Kodály Zoltánnak
Vad, puszta parton fekete roncs a sajkám,
Csak néhány széthullt deszkaszál…
Mellőle fehér csontvázfickó kacag rám
S a roncsból koporsót kalapál.
Kalapál s dalol… Ah, szíven üt, szíven üt a danája!
Az én dalom ez!... Óh, hajdani dal!
Mint jött egy gálya értem, a fekete gálya –
Szent tébolyok örök árnyaival!
Majd halk rege: Tündérparton mint koszorúztam
Rózsássá rajta gyászomat…
S már nász csónakja – derűkbe és borúkba
Mint szállt!... Csupa üdv s csupa kárhozat!
S már nóta megint: a végzetemé, szomorú s zord:
Csak előre, éjbe, viharba veszőn!
Már homlokom akkor csak töviskoszorús volt
S csak babérág az evezőm…
S még búsabb dal: Óh gályám csonk maradéka,
Kicsi lélekvesztőm, el ne merülj!
Hisz rajtad hivest, gyermekrajt viszek én ma
S a part, jaj, messze – kegyetlenül.
S a csontvázfickó csak kacag nagyot újra:
No, a tenger megszánt benneteket.
Örül pereputtyod, megmenekülten!... Új útra,
Suta vén gályás, már nem viheted!
Magad, óh, nekivághatsz vígan a végtelennek!
Hajód kész, - bár nem az áhított.
Nesze, - lélekvesztőd roncsaiból született meg…
Nesze, itt az utolsó ladikod!
Dicsőbben sajkád sem örökölte fáját,
Sajkád, a babéros, tövises!
Óh, ez volt régen is, ez, a te fekete gályád…
Ez volt rózsába takartan is, ez!
… S a fehér csontkéz indulót ver a koporsón,
Mint valami fekete zongorán…
S mint rögzuhogás zúg, zúg titokba sodrón
Zúg valami végtelen óceán:
Gyere hát, elérhetetlen üdv keresője,
Örök útra, örökre egyedül:
Koporsón innen s túl egy az utad, a dőre…
Repül a fekete gólya, repül!
Forrás: A TOLL 1. évf.
2. sz.
Bp., 1929. ápr. 21.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése