A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Tanka János 1908-1992. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Tanka János 1908-1992. Összes bejegyzés megjelenítése

2026. júl. 13.

Tanka János (1908-1992): Uccán

 nagyszekely - G-Portál
Falu, Nyár dél. A csönd megalvadt,
forró az árny is. Minden hallgat.

Felhőtornyot ringat az ucca,
a fény már szinte porba húzza.

Az uccát most egyedül járom,
a porban nézem, mennyi lábnyom,

egyik velem jön, másik vissza,
míg mindet a homok fölissza:

itt tétova nyomok és mélyek:
nagy volt a súlya keresztjének,

itt könnyük, port is alig érők:
szerelmesek, egyszerre lépők, -

piciny nyomok, csöpp szürke rózsák,
kacagásuk itt szerteszórták -

sarúk nélkül, mezítláb jöttek:
az őszi nádtető mögöttek,

- Ki látná most, ki venné észre,
ha Krisztus lábnyomába lépne…?


Forrás: Protestáns Szemle  XLV. évf. 3. sz. 1936. márc.

Tanka János (1908-1992): Hó esett

 
A végtelen horgonya megszakadt:
friss hó esett,
az égnek lehullott darabja,
fönt csipke volt a sugarak bölcsőjén,
mit az örök magasság ringatott,
Isten leheletének illata még rajta.
- Most már acélkék téli éjtszakák
elhullatott csillagtüzét ha tükrözi.
De nappal haldokolva olvad
s remekmívű pehelycsodáknak égi ötvözése
az őszmeleg barázdán szertefoly,
avas tetőkről sárba huppan délre,
templomtetők vidám erekké pazarolják,
alvó rügyek szelekbe engedik,
erdők az őshumuszba szűrik át a gallyon,
s hó mindenütt az őszi sár fölött.

Szent lesz a hó, mely erjed, forr a napban
s friss tavaszok hatalmuknak csodáit
ebből merik arany sugárkehellyel:
a végtelenség új borából.

S szent lesz a hó alatt a sár,
ígéretek és életek kovásza,
melyben a télnek holt fagyos keresztje
gyökeret ver majd és rózsákat hullat,
ibolyát szór a március elé,
az ekevasat a napba ragyogtatja,
a néma, dermedt gyökereknek álmát
föltámadás hitével lázítgatja,
és télberozsdált lelkek csüggedését
kalászváró imára ihleti.



Forrás: Protestáns Szemle  XLV. évf. 3. sz. 1936. márc.

2019. máj. 23.

Tanka János (1908-1992): Tavaszodik




Köszönöm neked ezt a percet,
én Istenem, hogy víg vagyok,
hogy hó olvad a lágy barázdán,
a mogyoró is bomlik sárgán,
s az égből azúr-illatok

felhője csap szívem tavába
s vitorláit ezernyi cél
hajrázó hittel újra bontja;
mint türelmetlen feslő bodza
melegszem napod fényinél,

és azt hiszem, magamba mentem
szent önzéssel mind a napod:
mert valami pótolhatatlant,
valami nagyot, halhatatlant
kell tenni most míg fény ragyog;

mintha egy boldog titkot várnék –
lám olyan régen állok itt:
nem is tudom már mit akartam,
csak simogatom szent zavarban
az árva bodza ágait…