Kravcov felment a zajosan
csörömpölő, zakatoló liften – olyan tágas volt, hogy a hordágyon fekvő betegek
és ételeskocsik is elférjenek benne -, a második emeleten szállt ki, itt volt a
női osztály. A felvonót mogorva, húsosarcú, bibircsókos öregasszony kezelte –
hatalmas keblei majd szétfeszítették, sőt a karöltőnél ki is szakították a
kórházi köpenyt. A lift minden alkalommal túlszaladt az emeleten, az
öregasszony a rézkarral ráncigálta vissza. „Vigyen el az ördög!” – szidta, mint
valami makrancos lovat.
Fejét lehajtva ment, mintha
köszönteni akarná valamennyi beteget: a kórtermek üvegajtai mögött fekvőket és
a folyosón ténfergőket is, akik be sem gombolták a kórházi ingük fölé dobott
rövid köntöst, és mintha egyszersmind tudtukra akarná adni, hogy semmit sem lát
– így surrant végig anyja betegszobájáig. Maga sem értette, hogyan hatolhatott
be tudatába a kórházi környezet minden részlete. hiszen igazán lelkiismeretesen
igyekezett nem nézni sehová sem. Mégis látta a szürke takarókkal borított
ágyakat, a bögrékkel, orvosságos dobozkákkal, ételmaradékokkal, könyvekkel,
újságokkal zsúfolt éjjeliszekrényeket, üres vagy tele éjjeliedényeket,
amelyeket sohasem toltak rendesen az ágy alá, látta a különböző korú –
többnyire öreg, ritkábban középkorú, és egészen ritkán fiatal – betegeket, fakó
arcukat, türelmes szájukat, elkínzott szemük fénytelen tekintetét (az osztályon
súlyos betegek feküdtek ) – ezeket az asszonyokat, akik olyan mélyen merültek
bele saját kínjukba és rettegésükbe, reményeikbe és kétségeikbe, hogy
mindenfajta szégyenlősség elhagyta őket; mit bánták, hogyan látják őket
látogatóik. Az anyjához menet el kellett mennie egy ágy mellett: néhány nap óta
vergődött élet és halál között ez a nagytestű, ötven körüli asszony; kicsiny, ősz
fejét hátraszegte a párnán. A megsötétedett bőr élesen vonta be arccsontját és
félig nyitott, szinte nem is lélegző száját. Takarója lecsúszott egészen a
lábáig, inge csomóba gyűrődött. Sötét dióbarna színű, eres nyaka különös módon
megfiatalította testét, amely így olyannak tetszett, mint a márvány, telt
fehérségében, fenséges dermedtségében. Volt valami bűnös és erkölcstelen abban,
hogy észrevette ennek az elkínzott testnek szoborszerű szépségét. Igyekezett
minél gyorsabban elhaladni mellette.
Anyja minden alkalommal
megrémült a csodálkozástól, amikor a fia megjelent. Színét vesztett, szürkéskék
szeme tágra nyílt, szája széle lebiggyedt, bal kezével görcsösen szorongatta
ingének nyakát. Kravcov jól értette, mit jelez neki ez a rémület: anyja
szerette volna azt a látszatot kelteni, hogy a jövetele teljesen váratlanul
érte, hiszen nincs miért idejönnie.
-
Ugyan már, nincs semmi baj!... – mondta,
belemenve a játékba. – Egyszerűen akadt egy szabad órám.
Kravcov leült a rozoga,
olajfestékkel fehérre mázolt székre, sovány kezével átkulcsolta a térdét, kissé
himbálózva anyja felé fordította halántéktájon elkeskenyedő arcát, és
halványan, bizonytalanul elmosolyodott. anyja is visszamosolygott rá,
valamilyen cinkos huncutsággal. Nem szövetkeztek ugyan össze az őket körülvevő
világ ellen, mint az egymást túlságosan szerető emberek szokták olykor, de azt,
ami az övék volt, senkivel sem lehetett megosztaniuk.
-
Mikor visznek át közös kórterembe? – kérdezte az
anyja.
-
Ott nincs hely.
-
Úgyse hiszem el. Mindig mennek el betegek, és
jönnek újak.
-
Vedd úgy, hogy büntetésben vagy. Nyugodtan
kellett volna viselned, nem pedig kicseréltetned az éjszakás nővért.
-
De hiszen vizsgákra készült. Magolta a fizikát
szegényke. Már kétszer megbukott belőle.
-
Hát szabad friss varratokkal felkelni? Most ez
az egyedüllét a büntetésed.
-
Egyáltalán nem unatkozom társaság nélkül. Csak
éppen feszélyez ez a helyzet. Hiszen nem vagyok olyan beteg.
Kravcov ujjai erősebben
szorították a térdét. Anyja testéből kivágtak egy almányi darabot, és azt a
szerencsétlen testet most röntgenágyúval sugározzák be. De még így sem lehet
tudni, mit hoz a jövő. Lehet, hogy újra műtőasztalra kerül. hetvennyolc éves
korban, az ő elhasznált, infarktuson átesett szívével…
-
De hiszen te nem kérted, hogy tegyenek át külön
kórterembe – hajtogatta makacsul az anyja. – Ugye, hogy nem kérted?
-
Nem.
Csakugyan nem érti az anyja,
hogy a fiába milyen mélyen ivódott belé az ő életelve? Soha semmit sem kérni,
azt kapni, ami mindenkinek jut, nem használni ki semmiféle előnyt. Végigállni
minden sort, mindig csak a pénztárnál váltani jegyet, és a munkát önmagáért,
nem pedig a várható haszonért szeretni. Ez az oka annak, hogy a fia, jóllehet
már túl volt az ötvenen, kutatóintézeti igazgatóhelyettes maradt, miután
határozottan visszautasított az eddigi munkásságáért felajánlott doktori
tudományos fokozatot. De Kravcov mégis sejtette, hogy anyját nem véletlenül
vitték át külön szobába. Az ok alighanem az lehetett, hogy azok számára, akik
ismerték az ő szűk és csendes tudományos területét, jelentett valamit a neve.
Ez ellen már nem tehetett semmit, mivel mindig megállt annál a pontnál, amelyen
túl a szerénység már képmutatás lett volna. De anyja, a narodnyik nagyapa
unokája, nem ismert el semmiféle megalkuvó engedékenységet, származzék az
tapintatból, az emberi gyarlóság iránti elnézésből, vagy egyszerűen
fáradtságból.
Az anya, mintha elfeledkezett
volna fia jelenlétéről, eszegetni kezdte a kis szőlőt, amit a fia hozott
ajándékba. Letépett a fürtről egy szőlőszemet, szájába tette, nyelvével a
szájpadlásához nyomta, és lassan, minden figyelmét összpontosítva, szinte
komoran nyomta szét. Aztán jól hallhatóan lenyelte. Kravcov arra gondolt, hogy
a betegség mintegy véglegessé tette anyja megöregedését. A bajt nem az arcán és
homlokán húzódó ráncok és sötét foltok jelentették, nem a felső szemhéján levő,
kávészemre emlékeztető szemölcs, nem a sovány, vékonyka kezét sűrűn elborító
szeplők, nem is elvékonyodó szálú, ritkuló, ősz haja, hanem a lélek
megöregedése. Azelőtt nem engedte volna meg magának ezt az önfeledt és mohó
evést. Mindig keveset evett, valójában nem is evett, csak kóstolgatott, amíg
főzött a konyhában. Nem tudott arra visszaemlékezni, hogy az anyja valaha is
jóízűen evett, vagy legalább majszolt volna valamit. Életműködéséhez egészen
kevés fűtőanyagra volt szüksége. Középtermetű, soványka asszony volt, aki
mozdulatainak határozott pontosságát, járásának és mozgásának könnyedségét
öregkorára is megőrizte, nem hagyta, hogy az élet bajai elszabadulva úrrá
legyenek rajta. Most pedig mindenről a világon, még a fiáról is elfeledkezve,
öregesen élvezte a „csemegét”.
Kravcov tudta, honnan ered az
ingerültsége, már-már a dühe. Anyjának mindenfajta változása, a megszokott
külsejétől való legkisebb eltérés is rémülettel töltötte el. Ilyen idős korban
egyedül az állandóság jelent jót, minden változás után öregedés vagy betegség
következik. Az anyja látta, hogyan nőtt fel, hogyan serdült emberré a fia. Az ő
szemében viszont az anyja állandó volt, egyszer és mindenkorra. Természetesen
benne is végbementek ilyen-olyan változások, az ő belső élete is zajlott, de
ezt a fia nem látta, nem érzékelte, mint ahogy egészen a legutóbbi időkig nem
vette észre a külső burok tönkremenését sem. Ez utóbbit az is magyarázza, hogy
anyja szinte veszteségek nélkül, könnyed léptekkel, emelt fővel ment az öregség
felé. Hiszen fia maga is megöregedett, mint körülötte minden – az egész
környező világ idősebb, érettebb lett, és megmaradt ebben a távolról sem
értéktelen mivoltában. A kettőjük közötti távolság ugyanaz maradt, és ez
biztosította anyja külsejének változatlanságát. De azután anyja valósággal
sietni kezdett az igazi, visszafordíthatatlan öregség felé, ő pedig ezt nem
vette észre; nem vette észre, hogy megöregedett, amíg meg nem látta a kórházi
ágyon.
Anyja továbbra is ugyanazzal a
mohó igyekezettel szemelte a hatalmas, súlyos szőlőfürtöt, amelyet mintha dér
borított volna. Hátha erre van szüksége?... Ha ez kell a gyógyulásához?...
Talán nem is érdekli a szőlő, de kényszeríti magát, hogy lenyelje, szétnyomja a
nyelvével, és lelkiismeretesen rágcsálja, hogy a szőlő nedve a vérévé váljék.
Akkor ezt az egész szenvedélyes rágcsálást máshogy lehet magyarázni. Egy öreg,
beteg embernek még az ilyen kis megerőltetés is nehezére esik. Kravcov hálát
érzett az anyja iránt, hogy végre saját magáért küszködik.
A betegség legszörnyűbb
napjaiban rémülettel töltötte el, hogy anyja, aki egész életében csak vele, az
ő egészségével, erejével, helytállásával, egész emberségével, sorsával,
tanulmányi sikereivel, szerencsés családteremtésével törődött magát emésztve,
fáradhatatlanul, a maga számára nem hagyott semmi tartalékot. védtelennek
érezte anyját a saját gyengeségével, a vég fenyegetésével szemben. pedig ritka
önuralommal viselte el magát a belsejében elkezdődő betegséget is, az orvosok
valamennyi ellentétes, egymással szinte semmiben sem egyező kezelését, a
műtétet (miután pedig a tekintélyes konzílium úgy határozott, hogy nincs is
szükség műtétre), és azokat a gyötrő, valóban inkvizítori pillanatokat a
műtőasztalon, amikor a kimetszett daganat szövettani vizsgálatát végezték, hogy
eldöntsék, kell-e tovább és mélyebbre vágni, vagy össze lehet-e varrni, és a
váratlan – két hétig tartó öröm utáni – hírt, hogy a metszet pozitív eredményt
adott (az orvostudományban minden pozitív rossz), és újabb, altatásos műtét
szükséges, majd az események utolsó fordulatát, amely szerint a metszetet
helytelenül értékelték és operáció helyett sugárkezelés következik.
Mindamellett nem anyja
bátorsága – hiszen így élt egész életében, összeszorított foggal, panasz és
sóhaj nélkül, bármilyen rosszul is ment a sora -, hanem a benne lévő rejtett
erők ejtették csodálatba és tették boldoggá. Anyja kétségtelenül segített az orvosoknak erőfeszítéseikben.
Abban, hogy legyen értelme a sebészi beavatkozásnak, a kétes értékű
besugárzásnak és gyógyszereknek. Az orvostudományban majdnem minden ösztönösen,
találomra történik, legjobb esetben a vizsgálatok bizonytalan alapján, amelyet
a különböző orvosok különbözőképpen értékelnek, akár kardiogramról, akár
röntgenfelvételekről van szó. Az utóbbiakat, mint afféle absztrakt képeket,
mindenki úgy látja, ahogy akarja, és azt találja meg bennük, ami
érzékszerveinek és hangulatának megfelel. Gyógyítja magát jelentős mértékben a
beteg is: akaratával, eszével, élethez való ragaszkodásával, összpontosító
képességével. Mindezzel anyja is rendelkezett. És még eggyel: nem hagyhatta a
sors szeszélyére ötvenéves fiát. Anyja tudta, hogy sem nyugodt hűséggel szeretett
felesége, sem a gyengédségéért és együttérzéséért csupán gondtalan
rokonszenvvel fizető lánya, sem az a néhány ember, akiket fia tisztelt és
barátainak nevezett – az igazi barátok helyett, akik nem tértek vissza a
háborúból -, nem pótolhatják őt, az öregasszonyt, az édesanyját. Így alakult az
életük, és csak találgatni lehetett, szerencse-e ez, vagy baj. Anyja betegségéig a férfi nem tartotta se ennek, se
annak. Vajon szerencse-e a levegő? Bizonyára az, de hiszen az élők közül
senkinek sem jut eszébe meghatódni. „Milyen szerencse, hogy van levegő!” Ez az
élet feltétele. Igaz, hogy fülledt a pincéből, föld alatti üregből, vagy az
összeomló épület romjai alól kijutó embert hirtelen semmivel sem
összehasonlítható szerencse éri – levegőhöz jut. Így érte őt is nagy
szerencseként és nagy bajként kettőjük lényének összefonódottsága, amikor anyja
élet és halál közé került.
„Csak erőlködj, anya, csak
erőlködj!...” – suttogta magában, ahogy nézte, hogyan végez anyja a
szőlőfürttel…
… Sudár szilfa lengette ágait
az ablakon túl, mintha egy csomó sárguló, de még a szárán szilárdan ülő, erőtől
duzzadó levelét akarta volna a kórterembe hajítani. Egyetlen levél sem szakadt
le, mire a szilfa haragosan rázta meg ágait, mint aki érvényesíteni akarja az
akaratát. Végül is egyetlenegy kis, sárga, zöld erezetű, betegségtől megduzzadt,
foltos levélke vált el az ágtól, és lebegve berepült a kórterembe, rá az
éjjeliszekrényre. A szilfa egyszerre megnyugodott, és elcsendesedett.
Kravcovnak eszébe jutott, hogy
eleinte ezt a fát hársnak vélte, majd kőrisfának tartotta, és csak nemrég
emlékezett vissza régi ismerősére. Az ő Moszkva-folyón túli udvarukban nőttek
hatalmas szilfák, amelyek csúcsukat magasabbra tartották még a Pjatnyickij
templom kupoláinál is. Az utóbbi napokban eszébe jutott a kórház gondozatlan
parkja valamennyi többi fájának, bokrának és füvének a neve. Eszébe jutott a
hárs, a kőrisfa, a rekettye, a lonc, a sóskaborbolya, a galagonya, a
gilisztahajtófű és a bajnóca is – egyszerre felismerte mindet, hosszú-hosszú
távollét után, reménytelenül városi élete közepette, minden idegen segítség
nélkül.
Az összes fa, bokor, virág, fű,
az összes állat, madár, hal, hüllő, rovar nevére anyja tanította. Gondja volt
rá, hogy fia már korán megismerje az őt körülvevő világ dolgainak nevét, és ne
titokzatos ismeretlenek között éljen. „A csipkebogár átrepült a kakukkfűről a
kutyatejre, és felijesztette a katicabogarat!” – közölte boldogan anyjával…
Egész további éetében tudat alatt megszabadult attól, hogy részletesen
megismerje a világot, és mindig visszatért a kisgyerekkori,
általánosított-leegyszerűsített képekhez. „A bogár átrepült az egyik virágról a
másikra és felijesztette a másik bogarat” – ilyen kifejezéseknél maradt.
és mégis, miért jutottak eszébe
a nevek, miért ismerte fel egyszerre újra mindet? Hogyan és mitől ébredtek fel
az emlékek? Hiszen ez olyan időszakban történt, amikor gépies emlékezete
majdnem teljesen csődöt mondott, elfelejtette otthoni telefonszámát, összekeverte
ismerőseinek és munkatársainak nevét, a szerdát pénteknek vélte. De eltekintve
a mindennapi bosszúságoktól és ügyetlenségektől, amelyek az ilyen
feledékenységből eredtek, Kravcov általában nem túlzottan bánkódott az
alacsonyrendű emlékezet elvesztése miatt, mivel képszerű emlékezete egyúttal
alighanem még erősebbé vált. Úgy vélte, hogy a világ dolgai nevének
visszatérése egyáltalán nem kapcsolatos a gépies emlékezettel, hanem valami
sokkal fontosabbal és mélyebbel, lehet, hogy egész létének legfontosabb és
legmélyebb részével…
-
Emlékszel a jégpályára? – hallotta anyja
hangját. – Volt egy kisfiú, aki egyáltalán nem tudott korcsolyázni, csak
kacsázott a korcsolyájával a jégen, azután tömte magába az óriási tulai
mézeskalácsot!
Kravcov elmosolyodott.
-
De még mennyire!... A mézeskalács megnyomódott,
mézízű, és egy kicsit állott.
-
Szerintem neki ez a mézeskalács volt a jégpálya
legfőbb öröme! – mondta vidáman az anyja. – Milyen jó, hogy ismertük ezeket az
embereket, átmelegszik az ember szíve az emlékektől!
Beesett arca kipirult, szeme
csillogni kezdett, felemelkedett a párnáin, kihúzta magát, olyan lett, mint
valamikor régen.
Beszélgetni kezdtek azokról az
emberekről, akiket akkoriban ismertek, amikor Kravcov még nem járt iskolába.
Egészen biztos volt abban, hogy az a kisfiú idősebb volt nála, nem annyira az
évek száma, mint az őket elválasztó határ miatt – az már iskolába járt. És
idősebb, erősebb, bölcs barátként viselkedett Kravcovval, mint aki az ő
épségéért és sérthetetlenségéért felelős. Ugyanilyen védelmezően lovagias volt
fiatal, szép édesanyjához is, aki sokkal inkább látszott a nővérének, mint az
anyjának. Arcuk teljesen egyforma volt – anyáé és fiáé: sötét haj, barna szem,
égő, napbarnította, rózsás arcbőr.
Igen, Kravcov szinte látja őket
maga előtt, még tiszta fenyőillatukat is érzi… És mégis… Vajon létezett-e
egyáltalán ez a pár, vagy csak kitalálták őket, pontosabban, összerakták, mint
a mozaikot, egy darab valóságból és a képzelet világából? próbáld kinyomozni,
hogyan keletkeznek a házi legendák, amelyek a mitológia ködébe burkolják minden
család életét.
Róluk kezdett beszélni az anyja
azon a napon, amikor megoperálták. „Hát te emlékszel rájuk?” – kérdezte tőle
valamilyen könyörgő hanglejtéssel. És Kravcov azonnal, önmaga számára is
meglepő örömmel emlékezett vissza az elbűvölő párra. Minden elbűvölő volt
bennük, a külsejük is, meg ahogyan viselkedtek egymással. fesztelenül,
gyengéden, tisztelettudóan, emellett az anya is tiszteletteljes volt a fiával,
és az is elbűvölte, hogy milyen könnyen tudtak mindennek örlni – új embereknek,
egy sétának, hóbuckáknak, lovaknak – hosszantartó, nyílt nevetésük, és örökösen
a jóra való beállítottságuk is. Előtűntek, ünnepként lobbantak fel, és
kihunytak, mint az ünnep – túlságosan korán, nem nyújtva enyhülést.
Az anya, aki betegsége alatt
ugyanolyan fegyelmezett volt, mint megszokott, egészséges életében, szokatlanul
megélénkült, amikor ez a pár került szóba. Egyébként azt is ő találta ki, hogy
az anyját és fiát „szép párnak” nevezzék – miért ne, azért, mert nem szokás?
Kravcov is elérzékenyedett a lelke mélyén, amikor visszaemlékeztek rövid
találkozásuk különböző kis részleteire. Mindezek a mindennapi, kedves apróságok
idegeneknek semmit sem jelentettek volna, de az ő számukra nagy fontosságuk és
mélységük volt. Az anya sokkal többre emlékezett fiánál, annál is többre, mint
amennyire emlékezhetett, de Kravcovot valamilyen oknál fogva nem ejtette
csodálatba anyja különös tájékozottsága.
És mégis honnan került elő a
kedves pár, és hová tűnt el?... És miért nem maradt megjelenésüknek semmilyen
látható nyoma? Sem egy telefonszám a régi noteszban, sem egy levelezőlap, sem
valamilyen csecsebecse, a irigylem alkalmi jeleként? És miután ilyen közel
kerültek egymáshoz, miért tűntek el hirtelen egyszer és mindenkorra? Hiszen nem
is vesztek össze, nem is sértették meg egymást, semmi sem árnyékolta be
kapcsolatukat. Talán végleg elutaztak Moszkvából? Ez a legvalószínűbb, de akkor
miért nem találkoztak még utoljára, miért nem búcsúztak el, miért nem
telefonáltak legalább? Váratlan elutazás, amikor nincs idő sem búcsúzásra, sem
találkozásra – ez az egyetlen, bár kétséges magyarázat. Úgy tetszett, mi sem
egyszerűbb, mint megkérdezni ezt az anyjától, aki olyan sok mindenre emlékszik.
De Kravcov tudta, hogy úgysem kérdezi meg, és ma értette meg, hogy miért nem.
Anyja magányosan nevelte.
Apját, aki a polgárháborúban elpusztult, soha sem látta. Anyja nem szeretett az
apjáról beszélni. Ettől eltekintve mindig készségesen válaszolt fia bármely
kérdésére. és válaszai szabatosak, rövidek voltak, mintha kérdőívet töltött
volna ki. De fiának nem kérdőívszerű közlésekre volt szüksége, hanem valami
egészen másra, és miután meggyőződött arról, hogy ezt a mást anyjától hiába várja, abbahagyta az apjáról való
kérdezősködést. Anyja teljes egészében magára vállalta a fiáért aló
felelősséget és nem volt szüksége az eltávozott erkölcsi támogatására. Kravcov
így nem tudott rájönni, milyen helyet foglalt el az apja anyja szívében.
Időnként mintha az anyja elsorvadt volna a bánattól, amelyet nem tudott legyűrni,
időnként pedig mintha az anyja egyáltalán nem is szerette volna az apját, és,
még nem ismerve sorsát, már elhatározta volna, hogy gyermekét egyedül neveli
fel. Az apját Kirill Alekszandrovics Oszokinnak hívták, Kravcov viszont anyja
családnevét viselte. Apjára csak atyai neve utalt, az „Alekszandrovics”, de ha
lehetséges lett volna, anyja saját „apai nevét” adta volna neki.
Mindemellett anyja óvakodott
attól, hogy fia jellemén megmutatkozzék a férfikéz hiánya. Kravcov spártai
nevelést kapott. Mióta csak az eszét tudta, nem volt szabad sírni. Még akkor
sem rendült meg, amikor fia a frontra ment. „No, sok szerencsét, fiacskám.
Írjál.” És az ajtóig sem kísérte, az ablakon sem nézett utána. Soha meg nem
csókolta őt, kiskorában sem, még akkor sem, amikor felköszöntötte a
születésnapján. Olyankor kemények kezet rázott vele, és átnyújtotta az
ajándékot. „Száz év hallgatás” – ezt lehet róluk, az ő életükről elmondani, az
ő ilyen szorosan egymáshoz kapcsolódó életükről a Moszkva-folyón túli régi ház
parányi szobájában. Nem a ridegség, vagy a közöny hallgatása volt ez – hanem a
túlságosan erős, áthatóan erős szereteté, amely attól fél, hogy a szeretett
embert tönkreteszi a gyengeséggel, sajnálkozással, könnyes kétségbeeséssel. Ha
velük marad az apja, az anyja talán egészen más lett volna. De nem volt a
nőiességnek, a gyengédségnek ellensúlyozója, és így anyja olyanná vált, mint a
vas.
Kravcov egyáltalán nem érezte
magát megkárosítottnak. Természetesen látta, hogy társainak más a kapcsolata a
szüleikkel, de nem irigyelte őket, hanem enyhe utálattal figyelte azok
babusgatását. Minden érdekelte, amit az anyjától hallott, s az anyja
fáradhatatlanul tárta fel előtte a világot – a természetben, a könyvekben, a
művészetben, a körülöttük levő és eltávozott emberekben, a történelemben,
földrajzban, régészetben, belénevelve a világban élés érzését a napról napra
való lét érzése helyett. Mindig csodálkozott azon, hogy anyja, aki be sem
fejezte a gimnáziumot, és egy jelentéktelen vállalat műszaki fordítója volt,
aki be sem fejezte a gimnáziumot, és egy jelentéktelen vállalat műszaki
fordítója volt, honnan tudott annyit. Ő azonban semmit sem felejtett el, és még
anyja tévedéseit is örökre elfogadta. Így az orosz történelemben nem ismerte
Fjodor Alekszejevics cárt, mivel anyja csak a gyengeszívű Fjodor Ioanovicsról
beszélt, és úgy tudta, hogy Napoleont Máltára száműzték és nem Elba szigetére…
Bármiről beszéltek is anyjával
– átélt vagy olvasott dolgokról, bármin dolgoztak is együtt, legyen az május
elseje előtti nagytakarítás, a kerti virágágyak megművelése, keserű- vagy
rizikegomba besózása, vagy az ő hadseregbe való vonulása – olyan, alig
érzékelhető kapcsolat alakult ki közöttük, amely a köznapiságot a magasabb
rendű élet rangjára emelte. és mégis: száz év hallgatás jutott nekik osztályrészül.
Mennyi gyengédséget fojtottak magukba, mennyi szánalmas, ostoba, szükségtelen
és elengedhetetlen szót hallgattak el, mennyi könnyük fagyott meg, mennyi
szívből jövő mozdulatuk maradt félbe!
Talán soha sem érezték olyan
határozottan, hogy mit vesztettek ezzel,m int amikor anyja gimnáziumi barátnője
Kravcovnál alig idősebb fiával megjelent az életükben. Persze, hogy léteztek a
valóságban: a sötéthajú, barnaszemű, égő arcú anya és fia, akik elbűvölték őket
vidám jóságukkal és lelki összeforrottságukkal. Egy egész napot töltöttek
együtt, elmentek valahova, talán A három
testőr-höz, Douglas Fairbanksszel, azután teáztak és eperlekvárt ettek,
lapozgatták a képes „Münchausen báró”-t,
szétszedtek egy Monte Christo-pisztolyt, és lőfegyverekről meg vágó- és
szúrófegyverekről vitatkoztak. Azután Kravcov sokáig állt anyjával a
lépcsőházban, nézve, hogyan merülnek alá vendégeik a lépcsősor mély kútjába. és
ennyi volt az egész, mert anya és fia hazautaztak a Távol-Keletre…
És most újra megjelentek, éppen
ebben a kórteremben, Kravcov életének legrettenetesebb órái után, pedig neki,
aki gyalogos közkatonaként csinálta végig a háborút, nem kellett alászállnia a
pokolba, hogy megtudja, mi az a rettenetes.
Elsőnek anyja hozta szóba őket,
ő átvette a témát, és nekihevülve, egymás szavába vágva kezdték összerakni a
kedves pár arcképét, visszaemlékezni kis szavaikra, tréfáikra, könnyed, csengő
nevetésükre, arra, hogy mennyire szerették egymást, és milyen jók, barátságosak
és nyíltak voltak másokhoz. És minél tovább emlékeztek, annál több jutott
eszükbe, és ezek voltak életük legboldogabb percei, mert egyáltalán nem
valamilyen távoli emberekről beszéltek, hanem saját magukról, arról, ami
valóban megtörtént, és arról is, ami nem. Mindazt, ami száz év hallgatás alatt
elhalmozódott, most kimondták, szégyenlősen másokra ruházva saját, ki nem
mondott, gyengéd, szívhez szóló, elfojtott, de az évek rejtekében mégis élő
gondolataikat…
Már néhányszor benézett az
osztályos nővér, és bár nem szólt semmit, Kravcov megértette, itt az ideje,
hogy távozzék. Minden gyengédsége és azon igyekezete mellett, hogy ne legyen a
körülötte levők terhére, minden alkalommal olyan sokáig elüldögélt, hogy
majdnem erővel kellett kitessékelni a kórteremből. De most az egyszer a kórházi
alkalmazottak ritka türelmesek voltak.
Amikor már felemelkedett, anyja
ugyanazzal az örvendő élénkséggel mondta:
-
Holnap valószínűleg nem látjuk egymást. Újra a
műtőasztalra kerülök.
-
Hogyhogy?... – Kravcov a legkisebb rémületet sem
érezte, anyja vidám hangja megtévesztette.
-
Vérzésem van. Nem veszélyes. Csak egy kicsit
felemelték a stimuláló orvosság adagját. Ez nem is műtét, nehogy azt gondold…
És ismét kint volt a folyosón.
Elhaladt a félmeztelen márványtest és a hozzátartozó, szinte kitámasztott
agyagfej mellett, végighaladt az egész hosszú, bűzös, ágyakkal,
éjjeli-szekrényekkel és edényekkel teli alagúton, és a lépcsőház nyirkos
hűvösében találta magát. Futva ment lefelé az elkoptatott lépcsőkön, és az
esteledő park fogadta őszi csendjébe. És amikor a kapun túl, egy tágas, üres,
még beépítetlen telek szélén találta magát, értette meg, hogy a juharfákkal,
szilfákkal, hársakkal teli parkot milyen mélyen átjárta a kórház lélegzete.
Most beszívta a szabad tér, a friss fű ilaltát, és a kórházat kilélegezte
magából…
Milyen kár, gondolta a szabad
tér feletti kartonszínűen kék eget nézve, hogy még sincs isten! Mennyivel
könnyebb lenne abban hinnem, hogy megismétli anyámmal a bibliai Sára csodáját,
mint az orvosok rutin-optimizmusában. De mi lesz, ha ez ugyanannak a
betegségnek a második csapása? Be-teg-ség! Milyen vattázott, puha, szétomló
szó! Az emberiség lidércnyomása, amelynek jegyében valamennyien születtünk…
Tehát újra az ismerős ösvényen, lefelé, a szakadékba, a pokolba?...
Miért nem kiabál? Miért nem
rándul össze görcsösen a szája a kétségbeesett jajveszékeléstől? Miért száraz a
szeme? Elhalad egy csomó ember mellett, és senkinek sem áll meg rajta a
tekintete, ezek szerint az arca tökéletesen nyugodt. De hiszen a járókelők mind
ugyanilyen nyugodtak. Jönnek a kórházból, és mennek a kórházba, itt a
pályaudvar, ahol rövidebb vagy hosszabb időre válnak el egymástól, mögötte a
temető, ahol örökre elválnak. De ha a járókelőket nézi az ember, nem gondolná,
hogy szenvedés is van a világon. És egyszerre úgy rémlett neki, mintha a
megszokott, és a csendhez hasonlóan egyáltalán nem nyugtalanító külvárosi
lármán és zajon különös, magas, nyögéshez, szipogáshoz és zokogáshoz hasonló
hangok hatolnának át. Az emberi fájdalom rejtett hangjai, és közöttük
meghallotta a saját hangját, keményen összeszorított szájából feltörő,
elfojtott kiáltását…
Miért vagyunk mi mindannyian
olyan szégyenletesen felkészületlenek a halálra – a saját magunkéra éppúgy,
mint a hozzánk közelállókéra? hiszen a halálnak, a maga természetes voltának és
változhatatlanságának erejével nem lehet, és nem kell tragédiának lennie.
Nyilván az a bökkenő, hogy még a ránk szabott idő felét sem éljük végig.
Mindannyian túl korán megyünk el, nem éljük végig saját földi létünket, nem
váltjuk valóra önmagunkat munkában, alkotásban, szerelemben, még csak saját
létünk tudatára sem ébredünk rá komolyan. Halálunk – gyerekek, kamaszok, ifjak,
egészen ritkán felnőttek halála, de sohasem öregeké, a legritkább eseteket
kivéve. Nem tudok beletörődni az én fiatal, hetvennyolc éves anyám
eltávozásába, még nem tudtuk magunkat kibeszélgetni, kigyönyörködni egymásban,
és betelni egymással. Alighogy megismerkedtünk, máris elválni – ez irtózatosan
igazságtalan!... De hiszen az ember még csak most kezdődik, gondolta. Még csak
a megvalósulásunk kezdetén vagyunk – fizikai, erkölcsi, és szellemi értelemben
is. Bámulatba ejt minket a súlyemelők sikere, akik a három fogásnemben hatszázötven
kilót emelnek fel, pedig az embernek fel kell tudnia ilyen súlyt emelni, ha
megtanulja egyszerre kifejteni az összes benne rejlő erőt. Láttam, ahogy egy
vézna, gyenge tüdejű szkizofréniás szétkergette az egész násznépet egy tűzoltó
lakodalmán. A téboly felszabadította a cingár legénykében rejlő összes igazi
emberi erőt, és úgy szétszórta az izmos, szekercés tűzoltókat, mintha
macskakölykök lettek volna…
Kravcov a síneken átvágva a híd
felé tartott. Valami teherpályaudvar volt itt: pöfögtek a kisebbfajta
tolatómozdonyok, ide-oda mozgatták az üres és megrakott teherkocsikat, minden
mozdulatot halk, szívbe markoló dudálás előzött meg. A dudálások, a vasúti
pályatestből kiáramló füstös égésszag és a meleg hatására egyszerre megrohanta
a gyermekkora. Már nem visszaemlékezés volt ez, hanem maga a gyermekkor, újra
érezte sovány lapockáit, kifulladó tüdejét, majdnem teljesen meggémberedett
ujja hegyét. Érezte saját gyerektestét és gyermeki bánkódását anyja után – a
pakura és a salak szaga mindig az elválás előjele volt.
Anyja betegsége visszahozta
neki a természetet, a virágzó és lélegző világ neveit, gyerekkorát és a közben
elkoptatott érzelmek ősi forrását. Rosszul és fösvényen élte le élete utolsó
évtizedeit. Nem fektetett bele elég munkát, hogy zseniális legyen, csak
topogott az igazság küszöbén, de nem jutott hozzá közelebb egy lépéssel sem. a
szakmai beszűkülés – az igazi tudomány vége. Kellett neki ez a hatalmas csapás,
hogy kiverje megszokott köréből, visszaadja kicsiny önmagának, érzékeny
önmagának, az esőáztatta utak vagy egy öreg szilfa látásakor félájultan remegő
önmagának, ez kellett ahhoz, hogy teljesíthesse élete küldetését. Most
megtehette azt a legfőbb felfedezést, amely sok kiváló elme számára
lehetetlennek látszott – felfedezte a lét ősokát, a kezdetek kezdetét,
megtalálta a választ a kisgyermeket és szakállas bölcset egyaránt gyötrő
kérdésre: honnan ered minden. És a válasz nem elvont matematikai formulákban,
hanem a legegyszerűbb, minden halandó számára hozzáférhető szavakban
fogalmazódott meg. Kravcovot nem annyira maga a felfedezés rendítette meg, mint
inkább mindannak az egyszerűsége és nyilvánvalósága, ami a titkok titkának
tűnt. A válasz annyira nyilvánvaló volt, hogy csak csodálkozni lehetett az
emberi gondolkodás tunyaságán, amiért eddig képtelen volt félredobni a
megszokott sablonokat.
De vajon megértjük-e belülről,
hogy az ókori egyiptomiak kétdimenziós világban éltek, az ókori görögök pedig
nem ismerték az idő fogalmát? Amikor majd közzéteszi a felfedezését, az
emberiség jobban meghökken majd, mint az atomrobbanástól. De a következő
nemzedék emberei már csak gúnyosan mosolyognak rajta, fel sem fogják ésszel,
hogyan élhettek elődeik a lét ősi lényegének megértése nélkül.
És ha nem lett volna anyja
betegsége, nem kerül sor erre a felfedezésre. A szenvedésben hatalmas alkotóerő
is rejtőzik. Anyja, miután megbetegedett, felébresztette benne ezt az erőt.
Szeretetének éleslátásával már régen kitalálta, hogy fia nem mozdul előre, csak
mímeli – szinte ösztönösen – a szellemi munkát. A hűvös légkörben való nevelés
az edzettség vitatható előnyei mellett komoly veszélyt hordoz magában: azt,
hogy befagyhatnak a lelkesedés és a látóképesség csatornái. És ebben a
helyzetben tette meg az anyai szeretet a nagy erőfeszítést fia megmentéséért.
És most, amikor már megmentette
őt a munka, az alkotás, a gondolkodás számára, anyja élni akart. Vajon nem
lenne-e a fia ugyanilyen nagy erőfeszítésre képes, hogy meghálálja ezt
anyjának? Nem szabad őt átengednie a pusztító erőknek.
Most rajtam a sor, gondolta
Kravcov, mi ketten legyőzzük a halált. Csak erőt kell gyűjtenünk minden
szeretetünkkel, minden hitünkkel, azzal, hogy nélkülözhetetlenek agyunk egymás
számára, és nem tudunk egymás nélkül élni, a múlt minden emlékével, és a jelen,
de legfőképpen a jövő minden értelmével.
-
Neked élned kell, mama – mondta fennhangon,
mintha anyja meghallhatta volna, a nyirkos szürkületben, amely elrejtette a
síneket, szivattyútelepeket, tehervagonokat.
A vasúti hídon áthaladva
körülnézett.
A kis dombon, az öreg szilfák
alatt kirajzolódtak a kórház sötét tetejének körvonalai, és ő mint fogadalmat,
mint könyörgést és mint parancsot ismételte meg:
-
Neked élned kell, mama…
Késő éjjel Kravcov felesége
különös izgalomra ébredt. A férje nem volt mellette. Nem gyújtott lámpát, mivel
azonnal észrevette az ablaknál férje magas, sovány alakját. Az utóbbi időben
Kravcovot álmatlanság gyötörte, de altatóról hallani sem akart. Régi
flanellköntöse volt rajta, és merően kibámult a sötét ablakon. Az asszonynak,
nyilván félálomban, úgy tűnt, mintha férje feje körül halvány, zöldes fény
villózna. A levegő pedig ózondús volt, mint heves zivatar után, habár milyen
zivatar lehetett volna a nyirkos ősz közepén? Az asszony értetlenül
felsóhajtott, és behunyta a szemét.
Kravcov pedig továbbra is ott
állt az ablaknál, kemény viaskodásban a halállal…
(Ford.:
E. GÁBOR ÉVA)
(Forrás:
Nagyvilág – Világirodalmi folyóirat 1972/6., 805-813. old.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése