A kis elbeszélés Thomas
Mann legifjabbik fiának nemrég keletkezett, első közzétett prózai írása. Az
olvasónak önkéntelenül is a nagynevű apa ismert regénye jut eszébe róla: „Egy
szélhámos vallomásai.”
Az
egész történetet voltaképp nem is annyira egy összetévesztés, mint inkább az ellenkezője idézte emlékezetembe.
Egy órája tartja fogva figyelmem a rézsút szemközti asztalnál egy úr: ez az
állandóan kissé előrehajló Bourbon-arc, szívásra csücsörített száj, ezt az urat
ismerem, vagy nagyon emlékeztet valakire, akit ismerek. A rejtély meglepő módon
oldódik meg: arra a pincérre hasonlít meghökkentően a vendég, aki kiszolgál,
mióta ebben a vendéglőben lök. – Furcsán egyirányú tájékozódás. Tudatunk
nehezen érthető cenzúrája! Miért nem tettem föl ugyanezt a kérdést a pincérre
nézve is…? De reminiszcenciáim véletlen indítékairól elég ennyi.
Párizs,
május vége – a legpompásabb évszak! Micsoda izgalmas város, újra meg újra!
Tegnap este voltam először – nem furcsa? – az Eiffel-tornyon. Párizs építészeti
jelképe, mióta is? Tervezője, Alexander Gustave Eiffel (1823-1932, Baedecker
szerint) a Garonne egy vashídján kívül valahol még egy óriási méretű völgyhidat
is épített. Akkor belebonyolódott a hírhedt panama-botrányba, letartóztatták –
majd gyorsan ismét szabadlábra helyezték. Ki is gondolhatta komolyan, hogy ki
lehet taszítani a társadalomból egy ilyen torony megteremtőjét…
Zugváltó,
mint nyomban kiderül. Köpcös, sötét bőrű férfi, nyilvánvalóan abból a gyülevész
népségből, amely éveken át koldul Párizs-szerte, a metró lépcsőházaiban
éjszakázik, és addig gyanúsítgatják mindenfélével, míg vagy valóban el nem
züllik, vagy tisztesebb körülmények közé nem jut. Mint emez. Biztos érzékkel
fedezte föl Palm-Beach-öltönyömben az ő emberét. Egyébként mintha öltözetével,
kávébarna garbardin-öltönyének könnyedségével egyenesen versenyre akart volna
kelni velem és a magamfajtájúkkal. Csak a hónalja alatti undok, nedves folt
árulja el a hivatásos aszfaltvagányt, aki ma délelőtt alighanem több órája űzi
már izzasztó mesterségét.
Természetesen
le fogom rázni magamról a pasast. Tegnap még kapóra jött volna. Most már nincs
szükségem rá. De mi mindenre képes az agyafúrt retorika! Ez az alak birtokában
van, és él is vele egzotikus orrára bukó napszemüvege sötét lencséinek oltalma
alól. Megvannak az indokai – indokai, hogy miért olyan páratlanul kedvező az általa
kínált árfolyam, és indokai vannak az én indokaim alátámasztására, hogy miért
fogadjam el az ajánlatát. Mit is tartok az ilyen dolgokról? Magánzó vagyok,
szabadságon. Ez a feketézés beavatkozás a közéletbe, vőt, a politikai életbe;
és az ilyen beavatkozásokkal még sohasem jártam jól. Ezenkívül ez a figura
minden tekintetben kellemetlen számomra. De szónoklása már behálózott:
Monsieur, menjen csak föl az irodába, nézze meg maga is, hasonlítsa csak össze
és aztán – döntsön. Fölmegyek, összehasonlítok, s a magasabbrendű – és
alacsonyabbrendű – úti örömökre gondolva döntök – az ú javára.
Ha
történt volna, mikor az épületből kilépek, valami közriadalom, ha például csak
úgy véletlenül az egyik fehérkesztyűs, elegáns fejfedős közlekedési rendőr arra
sétált volna, és érdemesebb ügyek pillanatnyi hiányában kérdőre vonta volna
szigorúan az épület bejárata előtt lődörgő turistákat – aligha hajtanak sok
hasznot ezek az idegenforgalomnak -, csupán cigarettájuk feltűnő illata miatt,
vagy ha például az a nő, aki viharkabátosan épp elhalad egy mopeden, hirtelen
fölbukott volna, s görcsbe szorult kézzel az aszfaltra tenyerelve jó darabot
csúszik, nyomában pedig gyorsan vértócsa, a vértócsa körül csődület támad –
akkor bizonyára hiába kerestem volna az én emberemet, és rövid tétovázás után
visszamentem volna az első emeleti pénztárablakhoz, hogy hanyag bocsánatkérő
hangnemben megkérjem a hivatalnokot, váltsa át francia bankjegyekre az
amerikaiakat, amelyeket épp az imént váltottam ki utazási csekkeimért,
engedelmeskedve a pasas felszólításának; dolgaimat ily tisztes módon végezvén
beszálltam volna odalenn, az utca közepén várakozó taxik egyikébe, kurta
fejbólintással búcsúzva a pasastól, ha ismét feltűnt volna, vagy még azzal sem,
hanem elnézve mereven fölötte. De semmi ilyesmi nem történt. és a pasas
pontosan előáll.
Izgatottabb,
mint az előbb. Kérdése, hogy nálam vannak-e a dollárbankjegyek, leplezetlenül
bizonyos keménységről tanúskodik. Most már a hatalmában vagyok. Nevetségessé
tenném magamat, ha most, félúton, vissza akarnék fordulni. Párost alkotunk, és
mint ilyen, mint egy jól összeszokott fogat, megindulunk. Hova és miért? Siet;
nyilván nem azért, hogy minél előbb nyélbe üsse az üzletet, hanem egyelőre
azért, hogy eltávolodjunk az épülettől. Törvényellenes az ilyen utcai
üzletelés, és a törvénynek ezer szeme van, amint a sietségtől zihálva
megjegyzi, mikor épp azon a kis utcán kelünk át, amelybe visszahúzódott, míg én
odafent, tehetetlen bábjaként eljártam az ő ügyéért. Nem is rossz hely
tulajdonképpen ez a kis utcácska, arra, hogy leüssön. De talán tud jobbat is.
Erre vall a határozottság, amellyel lépked előre. Egy, két, há- és ezzel véged.
Kis ritmikai trükkel a kiszámoló versike pontosan igazodik a hegyesorrú cipők
kopogásához, amelyek diktátori meneteléssel nyomulnak mellettem. Hegyes – egy,
két, há -, de kicsit ki van taposva. Vagy bő. Talán – és ezzel véged – utolsó
áldozatáé. Palm-Beach-öltönyöm is jól fog állni rajta. Csak a nadrágból kell
kicsit fölvenni; és persze mindent alaposan kimosni, mert vérzékeny vagyok. Kis
rúgás a cipő orrával a térdhajlatba; és előre bukom, görcsbe szorult kézzel az
aszfaltra tenyerelek, még csúszom egy jó nagyot, és nyomomban vértócsa gyűlik
össze. De semmi csődület. Még egy függönyt sem húznak félre kíváncsian
valamelyik ablak mögött, ahová elhallik segélykiáltásom. Semmi ilyesmi nem
történik. És (amint minden kalandos történetben óhatatlanul egyszer kimondják)
néhány pillanat múlva ott találtam magam épségben – mégpedig a Boulevard des
Capucines nyüzsgésének kellős közepén.
Itt
megállt, és az üzlet megköttetett. A francia bankjegyköteget, amelyet
átnyújtott nekem, jobb kezemmel markolva még mindig a jobb kabátzsebemben
tartottam. Jobboldalt, mert ő végül is baloldalamra állt. De ez csak néhány
másodpercig tartott. Izgatottsága furcsamód épp az üzlet megkötése után érte el a tetőpontját. Azonnal
tegyem el a pénzt, nehogy kíváncsi szemek meglássák, ezt inkább fújtatva, mint
súgva mondta, és aztán sziszegve valamit egy bennünket üldöző rendőrről eltűnt
a tömegben – mértéktelen sietségével alighanem jónéhány kíváncsi tekintetet
vonva magára. Szerencsétlen flótás! Elnyűtt idegeivel jobb foglalkozást is
választhatott volna. és ráadásul még nyomorék is szegény! Csak tranzakciónk
során vettem észre, hogy jobb kezén hiányzik a középső ujj. E fizikai
fogyatékossága meglehetősen lelassította a számolás műveletét. Nekikészülődött,
előhúzta a frankjait, és darabonként leszámolta őket, csupa szép nouveaux százfrankost, és jól látom,
hogy ügyesen ugyan, de azért kicsit akadozva lapozza őket a mutató- és
hüvelykujjával. Az összeg annyi, amennyinek lennie kell. Szó nélkül visszaadom
neki, előhúzom dollárjaimat, rejtekükből a belső zsebemből; és erre hagyja,
hogy én számoljak utánuk, orrát szorosan odadugja a bankjegyeim fölé, sötét
szemüvege mögött leskelődő szemével úgyszólván átfúrja őket, miközben én
elvégzem dolgomat, nem kevésbé lelkiismeretesen, int ő, sőt, mintegy
tapintatból, kicsit jobban el is nyújtom, mint kellene. Akkor megtörtént a
kötegcsere, egyidejűleg, keresztben, célszerűségre irányuló logikával,
tökéletesen korrektül, minden feltétel adva volt ehhez a látszathoz – és amint
ez már rég tudható, mégis én voltam, akit becsaptak.
A
dolog könnyebben jegyzőkönyvezhető, mint amennyire fölfogható volt
megtörténtekor. Az emberi szellemnek kellemetlen dolgok ellen vannak
természetes védőberendezései; és alighanem ezek közé tartozik a tébolyon és az
ájuláson kívül a hitetlenség is. Ez
lett a menedékem, amikor előhúzva zsebemből a pénzköteget észrevettem, hogy a
legfelső bankjegy százfrankos helyett tízfrankos – a valutaüzér által
felmutatott százfrankoshoz alakra, színre és rajzra megtévesztésig hasonló;
csak épp egy nullával kevesebb. Hitetlenkedve néztem szembe azzal a
lehetőséggel, hogy az alatta rejlő bankjegy esetleg ugyanezzel a látvánnyal fog
szolgálni. Hitetlenkedve lapoztam végig az egész tízes-köteget. Hihetetlennek
látszott az a tény, hogy ez a család megfosztott megtakarított pénzem
kilenctized részétől, azaz pontosan egytized részére zsugorította. Ámbár igaz,
hogy kedvező árfolyamon! Ha úgy vesszük. Vonzó, ha nem is képtelen árfolyamon.
Ez volt a zseniális pszichológus és szemfényvesztő első és legfontosabb
trükkje. Minden egyebet rá kellett bíznia mesterségében a mindenkori
körülményekre. A készpénzes kliensekkel több a vesződség, az én esetem
bizonyára a legegyszerűbbek közé tartozik: szép nyugodtan elő lehet készíteni a
valódi helyére a hamisat, miközben én, tapintatos lelkiismeretességgel
leszámolom a magam dollárjait. Végül a csere előtt inkább megjátszott, aztán
kétségtelenül valódi idegesség, amely abban a teljességgel indokolt sürgető
felszólításban csúcsosodik ki, hogy tessék a pénzköteget azonnal elrakni – mindezt
most pontosan azzal a körültekintéssel gondoltam át, amelynek oly
csodálatraméltó módon birtokában volt a tolvaj, és amely oly szégyenletes módon
hiányzott belőlem Szégyengyalázat!
Nem
vagyok híve költői képeknek. Egyébként csak azt mondhatom: a szégyenérzet,
ostobaságom miatt, mint valami vörös hullám csapott össze fölöttem, magával
sodort, vadul örvénylett körülöttem. De mik az érzések? Élményeink szubjektív,
kérészéletű értelmezései. Addig igazak, ameddig tartanak. És hál’ istennek,
sohasem tartanak sokáig. ennek az élményemnek azonban objektívabb értelmezésben
kellett részesülnie, mégpedig egy cáfolhatatlan érvelésű bíró részéről. És úgy
vélem, csupán ennek az értelmezésnek a kedvéért – készségesen hajlandó vagyok
bonyolultnak is nevezni – érdemes a leírt eset egyáltalán arra, hogy
jegyzőkönyveztessék. Átadom tehát a szót ezennel a „bírónak”, de nem az utolsó
szót. Ezt átengedem az olvasónak.
A
zugváltó figurája részletesebb jellemzése aligha szorult, és ezért
örvendetesnek nem nevezhető találkozásunk leírása során tudatosan direkt-drámai
ábrázolásmóddal éltem. A bíró bevezetéséhez azonban epikus hangnemre van
voltaképp szükség. Túlontúl összefonódtam az üzérkedővel, semhogy alaposabban
szemügyre vehettem és ennek megfelelően ecsetelhettem volna. Egészen más a
viszonyom a bíróhoz: vele szemben van distanciám, és ezért jól látom is. Ki
vagyok szolgáltatva tekintetének, de ugyanígy látom én magam is őt. Ezzel a
viszontpillantással megőrzöm a szabadságom. És e szem-csatározás alkotja egyben
annak a különös utójátéknak a lényegét, amely már puszta helyszínével is
jólesően elkülönül az imént leírt történéstől: egy taxi árnyékos-szellős
hűvöséről van szó – ugyanazéról, az utca közepén várakozók közt a sor élén
állóéról amelybe egy félórával előbb be kellett volna szállnom, ha okosabb
vagyok.
Arról
a kis margaréta-csokorról ismertem meg a sofőrt, amelyet előzőleg a kocsija
mellett állva és kollégáival társalogva furcsa módon a kezében tartott, és
most maga mellé helyezett a szomszéd
ülésre. Mivel, amint ez szokásom, itt próbáltam helyet foglalni, gyorsan
beledugta parasztos szabású vászonköpenyének egyik zsebébe. Legelőször az tűnt
fel e férfi tekintetén, hogy a két szeme nem egyforma – nyilván valami enyhébb
arcbénulás következtében, a bal szeme valamivel kisebb volt, sőt, mondhatni,
csökevényes, de épp ez kölcsönzött a kis szemecske pillantásának valami
kacsintóan-ravaszkás, szinte vakmerő jelleget. A jobb szeme viszont tágra volt
nyitva és teljesen ki volt fejlődve; mégis, ha valaki emerről, jobbról nézett
rá, a baloldali tréfás kedvével éles ellentétben, itt valami üres szigor
fogadta, üres, a semmiből semmibe meredés értelmében; a kétségbeesés üressége.
A
tekintet e rendkívül szembeötlő diszharmóniájával alapjában véve már
jellemeztük is a férfit: voltaképp szép feje volt. Volt valami úriasan
ápolt-gondozott az egész jelenségben, valami finomság, amely egyébként nemcsak
a már említett nemcsak a már említett tendenciózusan
egyszerű öltözéknek mondott ellent (a parasztköpeny alatt lomposan nyitott
inggallér, amely szegényes testiséget tett ki közszemlére teljesen
fölöslegesen); a lapos, vaskos orr és az igen közönséges szemöldök sem illett
az arc disztingvált tojásdadjához, nem illett a finom ívelésű szájhoz, amely
mintha még undornál is több megvetést fejezett volna ki. Egyszóval épp oly
kevéssé csodálkozott volna az ember, ha ezt a kopaszra nyírt koponyát egy
fényképen pillantja meg, rajta a fegyenc-számmal; amint az sem lepte volna meg,
ha sherrys pohárral a kezében, coctail-időben ez az úr fogadja egyik vidéki
kastélyában.
Ennyit
a pillantásról és látványról, amellyel szembe kellett néznem. – Olyan élmény,
amilyenben nekem volt részem, közlékennyé és nyájassá teszi az embert: Párizs,
május vége – a legpompásabb évszak! Micsoda izgalmas város, újra meg újra!
Tegnap este voltam először – nem furcsa? – az Eiffel-tornyon… Ettől a
bevezetéstől megkímélhettem volna magam, amint a jobb szem kétségbeesett
üressége, tökéletes részvétlensége tanúsította. Nos, valami érdekesebbel
kellett szolgálnom, és mikor kezdtem előhozakodni a történetemmel, hamarosan
észrevettem, hogy ebben az emberben nemcsak az első jöttment hallgatót, hanem
bizonyos értelemben a legjobbat találtam meg. Elbeszélésem léte központi
idegszálát érintette meg: a kriminalisztika, mindennemű bűnözés és tolvajlás,
valamint a büntetőjog kérdései rögeszméjének bizonyultak. De nem ám azért, mint
talán várni lehetne, mert kellemes borzongás fogta el tőle, nem is emberi
érdeklődésből, hanem csak amolyan fenomenológiai szórakozásvágyból. Így azután
bal szemének élénk hunyorgásával kísérve alig győzte történetemet rokonesetekre
vonatkozó furfangos megjegyzésekkel és más tréfás asszociációkkal
félbeszakítani. Bámulatos tömegű tapasztalattal és ismerettel rendelkezett.
Egyébként csak elenyésző részben első kézből, hivatása gyümölcseként,
feltételezhető éjszakai szolgálatainak idejéből, amely jónéhány gonosztett
szem- és fültanújává (s nyilván nem egyszer csaknem áldozatává) avatta. A
gonoszhoz fűződő ilyen személyes kapcsolataira hivatkozott, valahányszor elbeszélésem
erre késztette, mindamellett csak kurta, homályos célzások erejéig, miközben
bánat és üresség telepedett vonásaira, sőt, valamiféle szent rémület kerítette
hatalmába. De aztán gyorsan felderült ismét az arca, egyenesen vakmerő
elszántság ült ki rá, ha olyan esetekről beszélt, amelyeket csak hallomásból
ismert. Közben hetet-havat összehordott, a zsebtolvajlástól elkalandozott a
pénzhamisításig, onnan a méregkeverésig. Itt és itt, ekkor és ekkor egy nő
mérgező porokkal végzett szabályos kísérletei révén olyan sokra vitte, hogy
meglehetős pontossággal meg tudta határozni előre, mikor hal meg valaki a
távoli jövőben. Panaszkodott a halálbüntetés eltörlése miatt – és nem látszott
világosan, hogy közben a jobb vagy a bal szeme kezdett lázasabban működni. Odahaza
volt egy gyűjteménye kecses miniatűr-guillotine-okból („des guillotinettes”), gyarapítása egyre nagyobb nehézségekbe
ütközött.
Ha
termékeny hallgatóm nem is fáradt bele ezekbe a kitérőkbe, én belefáradtam.
Rosszul meséltem, elvesztettem a fonalat, észrevettem, hogy ellentmondásokba
keveredek. De bizonyára nem ez volt az egyetlen ok, hogy nyilvánvalóan
félreértette a történetemet, és ezzel magyarázom, hogy oly bonyolultan
értelmezte élményemet. – Jó – mondta, mikor végre nagy nehezen végére értem beszámolómnak.
– És persze te magad 8a párizsi taxisofőrök tu-jével
mondta) – te magad vagy az oka az egésznek. – Nos, ezt tudtam. De nem így
gondolta, mert ekképp folytatta: - A megcsalt csaló klasszikus esete. – Csalóé?
Hogyhogy? Leintett; és attól kellett tartanom, hogy kihívást intéztem a jobb
szeméhez. Erkölcsi kérdésekhez, ezt kellőképp értésemre adta, semmi köze. És
ezzel vége is volt társalgásunknak. Kimerült voltam és még felhevült is a
kalandomtól. Éreztem, hogy a hónaljam alatt nedves folt képződik. Egy, két,
há-, és ezzel véged. Megint itt volt a kiszámoló versike, miközben a sofőr mély
hallgatásba burkolózott. Akár a hüvelykujjá, akár a kisujján kezdi az ember a
számolást, a „ged” szótag mindig a
másik kéz középső ujjára esik. Ez emlékeztetett valakire. Egyirányú
tájékozódás. Tudatunk nehezen érthető cenzúrája.
A
szem-csatározás nem jól végződött számomra. Valamilyen ellenem táplált, jogos
vagy jogtalan, vagy akár csak általam vélt gyanakvással szemben eleve hajlok
rá, hogy hazug tekintettel válaszoljak. Hajlam ez a harcot hamar feladó
kapitulációra. éreztem, amint pillantásának súlya alatt, szokatlanul hevesen
kerít hatalmába ez a rossz érzés. Közönséges hazudozónak tartott voltaképp ez
az ember? Azt hitte, hogy történetemet nem szabad szó szerint érteni? Valami
ilyesmi járhatott a fejemben, amikor mintegy a velem megesett és nekem okozott
baj tárgyi bizonyítéka gyanánt előhúztam a csúf pénzösszeget, és az orra alá
tartottam. Egy pillanatig nézte; és akkor olyasmi történt, amihez semmiféle
ésszerű magyarázat nem tud hozzáférkőzni. Kicsit arrébb húzódott tőlem, kurta
pillantást vetett előbb rá, aztán űzötten maga köré, mintha keresne valamit,
helyesebben, mint aki meg akar bizonyosodni, hogy még minden, kocsinapló, sapka
és pénztárca a helyén van. Aztán mindkét kezével szorosabban megmarkolta a
kormányt, és vonásaira kiült a már ismerős bánat,sőt, szent riadalom.
Aligha
van erre magyarázat. És csak nagyon homályosan tudom elképzelni, mi
játszódhatott le a férfiúban bizonyítékom láttám: egy pillanatig bizonyára úgy
érezte, megint megcsapta annak a kellemetlen személyes kapcsolatnak a szele,
amelyet csak a távolból szeretett
szemlélni. – De ha valakinek, kérdem én, ujjára húzzák a varázsgyűrűt, máris
varázsló attól maga is? Nem pedig tisztességes játékos, akinek osztáskor a
Fekete Péter jutott?
De
hogy a bírótól még egyszer visszatérjek a zugváltóra: voltaképp mégiscsak
erősen túlbecsülten ennek a csirkefogónak a zsenialitását. Egész pszichológiája
nem egyéb, mint az az egyszerű felismerés, hogy a pénzt csak egyszer nézi meg alaposan az ember.
Nemrégiben egy kávéházban ki is próbáltam. A fizetőpincérnek egy húszdollárost
tettem ki az asztalra, és mialatt ő előkotorta a visszajáró tizenhét dollárnyi
aprópénzt, merő célszerűségi okból kicseréltem a húszdollárost egy tízesre. A
kísérlet ragyogóan sikerült.
GYÖRFFY MIKLÓS fordítása
(Forrás: Nagyvilág –
Világirodalmi folyóirat XIX. évf. 6. sz., 1974. június, 855-860. old.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése