- Mondd, hogy te… te – kérte. Szájában úgy édesedett ez a kétbetűs szavacska, mint egy csepp méz. – Mondd, hogy te…
Hetes ismeretség után talán furcsa, talán igen természetes és egyszerű volt a kérés. Melyik a kettő közül: nem tudta biztosan, de nem is akarta. Semmit sem akart. Látni sem, érezni, ízlelni; semmit. Csak hallani a másik halvány rúzsozott, dús és erő szájáról, hogy: te.
A leány mosolygott. S ahogy a szája megnyílt, kivillantak erős, hófehér fogai.
- Te…
Mögöttük a kivilágított parketten táncoló párok suhantak ide-oda. Jazz-zenekar émelygett, s a tangók, angolkeringők hangjai úgy kúsztak fölfelé a lomhán fekete éjszakába, mint súlyos és kábító pára.
Egymás szemét sem látták. Csak érezték, hogy a közöttük feketedő éjszaka mögött egy másik szempár tüzel s egymás száját keresték.
Meleg volt. Az augusztus eleji égen vibráltak a csillagok, mintha a lihegően forró, fekete föld és élesen hűvös, sötétkék égbolt között a levegő forrott volna: szellő se moccant.
Nyolc nap. Semmi és minden. Időben semmi, cselekvésben és történésben inden.
Közben kétszer találkoztak. Tehát ez a mai a negyedik találkozás. Mindig jelentéktelen és szürke dolgokról beszélgettek. Néha visszanyúltak a múltba, ahogy az ember a fogason felejtett botjáért hajol. Keresgéltek az emlékeik között: talán akad itt-ott, ahol már látták, vagy megsejtették egymást, talán találkoztak is. Aztán meg vizsgálódtak. Úgy állottak egymással szemben, mint két szöszke, tizenöt éves parasztlány, akik az erdőn találkoznak; félénken és ügyetlenül kutató szemekkel, forgolódva, kicsit sután.
A fiú mosolygott: banalitás. Azután mégsem arra gondolt. Sokat járt társaságba, más téren is sikerei voltak már s eszébe jutott, hogy ha néha tiszta, üde és magába menekülő pillanatai voltak, akkor mindig úgy érezte, hogy banális.
Most is majdnem elragadta a társaság, a tempó, a gáláns allűrökkel játszogató Pest cinizmusa. De kiszabadult.
- Te – duruzsolta.
- Te – suttogta vissza a lány.
Többre nem volt szükségük. Ebben a rövid szavacskában feloldódtak, mint ólomkristály a savban, s átömlöttek, átcsörgedeztek egymásba, mint hegyi tóba csurranó tiszta vízű patak. Ebben a „te” szócskában összeölelkeztek, kibontakoztak, s elfáradtak.
Elmaradt mögöttük a kivilágított parkett, a jazz, a hangok is. Belehullottak a csendbe, mint két izzó útját vesztett meteor az űrbe. Támasz és cél nélkül majdnem anyagtalanul és testetlenül. A teret, a társaságot is csak azért akarták, mert lendületüket fokozták benne, mert forró fejüket hűtötte a végtelen, mint két gazdátlan és alig-alig megfogamzott gondolat, az eredő vonalától elszakadtan keresték a küldetés végét, s csak nagy sokára érezték meg, hogy a cél tulajdonképpen és mindig: a másik.
Vonat robogott el mellettük. S a kanyarnál úgy fordult, mint sziszegő kígyó, melynek testében foszfordarabocskák villódzanak, ráfonódnak a kihűlt, tehetetlen sínekre.
A kígyó. Ma még nem, de talán már holnap. S ha nem, hát holnapután. De előbb-utóbb egész bizonyosan, vagy legalábbis a bizonyosság látszatával. S akkor?
Valamit tenni kellene. Hogy ne legyen ez is olyan, mint a többi. Mindent, csak sablont ne…
Egy-két csók, amelyek még érintetlenül csókok és semmi egyebek. Két átforrósodott és nyugtalan lélek vallomásai az egyesülés lázában szótlanná vált szájon keresztül. Aztán gyerekesen boldog ölelések, simulások. Megkeresni a másik szemét s megbújni benne lustán, elnyújtózkodva, mint tiszt tengervízben, melyen átcsillámlik itt-ott a lélek fövenye.
De később!
Fojtott levegőjű szoba, összegyűrt paplan, fürdőkád, szappan… Csak ezt ne…
Nem akarom… Nem! – De hát nincs is erről szó, badarság ilyesmit gondolni is. Eh! – vagy talán…
Szeme a lányét kereste. Az hanyatt feküdt a gyepen s a csillagokba bámult. Barna szeme nyugodt volt, s tompán fénylett. Csak néha villant fel pirosan, amikor a parázsló cigarettát szájához emelte.
Lehajolt mellé. Megcsókolta a homlokát hosszan, gyengéden, mint ahogyan a húgát csókolná meg.
Ha volna húga, Istenem, ha volna…
Így idegen nőkben kellett megismerni a női lélek ezernyi jelentékeny és jelentéktelen jellegzetességét. Bakfisokban, akik már akarták, de még nem mertek. Úgynevezett nőkben, akik mertek, mindig merték, de csak kisebb-nagyobb anyagi szolgálatokért akartak. S nőkben, akik mertek, de csak kevésszer akartak akkor, amikor ő. Ezek között asszonyok is voltak, kik már rendszerint hozzászoktak ahhoz, hogy a szerelem kényelmes is lehet. Házhoz szállított, megrendelt, s nem kell erdő, holdfény, vízcsobogás, meg más ilyen gyerekségek, elegáns lakás, türelem és jó kondíció. Semmi más. Ja, és még a biztos alibi.
Mintha a húga volna.
Egy pillanatig úgy érezte, hogy csakugyan az. De csak egy pillanatig, hiszen legtöbb érzés csak pillanatig tart. Csak a meggyőződések hosszú életűek. S a szerelem is lehet meggyőződés.
Erre gondolt. De miről kellene meggyőződnie? Hogy szereti? Hiszen ha nem szeretné, most nem állana itt mellette és csókolná. Nem gügyögne neki, nem ölelné át; egyszóval nem is törődne vele, csak éppen annyit, amennyit az udvariasság megkíván.
Hát miről?
Nem tudja. Talán majd holnap. Akkor tud valamit, bár nem valószínű. Különben is semmi értelme nincs, hogy valamit megtanuljon. A jövőbe nem lát, ő nem egy delphii jósda. Ami megtörtént; olyan mindegy, hogy tudja, vagy nem; azon már úgysem lehet változtatni.
Igen… Végre rájött; most, most legyen itt és az övé mindenestől, a gondolatai, a vágyai, a gondjai; a szája; a keze. De tovább nem… Még nem. S ezt a most-ot, ezt a jelent hosszúvá tenni. Holnap, s azután és mindig most legyen…
Hm – legyintett. – Mindig!
De mégis!
A lány fölnézett rá. Mosolygott, s nézett. Melegen, biztatóan. Száját csókra nyújtotta.
- Te…
Érezte, hogy meleg és kissé bágyadt nyugalom csordul az ereibe, mint édes, friss tej.
Idegei meglazultak, engedtek; mint megfeszített, s éjszakánként a vonó alatt fölsíró hegedűhúrok a lomha, békés őszi ködben.
Fölemelte a lányt.
Megcsókolta. Aztán még egyszer. Még egyszer.
S elindultak.
Az erdő fölött már piroslott az ég. Reggeledett.
Messziről vonat kattogott, mint halk és öreg óra. Fölötte, mint bizonytalan inga, libbent a füst jobbra-balra.
Talán négy óra lehetett.
S nagyon fáradtak voltak.
Forrás: A Holnap. Fiatal Írók Szépirodalmi Lapja. I. évf. 4. sz. Budapest, 1938.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése