Francoise Mallet-Joris (1930-): A papírból épült ház

KÉT GYAKRAN VISSZATÉRŐ MONDAT

Kicsoda Vincent? Most tizennégy éves, de az én szememben még kisfiú. Az én kisfiam. Másodszülött fiam. A bátyja, Daniel, az idén lesz húsz éves. Aztán itt van még a tizenegy éves Alberte és a kilenc éves Pauline. A gyermekeim.

Az a mondat, amelyet a legtöbbször hallok, valahogy így hangzik: „Hogyan jut egyáltalán az íráshoz?” vagy „Csodálom magát, hogy a négy gyerek mellett még az írásra is van ideje.” A kérdezők rendszerint ugyanazok, akik egy pillanattal később arra kérnek, hogy tartsak előadást Angouléme-ben, hogy olvassam el az unokaöccsük kéziratát, hogy írjak cikket („egy pillanat alatt összeüti”) Madame de La Fayette-ről vagy Flaubert életéről.

Nem tudok mit felelni. Ostobán azt mondom, hogy „szervezés kérdése az egész”. Hisz mit is mondhatnék? Nem tudok kérdésekre felelni. Vagy inkább: a kérdésekre csak képekkel tudok felelni.

Egy nap elmentem teázni Vincent-nal abba az angol cukrászdába a Saint-Séverin mellett, ahol olyan jó citromtortát kapni; beszélgetésünket, mivel nagyon mulatságosnak találtam, lejegyeztem. Vincent-t nem jutalomképpen vittem magammal: egyáltalán nem érdemelte meg. Hanem egyszerűen azért, mert kedvünk támadt beszélgetni. Vincent akkor tizenegy éves volt: rossz tanuló, hangoskodó, fegyelmezetlen, nyaktörő tornászmutatványokra képes, de oly érzékeny, hogy az első szemrehányásra könnyes lett a szeme, megrögzött barkácsoló, akinek a keze mindig festéktől ragadós; falta a természettudományos könyveket és Arséne Lupint, néha kissé pedáns volt, piszkos, mint egy kéményseprő, de soha még oly szép szemet nem láttam, mint az övé. Meghatározni mégsem tudom.

Az a tény, hogy kedve támadt beszélgetni velem („menjünk el valahova, szeretnék végre egy kicsit nyugodtan beszélgetni”), némi változatosságot hozott az életembe, s azok közé a pillanatok közé tartozott, amelyek a sok elolvasott kézirat és a sok elmosott piszkos edény ellenpontjaként, életem valódi folyását adják, mert a lényeg nem mindig az, ami látszatra fontos. Az a nap, amikor Alberte először zongorázott közönség előtt, és az a másik, amikor az óvodából kijövet megszöktetett egy kisfiút; amikor Pauline először közölte velünk, hogy „meg vagyok híva vacsorára” (öt éves volt), és amikor jutalmat kapott a jó helyesírásáért: új köpeny volt rajta aznap, és milyen jól nevelt gyermeknek látszott! Daniel első verse és első berúgása, az a nap, amikor megvette a szaxofont, és az egész család a csodálattól elnémulva figyelte a bársonnyal bélelt dobozában csillogó hangszert, és az a másik nap, amikor a kádban ült – a kád szélén cigarettája, a szappantartóban egy megkezdett mignon -, és azt mondta nekem: „Csodálatos álmom volt az éjjel. Hosszú és veszélyes utazás után érkeztem haza, nagy tömeg ünnepelt, és egy világszép lányt vettem feleségül.” A világ minden fiatalsága, az a fiatalság, mely a kereszteshadjáratok óta mindig egyforma örömmel nyilatkozik meg dalokban és versekben, ott ragyogott nagy, zöld színű szemében.

Este azt mondtam Jacques-nak: - Jó lenne, ha megfestenél bennünket. Egyetlen nagy képen az egész családot. Mi kettőnket, a gyerekeket, az állatokat, Dolorest. Minden festő ezt csinálja. Selbst-bildnis. A művész és családja.

-        

Csak éppen az a baj, hogy mostanában nem festek figuratívot – felelte Jacques a pipáját szopogatva.

-         Jó, jó. Persze a neheze mindig rám marad…

-         Micsoda álszentség!...

Megcsinálom hát a képet. De vajon a képek megfelelnek-e a kérdésekre?

DOLORES

Dolores négy éve él velünk. Viharokkal és takarítónők interregnumaival teli négy év óta.

DOLORES     Nem úgy kell mondani, hogy Dolores, ahogyan Franciaországban mondják. Hanem Dolores. Azt jelenti, hogy „fájdalmak”, a legszebb név a világon.

ÉN      Igen?

DOLORES     De így túl szomorú, azért inkább Lolónak hívnak. Modernebb, olyan, mint a filmekben.

××

ÉN      Dolores, fürödni fogok.

DOLORES     Engem nem zavar.

Letelepszik egy hokedlire, háttal nekem, ezzel mutatva, hogy azért tiszteli szemérmességemet és a civilizációt.

DOLORES     Egy cigarettát?

ÉN      Nem bánom.

Meggyújt két cigarettát, az egyiket odaadja nekem. A fürdőszobában mesebeli rendetlenség uralkodik. A kifakult színes üvegablakokon át az egész szemközti ház kedvére szemlélet. Ezeket az ablakokat tizenkét évvel ezelőtt, még a házasságunk előtt estették be, abban az időben, amikor Jacques szép ígéretekkel dajkálta nyiladozó szerelmünket. Akkor még abban az illúzióban ringattam magam, hogy ez a nagyszerű ezermester lakberendezőhöz méltó környezetet teremt majd számomra.

DOLORES     Jó, hogy megfürdik, legalább pihenhetek öt percet.

ÉN      (Nem merem bevallani, hogy nekem is ez volt a szándékom.)   

    

DOLORES     Tegnap akkora halom fehérneműt mostam, mint egy hegy. Mennyit piszkolnak ezek a gyerekek! Este mulatni mentem. Ma semmi dolgom, azért szomorkodom. A mi családunkban senki sem szeret tétlenkedni.

ÉN      Pedig nem kellemetlen néha megállni.

DOLORES     Miért, maga talán megáll?

ÉN      Hát… igyekszem.

DOLORES     Még a kádban is olvas.

ÉN      Az nem ugyanaz.

DOLORES     De bizony ugyanaz. Én, ha mozgok, az ugyanolyan, mintha gondolkoznék. Egész éjjel nem aludtam, de jót tett. Spanyolokkal voltam, mentünk egyik kávéházból a másikba.

ÉN      Csak spanyolokkal találkozol?

DOLORES     Spanyolokkal vagy marokkóiakkal. Jól megértjük egymást, miért keresnék másokat? Cristina csak portugálokkal érintkezik. Így legalább tudja, milyen nemzetiségű a fia, a már az apját nem ismeri.

A fürdőszobát közben csöndes tömegek árasztották el. Juanito (Dolores hároméves fia) a földön játszik kutyánk pórázával, amelyet nemsokára hiába fogunk majd keresni. Pauline toilette-szereim között kutat, és hintőport szór magára. Alberte a beszélgetésünket figyeli. A kutya és Taxi macska barátságosan civakodnak.

ALBERTE     (érdeklődve) Nem ismeri az apját? de kinek?

Dolores komoly, tartózkodó hangja hirtelen tipikusan spanyol éles fejhangba csap át. üvölt, de közben szép római arca meg se rezzen:

DOLORES     Nem tudjátok békén hagyni a mamátokat, kis mihasznák?

A fórum egyszerre elnéptelenedik. A kutya kirohan, felönti Pauline-t, aki körül óriási porfelhő gomolyog. Sírás. Alberte visszavonul az ajtó mögé, onnét fülel. Juanito megragadja a macskát.

DOLORES (újabb cigarettára gyújtva) Ezek a gyerekek! De mégiscsak rendre kell nevelni őket, nem igaz? Juan jól viselkedett az éjszaka?

Amikor Dolores „mulatni” megy, rám bízza Juant, ezt a kissé mogorva, komoly és szép, spanyolosan méltóságteljes fiúcskát, aki ilyenkor Pauline és Alberte közt alszik egy ágymélyedésben, és beletörődve fogadja két lányom szenvedélyes csókjait.

ÉN      Nagyon jól.

PAULINE      (aki tetőtől talpig fehéren bukkan elő, élesen) Egyáltalában nem volt jó. Amikor szóltam neki, hogy „aludj szépen, kicsikém”, és elénekeltem egy altatódalt, szörnyen ordítani kezdett, és Alberte belém csípett.

ALBERTE (az ajtó mögül) A fülébe énekelte.

PAULINE (dühében elsírja magát) Nem, nem. Nem igaz.

ÉN (gyengén és békítőn) Talán nem szereti a zenét.

DOLORES (méltatlankodva) Ő nem szereti a zenét? Majd mindjárt meglátja!

Egyetlen mozdulattal kitépi a macskát fiacskája kezéből (aki nagy türelemmel egy nylonzacskóba próbálta gyömöszölni a szerencsétlen állatot), talpra állítja Juanitót, elrikkantja magát: „Olé!”, és vad dalba kezd. A gyermek engedelmesen s egy pillanatra sem veszítve örökölt komolyságát, csattogtatni kezd ujjaival, s egyhelyben ropja a táncot. Dolores elragadtatva figyeli, azután magához rántja, csókokkal borítja, az arcát simogatja, de amikor észreveszi, hogy a gyerek csurom vizes, habozás nélkül ellöki magától.

DOLORES     Ó, édesem! Undorító kölyök!

Juanito úgy huppan a földre, mint egy kis párna, még estében elkapja a macskát, és újból megpróbálja begyömöszölni a nylonzacskóba, amely – ekkor jövök rá – nem más, mint a szivacsom zacskója.

ÉN      Dolores! Hiszen ez a szivacsom zacskója.

DOLORES (rendkívül határozottan) A szivacsa már úgyis eltűnt. Miről is beszéltünk? Igen, Cristináról. Spanyolország szégyene.

ÉN      A portugálok miatt?

DOLORES     Dehogy. Az még hagyján… De nem egészen normális, tudja? Nem tud sem írni, sem olvasni.

ÉN      Ez is egy magyarázat.

DOLORES     De nem mindenre. A becsületességet nem lehet tanulni, az a vérében van az embernek, mint a tánc. Cristina pedig nem becsületes.

ÉN      Nem?

DOLORES     Nem. Még a barátait is meglopja. És nem hajlandó semmit sem elfogadni. Ha megajándékozod, haragszik. De lopni, azt igen. Az nem kötelezi semmire. Jót nevettem, amikor teherbe esett. Meg is mondtam neki: „Most aztán muszáj elfogadnod az ajándékot!”

Alberte ezüstös kacagása az ajtó mögül. Dolores felpattan.

DOLORES     Kis mihaszna! Leskelődsz? Hallgatózol? Mindjárt levágom a füled! Nem fogsz kapni ebédet! Majd én…

ALBERTE     (kissé elsápad, de higgadtan és megvetően dacol a viharral) Muszáj adnod. (Jól tudja, milyen lavinát indít el.)

DOLORES     (teljesen kikelve magából) Hogyhogy muszáj adnom? Tudod te, mennyit keresnek a spanyol nők Marseille-ben? Százezer frankot, és hozzá még a week-end, a televízió! Ha még mindig itt vagyok, hát csak szegény anyád kedvéért.

ALBERTE (egy tapodtat sem enged) De akkor is muszáj ebédet adnod nekem.

DOLORES     (mint egy őrült) Nekem semmit sem muszáj adnom! Azt csinálok, amit akarok! És miért lenne muszáj?

ALBERTE (méltósággal) Mert én gyerek vagyok.

Dolores egy pillanatra meghökken e nyilvánvalóan jogos érv hallatán, haragja máris elpárolgott, elneveti magát.

DOLORES     (engem hív tanúnak) Milyen édes ez a kislány!

Átkarolja, csókokkal borítja. Alberte nem is mozdul, hagyja, ugyanúgy, ahogyan a kiütéses győzelmet aratott bokszoló fogadja a tömeg terhes, de kikerülhetetlen ünneplését. A macska már fuldoklik a nylonzacskóban. Juan éppen rá akar ülni.

DOLORES (elérzékenyülten) Látja, milyen aranyosak így együtt!

ÉN      Azt hiszem, a macska már fulladozik.

DOLORES     Dehogy, dehogy… Mindjárt szétválasztom őket. Maga mindig mindenki miatt olyan nyugtalan. (Lendületbe jön) A jövő hónapban, ha majd kifizeti a bérem, veszek magának az én pénzemből egy új szivacsot.

ÉN      Köszönöm, Dolores.

A tömeg újból összegyűlt, én pedig kiszállok a vízből, mert lemondtam arról a reményemről, hogy a kádban találjak menedékes az élet viszontagságai elől.

DANIEL SAGÁJA

Tizennyolc éves voltam, amikor Daniel megszületett. Bevásároltam egy csomó modern holmit: összehajtható kádat, termosztátos melegítőt, sterilizátort. Sohasem tudtam megtanulni a helyes használatukat. A kád még ment valahogy, de a sterilizátor! Danielnek mégsem lett semmi baja. Néha magammal vittem a kávéházba, mindenki csodálkozott, akkoriban ez még nem volt divatos szokás. Úttörő csecsemő volt, korát megelőző hippicsecsemő. Amikor táncolni mentem, a ruhatárban aludt, a kabátok közt. Szerettük egymást, és kissé csodálkoztunk a sors szeszélyén, mely egymáshoz kötött bennünket.

Ötéves korában már lovagi erényeit fitogtatta a metróban, ahol fülsiketítő hangon ordította: „Engedjétek előre a mamámat!” Nyolcéves korában egyedül vásárolt és készítette el vacsoráját, ha úgy találta, túl későn érek haza. Már ekkoriban teljesen elképesztett. Amikor kilenc éves lett, konfliktusaink támadtak. Nem volt hajlandó iskolába járni, mosakodni és halat enni. Egyszer ruhástól belöktem a kádba, egy másik alkalommal Jacques a hátán vitte be az iskolába: az egész utat végigüvöltötte. E nevelési kísérletek eredménytelenek maradtak. Azután magától megjavult. Elhatároztuk, hogy nem szólunk bele többé semmibe.

Tízéves korában, amikor az iskolában „legszebb emlékem” címmel kellett fogalmazást készítenie, nagy ártatlanul így kezdte: „Életem legszebb emléke a szüleim házassága.”

Tizenöt éves korában volt egy beat-korszaka. Gyűjtöttük a 45 fordulatos lemezeket. Tizenhat évesen élénk érdeklődést kezdett mutatni a szebbik nem iránt. Ifjú hölgyek vonultak be a szobájába, a nevüket sem tudtam, és hosszú, piszkos ballonkabátot viseltek, mint a kémregények szereplői.

Klarinétozott. Néha ivott.

Tizenhét éves korában buddhista lett.

Tubázott. Megnövesztette a haját.

Tizennyolc éves korában leérettségizett. Még valamivel az érettségi előtt egyszerre ékszerek lepték el a testét, akár egy hindu hercegét vagy egy film-statisztáét, minden ujjára jutott egy gyűrű. Csodálkozva és érdeklődve figyeltem, mint egy virág nyílását, egy báb átalakulását.

Az ékszerek eltűntek. Szaxofonozni, gitározni kezdett. Négyezer kilométert tett meg autóstoppal, sivatagi törzseket ismert meg Mauritániában, látott egy szabadon élő elefántot, hasonfekve utazott egy vagon tetején, és közben majdnem megfulladt a portól. Megállapította, hogy Dakar meglepően hasonlít a belgiumi Knokke-le-Zoute-ra.

Szinte mezítláb tért haza, mert cipője félig megolvadt a sivatagi hőségben, de testvérei szemében óriási tekintélyre tett szert. Levágta a haját, és elvégezte a Közgazdasági Egyetemet. Íme Daniel sagája.

S mi a nevelés szerepe ebben? Ha Daniel, aki az idén lesz nagykorú, derék gyerek, csinos fiú, tele humorérzékkel és komolysággal, szertelenséggel és józansággal, mi ebben az én érdemem, Semmi, és talán mégis valami, valami egészen kevés, valami, amit talán én adtam neki, de ami, gondolom magamban büszkén, egyedül fontos: a bizalom.

Ami persze nem jelenti azt, hogy már minden megoldódott. Daniel tegnap egy majmot vett magának.

PAULINE

Pauline a mi családunk rosszcsontja. Csecsemőkorában olyan jó és vidám volt, mint egy angyal. Éjjel velünk aludt, de sohasem sírt, és sohasem kért enni reggel 7 óra előtt. Még álmában is mosolygott.

De alig töltötte be negyedik évét, rájöttünk, hogy barátságos természetének megvannak a maga hátrányai. Önálló életet élt. Öt éves korában már eljárt hazulról vacsorázni. – Mondd, megívsz vacsorára? Mikor? – kérdezte a szomszédoktól ragyogó mosollyal, csillogó szemmel. És elment vacsorázni. öt és hat éves kora közt kétszer jegyezte el magát. Legkedvesebb jegyese egy udvari lakásban lakott. Már hajnalban Pauline ablaka alá állt, csókot dobált neki, amire lányunk vidám rikkantásokkal válaszolt.

Vándorlásait gondosan megtervezte, hol itt aludt, hol ott, mindenütt jól érezte magát. Egy nyáron Dolores családjára bíztuk; ezek a derék emberek Madrid egyik külvárosában laknak, és egy szót sem beszélnek franciául. Amikor hat hét múlva Jacques érte ment, Pauline egy vidám spanyol kölykökből álló banda vezére volt, csak mezítláb járt, és egy szót sem beszélt franciául. Viszont remekül káromkodott spanyolul.

-         Mindig csak Pauline – kesergett egyszer Alberte. – Én jobb vagyok, és jobban is tanulok. Miért inkább Pauline, mint én?

Igaza van. Alberte borongó és lelkes, okos és érzékeny, szorgalmas és visszahúzódó, és nagyon megbízható. De Pauline… Pauline csupa vidámság: ez minden, de ennyi elég is. Dolores nagyon szeret együtt lenni vele. Kávéházakba hurcolja, olajbogyóval, sült krumplival, szörpökkel tömi.

-         Mondd, hát szabad egy gyereket kávéházba vinni? Nem lesz étvágya, és amiket ott hall…

-         Miért? igazán nincs mitől félnie. A barátaim nagyon tisztességes emberek – mondja Lo. – De különben is, csak próbálna meg valamelyik disznólkodni, mindjárt beverném a pofáját.

-         Azt én is szeretném látni – mondja Pauline.

Így ismerkedett meg Pauline mindenféle észak-afrikaiakkal, zöldségárusokkal, lacikonyhásokkal, kőművesekkel. Ali megkérdezte tőle:

-         Hogy hívnak?

-         Pauline.

-         Pauline? Szép név. Azt jelenti, hogy kicsi ló?

Az ötlet megtetszik a lányomnak.

-         Igen.

-         Akkor segítsz nekem fogadni? Öt vagy hét?

-         Hét.

-         Huszonkettő vagy tizenhat?

-         Huszonkettő.

-         Gyémánt vagy Raglán III?

-         Gyémánt.

Ali lelkiismeretesen jegyez. És nyer. A következő vasárnap már négyen kérik lányom tanácsait.

-         Rendben van – mondja Pauline -, de ha nyertek, nekem is jár valami.

Megállapodnak egymással. Egy hét múlva Pauline végigjárja a Mouffetard utcai kávéházakat.

-         Nyertél, Ali? Nyertél, Béchir?

És begyűjti részesedését.

Amikor elköltözünk:

-         Nem lesz könnyű új klienseket találnom – mondja sóhajtva.

Vincent azt javasolja, hirdessünk egy lapban: „Szerencsemalac félnapos alkalmazást keres.”

SZÁVAI JÁNOS fordítása

(Forrás: Nagyvilág – Világirodalmi folyóirat 1972/6., 835-839. old.)