Minap kint jártam a hegyen. A kettévágott hegyen, mely két esztendeje vérzik és fáj, valahányszor reá tekintek. Hideg, kegyetlen téli nap volt. Míg szem ellátott, dombok aludtak a hó alatt, a Mezőség összefonódó dombjai. Tova Ludasig egyetlen testvéri láncsor. Dombok, melyeket két esztendő óta csak onnan nézhetek, a kettévágott hegyről s melyek mégis otthonom, házam, lelkemből és testemből kitépett darab, vérző, üszkös sebhely. Dombok, melyek alatt falvak lapulnak láthatatlanul a messzeségben s akik azokban élnek: nekem öröktől fogva szomszédaim, véremből való vér valamennyi. Jóban és rosszban, sok nyomorúságban és kevés örömben huszonkét hosszú esztendőn keresztül fegyvertársaim, hű és igaz bajtársak, magyarok.
Ahogy onnan a hegyről a régi dombokra lenéztem, olyan volt, mintha végtelen nagy temetőt láttam volna, csupa hólepte árva hantot. Mintha mindazt, ami ottan élt és mindazokat, akik ottan éltek, eltemette volna az idő s történelem csúnya kalandja, amit játszott velük. Csak néztem a néma, mozdulatlan, fehér dombokat, a Mezőség nagy temetőjét, melyen nem járt más, csupán a téli szél és az én szemem. Nyoma sem volt életnek, falunak, embernek. Nyoma sem volt.
És akkor ott fönt, a hideg, széljárta téli hegyen elhatároztam, hogy megírom s elmondom azt a régi augusztusi napot, mely őket eltemette. Amely a hegyei kettévágta közöttünk, amely a szívünket is kettévágta, amely a legsúlyosabb nap volt, amit valaha megértünk. Elmondom, mert ki tudja, meddig élek én s meddig élnek ők és ki tudja, lesz-e még, aki emlékezni s emlékeztetni fog arra a napra, s úgy, ahogyan i emlékezünk. Kik láttuk megnyílni lábunk alatt a földet s feltörni belőle a fájdalmak tengerét, mely elöntötte a Mezőséget azon a napon.
Augusztus vége volt. A faluban éppen úgy búgott a cséplőgép, mint máskor, olyan álmosító lusta muzsikával. Az égbolt, ahogy aláhajolt a dombokra, kék volt mint az árnyékban nőtt harangvirág kelyhe és illatos a napsugártól, a lekaszált sarjútól, a sárga gabonatarlóktól s a tavaktól, melyeknek zöldeskék tükrére fűzfák langyos árnyéka hajolt.
De a levegő mégis nehéz volt azon a napon. Sűrű és moccanástalan. Millió idegszál feszültsége didergett benne hangtalanul. Tele volt nyomasztó, súlyos várakozással, a csönd rátelepült a falura, a rétekre, a dombok lankáira és visszafojtotta a lélegzetét. Tudtuk, mindenki tudta: a történelem kereke billen Erdély fölött azon a napon. A Mezőség lázas dermedésben lapult, leste a sors ritka madarát, mely száz esztendőben egyszer száll át fölötte. Szárnyának suhogása már a levegőben volt s a szemek gondtelten kutatták a messzeséget: vajon piros lesz-e a színe, vagy fekete.
A cséplőgép körül nehézkesen haladt a munka. Az embereknek csak a kezük volt ott, lelkük ismeretlenség homályában csatangolt, tapogatta a bizonytalanságot, mint vak ember keze a házfalakat. A gépész nekitámaszkodott a traktor hátsó nagy kerekének s a jövendőre gondolt, a sármási kis telepesház jövendőjére, melyben nyolc gyermek várja már, hogy út nyíljon számukra az élethez, melyet a kisebbségi sors és az ellenséges hatalom már-már elzárt egésze. A munkások nagy része magyar volt, onnan származtak a faluból, apáik, nagyapáik és dédapáik jussán őrizgették a maguk kis életét benne s várták konok paraszti türelemmel, hogy egyszer talán felkél mégis a csillag. Ezek a munkások szótalanok voltak, kiálló arccsontjaikra, ábrázatuk gondtelt barázdáira ráfeszült a várakozás, hogy hátha… hátha most…
Mindenki azt gondolta és azt mondta, hogy hátha. De ez a szó csak leplezése volt a gondolatok mélyén szunnyadó bizonyosságnak, a hitnek, annak, hogy eljött az idő s hogy ez másképpen már nem is lehet.
A román napszámosok, akik mellettük dolgoztak, éppen úgy tudták, mint ők, hogy azon a napon történik valami. De tudták csak, hinni nem hitték egy pillanatig sem. Az ő Romániájuk olyan biztosan állott a faluban, a jegyzői irodán, a csendőrőrmester tányérsapkáján, a tanító hetyke nyakkendőjén, szabadságos vasgárdista diákok öntelt szavaiban, mint valami megdönthetetlen hatalom, bűvös aranybálvány, érthetetlen, de természetfölötti. Külön csoportban dolgoztak, nem vegyültek a magyarok közé. Beszélgettek, tréfáltak, gúnyolódtak is, de vigyázva azért, hogy ne sértsenek meg senkit, mert hátha…: hátha mégis… Isten kezében vagyunk mindannyian. Nyugtalanok voltak, valahányszor jött valaki a major felől, összenéztek, aggódva és sötét arccal figyelték: mit akar? Mit mond? Nem róluk beszél?
Az asztag mögött hallgattak a kertek. A szilvafák zöldjét szürkén lepte a cséplőgép pora, a föld fehér volt az acatmag pihéjétől s az égen is kis fehér pihék vándoroltak, békésen és lustán. A major alatt látszott az udvarház piros cseréptetője, fenyők s lombos nagy kőrisek között. Lentett a falu házai látszottak s a két templom, ahogy szemben állt egymással s az egyik buzogányt mutatott, a másik kettős keresztet. Túl a falun látszott a rét s a nádas hosszú sötét négyszöge, melynek közepén, mint formátlan kis üvegdarab, csillant a tó. S látszott az országút szürke pántlikája is, ahogy békés nagy dombok között kanyarogva Sármás felé futott. Csönd és mozdulatlan békesség terpeszkedett mindezek fölött. De érezni lehetett, hogy a csönd tele van titkos és hangtalan zajokkal s a mozdulatlanság megfeszült, mint a vékony acélhúr, mely minden pillanatban elpattanhat, hogy végigcsendüljön a világ fölött.
Ilyen volt a falu, a mezőségi falu azon a napon.
A cséplőgéphez olykor kinézett az úr. Idegesen jött, végigjárta a kazlakat, tenyerébe vette a búzát, fújta, forgatta, aztán visszadobta a zsákba. Bozontos nagy bajusza alatt dünnyögött néha valamit, de nem állt mint máskor, nézni a munkát. Kalapját hol lehúzta a szemére, hol föltolta a homlokára, csizmájával rugdosta a göröngyöket. Nagy darab ember volt, máskor nyugodt és vidám, de azon a napon nem lelte helyét. Olykor egy-egy ember odasündörgött hozzá.
- Nincsen még hír, tekintetes úr? Nem mondott a rádió semmit?
Bedő Ábris ilyenkor megrázta a fejt, szemei sötétek voltak.
- Nem – mondotta s a hangja mély volt és sóhajtól terhes.
-Nincs semmi még – adták tovább a magyarok a szót.
A románok összesunyítottak.
- Nincs semmi, hát. Persze, hogy nincsen. Mi is lehetne?
S néztek a magyarokra, néztek az útra, gúnyosan, sötéten, de nyugtalanul mégis.
Délre a gépész leállította a motort. Az emberek szótlanul verődtek csoportokba, de halkan beszéltek csak és keveset. Kioldották batyuikat és ettek. A gépésznek kihozták az ebédet.
- Mind ott ülnek a rádiónál, de még nem mondott semmit – újságolta izgatottan a cseléd –, a tiszteletes úrék is itten vannak, meg a tekintetes úrék a szomszédból. Alig férnek a szobában.
Azon a napon kevesebbet pihentek délben, mint máskor. Aludni nem tudott senki. A csönd olyan félelmetes volt és annyi nyugtalan titkot rejtett magában, hogy a gépész hamarosan fölkelt a szalmából és begyújtotta a traktort. Az emberek helyükre siettek. A gép közömbös, megszokott búgása megnyugtatta őket és jó volt dolgozni, nem gondolni másra.
Aztán hirtelen a falu felől feltűnt egy szaladó asszony. Román asszony volt, messziről megismerték, a túlsó völgyből való. Szaladt, szoknyáját térdig fölhúzta, úgy szaladt.
Szempillantás alatt abbahagyta mindenki a munkát. Mindenki a futó asszonyt nézte, mindenkinek torkában vert a szíve, mint egy rettenetes, pokoli kalapács.
Az asszony kiabált valamit, esetlenül intett hozzá futás közben a kezével. Nem lehetett érteni a szavát, nem lehetett érteni a géptől. A gépész a traktorhoz ugrott, egyetlen mozdulattal leállította. A kerekek, szíjak csikorogtak, verődtek, aztán egyszerre csönd lett. Az asszony futott az úton és kiabált.
- Odaadták Erdélyt a magyaroknak! Jaj Istenem! Jönnek a magyarok, jönnek! Most mondta a rádió a községházán! Jaj Istenem, jaj!
Az emberek összenéztek. Csak ennyit értettek: odaadták Erdélyt a magyaroknak! Jönnek a magyarok! Mintha éles kés vágta volna föl a fülüket, mely süket volt eddig. Agyukban táncoltak a szavak. Arcuk hirtelen piros lett, olyan piros, hogy izzadtság csurgott róla. Valaki elnevette magát, éles, beteg nevetéssel s ettől egyszerre mintha kötél hullott volna le ró luk. Mindenki megmozdult.
- Éljen! – rikkantotta el magát síró-rekedt hangon a gépész és mocskos fekete sapkáját földobta a levegőbe. Nem is várta meg, hogy visszaessen, rohant ész nélkül a major felé.
- Éljen! – ordították kipirult arccal az emberek és puszta kezüket rázták az ég felé. Egymás kezét szorongatták, lökdösték és ütögették egymást, nekiveresedve, akár a gyermekek.
A nehány román összebújt, mint esőben a birka. Suttogtak. Arcukon tanácstalan rémület sápadt.
- Ne búsuljatok – csapott közéjük részeg hangon az egyik magyar –, jobb dolgotok lesz nektek is ezután. Igazság lesz, rend lesz. Nem lopták el a pénzeteket mindenféle tekergők!
Újra jött valaki futva az úton. Feléjük futott. Magyar legény, az egyik munkás fia. Elébe szaladtak.
- Mi van te? Hogy mondták? Mit mondottak?
Összegyűltek köréje tömötten, mindenki hallani akarta. A legény lihegett. Arca sápadt volt és nyugtalan.
- Azt mondták, fél Erdélyt visszaadták… a jegyző úr mondta sírva a románoknak…
Az arcok megkövültek.
- Felit…? S münk…?
- Nem lehet tudni még – lihegte a legény –, azt mondta a jegyző úr, mi nem estünk bele…, de még nem lehessen tudni… valahol itt mennyen a határ..
Az ijedtség rászáradt az arcok ráncaira. Szürkék voltak a tekintetek, élettelenek. A szemekben riadás szökdelt.
- Itt…? A határ…?
Csönd volt, borzasztó csönd. Fagyos előérzet áramlása didergett végig a világon, a dombokon, a majorudvaron, a falun. A legény lihegése hallatszott csak.
A románok összenéztek, szemükre húzták a kalapot s megindultak a falu felé.
A magyarok ott álltak együtt a gép mellett, kővé meredt tanácstalanságban. Valaki rekedten megszólalt.
- Énekeljünk emberek…
Érdes paraszthangon, zsoltárosan énekelni kezdte az eltiltott imádságot: „Isten áldd meg a magyart…” A kalapok lekerültek. Döcögve kaptak bele egyenként a hangok az énekbe, az arcok templomossá szelídültek. Úgy állak az augusztus végi kék égbolt alatt, maroknyi magyarok, födetlen fővel, zsoltáros imádsággal a szájukon, akárha Isten templomában lettek volna s Őt hívnák segítségül gonosz kétségeik ellen.
Ezalatt bent, a Bedő-ház szobájában, négy férfi hajolt némán a térkép fölé. Reszkető ceruza kúszott végig a papíron, azt nézték visszafojtott lélegzettel valamennyien. Már tudták a lehetetlent. A borzalmasat, a döbbeneteset. Kimaradtak. Magyarország csak megérintette a Mezőséget, körülsimogatta… kikerülte.
Bedő Ábris hamuszürkén lépett el az asztaltól. Bajusza, mint borzolt madárszárny csüngött le betegen, szeme mélyen ült, hangja iszonyú mélységből fakadt föl, ahogyan mondta:
- Nem értem… nem értem…
Ijedt és rettenetes csönd volt. Egy asszony a falnak dőlve sírt, valaki az ablaknál állott és hangtalan zokogás rázta. A három férfi még egyre a térképet nézte fennakadt szemmel, mintha csodát vártak volna, hogy talán elcsúszik hirtelen az odarajzolt vonal, megindul, elcsúszik magától, le délre, Ludas alá… Fehérvár alá… Déva alá…
Kint a tornácon léptek hallatszottak. Feltépték az ajtót. A csendőrőrmester állt a küszöbön. Duzzadt vörös arcán gúny és bosszúság sötétlett.
- Miféle gyűlés ez itt? – recsegett be a szobába – térkép? Politika? Örvendtek, mi, hogy odaadták nektek fél országunkat? Elvesztettük Kolozsvárt, Nagyváradot, Vásárhelyt…! Disznóság, mi?
Bedő Ábris elfordult, nagyot sóhajtott.
- Bizony elvesztettük, őrmester úr.
- Désről most menekülhet a sógorom, Kolozsvárról a bátyám! S ez mind érettetek van, hogy az ördög elvitt volna, amikor születtetek! De majd elvisz ezentúl! Úgysem marad ez így! Hanem csak egyszer halljak még valakit magyarul beszélni az utcán, vagy akárhol, mert…
És omlott a szidás az őrmester szájából, mocskosan, förtelmesen.
- Miféle gyűlés ez itt? Takarodjon haza minden ember! Pap, haza! Papné, urak! Kifelé innen! Nem tűrök semmiféle magyar gyűlést itt Romániában! Majd megtanítalak én benneteket politizálni!
A társaság sápadtan, szó nélkül oszlott széjjel. A keserűségtől föleszmélt a dac és mindenkinek eszébe jutott valaki Kolozsvárt, vagy Vásárhelyt, vagy itt, vagy ott, aki boldog, mert megszabadult. Annak az érzéseire gondoltak, arra gondoltak, hogy Kolozsvár házain magyar lobogók lengenek újra… még akkor is, ha ők nem láthatják azt a régi kedves várost soha többé. De kellett gondoljanak erre, hogy erőt és öntudatot gyűjtsenek az őrmester szitkai ellen.
Kezet fogtak csupán, szó nem esett a búcsúzásnál semmi. De a kézfogás kemény volt s egy pillanatig úgy maradt a két kéz, összecsukódva. Az asszonyok sírtak, a férfiaknak csak a szemük égett s a torkuk volt száraz.
Bedő Ábris lement az udvarra. A tornác lépcsője mögött ott állott a gépész, kormosan, piszkosan, borzas födetlen fővel, hamuszínű arccal. Mindent hallott és mindent megértett. Nem kérdezett semmit. Mentek, lehajtott fővel, lassan, az udvaron át.
A faluból kiabálás hallatszott.
- Le a magyarokkal! Menjenek Budapestre! Üssed a fejit!
Valaki jajgatott, asszonyok sivalkodtak, riadva ugattak a kutyák.
Bedő Ábris ment a majorudvaron, mögötte a gépész. Lába nehéz volt, ólomnehéz. A földet nézte, az udvar göröngyeit. A világ kereken borzasztó sötét volt, mintha súlyos nagy fellegek nyomták volna az eget.
A gépész maszatos kezeivel szemét dörzsölte, siratta a sármási kis telepesház nyolc gyermekélnek elveszett jövendőjét.
A gép mellett ott álltak még az emberek. Néma, sötét csoportban álltak, látták jönni az urat s a gépészt. Álltak, várták őket, torkukban izgalom lüktetett, nyelvük száraz volt, szemük kutatta az érkezők arcát. Remegés futott végig bennük attól, amit láttak…
Bedő Ábris odaért hozzájuk. Megállt. Meggörnyedt vállal, elcsüggedt fejjel. Csak állott s mögötte a gépész szemeit dörzsölte. Az embereket fojtogatni kezdte valami. Szemük kiszáradt, lélegzetük megnehezedett. Valaki felnyögött.
- Tekintetes úr… szóljon már…
Bedő Ábris fölemelte a fejét. Mélyen ülő sötét szemei egy percig tétován az embereket nézték. Aztán megcsuklott, elfordult lassan, két kezét az arcához emelte s kitört belőle a visszafojtott mély férfizokogás.
- Jaj emberek, jaj…
S támolyogva, rázkódó vállakkal, arcát két tenyerébe rejtve megindult fölfele a dombon, föl a magános puszta legelőknek, hol Isten kék ege a földre lehajolt.
Az emberek halálsápadtan állottak és nézték. Agyuk dermedt volt, béna. Mint száraz, rothadó kóró, mely maró, fojtó, keserű levet ereszt, rontót, borzalmasat.
- Teremtő Isten!… - suttogta valaki.
Néhány másodpercig úgy álltak, földbe szögezve, mozdulatlanul. Néztek az imbolyogva tovahaladó úr után, néztek le a falura. Aztán az egyik megmozdult. Fölvette a villát, kalapját szemére húzta s megszólalt száraz, rekedt hangon.
- Gyerünk dolgozni, emberek.
Mindenki némán helyére állott. Felbúgott a gép, a nap sütött, úgy éppen mint máskor, augusztus végi derűs szép időben.
Így volt, ilyen volt az a nap. Valamikor az iskolákban tanítani fogják s azt mondják: bécsi döntés. És gondolnak a Belvedere-palotára és államférfiakra, akik akkor a sors kerekét forgatták.
De azokra az emberekre már nem gondol akkor senki, akik azon a napon lehajtott fejjel és megrendült lélekkel álltak, mélyen-mélyen az emberi keserűség alatt, reményből, hitből kifosztottan, kisemmizetten, koldus-szegényen. Azokra a névtelen szürke szenvedőkre, parasztokra és birtokosokra, papokra, tanítókra, kovácsokra és csizmadiákra és sok mindenféle mesterséget űző egyszerű, szegény magyar emberekre, akiket a történelem forgó kereke azon a napon lélekben elgázolt.
S nem fogja tudni senki, hogy minden kicsinységük, egyszerűségük és megalázottságuk mellett hősök voltak mégis valamennyien. Hősök voltak, kicsinyen is nagyok, emberséges hősök: Egy esztendeik… két esztendeig… s azon is túl… hogy meddig, azt csak Isten egyedül tudja.
Forrás: Budapesti Szemle 264. kötet. 1943.
