2020. aug. 22.

Somlyó Zoltán (1882-1937): Érett lyra



Az élet selymeket hordoz s finom
szöveteket, mik túlharsognak a kínon;
és éles rubintot és vad aranyat,
amely a véren túl is megmarad.
A halál koporkat hordoz, fekete
arcán a sorvadt földnek fekete lehellete;
de a halálban is van gyalulatlan
deszkaszálból ácsolt, faragatlan,
nyers, olcsó kopor. És van finom érc,
amelyhez a könnyeddel közel se férsz.
Életbe, halálba ily rubintosan
s feketén belefurva:
látod, hogy ez is, meg az is kidíszítve
is emberi – durva.
Emitt a trónra lökik fel
az emberi testet;
amott az odvas gödörbe, hol
időtlen tesped…
Ne nyugodj bele hát! Nemesebb ösztönöd
vedd elő ott a durva trón
és a durva sírgödör között:
van ott valami!... Valami csuda hőség!
Lelket sugárzó embernek szebb lehetőség!
Valami fény, amelynek magja:
magad vagy. Isten ostyájának egy darabja…
A lyra!... Az örök-éden, örök-Cythere…
A világnak nemesi címere…
Az érett lyra, ez a drága íz,
mely senkit se csal meg, aki benne hisz.
Ebbe burkold gyökered: (ha már kiserked
a fázós fájdalomtól) árva lelked:
s virág leszel a Kertnek örök-napos falán
s nevetni fogsz a két szón: Élet és Halál…

Forrás: A TOLL 1. évf. 3. sz. Bp., 1929. ápr. 28.

Telekes Béla (1873-1960): A csontvázfickó



Kodály Zoltánnak

Vad, puszta parton fekete roncs a sajkám,
Csak néhány széthullt deszkaszál…
Mellőle fehér csontvázfickó kacag rám
S a roncsból koporsót kalapál.

Kalapál s dalol… Ah, szíven üt, szíven üt a danája!
Az én dalom ez!... Óh, hajdani dal!
Mint jött egy gálya értem, a fekete gálya –
Szent tébolyok örök árnyaival!

Majd halk rege: Tündérparton mint koszorúztam
Rózsássá rajta gyászomat…
S már nász csónakja – derűkbe és borúkba
Mint szállt!... Csupa üdv s csupa kárhozat!

S már nóta megint: a végzetemé, szomorú s zord:
Csak előre, éjbe, viharba veszőn!
Már homlokom akkor csak töviskoszorús volt
S csak babérág az evezőm…

S még búsabb dal: Óh gályám csonk maradéka,
Kicsi lélekvesztőm, el ne merülj!
Hisz rajtad hivest, gyermekrajt viszek én ma
S a part, jaj, messze – kegyetlenül.

S a csontvázfickó csak kacag nagyot újra:
No, a tenger megszánt benneteket.
Örül pereputtyod, megmenekülten!... Új útra,
Suta vén gályás, már nem viheted!

Magad, óh, nekivághatsz vígan a végtelennek!
Hajód kész, - bár nem az áhított.
Nesze, - lélekvesztőd roncsaiból született meg…
Nesze, itt az utolsó ladikod!

Dicsőbben sajkád sem örökölte fáját,
Sajkád, a babéros, tövises!
Óh, ez volt régen is, ez, a te fekete gályád…
Ez volt rózsába takartan is, ez!

… S a fehér csontkéz indulót ver a koporsón,
Mint valami fekete zongorán…
S mint rögzuhogás zúg, zúg titokba sodrón
Zúg valami végtelen óceán:

Gyere hát, elérhetetlen üdv keresője,
Örök útra, örökre egyedül:
Koporsón innen s túl egy az utad, a dőre…
Repül a fekete gólya, repül!

Forrás: A TOLL 1. évf. 2. sz. Bp., 1929. ápr. 21.

Zsolt Béla (1895-1949): A költő



Pennámat mérges nyíllá már nem faragom,
Odavan minden háborgásom, haragom,
Feladom minden őrült eszmém, bogaram,
Dalaim éles sólyomszárnya odavan:
Sárból felrepülni kár,
Mikor égig ér a sár.

Sanyarú lelkek, isten légyen veletek,
Hamuvá égett bennem rég a szeretet,
Szívemet kővé, véremet savvá nevelem,
Búcsúzom tőled édes, kínos szerelem:
Kő a szívem, jég a szám,
Kiröhögöm, aki szán.

Botomat immár koldusbottá faragom,
Feladom minden háborgásom, haragom,
S mialatt állja rezgő térd és a tüdő,
Járom a táncot, bárhogy szól a fütyülő:
Nem kívánok egyebet,
Csak egy falat kenyeret.

Forrás: A TOLL 1. évf. 2. sz. Bp., 1929. ápr. 21.