakulata megjelenik itt előttünk (másképpen mint Kafkánál, Musilnál, Haseknél), „ez a valószínűleg Haza”, amely „áldozatait olyan háborúba küldte, melyről tudta, hogy „elveszett” – mindez kísértetiesen egybecsendül a Monarchia torzképződményét, a Bécsnek alávetettséget, a magyar uralkodó osztályok korlátolt, önző, népáruló szemléletét hasonló prófétai indulattal ostorozó, a háború kimenetelét kezdettől nem kevésbé világosan látó Ady verseivel. A Rengj csak, Föld, a Barangolás az országban, az Enyhe, újévi átok, a Dal a hazugság-házról, A mezőhegyesi háború káromláslavinái, „a mesebeli János” értelmetlen pusztulásán érzett keserűség kirobbanása stilisztikai magasfeszültségükben is rokonok Kraus idézett fordulataival. A gondolati és kifejezésbeli párhuzamok még meggyőzőbbek, ha Ady publicisztikáját vetjük egybe Kraus írásaival. Az osztályából kiszakadt osztrák nagypolgári és a magyar hétszilvafás nemesi ivadék egyformán látja a katasztrófát és tragédiát, sőt azt is, hogy ennek a történelmi folyamatnak gyökeres társadalmi átalakulásba kell torkollnia.

Ezért – a fegyvertársi közösség tudatában – közli Ady a Nyugat 1913. december 1-i számában ujjongva a hírt: Karl Kraus előadást tart Budapesten. „Úgy látom, hogy Karl Kraus és Thomas Mann ugyanazon estén, december 6-án akarnak és fognak fölolvasást tartani Budapesten. Nagy megbecsülés ez a mi fővárosunknak, de ha egészségem engedné, én Karl Kraust mennék meghallgatni… Túl szerények vagy túl keserűek vagyunk, ha azt hisszük, hogy ez a harcos, gazdag életű író nem miérettünk is viaskodik már. Bátorsága, nagyszerű stílusművészete, akár neveket is tudnék fölsorolni, erősen hatott, tanított és biztatott nálunk… Úgy sejtem, hogy itt Budapesten különösen elemében és kedvében lesz Karl Kraus, aki mint fölolvasó is nagyon egyéni, izgató és érdekes. Bárcsak sokat tudna rólunk mondani, ami valószínű, mert olyan érdeklődésű ember, mint ő, rólunk sok mindent tudhat. Ha a múltkor ’elzüllött’-nek nevezett császári Bécset az ő záp kultúrájával lehet ostorozni, a mi gigászi parvenüségünk is méltó Karl Kraus-i dühökre. Aki pedig talán mégis Thomas Mannt fogja választani egyazon este két fölolvasója közül, annak is igaza lehet.” Karl Kraus néhány nappal Thomas Mann után tartotta meg előadóestjét.

Ki ez a Karl Kraus, aki négy évtizeden át annyi csatát vívott uralkodók és hadvezérek, milliomosok, rettegett újságfejedelmek, ünnepelt írók ellen – egy egész társadalmi rend ellen? Csehországban született, 1874. április 28-án. Már 1877-ben Bécsbe költözött a család. Kraus itt végezte tanulmányait. Papírgyáros apja kívánságára beiratkozott a jogra, majd germanisztikát és filozófiát hallgatott. Színészi vagy írói pályára készült. Több lapba írt, de hamar megcsömörlött a sajtóviszonyoktól. 1899-ben lapot alapított. Die Fackel című folyóiratában eleinte megszólaltatott tudósokat, írókat, művészeket, később egyedül írta a lapot. Itt jelent meg csaknem teljes életműve: tanulmányok, levelek, glosszák, aforizmák, lírai versek, drámák, prózai és verses szatírák. Olyan író műve ez – mondja -, aki „naplóját folyóiratként adja ki”. Az apai örökség lehetővé tette, hogy kivonja magát a sajtó piaci törvényei alól. Így lett lapja szószék: „nyilvános vádemelés a kor ellen. A vörös borítójú füzetek hatása példátlan volt. „Fackel”-Kraust, a Monarchia mardosó lelkiismeretét gyűlölte és rettegte a fennálló rendszer; minthogy megcáfolni nem tudta, lehetőleg agyonhallgatta a jobboldali és a liberális sajtó. Neve messze a Monarchia határain túl is a szellemi függetlenség egyik jelképe lett. Mindig konkrét személyeket s jelenségeket támad. A rengeteg fenyegetés, sőt a tettleges bántalmazás sem lohasztja harci kedvét.

Mondanivalójának igazságát eredményesen szolgálja, hatását fokozza stílusának ereje, sajátos szépsége. A Fackel-t rendkívüli műgonddal írta és szerkesztette: olykor tíz-tizenkét levonat készült a lapból. Látszólag kultikusan tiszteli a nyelvet. De csak látszólag, mert az írói nyelv számára nemcsak esztétikai, hanem inkább etikai jelenség. Tagadja, hogy a stílus tökéletessége független lehet az író jellemétől. Lichtenberghez hasonlóan ő is elképzel egy eszményi nyelvet, amelyen nem lehet hazudni, vagy amelyben a hazugság legalábbis nyelvtani hiba.

A korrupció elleni harccal kezdi: megtámadja a bankokat és kartelleket, s a velük szövetséges sajtót; leleplezi a nepotizmust az egyetemeken, a klikkeket az írói és színházi világban. Az egyszerű kis bűnözők pártjára álla, fellép a fennálló jogrend védelmezői ellen. Az 1909-es messinai földrengéskor gúnyosan állapítja meg: a sajtót leginkább az foglalkoztatja, hogy a természet kedvezett a bűnözőknek, akik a börtönből kiszabadulva, veszélyeztetik a magántulajdont. Harcol a nyárspolgár kulturális igénytelenségek, az álművészet ellen. Szatirikusan szól a polgárságnak a haladásról alkotott elképzeléséről. Végzetesnek látja a technika emberellenes felhasználását, a technika és az üzlet összefogását.

Támadásainak állandó fő célpontja a sajtó; a „journaille” (szellemes szóalkotása a „canaille” mintájára) butító manipulálása ellen küzd, elsőnek figyelve fel erre a jelenségre. Az újságírást támadva a szellem prostituálása áruba bocsátása ellen harcol. A nyelvvel való visszaélés vérfürdőkhöz vezethet. Ezért látja részesnek a sajtót az első világháború, majd a fasizmus előkészítésében. Az első világháború idején, „ebben a nagy időben” pontosan rámutat, hogyan csinál egy hazug heroikus frazeológia olcsó é készséges ágyútölteléket az emberekből. Azok az ostoba gyűlölettől izzó háborús sajtóközlemények, amelyeket kommentár nélkül adott ki a Fackel-ban, a legélesebb szatíra erejével hatnak.

Ezekben az években írja Az emberiség végső napjai című, minden drámai formát szétfeszítő, vaskos kötetnyi jelenetsorát az emberiség pusztulásáról, amelyet egy Mars-beli színház előadásaként képzelt el. A mintegy kétszáz jelenetből álló műben az első világháború történelmileg hiteles dokumentumai pokoli, fantasztikus látomásként elevenednek meg. Swift óta aligha született keserűbb írás. Az emberek taníthatatlanok, mindent elfelejtenek, ezért nem lehet vége a háborúnak, ezért vár pusztulás a világra. Reinhardt is, Piscator is szívesen színre vitte volna a darabot, de Kraus attól tartott, hogy az anyag szenzációja háttérbe szorítaná a gondolati tartalmat.

Mint Ady szavaiból is láttuk: Kraus nem érte be az írott szó hatásával. Akárcsak a Fackel-t, az előadói asztalt is szószéknek tekintette, ahonnan nemcsak társadalmi, pokitikai csatáit vívta – „A költészet színháza” keretében saját művei mellett megszólaltatta régi és új kedves íróit: Shakespeare-től Goethén és Gogolon keresztül Brechtig. „Ha kínaiul vagy perzsául beszél, az emberek ugyanazzal a feszült figyelemmel hallgatták volna” – írja Karin Michaelis. Georg Trakl egy 1911-ben tartott innsbrucki előadásának hatása alatt írt versében jelenítette meg „az igazság fehér főpapjának” alakját. 1920-ban, a Fackel megjelenésének huszadik évfordulójára írt versében Kurt Tucholsky a harcost ünnepli, a „füsttelen fényes láng”-ot, a gazdagok és nyárspolgárok ostorozóját, aki – sok mással ellentétben – „hű maradt önmagához”.

1919. május 1-től Kraus gyakran olvas fel munkások előtt; szenvedélyesen védi a fiatal osztrák demokráciát a reakció restaurációs törekvései ellen. A szociáldemokraták közelednek hozzá, de Kraus, mint a múltban, most is keserűen tapasztalja a párt opportunizmusát, készségét a polgársággal való együttműködésre. A proletárforradalmakban pedig a doktrinér polgári értelmiség kudarcra ítélt kísérleteit látta; a bajor forradalom bukását egyenesen összefüggésbe hozta az expresszionizmussal, amelynek legjobb képviselőit egyébként nagyra becsülte. Magányos harcos maradt. Ennek ellenére a forradalmi német sajtó nemegyszer leszögezte, hogy a munkásosztály saját írójának tekinti.

Kraus következetesen bírálja az osztrák szociáldemokrata művészetpolitikát, amely „polgári műélvezetet” nyújt a munkásoknak. Keserűen kérdezi: nem volna-e erkölcsösebb a proletárokat „pálinkával eltéríteni az operettek élvezetétől, mint megfordítva”? Amikor az ellen tiltakozik, hogy a munkásokat a polgári színház asztaláról lehulló morzsákkal táplálják, szavai Lenint juttatják eszünkbe: „… a mi munkásaink és parasztjaink többet érdemelnek mint látványosságokat. Jogokat szereztek az igazi nagy művészetre.” Kraus nemcsak a szórakoztatóipart bélyegzi meg – a salzburgi ünnepi játékokban, Hofmannsthal Akárki-jének előadásában is nagy csalást lát: a művészet összefogását az államhatalommal, az egyházzal és a tőkével.

Ma is tiszteletet ébreszt bátor harca az 1920-as években a „cápák” – a konjunkturális nagytőke -, az azzal szövetséges zsaroló, szenzációhajhászó újságírás és az 1927-ben a munkásokra lövető rendőrfőnök, Schober ellen. A bécsi sajtó úgyszólván tudomást sem vesz arról, hogy a Sorbonne tanárai Kraust mint a modern barbárság ellen harcoló írót 1929-ben irodalmi Nobel-díjra javasolták.

A fasizmus fenyegetését csírájában felismerte. 1933-ban a legnagyobb terjedelmű Fackel-számot készül kiadni, A harmadik Walpurgis-éj című drámájával a nemzeti szocialista Németországról. De eláll ettől a szándékától: attól tart, hogy árt a kiszolgáltatottaknak. Az Anschluss közvetlen veszélye miatti kétségbeesésében, mint fuldokló a szalmaszálba, Dollfussba veti reményét. Ez a szerencsétlen gesztus azonban nem csökkenti nagyszerű életpályájának értékét.

1936 februárjában jelenik meg a Fackel utolsó száma; áprilisban tartja meg Kraus hétszázadik előadását, és a hónap végén meghal. Így kerüli el a ráváró megsemmisítő tábort.

Karl Kraus tévedhetett és természetesen tévedett is egyes személyek és jelenségek megítélésében. Szélsőséges szenvedélyessége nem ismerte a mérlegelő tárgyilagosságot. Semmivel nem törődve mondotta ki meggyőződését; sikeresen bőszítette fel maga ellen többek közt Hermann Bahrt, Maximilian Hardent, Alfred Kerrt és Franz Werfelt. igaz: a régi próféták is összeférhetetlenek voltak; gyűlöletnek, gúnynak és értetlenségnek kiszolgáltatva, eszelősen is mondták a maguk felismert igazságát. Szélmalomharcot vívó Don Quijote volt Karl Kraus? Az a Karl Kraus, aki megindító idealizmussal hitt a szó erejében, abban, hogy a hazugságok leleplezésével, az igazság tökéletes nyelvi megfogalmazásával véget lehet vetni a társadalm igazságtalanságnak.

Kétségtelen: századunk egyik legbátrabb és legigazabb embere volt – ezért gyűlölték ellenségei. És becsülték barátai, tisztelői, honfitársai közt olyan költők, illetve elbeszélők, mint Georg Trakl, peter Altenberg Hermann Broch és Stefan Zweig; zeneszerzők, mint Arnold Schönberg és Alban Berg, Oskar Kokoschka, a festő és Adolf Loos, az építész. „… hangja – írja Loos – áthatol a jövendő századokon, amíg meg nem hallják. És az emberiség egyszer Karl Krausnak fogja köszönni életét.” „Karl Kraus – mondja Kokoschka – leszállt a pokolba, hogy ítéletet mondjon elevenekről és holtakról.” Schönberg ezzel az ajánlással küldi el neki Harmónia-elmélet-ét: „Talán többet tanultam Öntől, mint amennyit tanulni szabad, ha önálló akar maradni az ember…” Freud csodálja bátorságát és azt a képességét, hogy a kis dolgokban a nagyot felismeri.

Thomas Mann nagyra becsüli szatirikus lángelméjét, szellemben gazdag szenvedélyét”, amellyel „az élet nagy dolgait védelmezi”. Kraus különösen kedvelte Brechtet; gyakran előadott verseiből és jeleneteket drámáiból. Óriás tehetségnek tartotta, „ha ő maga önmaga vámpírjaként doktrinákkal csapolja is vérét”. Brecht tanítványi tisztelettel tekintett Krausra, s bár más világnézeti és esztétikai alapon állt, valóban sokat tanult tőle, különösen abban, ahogy a fasiszta beszédeket elemezte, igazi tartalmukat leleplezte. Hitler hatalomra jutása után tiszteletét fejezte ki Kraus előtt, aki vállalta a harcot nála sokkal nagyobb erők ellen. Ez a harc nem hiábavaló. „A sötét erőknek legalább nem sikerült a tisztaság nagy képeit eltörölni és magának az erkölcsnek a fogalmait kiküszöbölni.”

„Megtanított bennünket olvasni – írja a cseh Karel Capek -, az olvasás legnagyobb tanítómestere, aki valaha is élt… megtanított bennünket arra, hogyan értékeljük helyesen a nyomtatott szavak értelmét és értelmetlenségét, ellentmondásaikat, rémítő automatizmusukat. Aki kijárta a vörös füzetek iskoláját, az úgyszólván egy morálfilológiai tanfolyamot végzett el: képessé vált arra, hogy észrevegye ne csak a gondolatokban, hanem a szavakban lappangó hazugságot is, felismerje a szellem korrupcióját, amely a nyelvnek a frázis által való korrumpálásában árulja el magát. … emellett megtanított bennünket írni. Megtanított arra, hogy a szavakon mint vadállatokon uralkodjunk. A szellem parancsol, a szónak engedelmeskednie kell. Olyan korban, amikor az irodalomban és a politikában a féktelen szó uralkodik, Karl Kraus korszerűtlen, de éppen ezért nagyon időszerű: egyszerre a múlt és a jövő hangja.”

Kraus kezdettől haláláig élénken érdeklődött a magyar társadalom iránt. Nem egyszer célba vette a magyarországi nagytőkét és a Lehár, Kálmán művei révén terjesztett operett-kultuszt; többször megbélyegezte Horthyt; rokonszenvvel szólt a Bécsben letartóztatott magyar kommunistákról, tiltakozó táviratot küldött Károlyi Gyula miniszterelnöknek Sallai, Füst és Karikás ügyének statáriális bírósági tárgyalása ellen.

A legilletékesebb tanú, Ady Endre szájából hallottuk, mit jelentett Karl Kraus a magyar progresszió számára már az első világháború előtt. Bálint György 1940-ben írt kitűnő cikke Az emberiség végnapjai-ról viszont arra mutat, hogy Kraus hangjára az ellenforradalmi negyedszázadban is figyeltek. Bálint nagyra becsülte a „nagyszerű bécsi szatirikus”-t, akinek az első világháborúról festett torzképe nem vesztette el értékét és időszerűségét, hiszen „a gonoszság és a butaság örök”. De Bálint, a kommunista forradalmár optimizmusával vitázik Kraus mérhetetlen pesszimizmusával, amelyet azzal magyaráz, hogy Krause „nem értette meg, hogy a szellem emberének, ha az értelmetlenség és erkölcstelenség ellen akar küzdeni, egyetlen természetes szövetségese az a tömeg, amely úgyszólván a testén érzi a világ erkölcstelenségét és értelmetlenségét, …”

Amit Bálint György már nem láthatott: Karl Kraus egész harcos életművének, Az emberiség végnapjai-nak és A harmadik Walpurgis-éj-nek ma is nagyon időszerű figyelmeztetéseit igazolta a második világháborút követő korszak. F. C. Weiskopf már húsz évvel ezelőtt sürgette, hogy erőfeszítést és pénzt nem kímélve meg kell szerezni Kraus válogatott műveinek kiadási jogát a Német Demokratikus Köztársaság számára. Ez a nagyon ésszerű követelés meg is valósult. Nem kétséges: íróink és olvasóink érdeklődéssel fogadnák Kraus válogatott munkáit magyar nyelven. S vajon vállalkozik-e rá valamikor egy rendezőnk, hogy színpadra vigye Az emberiség végnapjai-nak és A harmadik Walpurgis-éj-nek egy-egy részletét?


(Forrás: Nagyvilág – Világirodalmi folyóirat XIX. évf. 6. sz., 1974. június, 933-936. old.)

Eric Salmon: Egy mellőzött angol drámaíró: JOHN WHITING



Különös sorsú drámaíró John Whiting, aki 1963-ban, negyvenöt éves korában lett a rák áldozata. Honfitársai közül az avatatlanok szinte semmit sem tudnak róla; a XX. századi angol dráma valamennyi felelős kritikusa mégis a modern angol színház egyik legjelentősebb alakjának tartja, jóllehet mindössze hét egész estét betöltő színművet, egy televíziójátékot és egy egyfelvonásost írt rövid pályafutása alatt. Egyik színművét máig sem adták elő, s nem jelentették meg könyvalakban sem. Bár egyre több igényes kritikus figyelt fel bemutatott darabjaira, azok sohasem voltak igazán népszerűek. Közülük a „legsikeresebb” – e szót a színigazgatók tolvajnyelve szerint értve – utolsó darabja, az Ördögök volt, noha valójában sem legjobb, sem legfontosabb darabjának nem tekinthető. Legjobb a legfontosabb darabja A szent nap. 1951-ben, bemutatásának évében jócskán megelőzte korát. A kritikusok szidalmai és a közönség általános közönye közepette csupán maroknyi színházi ember, köztük Tyrone Cuthrie és Peter Brook tört mellette lándzsát; meg is szerezte írójának azt a hétszáz fontos díjat, melyet az Arts Theatre Club a brit fesztivál drámaírói pályázatán ajánlott fel a nyertes műnek. Kilencszázkilencvenhét darab indult a pályázaton, s a díjakról Christopher Fry, Peter Ustinov és Alec Clunes döntött. Ha visszatekintünk A szent nap-ra, úgy látjuk, hogy – sokkal inkább, mint Osborne, Pinter vagy Arden korai művei – ez a darab tört igazán utat az újnak a korabeli angol színházi életben, ez rázta fel igazán a háború utáni angol színházat önelégült tespedéséből. Sűrűn elhangzó közhely például elhangzó közhely például, hogy a félig-meddig definiált, mégis érezhető fenyegetettség, melyet oly ragyogóan használt és derített fel Harold Pinter, ismeretlen volt az angol nyelvű színpadokon egészen addig, míg Pinter be nem mutatta a Születésnapi mulatság-ot (1958), A szobá-t (1956) és A gondnok-ot (1960), holott Whiting 1946-os darabja, Az egyezmény feltételei – melyet, igaz, csak 1965-ben, Whiting halála után adtak elő – ugyanezeket a metaforákat alkalmazza, és igen erőteljesen mutatja be ugyanezt az atmoszférát. Az élettel szembeni sötét bizalmatlanság, mely azzal az érzéssel párosul, hogy az élet kegyetlenségei, packázásai még annyira sem erőltetik meg magukat, hogy legalább komolyan viselkedjenek, ehelyett botrányosan komikusak – nos, mindezt Beckett és Ionesco darabjai példázzák élénk kontúrokkal. De a mélységes nyugtalanság és rossz előérzet azonos szellemben hatja át Whiting munkáit, melyek közül a koraiak Beckett és Ionesco műveivel pontosan egy időben születtek. 1946-ban Whiting nemcsak Az egyezmény feltételei-vel készült el, hanem megírta A csatangolás végé-t, belekezdett A szent nap-ba, ugyanebben az évben írta Ionesco  A kopasz énekesnő-t. Egy évvel később kezdte csak a Godog-ra várva írását Beckett, és 1950-ben írta Adamov a Paródiá-t. Whitingot tehát teljes joggal nevezhetjük az abszurd szellemű drámaírás úttörőjének, ha dramaturgiájára ez kevésbé mondható is el. A második világháborúra rögtön következő szétesési érzet ugyanúgy elfogta őt is, mint az abszurd drámaírókat, de ezt az érzést náluk irodalmiasabb, nyíltabban romantikus eszközökkel fejezte ki.

John Whiting (1917-1963): Miért?



Die Ros’ ist ohn’ Watum, si blűhet, weil sie blűhet,
Sie acht’t nicht ihrer selbst, fragt nicht, ob man sie siehet.
Angelus Silesius


SZEREPLŐK:

JACOB, a kisfiú
HENRY, az apja
ELEANOR, az anyja
MAX, az unokabátyja
SARAH és AMY, a nagynénjei
GREGORY, a nagyapja
ELSŐ SZOLGA
MÁSODIK SZOLGA


SZÍN:

Bútorozatlan Padlásszoba. Éjjel. Gerendázott födém. Nincsenek ablakok, egyetlen csupasz villanylámpa áraszt világosságot. A háttér közepén ajtó. Az előtér jobb oldalán az egyetlen bútordarab, egy támlásszék látható. A lámpa jobboldalt alacsony fapolcon áll. Mikor felmegy a függöny, kisfiú ül a széken. Pizsama van rajta. Jacob a neve. Hacsak nincs más utasítás, mindvégig maga elé néz, mintha se nem látná, se nem hallaná a történteket. Pillanatnyi szünet után kintről az ajtót kulccsal kinyitják. Jacob apja, Henry jelenik meg, a fiú bal oldalához lép.

HENRY:        Tudod jól, miért vagy itt.

Jacob mintha meg akarna szólalni.

HENRY:        Egy szót se! Tudod jól, ugye? Rossz fiú vagy. Azt akarom, hogy megértsd! Rakoncátlan fiú vagy. Kérj bocsánatot! Rajta, mondd, hogy megbántad! Mindnyájan megbánunk dolgokat. Kérj bocsánatot! Jobb lesz. Neked is, meg a többieknek is. Mindenki örülni fog. Te is. (Lassan áthalad a szék jobb oldalára.) Tudod jól, hogy rossz voltál. Nagyon rossz. Rakoncátlan. Nagyon megbántottál. Anyádat is megbántottad. Igen, Jake, az anyádat is. Nagyon megbántottad. Ugye, jóváteszed? (Letérdel Jacob mellé.) Ugye? Lásd be, hogy helytelenül cselekedtél? Nézz rám, Jake! Mondd, hogy rossz fiú voltál!

Jacob anyja, Eleanor lép be. Felsikolt.

Michael Mann (1919-1977): Megtévesztésig hasonló



A kis elbeszélés Thomas Mann legifjabbik fiának nemrég keletkezett, első közzétett prózai írása. Az olvasónak önkéntelenül is a nagynevű apa ismert regénye jut eszébe róla: „Egy szélhámos vallomásai.”

Az egész történetet voltaképp nem is annyira egy összetévesztés, mint inkább az ellenkezője idézte emlékezetembe. Egy órája tartja fogva figyelmem a rézsút szemközti asztalnál egy úr: ez az állandóan kissé előrehajló Bourbon-arc, szívásra csücsörített száj, ezt az urat ismerem, vagy nagyon emlékeztet valakire, akit ismerek. A rejtély meglepő módon oldódik meg: arra a pincérre hasonlít meghökkentően a vendég, aki kiszolgál, mióta ebben a vendéglőben lök. – Furcsán egyirányú tájékozódás. Tudatunk nehezen érthető cenzúrája! Miért nem tettem föl ugyanezt a kérdést a pincérre nézve is…? De reminiszcenciáim véletlen indítékairól elég ennyi.

Párizs, május vége – a legpompásabb évszak! Micsoda izgalmas város, újra meg újra! Tegnap este voltam először – nem furcsa? – az Eiffel-tornyon. Párizs építészeti jelképe, mióta is? Tervezője, Alexander Gustave Eiffel (1823-1932, Baedecker szerint) a Garonne egy vashídján kívül valahol még egy óriási méretű völgyhidat is épített. Akkor belebonyolódott a hírhedt panama-botrányba, letartóztatták – majd gyorsan ismét szabadlábra helyezték. Ki is gondolhatta komolyan, hogy ki lehet taszítani a társadalomból egy ilyen torony megteremtőjét…

Stanislaw Grochowiak (1934-1976) versei





Megittasodás

Van szél, a férfi orrlikát kitárja,
Van ilyen szél,
Van fagy, márvánnyá hűl a férfi álla,
Van ilyen fagy.
Nem vagy te nékem rózsa, nem vagy zsálya,
se „gyöngéd perc a hold fényeinél”
De szél, sötét,
Da fagy, fehér.

Van eső, elváltozik az asszony ajka,
Van ilyen eső.
Van sugár, a női combot kitakarja,
Van ilyen sugár.
Erős kart nem kérsz tőlem, nem akarja
Eszed „bizalmam ékkövét”, de mást,
De sós esőt,
Arany sugárt.

Van hő, a testünket üszökre váltja,
Van ilyen hő.
Van halál, szemünket nyitja a csodára,
Van ilyen halál.
Hol Menyegzőnknek harmat a határa,
Elefántcsontból való torony áll:
Szeplőtlen hő,
Sima halál.

 *

 Évfordulóra

Eltelt egy év. Egy éve alszol, apám.
Felöltöztetjük oltárnak e dátumot.
Kiszámolja anyánk eltört ujjain,
A sírásó a céduláin
Ahogy a drótra tűzdeli.
Volt három hazai háború és termett
Négy őszibarack a kicsi fádon,
Ötször villám ütött ebbe a télbe,
Hat méhecske a kasban nem ébredt föl tavaszra.
Hát bátran a számokkal – Millió hadak,
Ó, milliárd hangya serdült föl a bolyba.
Apám, a kis számokhoz légy kegyelmes,
Mert ismersz-é nagyobbakat –
Csak te tudod,
Te,
Egyedül –

*

 Jákob harca az angyallal

Te engem kővel kenyérrel templommal
Én Téged bordáimmal

Te – mint iker-bárddal – szárnyaddal fegyveresen
Én- homlokom ráncaival

Mögötted nehézgyalogság tüze griffek
Mögöttem – csak a sír

Te engem hajnallal nővel csuporral
Én Téged sírhalommal

(NAGY LÁSZLÓ fordításai)

(Forrás: Nagyvilág – Világirodalmi folyóirat XIX. évf. 6. sz., 1974. június, 853-854. old.)

Erich Kästner (1899-1974): Beszéd az első osztályosokhoz a tanév kezdete alkalmából



Kedves gyerekek,

most ültök itt első ízben, ábécésorrendben vagy nagyság szerint, ezekben a kemény padokban, és remélhetőleg csak az évszak okozza, hogy valamennyien szárítás céljából felfűzött szőke és barna vargányagombákra emlékeztettek, nem pedig vidám kis kucsmagombákra, ami voltaképpen helyénvaló volna. Néhányan nyugtalanul fészkelődtök a helyeteken, mintha forró tűzhely lapján ülnétek. Mások meg úgy gubbasztanak, mintha oda lennének enyvezve. Egyesek ostobán vihognak, és az a vöröshajú ott a harmadik padban olyan rémülten mered a táblára, mintha a sötét jövendőt olvasná le róla.

Tele vagytok szorongással, aggodalommal, és nem mondhatom, hogy semmi okotok erre. Úgy bizony, gyermekeim, ütött az órátok Családotok vonakodva idehozott, és feláldoz titeket az Állam oltárán. Életeteket ezentúl az órák mutatói irányítják, és az igazi életnek ezzel vége. Benneteket is körülfon már a számlapokból és paragrafusokból, rangsorolásból és tanrendből egyre szorosabbra szövődő háló. Amióta ezekben a padokban ültök, egy bizonyos osztályhoz tartoztok. Méghozzá a legalsóbbhoz. Előttetek az osztályharc és a vizsgák évei. Apró zöld almácskák vagytok, és kerteteket szegélyező, glédában álló fák gyümölcsévé kell válnotok! Mind a mai napig a ti kedvetekért főztek, mától kezdve pedig titeket főznek be! Úgy, ahogy bennünket annak idején. Az élet fájáról a civilizáció konzervgyárába – rátok is ez az út vár. Nem csoda hát, hogy elfogódottságotok nagyobb a kíváncsiságotoknál.