2026. jún. 6.

Baróti Szabó Dávid (1739-1819)

Dávid Baróti Szabó

    Szül. a Székely-földön, Baróton, 1739-ben. Előbb, mint jezsuita-rendi, majd mint világi pap, tanárkodott. Legutóbb Kassán tanítván, szőtte Bacsányi- és Kazinczyval ismeretségét, s egyik szerkesztője lőn az általuk (1788) kiadott „Magyar Muzeum” folyóiratnak. Kassai éveiben közrebocsátott munkái: 1. „Új mértékre vett külömb verseknek három könyvei” (1777). 2. „Paraszti majorság.” Vanier után” (1779). 3. „Verskoszorú” (1786). 4. „Költeményes munkái (1789), 5. »Kisded szótár« (1784), melyben a ritkább magyar szókat gyüjtötte össze. Magyarra tette, Neumann után, Milton »Elveszett paradicsom« vallásos eposzát is »Első szülőink eleste« czím alatt, VI. Énekben. Végtevékenységének maradandó emléke »Virgil Eclogái – és Aenesének« mértékes forditása, melyek 1810-13-ban jelentek meg. Elhunyt 1819-ben.


A magyar huszárokhoz, 1789-ben*
- Töredék -


Édes hazánk(1) bástyái! Miként háláljam ezernyi
Érdemitek, magyar húszárok? Nincs annyi tehetség
Bennem, hogy a csudatételeket, mellyekkel elhirült
Mind az egész földön nevetek, s vele kedves hazátok,
Tollammal kifejezhessem. Megvonta világát
A török hold gyors fegyveritek villámira, s melyek
Rettentnek vala, szarvaitól megfosztva, lerogyant
Mennykövitekre. Mohács mezején majd fogytig elhullott
Őseink véréért megadóztattátok, halomra
Vagdalván fene táborait; s valamerre lesújtott
Mérges halált szóró karotok, patakokra nevelvén
Ozman népe dühös vérét. Bámulva tekintett
Még az irígység is; s hogy Marsnak fajzati vagytok,
S a viadal-piaczon leghatalmasb bajnokok, önként
Megvallotta. Minő bátorság ült ki bajúszos
Képeteken! Mi serénységgel verekedtetek által
A nagy tengererőn kevesed magatokkal! Hogyan dőlt
Kardjaitok fent élétől az otromba(2) pogányság!
Nem vala szükségtek mellvasra, sisakra: magyarnak,
Főkép húszárnak megmarkolt kardja s remegni
Átalló nagy lelke nem hajt ily testi fedélre.
E nélkül is az harczra kiszállt sokaságra rohanván,
Azt úgy öltétek, valamint Libyának határin
Űzi szokott vérengzését a körmös oroszlány
A szaladásnak eredt vadakon. Ti voltatok elsők,
Kik bátran nézvén minden veszedelmet a harsány
Trombita-megriadásra, serény paripákra felülvén,
És egyszerre kivont karddal fejetekbe nyomítván
A csákot, s neki buzdulván a „rajta vitézek!”
Serkentő szózatra: legott bévágtatok a tar
Ellenség közepére, s ezer golyóbissal, halállal
Szembe viaskodván, soha meg nem szüntetek addig,
Míg, leverettetvén az erő nagy része, nyakokkal
Többé nem győzvén az adót, szaladásra vetődött.
Üztétek, kaszaboltátok; mérföldeket omlott
testekkel megtöltve magyar kéz-fogta s egészen
Részegedéséig vért-ontó kardotok. A sok
Elfogadott rabok és zászlók, a számtalan ágyúk,
S a feldult tábornak egész készületi (mert én
Nem lelek a bámúlás közt szót) szóljanak itten
A pompás diadalmakról melyeknek örökké,
Minden mások előtt, ti voltatok eszközi; szóljon
A neveket fennen hordó s népünket örömmel
Megtöltött hir; szóljanak itt amaz annyi jutalmak,
Melyekkel jeles érdemitek végetlen időkre
Megtiszteltettek. Legtöbben voltatok oly sok
Százezrekre kitölt császári királyi seregben
Nyertesek; és ritkán volt látni közületek, a ki
Dolmányán vagy arany, vagy ezüst pénzt függeni meg nem
Érdemlett...

(* M. Muz. 1788.
(11) Mint e hexameter lejtelméből kivehetni, B a r ó t i  még, valami közelebbi követői is, a h-t – a latinok módján – csak szelletnek vették.
(2) A néma és folyékony mássalhangzók találkozásánál az előző rövid hangzó hosszúnak véve, - ismét latin szabály szerint.


Egy ledőlt diófához
- A m. irod. Ismert. -


Mely, magas s égnek szegezett fejeddel,
Mint király állasz vala társaid közt:
Tégedet látlak, gyönyörű diófa,
Földre terítve?

Elszakadt testes derekad tövétől,
Csak kicsiny kéreg maradott kötésül,
Ágaid csüggnek, levelid kivesznek,
Nedvek elhagyván.

Sorvadó kebled csecsemős gyümölcsit
Hasztalan szülvén, elereszti: hullnak
Ők, s nem is tudván rövid életekről,
Rendre kihalnak.

Annyi szélvészen diadalt nyerett fa!
Nemtelen porban hever a nemes dísz?
Ezt leendőnek lehetett-é valjon
Vélni felőled?

Senkinek kárán nem örült; sokaknak
Hűvös árnyékkal feles hasznot hajtó,
S kedvök étkeddel kereső kegyes fa!
Monddsza, ki bántott?

Ah, minek kérdem! Szemeimbe tünnek
Gyilkosid. Nem volt kül erőszak: ott benn
Önmagadban volt megölő mirígyed,
S titkos elejtőd.

Im egész bélig gyökered kirágták
A gonosz férgek, s az elett odúba
Hangyabolyt híttak! Mi nyüzsögve járnak.
Most is alattad!

Átkozott vendég, viperák szülötti!
Ah szerencsétlen fa! – Hazánk, szelid ég,
Szűz virágjában tehetős karoddal
Tartsd meg örökké!

Forrás: A Magyar Irodalmi Tanulmányok Kézikönyve a felgymnasiumi s felreáltanodai tanulók számára Szvorényi József,  cist. R. áldozár egri főgymnasiumi igazgató s magyar akadémiai tagtól. Pest, kiadja Heckenast Gusztáv 1868.

Ányos Pál (1756-1784)

 ÁNYOS PÁL

    Ányos Pál, szül. 1756-ban Esztergáron, Veszprém-megyében. Kora ifjant  a pálosok rendébe lépvén, már mint tanuló Ovid forditgatásával foglalkozék. Utóbb Barcsayval kötött barátsága a köztök folyt gyöngéd költő levelezést szülte. Életében, némely alkalmi versein kívül, semmit sem adott ki; csak halála után, 1798-ban, Bacsányi egy kötetet, „Ányos Pál munkái” czím alatt. – Ányos leghivatottabb költője korának. Költeményei: elégiák-, énekek-, lyrai epistolák-, és vegyesekből állnak.


Egy boldogtalannak panaszai a halavány holdnál-
- Ányos P. munkái, Bécs. 1798. -

    Szomorú csillagzat, mely bús sugárokkal
Játszol a csendesen csergő patakokkal;
Csak te vagy még ébren boldogtalanokkal,
Kiknek szivek vérzik s küzködik bajokkal.
    Hallod, hogy sohajtanak estvély homályában,
Midőn a természet szunnyadoz álmában;
Nincs álom ezeknek gyászos gunyhójában,
Eltünt, eltávozott boldogabb hazában!
    Ott egy temetőnek látom keresztjeit;
Bágyadt szél mozgatja cyprus-leveleit;
Oh az árnyékozza soknak tetemeit;
Kik velem érezték az élet terheit!
    Egy fehér árnyékot szemlélek sirjából
Suhogva felkelni, halottas honjából;
Valljon nem lesz-e ez azoknak számából,
Kik, mint én, könyeztek szivek fájdalmából?
    Oh bár felém jőne! Nem félnék képétől;
Többet reménylenék borzasztó lelkétől,
Mint élő halandók szemfényvesztésétől,
Kiknek számkivetve vagyok kegyelmétől.
    Jaj de eltünt, kerül hát ez is engemet!
Talán észrevette hullani könyemet
Oh4 hát nincs már senki a ki nyögésemet
Hallaná, s enyhítni akarná ügyemet?
    Üss, te boldog óra! A mely inségemből
Ki fogsz szólitani, ily sok gyötrelmemből!
Szakaszd ki e sebes szivet kebelemből,
S csinálj port agyagból készitett testemből.
    Talán majd valaki jő sirom szélére,
S akasztván egy darab fátyolt keresztjére,
Reá emlékezik barátja szivére,
Egy könyet gördítvén hideg tetemére.

Forrás: A Magyar Irodalmi Tanulmányok Kézikönyve a felgymnasiumi s felreáltanodai tanulók számára Szvorényi József,  cist. R. áldozár egri főgymnasiumi igazgató s magyar akadémiai tagtól. Pest, kiadja Heckenast Gusztáv 1868.

id. Péczeli József (1750-1792)


Péczeli József portréja a Vasárnapi Ujság 1858. évi 33. számában

    Szül. Putnokon, Gömörbe, 1750-ben. Mint iró 1784-ben Voltaire „Zair” czimü tragoediájának forditásával lépett fel, kinek utóbb „La Henriade” eposzát is forditotta; majd Young „Éjszakáit” és Hervey „Sirhalmait”. Különnemű dolgozataiból emlitendők még „Meséi”. Elhunyt 1792-ben.


Újesztendei ajándék a gazdagoknak*
- Töredék. -


Ti, kiknek az egek áldást harmatoznak,
s sík mezők, völgyek s kertek illatoznak;
Kiknek tárházait a föld alig birja,
Melyekbe örömmel foly be annak zsirja;
Kiknek, mint a hegyről omlópatak árja,
Úgy foly a sajtóktól a szőllők nektárja;
Ti, kik nem tudjátok kincseteknek számát,
Kikért szüli Ceylon minden füszerszámát;
Kiknek a csigákban drága gyöngyök nőnek,
A dolgos bogarak selyem ruhát szőnek;
Kiknek még a tél is gyönyörű rózsákkal
Kedveskedik, s vigan zengő pacsirtákkal;
Kiknek a kősziklák gyémántot teremnek,
S birtok minden jóval, mely tetszik a szemnek,
Kikért napkelettel kezet fog enyészet(1):
Ugy fárad értetek az egész természet,
Hogy míg sok sziv harczol a kemény szükséggel,
Ti birjatok minden jókkal nagy bőséggel:
Ti gazdagok!mennél több áldás száll rátok,
Az úrnevét annál buzgóbban áldjátok;
Mert minthogy kincseit tőletek nem szánja,
Háladó szivetek nagy jussal kivánja
Rosz gyermek az, a ki annál csúfosb szókkal
Sérti atyját, mennél van hozzá több jókkal.
Ily bünös a gazdag, ki inkább boszontja
Teremtőjét, mennél több javát rá ontja;
Elvesztvén az arany lelki szeme fényét
A veszendő kincshez enyvezi reményét.
Sőt inkább szivetek örömmel buzdulva,
Mondja közületek kiki elborulva:
„Isten! Ki a földre nézel mint porszemre,
S mint csúszó féregre az emberi nemre:
Drága kegyelmedtől mivel érdemlettem,
hogy mikor más éhes, én gazdaggá lettem?
Hiszem csak egyforma mind lelkünk,mind testünk,
Egyformán a veszély mélységébe estünk;
Mégis míg sok koldúl, más jut árvaságra,
Méltóztattál engem hivni sáfárságra,
Hogy szent példád szerint másokkal jót tégyek,
S láthatatlan orczád élő képe légyek.”
Mit ér a bőv tárház, ha úgy bé van zárva,
Hogy meg nem nyithatja az éhel holt árva?
Az oly gazdag kedves Isten s embereknek,
Ki míg él, szolgálni tud sok ezereknek
A teremtő nem néz pénzre,vagy nagyságra,
Hanem a lélekben lakozó jóságra. -

(* A m. költ. kk.)
(1) Nyugat.

Forrás: A Magyar Irodalmi Tanulmányok Kézikönyve a felgymnasiumi s felreáltanodai tanulók számára Szvorényi József,  cist. R. áldozár egri főgymnasiumi igazgató s magyar akadémiai tagtól. Pest, kiadja Heckenast Gusztáv 1868.

Id. gr. Teleki József (1738-1796)


    Idősb gróf Teleki József, szül. 1738; meghalt 1796. – Mint költő leginkább azon szép elégiájáról nevezetes, mely ezen czím alatt: „Atyafiúi barátságnak oszlopa” stb. (1779) jelent meg. Teleki nyelve már az ujabb szabályokhoz hajlik; rimjei pedig oly tiszták és szépek, hogy ma is tanulmányozást érdemelnek.


Az atyafiúi barátság oszlopából
- A m. költ. kk. -

Te! kihez köt vala nem csak atyafi vér,
Hanem, a ami annál drágább láncz s tovább ér,
Az igaz barátság állandó hűsége,
Mely siromba kisér, s ott sem lészen vége!
Te! a kinek hamvát, míg megöl bánatom,
Szivemből kiforró könyekkel áztatom!
Óh kedves Eszterám! magam kedvesb fele,
Kivel volt, van s leszen szívem, míg vér, tele
Te meghalál, s hogy-hogy lehet, hogy én élek:
Elszakadhat-e hát két, egygyé vált lélek?
De élek-e? Vagy csak hogy élek képzelem,
s valami mély álom hiteti el velem?
Mert élet-e, melyhez képest a halál kincs,
Melyben már csak gyászt látsz akármeddig tekints?
Élet-e, a napot hogy még szemlélhetem,
Vidító erejét ha nem érezhetem?
Élet-e, szivemet, hogy még a vér járja.
Ha elfojtva tartja a mély bánat árja?
Élet-e, az éltet tartani teréhnek,
S a természet ellen örülni végének?
A halálra mint főbb orvosra vágyódni;
Hogy késik, sőt hogy nem siet is, aggódni?
Élet-e az ilyen, vagy csak lassu halál,
Melynél kinosabbat Phalaris sem talál.
Bizony az életről ha jól gondolkozom,
Ezt az igazságot méltábban kihozom:
Te élsz, én haltam meg; te örvendsz, én sirok,
s mint az igaz megholt, magammal sem birok;
Mert néked a halál élet ajtaja volt,
De bennem azolta az élet is megholt;
S a mely sirba néked csak testedet tettem,
Abba elevenen magamat temettem.
Muzsám! Ámbár te is érzed e bánatot,
S szivemnek nagy sebe reád is elhatott;
De mégis ha szólhatsz, mentsd meg fájdalmomat,
S felettébb valónak tetsző siralmomat;
Mondd meg, de ingyen sem czikornyás versekkel
(A hol a sziv sebes, a pipere nem kell)…
Mondd meg, s e példában győzd meg a világot,
Hogy hijában keres itten boldogságot.
    Az elmult tavasznak midőn kezdetében
Az egész természet volna örömében,
Fa s fű öltözgetné amaz ártatlan szint,
Melyre a szem vigan s kára nélkül tekint.
Midőn a nap szinte meggyőzvén az éjjelt,
A szép kikeletnek mintegy zászlót emelt;
S azon a sok madár nyájas versengéssel
Örömét hirdetné kedves csevegéssel
Kisétálék egy szép mezőre szellőzni,
S egyéb gondjaimat egy kisség mellőzni.
Nézem ott, csodálom a szép természetet,
S még inkább azt, a ki annak ád életet.
Látom, hogy most minden a mit a tél megölt,
Megéledett frissült, s új erőel felkölt.
A feltámadásnak nézem itt csudáját,
S abban az enyimnek vidító példáját. -
Midőn itt kényemre töltött sétálásban,
Elmerülnék ilyen kedves andalgásban.
Jöve Erdély felől egy napkeleti szél,
De oly komor, mintha rajta ülne a tél;
Nem tél volt, annál is komorabb hír jöve
Rajta, s mellém dördült, mint az ég mennyköve!
Mond: most más teremtés társaid örülnek.
S a nagy teremtőnek vig ünnepet ülnek.
De téged közülök az Úr kiválaszta,
S mély bánattal teljes napokra viraszta.
Gróf Teleki László édes atyád megholt,
Ki maga, hazája s háza oszlopa volt.
Ezt mondván, mondott-e többet, nem tudhatom,
Érzékenységimet elfojtván bánatom.
Mint, a kit az istennyila a földhöz vér,
Elhal, s ereiben megalszik minden vér,
Későn jő magához s szemét úgy emeli,
S csudálja, hogy magát még életben leli;
Igy én is magamhoz későn eszmélkedtem,
Sebem érzésére végre felébredtem;
Ekkor aztán szemem köny forrásává vált,
Melyet a szivemnek kinyilt sebe táplált;
Sőt még ma is táplál s állandóvá tészen,
Vége forrásának csak éltemmel lészen,
Ugyanis siratom nem csak jó atyámot,
Hanem érdemével ha jól vetek számot,
Az ő személyében igazán mondhatom,
A vallást, a királyt, s a hazát siratom…

Aranka Györgyhöz

Te kértél, s kedvedet tölteni fő gondom,
Azért verseidről mit tartok, megmondom:
Látok elmét, tüzet s ékes magyarságot;
De szeretnék látni több ártatlanságot.
Megbocsáss, barátom, az a természetem,
Hogy a roszat azért, hogy szép, nem szeretem.
A legszebb gyümölcsben csömört szerző féreg,
s a méz közt is gyakran lappang gyilkos méreg.
Az igaz kegyesség s tiszta erkölcs nagy kincs,
Annak gyökerére lassú mérget ne hints.
Én nagy tisztelője vagyok a szép nemnek,
S szépségét nevelni tartom nagy érdemnek,
S a mitől az arczát szépítő szemérem
Romolhat, egészen dicsérni nem mérem;
Sőt a mit ártatlan fiam vagy leányom
Nem olvashat bátran, magam is elhányom.
Bezzeg amely szépen ha olyan jól szólnál,
Akkor nem Aranka, hanem arany volnál.
    
Forrás: A Magyar Irodalmi Tanulmányok Kézikönyve a felgymnasiumi s felreáltanodai tanulók számára Szvorényi József,  cist. R. áldozár egri főgymnasiumi igazgató s magyar akadémiai tagtól. Pest, kiadja Heckenast Gusztáv 1868.

Barcsay Ábrahám (1742-1806)

Barcsay Ábrahám - A Turulmadár nyomán

    Barcsay Ákos erdélyi fejedelem ivadéka. Szül. 1742-ben. Mint magy. Kir. testőr kötötte Bessenyei- és Báróczival azon nemes szövetséget, mely irodalmunk fölélesztésével oly nagy tényezővé lőn. Költeményeiből egy gyüjteményt, Orczy verseivel együtt, „Két nagyságos elmének költem. Szüleményei” czím alatt 1789-ben Révay adott ki.


A jámbor evező
- Révai kiad. 1789. -


Mosolyogva szalad zúgó habok között,
Hol vándor sajkája szilába ütközött,
a jámbor evező, s csendes fövényekre,
Kiszáll, honnét jut majd boldog ligetekre.
Ott fejszét nem látott magas élőfákat
Választ szomszédjának, köszöntvén azokat;
Árnyékokban kunyhót emel kastély gyanánt,
Mellyben Istent áldván, élte foly egyaránt,
Nem vágyik ő vissza gazdag révpartokra,
Hol Indus vagyonát rakják nagy halmokra,
Sem udvari gőggel fényes palotákba
S ragyogó rabságot titkoló szobákba:
A jóltévő földet naponkint miveli,
Melyben boldogságát és élelmét leli,
Sokszor hajlott fának ülvén árnyékában,
Mélyen sóhajtózva csodálja magában,
Hogy vágyhat úgy ember világ kincseire,
Aranyalmát termő tündér kertjeire;
Holott boldogságot lelhet csak szivében,
Nem pedig Croezusnak halmozott kincsében.

Forrás: A Magyar Irodalmi Tanulmányok Kézikönyve a felgymnasiumi s felreáltanodai tanulók számára Szvorényi József,  cist. R. áldozár egri főgymnasiumi igazgató s magyar akadémiai tagtól. Pest, kiadja Heckenast Gusztáv 1868.

Bessenyei György (1746/7-1811)

 File:Bessenyei Gyorgy (127620659).jpg

    Bessenyei György szül. 1742-ben, Berczelen, Szabolcsban. Otthon elhanyagolt nevelését csak akkor kezdé pótolni, midőn a Mária Terézia által Bécsben felállitott m. kir. testőrseregbe fölvétetvén, hátramaradását pirúlva vette észre. Nyelvek, bölcsészet, történet és irodalom lőnek tárgyai szakadtalan tanulmányainak; s érezvén, mennyire elmaradt nemzeti irodalmunk a nyugati külföldétől: annak mivelését tűzte ki életczéljaúl: Különösen a franczia irodalom volt, mely e korban a mivelt világ felett uralkodott; ő rá is az tőn legnagyobb benyomást. Igy mind maga franczia minták után képezte magát, mind másokat ezen irányban buzdított, s ily módon fejévé lőn azon iskolának, mely „franczia iskola” nevet visel irodalmunkban. Első föllépése 1772-ben történt „Agis” czimü szomorújátékával, melyet később más színdarabjai is követtek, mint „Hunyadi László” és „Buda” szomorújátékok, s a 2Philosphus” vigjáték. Nevezetesen azon gyüjteménye, melyet 1777-ben a maga, Ozczy, Barcssay és Báróczi verseiből: „Bessenyei György társasága” czim alatt adott ki; és egy philosophiai költeménye: „Az emberek próbája”, melyben Pope angol költőt (Essay on man) szabadon követte. Kiadott 27 munkáján kívül még 16 maradt kéziratban. Meghalt 1811-ben, birtokán, Bihar-megyei Berettyó-Kovácsiban.


A természet panasza egy véres ütközet után
- Töredék „Hunyadi Mátyás” eposzából* -


A reggel azonban fényes ujjaival
Vonást tészen egén, s derül sugárival.
Napja érkezését e nagy természetnek
Jelentvén, újulást hirdet az egeknek.
Feljön a fényes nap égő világával
S látja sok halandó hogy veszett harczával.
Az álmából serkent oktató Természet
Megáll, és úgy nézi: egy ütközet mi tett?
A repedt testeknek szinére borzadott,
Irtózván a helytől, mellyen Márs izzadott.
Nézte emberében megesett romlását,
Átkozván a hadak isszonyú dulását.
Igy elkeseredvén magában végtére,
Felnéz Istenének elbúsult egére;
Sóhajt, s magyarázván magában törvényét,
Megindul feddeni nagy emberi nemét:
„Nagy Isten! Mit tesznek, lásd, mond, a halandók,
Kik úgy is éltekben mindnyájan mulandók!
Én lettem itt alatt e földnek birája,
Hatalmad a világ csak bennem csudálja.
Hatalmam az egek trónusa után van
Mindjárt; s micsoda por fitymálhatna abban!
Törvényemmel áll fenn e roppant teremtés,
Hol általam esik meg minden lehellés.
Mindennémű állat enged törvényemnek, -
Csak ember tesz romlást hatalmas rendemnek.
Ezek egymás ellen szaggatják testeket,
Ölnek, pusztítanak, prédálván véreket.
Embernek lehet csak embert pusztítani,
A kit prédájára könnyű uszítani!
Egy egész nemzetnek dühösködni lehet,
És ha győz, a törvény ellene mit tehet?
Országot égetni, fiait konczolni,
Kisdedeket ölni, prédákat rabolni -
Mint hivatalt, mind úgy tehetik a hadak,
Mit nem követnének el a fene vadak.
Hány férjek, ifiak, asszonyok, öregek
Jajgatnak, nézvén, mint füstölnek az egek.
Az atya gyermekét ölébe szorítja,
S halálát a tűzben alá s fel úgy futja;
Sok rendes ifiú szelíd jegyesével
Lángok közt ég, honnét kiált nyögésével,
Barmoknak bőgése, árvák jajgatása,
Gyujtott városoknak tüzes leomlása -
Nem csendesithetnek soha ellenséget,
A ki vérontásban keres dicsőséget.
Féljed Istenedet bódult emberi nem!
Ennek nagy nevében kell míved feddenem.
Szégyelje egy ember magát a vadaktól,
Kik ily vérengezést nem tesznek magoktól
A tigris legalább tigrisen formáját
Tekénti, s nemében nem rágja prédáját;
De az ember magán képit elfelejtvén,
Öl, dicső fajában, méltóságát vesztvén!
Nagy Isten! Fenyítsd meg földteremtésidet,
Hadd, ne rontsák képök s örök törvényidet.”
    A Természet ekként végezte panaszát, -
De Márs fiaitól nem kapta válaszát.

(* Magy. Museum, Pest, 1788.

Forrás: A Magyar Irodalmi Tanulmányok Kézikönyve a felgymnasiumi s felreáltanodai tanulók számára Szvorényi József,  cist. R. áldozár egri főgymnasiumi igazgató s magyar akadémiai tagtól. Pest, kiadja Heckenast Gusztáv 1868.

Mikes Kelemen (1690-1761)

 Mikes Kelemen (1690-1761) magyar író, műfordító, II. Rákóczi Ferenc íródeákja, kamarása (Fotó: Vasárnapi Ujság/OSZK)

    Szül. Erdélyben, 1690-ben. Szülőinek kora elvesztése után már 16 éves korában II. Rákóczi Ferencz fejedelem oldalához jutott, s vele csakhamar magyarországi hadjárataira indulván, egyszersmind örökre elhagyta hazáját. Személyes ragaszkodásból t. i. számkivetésében sem hagyván el urát, őt rodostói magányába is követte. Későre terjedt életét 1761 körül végezte be. – Egy fölöttébb érdekes  E m l é k i r a t o t  hagyott fenn, CCVII  L e v é l b e n  hol a török birodalom 1717 – 1758 közti történeteit, úgy saját kül- és belvilága mozzanatait kedélyes hangon s kiváló szép nyelven ecsetei.

LXXXV. Levél.*
Rodostó, 8. nov. 1727.


    Pola téti(1) Édes néném! Azt igen szükséges kednek tudni, hogy a ked kedvesen írt levelét igen kedvesen vettem. Egy kevéssé a levél igen kurta volt; de mit tehetünk rólla? A való, hogy én ahhoz nem szokhatom; de az olyant láttatlanná kell tenni, és megbocsátani a vétkeket, és reménleni, hogy az olyan szokásban nem mégyen, - Mi egynehány naptól fogvást a táborból visszajöttünk, ahol is sok verés foglyoknak(2) kellete meghalni; a portázó(3) nyilakat pedig mind rabúl elfogtuk. De minthogy az ellenség már kvártélyba kezd szállani, azért mi is beszállottunk a magunkába. De ha igazat kell mondani, nem egyébb volt az oka, hanem az eső hajtott bé bennünket. A kinek is már egynehányszor megköszöntem jóakaratját; mert az ő vizes ereje nélkül talán az egész telet sátor alatt töltöttük volna.
    Aztot meg kell vallani édes néném, hogy a mi életünk, úgy minden keresztényeknek is az élete, csak zarándokság. – De a  mienk duplán; mert ha annak, a ki jószágában lakik, úgy kell magát tekinteni, mint zarándoknak a földön, és mint örökös hazáján kívül valónak: hát mi, a kiknek egy lábnyi földünk nincsen, se megmaradandó helyünk? Csak a sok vándorlásban töltjük azt a drága időnket, a melyet most a héjábanvalóságra tékozolunk el. Az eltöltött idő pedig soha vissza nem jő, és csak haszontalan és ízetlen suhajtásokat hágy maga után, a melyet mi mindennap kóstolunk és próbálunk, mint szomorú példák; de még is szerencsések volnánk, hogyha másoknak például lehetnénk; de nem leszünk. Mert hány ezer ember veszett és vész mindennap a tengeren? A felől(4) elegen mennek a tengerre. Hát minekünk nem volt-é példa előttünk? Volt; de tanultunk-é rajta? Mások is csak úgy cselekesznek; - megtanulják, de el nem kerülik. De mi lett ennek oka? Felinek nincsen eszibe az ország jova; de minenik tele torokkal kiáltja a szabadságot. Mert nagyobb rész csak az ujság és a változás után fut; a jövendőt meg nem gondolja; se a jelenvaló jóval nem tud élni, se meg nem tudja becsülni; hanem a jövendőbéli bizontalan jó után suhajt, a melyet vagy lehetlen elérni, vagy pediglen az a jó azért tetszik jónak, hogy nincsen  hatalmunkban, és hogy csak a nyughatatlan elmétől származik. Ettől vagyon, hogy soha az ember nem lehet boldoggá, mert soha sem becsüli a maga állapotját, se azt, a mit bir; hanem aztot, amit nem birhat. A bizontalanért a bizonyost semminek tartja, és a nagy nyughatatlan nagyravágyó elme mindenkor arra ingerli, hogy jobban volna ott, a hol nincsen. És így soha a jelenvaló bizonyos sorsával, a melyben az Isten tette, meg nem elégszik, hanem a bizontalanra vágy, és a jelenvalóval élni nem tud, hanem visszaélni. Nem kellene soha egy jó hazafinak zürzavart csinálni, se kivánni semmiféle szin alatt. Az Isten adja a fejedelmeket; mind a jót, mind a rosszat egyaránt kell az ő kezeiből venni: a jó áldás, a rossz büntetés. Ő tudja egyedül, meddig kell tartani a nyomorúságnak, és mikor kell annak végit szakasztani; hogy meddig tartson a rossz idő, és mikor legyen jó idő.    
    Egy szántóvető ember azt fogadta volt az isteneknek, hogy több ajándékot fog nekik adni, csak ők is hallgassák meg kérését, és akkor adjanak esőt, vagy tiszta időt, amikor ő kivánja, és az ő kivánsága szerént járjon az idő az ő földén. Az istenek az ő kivánságát neki megengedék: a mikor esőt kért a búzára, eső lett, a midőn jó időt, jó idő lett. De úgy történt, hogy aratáskor sokkal kevesebb gabonája volt mint másoknak, - azért panaszolkodni kezdett; de az istenek azt felelték neki: hogy maga a vétkes; mert nem hadta a természetre dolgát, valamint mások; és miért kívánt bölcsebb lenni az isteneknél, akik is tudják mind az esőnek, mind a jó időnek idejét.
    A vallás arra tanít minket, hogy az Isten vezéreli az országokat, és ő emeli fel egyiket, és veti rabság alá a másikat. Ő keneti fel mind a jó, mind a rossz fejedelmeket. Ilyen példával tele  szentirás. Nem szabad tehát egy embernek, nem is lehet abban változást tenni. Én néném gyakorta írok prédikációt, - nincsen egyébb dolgom. Le kell írnom a már haszontalan gondolatimat; mivel mi olyanok vagyunk, mint a vizbe esett ember, akinek mindaddig kell vergődni és minden ághoz kapni, még ki nem szabadúl, vagy el nem vész; mert arról gondolkodni: hogy esett oda? A bolondság volna. A való, hogy még eddig minden ág a kezünkben szakadott; mert nem az Isten segitségéhez kaptunk. De azt is elmondhatni talám, hogy az Isten egynehány ember kedvéért az ő közönségesen való rendelését meg nem változtatja. Csak ússzunk hát, édes néném, amíg lehet. Csak azt bánom, hogy a virágból most minden órán kóró leszen, és a kórót nem szokták a fűző mellé(5) tenni. De én, aki egész életemben bújdostam, és végtére 16 esztendős koromban hazámat elhagytam, a bizonyos, hogy a szabadságkeresés az elmémben akkor nem volt, és ha eddig tart bujdosásom, az igaz, hogy az uramhoz való szeretetem okozta. – Igy mondhatni természet szerént; de keresztényi módon szóllván Isten rendelése, és meg kell csókolni a vesszőt, a mellyel ostoroz. – Többet már nem tudok írni. Itt semmi ujság nincsen,hanem csak a nagy unadalmas óság, föképpen télben. Mindazonáltal arra kérem kedet, vigyázzon ked az egészségire. – Én pedig maradok, aki ma reggel voltam...

(* Mikes levelei. I-II. Pest. 1861.)
(1) Uj-görögül: jó napot!
(2) Egy faja a foglyoknak.
(3) Portyázó.
(4) Azért, de azért.

Forrás: A Magyar Irodalmi Tanulmányok Kézikönyve a felgymnasiumi s felreáltanodai tanulók számára Szvorényi József,  cist. R. áldozár egri főgymnasiumi igazgató s magyar akadémiai tagtól. Pest, kiadja Heckenast Gusztáv 1868.

Faludi Ferenc (1704-1779)

 

    Szül. Vas-megyében  1704-ben. A jezsuiták rendébe lépvén, 1725-től Bécsben tanárkodott; majd különféle díszes hivatalokat vitt. Mint magyar gyóntató Rómában tartózkodván, itt ébredt hazája nyelvének jeles irod. Művek áttételével nemesitésére s elkezdé forditani spanyolból Graczián „A u l i c u s á t”, olaszból pedig Dorell  e r k ö l c s i  m u n k á i t. Végül a pozsonyi ház könyvtárnoka lett, hol őt 1773-ban rendjének feloszlatása érte. Ezután Rohonczon tartózkodék, hol 1779-ben halt meg. Költeményei egélyes énekek s világi dalokból alkalmi és pásztor-énekekből (eclogák) állanak. Irt egy „Constantinus Porphyrogenitus” tanodai drámát is. Prózai dolgozataiból nevezetesebbek: „Nemes ember”, Dorell u. (Nagyszombat, 1748.); „Nemes asszony” (u. o.); „Bölcs és figyelmes udvari ember” (u. o. 1750.); „Nemes urfi” (Pozs. 1770.); „Bölcs ember” (Pozs. 1788.). Faludi ereje prózájában tündöklik leginkább, melynek velős tömöttsége-, szépsége-, s tősgyökeres magyarságára nézve méltán neveztetett egykorúi által „magyar Cicerónak”.


Forgandó szerencse
- Falud: Mind. Munkái. Pest, 1853. -


Fortuna szekerén okosan ülj,
Ugy forgasd tengelyét, hogy ki ne dülj;
Ha miben kedvezett,
Ha szépen vezetett,
Meg ne örülj, - 
Fortuna szekerén okosan ülj.

Jó kedve s kereke egyaránt jár;
Forgandó, változó, ma kinccsel vár:
Holnap lenyomorít,
És megint boldogít,
Elhigyed bár, -
Jó kedve s kereke egyaránt jár.

Érdemre nem tekint, szemtelen vak;
Kire ma vont aranyt, holnap szürt rak,
Tudják, kik táborát,
Lakták és udvarát,
Sok nagyurnak; -
Érdemre nem tekint, szemtelen vak.

Hol édes jó anyád, hol mostohád;
Dolgáról senkinek számot nem ád.
Megbecsül, megaláz,
Magasztal, legyaláz,
Bút hoz reád;
Hol édes jó anyád, hol mostohád.

Jó barátok
- Francziából. -


Mint a dinnye, szint’ olyanok
Mostan időn a barátok:
Ötvenet kell bennek szelnünk,
Miglen vagy egy jót lelhetünk.

Pásztor-versenygés
Thyrsis, Menalkas, Mopsus.

Egy mohos kősziklán két kecskés leüle,
bEljebb a sürüben más pásztor fütyüle.
Hallják és nézgélik, végre megismérik;
Jőnek ki s közelebb, mind a ketten kérik.
Kijött, Menalkas volt, igen híres sipos,
Tiszta pásztorgyermek, kondor hajú, fitos.
Megszólitja Thyrsis.
THYRSIS.
Ne vond meg magadat;
Hadd halljuk, jó pásztor! Kedves szép szavadat.
Minap a vár alján legelvén, vájkáltam,
Reménységem kívül egy kupát találtam.
A Mérisnek szántam; de már, úgy fogadom,
Mondd el énekedet, csak tenéked adom.
MENALK.
Kezdem: szép a tavasz, a tavaszt szeretem;
A hol kedvem tartja, ágyamat vethetem.
Kibújik a földből Vesta kis cselédje,
Utánok az eperj, a nympják ebédje.
Öltözik az erdő;virágokon járok,
A zöld mezőségnek bársonyán sétálok.
A kies szellőcskék gyengén lengedeznek.
A tiszta patakok nyersen csergedeznek.
Gyöngyöt fal a nyájam, hizik, szaporodik;
Vígan vagyok magam, szívem nem aggódik.
Merre járok, kelek, madárkák repdeznek,
Fölöttem, előttem énekkel kedveznek.
THYR.
Mint az eresztett méz, oly édes éneked;
Azért a szép kupát méltán elevheted.
Nem rossz az ajándék, ha jól megvizsgálod,
A szép tavaszt itt is ime feltalálod.
Bokrosodik az ág, hant, liget változik.
Sok nemes virággal hegy, völgy illatozik.
Játszik, hever a nyáj és egymást nézgéli,
Pásztor és ebek közt napját bátran éli
A kecskés-gyermekek karikát futtatnak.
Sokféle játékkal magok közt mulatnak -
Még több szép van rajta, feltalálod, vendég!
Kedves énekedért íme az ajándék.
MOPSUS
Hadd, nyissam már én is torkomat és számat,
Nem kérek érette sem kupát, sem vámat:
„Szépen bőg a tehén, mikor borját híja,
Mekeg a víg kecske, mikor annyát szíja.”
THYR.
Fald beljebb sípodat, ha nem tudsz szebbeket!
Paraszt Koridontól tanultad ezeket.
Tiszta Heliconnal Hippocrene vize
Isméretlen nálad, vagy nem tetszik ize.
MOPSUS.
Mikor ezt hallották a nymphák, nevettek,
Koszorút, bokrétát utánam vetettek:
A fába metszették szép emlékezetre;
Valamit, nem tom mit, mondtak végezetre…
THYR.
Azt, hogy mocskos versed disztelen magába”.
Nem illik a Musák kényes udvarába…
Hasad a dél; menjünk, kiki ő dolgára.
Mopse! Béküljünk meg szépen utoljára.

Forrás: A Magyar Irodalmi Tanulmányok Kézikönyve a felgymnasiumi s felreáltanodai tanulók számára Szvorényi József,  cist. R. áldozár egri főgymnasiumi igazgató s magyar akadémiai tagtól. Pest, kiadja Heckenast Gusztáv 1868.

Báró Amade László (1703-1764)

    Szül. 1703-ban. A hadi pályán ezredes, végre kir. kam. Tanácsnok 1764-ig, midőn Csallóközben végezte életét. – Amade saját korának legkedveltebb lantosa volt. Kiadásai: „Buzgó szívnek énekes fohászkodási” (Bécs 1755); továbbá: „Várkonyi b. Amade László versei”, (Pest. 1836.)


Katona-dal*
- Röviditve. -


A szép fényes katonának
Arany, gyöngy élete,
Csillog villog minden felől
Jó vitéz fegyvere.
Szép élet! Víg élet!
Soha jobb nem lehet:
Hopp, hát jőjön katonának,
Illyent ki szeret.

Szikrát üt a paripája,
Nagy városon nézik,
Hogy jó lovas, és vitéz is,
Mindenütt dicsérik:
Szép élet! Víg élet! Stb.

Koczkáz, kártyás sátor alatt,
Pipa a szájában;
Markotányos, háta megett
Nem szolgál híjában:
Szép élet! Víg élet! Stb.

Mint tűz meggyúlt pipájában,
Ugy ég a szerelme:
Ellenségen és sziveken
Vagyon győzedelme:
Szép élet! Víg élet! Stb.

Menjünk azért seregesen!
Tartsuk meg hazánkat!
Vérrel, bérrel oltalmazzuk
Szent szent koronánkat!
Szép élet! Víz élet! Stb.

Ne gondoljunk a sirással,
Sem a pityergéssel!
Üljünk lóra, költözködjünk
A több vitézekkel.
Szép élet! Víg élet! Stb.

Isten hozzád, apám, anyám,
Én édes szerelmem!
Húgom, bátyám, sógor, komám
Avvagy jertek velem.
Szép élet! Víg élet! Stb.

Kérelem
- Töredék. -


Ne nevess,
Meg ne vess,
Hanem egyszer már szeress.
Tettem méltó érdemeket,
Tűrtem halálos sebeket:
Ne nevess,
Meg ne vess.
Hanem egyszer már szeress.

Légy hív, 
Légy hív. -
De hív titkos szív.
Tudod, kaján az irígység,
Több a rossz, mint jó emberség:
Légy hív,
Légy hív -
De hív titkos szív!

Forrás: A Magyar Irodalmi Tanulmányok Kézikönyve a felgymnasiumi s felreáltanodai tanulók számára Szvorényi József,  cist. R. áldozár egri főgymnasiumi igazgató s magyar akadémiai tagtól. Pest, kiadja Heckenast Gusztáv 1868.

Gróf Kohári István (1649-1731)

 

    Szül. 1649-ben. Már tizenkét éves korában honti főispán, majd füleki várparancsnok. Tököli hadai ostrom alá vevén eme várt, az áruló őrség Kohárit kiadta Tökölinek, ki őt a munkácsi várba záratta. Sok szenvedések után visszanyerte szabadságát, s a dunáninneni hadak vezérévé neveztetett. Mint ilyen jelent meg 1687-ben Egernél, hol egy török golyó karját sodorta el. Elaggva, a nyilvános pályáról csábrági várába vonult, hol 1731-ben múlt ki. – Költői műveinek öt kötetét, 1720-ban kezdte közrebocsátani.


Példás vadkert*
- Röviditve. -


Ez úton sétálva mentem a vadkertben,
Volt sok szarvas melyben, egynehány seregben,
Sétáltak falkástúl dámvadak egy völgyben,
S járt a nyúl és róka ott levő ligetben,
    Melynek mély árkában vala bérekesztve
Külömb csoportonként a farkas és medve,
S nyalta maga talpát a medve bömbölve,
Futosott a farkas ordítva s ügetve.
    Igen szép volt nézni nyúl bogdácsolását,
A ravasz rókának fürkésző járását,
Szelid dámvadaknak együtt sétálását,
És a szarvasoknak sebes nyargalását.
    Láttam ugyanottan abban az árokban
Tigrist a párduczczal lenni barátságban;
De egy nagy vadbika éppen akkortájban
Volt az oroszlánnal erős bajvivásban.
    Szörnyü vala nézni miként viaskodtak,
Egymással küzködve vértajtékot fujtak,
S noha ugyan olykor egymástól elváltak,
De megint sebessen együvé rohantak.
    Bikát az oroszlán meggyőzte elvégre,
Mihelyen pediglen lecsapá a földre,
Azonnal mindjárást mene tőle félre
És tapoda földön heverő testére.
    Ugyan természete minden oroszlánnak,
S ő természetéel ékesült vadaknak:
Ha valamit egyszer a földre lecsapnak,
Földön hevertében arra nem tapodnak.
    E vadakat nézve, elmém elgondolta
Azok természetét, s tekintve vizsgálta,
Tulajdonságokat forgatta s átlátta,
S igen álmélkodva felette csudálta.
    Mert a fene vadak együvé férkeznek
S ő nemök-félével nem is ellenkeznek;
Megalkusznak szépen s egyességben élnek,
Tőrt pediglen soha egymásnak nem vetnek.
    De ember emberrel tartja bajvivását,
Sokszor is öldökli barátját és társát,
s ha végbeviheti földre lecsapását,
Nem sokszor követi oroszlán szokását.

(* Handb. d. ung. Poes. I.)

Forrás: A Magyar Irodalmi Tanulmányok Kézikönyve a felgymnasiumi s felreáltanodai tanulók számára Szvorényi József,  cist. R. áldozár egri főgymnasiumi igazgató s magyar akadémiai tagtól. Pest, kiadja Heckenast Gusztáv 1868.

Báró Liszti László (1628-1662)


    Liszti életkörülményeinek adatai csak töredékesen jutottak időnkre. A költészetre Zrinyi műveinek hatásán buzdult fel. – Összes művei két kötetben (1653.) jelentek meg. Tartalmak: 1. „A mohácsi veszedelem” eposz XIII. énekben. 2. „An agy vezérek és királyok emlékezte”, négyes rimekben.  3. „A szerencse állhatatlanságáról”, tanköltem. 4. Két ének: "Bold. Anyánkról s  a magyar czimerről.”

mohacskep3
A mohácsi veszedelem VIII. Énekéből.
- Nemzeti könyvt. 1853. -


Az ütközet előtt, egy héttel az előtt(1)
Juta magyar táborhoz
Horvátországi bán; dicsérhetem méltán,
Hogy siete királyhoz,
A ki serénységgel, s jeles vitézséggel
Bizott maga hadához,.

Szép rendelt sereggel, s hadi készülettel
Háromezer lovagja
Tigris- s párduczbőrös, karvasos s fegyveres
Vérrel festett zászlója;
Öszveválogatott háromezer számot
Bizvást tette gyalogja.

Bánfi János s Tahi, pogányt ki kardra hí,
Mellette a seregben:
Lovok nekik rárók(2) s sebes szárnyon járók,
Tündöklének fegyverben;
Szemökből vitézség s kinéz a merészség,
Éles tőr a kezekben.

Horvátország szeme, s mindenek értelme
Bátorságukban vagyon
Isten után ebben, s játszó szerencsében
Ő reménységek vagyon;
Egész horvátságot, kicsinyt és mind nagot
Ezek biztatják nagyon
Semmit ne féljenek, csak emberkedjenek
Karjok ereje Isten!
Eleitül fogva velünk volt, e tudva
Hegyen, völgyön és réten:
Mostan is nem h ágy el bizzunk benne; mivel
Jelen is leszen itten.

Ezentúl kezünkben adja majd elünkben,
S pogányt prédává tészi;
Kinek bátorságát s minden okosságát
Szemlátomást elvészi;
Mint egy ragadományt vagy port, kit a szél hányt,
Majdan semmivé tészi.

Többen is jövének, urak érkezének
Tóth- s Horvátországból is;
Hogy vitézek voltak, s többször is próbáltak,
Tetszett személyekből is.
Vitézségben éltek, kik bánnal érkeztek,
Meglátszott csak ebből is.

A zágrábi püspök, mint csillagos üstök(3)
Szép hadával eljuta;
Seregég mustrálva s jó lován forgódva,
Király szintén találta;
Pogányt rájok jőni s az nap próbát tenni
Mert minden fő gondolta.
Az erdődi Péter, ki volt vitéz ember,
Vélek együtt érkezék;
Sokat látott, hallott, s nagy próbákon aggott,
Mert kétszáz lovassal s vitéz hadi Márssal
Táborban beérkezék.

Fegyverderék s pánczél, a kikben van aczél,
Csaknem mindeniken volt,
Farkasbőr soksága s lovaknak jósága
Alattok látható volt;
Mint villám, úgy fordult, mustrára ha tódult,
Éles tőr kezükben volt.

Mars iskolájában s Bellona hadában
Mivel vastag(4) emberek,
Hercules módjára gerjedtek haragra,
Kétélű a fegyverek;
Már sok török vérben hiztak, csak mezőben
Sokat próbáltak ezek.

Sisak a fejekben s paizs a kezekben,
Fénylik kecse(5) hátokon,
Vérben uszó szabja (lesz töröknek gondja!)
Vagyon az oldalokon;
Sasszárny süvegekben s bátorság szivekben,
Igy repülnek lovokon.

(1) A hosszabb sorok középrimekkel is.
(2) Ráró – gyors röpülésü madár (avis ex genere falconum. Moln. Alb.). Régibb költőinknél a hősök lovainak gyakori epithetona; ma is sürü használt neve a lovaknak.
(3) Ezüstök.
(4) Erős, izmos.)
(5) Kecs hadiköpeny, kaczagány. Gyöngyösinél is: „Vörös skárlát kecsét függesztett vállára.”


Forrás: A Magyar Irodalmi Tanulmányok Kézikönyve a felgymnasiumi s felreáltanodai tanulók számára Szvorényi József,  cist. R. áldozár egri főgymnasiumi igazgató s magyar akadémiai tagtól. Pest, kiadja Heckenast Gusztáv 1868.

Gróf Zrinyi Miklós (1620-1664)

 Jan Thomas festményén
Irodalmunk első műköltője, gr. Zrinyi Miklós, a szigetvári hős, unokájának, György bánnak fia, szül. 1618-ban. Élete egész sorát tünteti föl a fényes katonai s hazafiui tettek- és kitüntetéseknek, miglen a sz. gothardi béke után a hadi pályáról csáktornyai várába vonúlt vissza, hol 1664-ben, nov. 18-ki vadászatán, vadkan által torkán megroncsolva végezte életét. – Zrinyi a költészetet már ifjabb éveitől fogva űzte; költeményei azonban, melyek Bécsben, 1651-ben: „Adriai tengernek Sirénája gr. Zrinyi Miklós” czim alatt megjelentek, a „Szigeti veszedelem” epopoéián kívül, csak énekeit, idylliumait és epigrammjait foglalják magokban. Adott több prózai munkát is, ilyenek: 1) „Hadtudományi munkái”, három könyvben (szakaszban), 2) „Tábori kis tracta” a hadi technika köréből (Pest 1853). 3) „A török Áfium(1) ellen való orvosság” stb. polit. Röpirat (Pest, 1853.) – „Zrinyiásza”, conceptio és alakitás tekintetében, e napig első remeket eposzi irodalmunknak; ahhoz méltó lyrája is. Prózai előadása classikai tanulmányainak viseli nyomait.
(1) Affion, opium

A „Zrinyiász” hőskölteményből. XV. Én. 18. v.
- Költői munkáiból. Kiadta Kazinczy. .-


18. Ül vala az Isten abban az székiben,
Az honnan világot nézi kegyelmesben:
Méltóság tisztesség nagy áll körületben,
Thrónusa helyheztetve nagy örökségben.
19. Szerencse s Természet alázatossággal
Állnak őalatta, készek szolgálattal,
Dücsőség előtte foly nagy patakokkal,
Végtelen kegyelme tenger formára áll.
20. Megszámlálhatatlan dücsőséges lölkök
Dücsőséget előtte szépen énekelnek;
Zsidó poétának úntalan az versek
Királyi formája hárfájával mennek.
21. Égi muzsikának gyönyörű szózatja
Szép echónak választját(1) megváltoztatja:
2Szent, szent, szent mindenható Isten Jehova!”
Egész mennyei sereg vígan kiáltja.
22. Cherubin, Seraphin seregek vigadnak,
Az szent bárány előtt magokat alázzák,
És más seregek fejér ruhában járnak,
Báránnyal mindenütt űk is ottan vannak.
23. Ilyen méltóságbúl nagyon parancsola,
Az az jó, az az igaz, az nagy Jehova,
Hogy minden muzsika egyszersmind hallgatna,
És hogy öszvegyülne mennyei udvara.
24. Úgy lőn mint akará. És öszvegyülének
Az egész mennyei gyönyörű seregek,
Alázatossággal hajolnak Istennek:
Ő penig így kezde beszélni nékiek:
25. „Halljátok, halljátok, ti forgandó egek,
Halljátok hiveim, égbeli seregek,
Halld meg föld és világ, és világi vizek,
Az én mondásomat és ti nagy tengerek!
26. Bolond vakmerőség nyilván van nálatok,
Kivel rám óriást támadni láttatok,
Azt tudta az kevély, büntetést őrájok
Társaival együtt hogy én nem találok,
27. Elesett, meglüvém mennyei küvemmel,
S elhagyatám vele eget örökséggel.
Elhatta az eget ő, de kevélységgel
Most is zörgölődik, nagy vakmerőséggel.
L28. És nem elégszik meg, sok ezer lölkökete
Számtalan bün közzül hogy ő harácsot vet;
Meri háborgatni az én hiveimet,
Kik tűlem választva vannak, kedvesimet.
L29. Ahon: szigetiek énértem harczolnak,
És az én hütömért már sok vért hullattak,
Pokolbéli lölkők rájok agyarkodnak,
És igaz hütökből kiverni kivánják.
30. S miképpen lehessen ezt nekik engedni?
Igaz Isten lévén, hogy tudjam szenvedni?
Nem! Nem! De hogy egy had menjen fegyverközni?
Be kell föld fenékre ismég üket űzni.
31. Eredj te, Gábriel, mennyei sereggel,
Eredj Szigethez erős fegyverös kézzel,
Ott találod őket: de onnan te űzd el,
Ronts meg őket együtt nagy kevélységekkel.
32. Nézd oztán hoon vannak szigeti vitézek;
Ha testi köntösbül levetközik lölkök,
Az ti kezetökön előmben jüjenek,
itt rendelt helyekben örökkén legyenek.”
22. Igy monda, de nem nyelvvel és nem szózattal,
Hanem tündöklő isteni akarattal.
Értik az angyalok, mert nagy boldogsággal
Egyeznek az Isten nagy akaratjával.
34. Gábriel magával azért egy sereget
Elvive gyors szárnyon, s jelül egy keresztet.
Fénylik vala az ég, merre röpülését
Tartja az szép sereg s az ő sietését.
35. Alázatossággal Szivárvány kapujűt
Megnyitá előttök, és mond áldásokat;
Az szép Tejes-út(2) is megczifrázza magát,
Látván az nagy Istennek sok szép angyalát.
36. Az gönczöl-szekere viszi sok fegyverét,
Mennyei seregnek könnyebbiti terhét,
Fegyverhordozó sas készíti mennyküvét,
Kivel letaszitják ördögös sereget.
37. Fohászkodi Hercules, nem mehet vélek,
Nem lehet üressége az ő helyének.(3)
Áll mozdúlatlanúl, istrázsát az égnek
Tart ő nagy botjával, ellenz ellenségnek.
38. Halhatatlan sereg levegő megálla,
Csak maga Gábriel Szigetben leszálla:
Zrinyi hogy halálhoz elkészült, találá,
És szinténIstennek esedezik vala.
39. Eleibe tünék Gábriel szárnyával,
Méltóságos vala angyali ruhával;
Az ő teste vala befödve bíborral,
Az keze fegyveres lángozó pallossal.
40. Az másik kezében egy szép pálmaágot
Koszorúval együtt magassan feltartott,
Az sötétes házban fényességet hozott;
Gábriel Zrininek akkoron így szólott:
41. „Oh seregek urának kedves szolgája,
Egész kereszténségnek vitéz virágja,
Te voltál Jézusnak megszentelt hadnagya:
Ihon az Istennek az ő koronája!
42. Ezt küldi tenéked az hadverő Isten;
De mást készittetett, az ki lesz fejeden,
Fényes csillagokbúl kötve lesz örökkén,
Fogod azt hordozni az magas egekben.
43. Angyali legiót küldött Isten néked
Te segédségedre, kivel meggyőzheted
Ezt az nyavalyában zabált ellenséged,
Kik pokolbúl jöttek kevélyen ellened.
44. Azért vidámíts meg emberi szüvedet,
Duplázd meg utólján nagy vitzségedet;
Ne lássa vén tolvaj elvágott fejedet,
Hanem az föld alá küldd előbb ü lelkét.”
45. Igy monda az angyal, és megvidámitá;
Mennyei seregét égbül leszólitá;
Nem messzi Luczipert seregestül látá;
Arkangyal előtte így száját megnyitá:
46. „Mit csináltok itten? Oh ti nyomorultok!
Oh nagy kínokban is fölfuvalkodottok!
Világnak Istenét talán nem látjátok?
Mely nagy mennyküvekkel fegyverkezett rátok?
47. El vagyon végezve Isten titkaiban,
Hogy kik itt meghalnak mostan Szigetvárban,
Mivelünk menjenek Isten országában:
Mit vártok reájok hát itten heában?
48. Menjetek, átkozottak, az föld gyomrában,
Ottan bünösöket zaklassátok kinban;
Fussatok el gyorsan sötét Acheronban,
Az a ti helyetek örökös átokban.”
49. Igy szól, és reájok mennyei pallosát
Rettenetesül forditá nagy haragját:
Mert látá késéssel készitik utjokat,
S nem örömest fogadják parancsolatját.
50. Angyali legio szép fényes szárnyával
Fekete seregre üte bátorsággal;
De ük megesmerék előbbi próbával,
Hogy győzhetetlenek ezek hatalommal.
51. Azért, mint forgó szél, keveregnek égben,
Keservessen üvöltnek sötét fölyhőkben:
Igy kákognak hollók, ha sas jün közikben,
És éjjeli varjúk így járnak széltében.
52. Csak te vagy, Alderan,(4) az ő nyert prédájok,
Az te lelked leszen nékik triumphusok,
Elragadák eztet, kibül jutt sok átok,
Testestül lelkestül lén az ő prédájok
53. Igy hagyák ördögök világos világot,
És noha még szintén meg nem hajnalodott;
De szép harmatossan sötétbül hasadott
Szép hajnal, és mindent jóra bátorított.
54. Zrini jól esmérvén életének végét,
Ötszáz bátor vitézt számlál maga mellett;
Minthogy nem türheti immár égő tüzet,
Kiviszi magával azért mindezeket.
55. És az várbúl kimegyen nagy bátor szűvel,
Előtte törökök futnak szerte széllel;
Az piaczon megáll, és szörnyü szemével
Nézi hogy hon vagyon pogán sok sereggel.
56. Ily kegyetlenül jün oroszlán barlangbúl.
És ily szörnyen fénylik kométa magasbúl;
Ez nagy országokra kár nélkül nem fordúl,
Szörnyü jövendőket hordoz hatalombúl:
ll57. Igy félnek törökök Zrini látásátúl,
Mert tudják nagy veszélyekre rájok burúl;
Zrini piaczon is nem maradhat lángtúl,
Azért lassan ballag az külső kapubúl.
58. Hon vattok ti mostan világrontó népek?
Hon vattok földemésztő szörnyü seregek?
Hon török, hon tatár, sötét szerecsenek?
Hon vattok három világrúl kevert népek?
59. Ihon előttetek Zrini áll fegyverben,
Hon van az török Márs vakmerő szüvében
Delimán? Hon száz más eben a seregben?
Kik Zrini vérét somjúzták békeségben?
60. Édes az vitézség az ember szájában,
De nagy s rettenetes halálos próbában;
Ezt rettegve nézi vakmerő Delimán;
Mint nyárlevél, úgy reszket szultán Szulimán.
61. Messzi dombról nézi ő kijüvetelét,
De még sem tarthatj rettegéstül szüvét.
Oh hányszor megbánta: szállotta Szigetet!
Hány átokban keverte megőszült fejét!
62. De nem csinál pompát Zrini törököknek,
Nem mutatja vesztég sokáig ezeknek
Ő vitéz fegyverét; de mégyen ellenek.
Ötszáz halál mégyen háta után ennek.
63. Itt fegyver fegyverrel találkozik öszve.
Vitéz is vitézzel kapcsolódik közbe;
Vér, jajgatás és por megy égben keverve,
Törik dárda, kopja, szablya elegyedve.
64. Halál formára jár bán törökök között;
Mint a lángos harap ha nádban ütközött,
Mint a sebes viz-űr ha hegybül érkezett:
Oly kegyetlenségben Zrini most öltözött.
65. És ledűl előtte nagy óriás Chébár,
Hal Jakul átokkal és Chirkin teftedár;(5)
Esik zöld zászlóstúl nagy Jakul barjaktár,(6)
Esik Mahomet-vér szerecsen Zulfikár.
66. Száz szablya, száz csida Zrini paizsára
Egyszersmind is esik, mint kűesső házra;
De ő ezt a fölyhőt, inden csudájára,
Tartja csak egyedül törökök kárára.
-    -    -    -    -    -    -    -    -    -    -    -
93. Az futó népekkel öszve keveredett,
Vágja mindenfelé az futó népeket.
Végre császárhoz is nem messzi érkezett,
Zrini távulról is megesmerte űtet.
94. És egy nagy ohajtást az Istenhez bocsát,
Mert tisztességéjért keresi az próbát,
Oztán sietséggel megy az hon császárt lát,
Fegyverében viszi szörnyü villámását.
95. Sok ezer bosztáncsi(7), számtalan spahoglan(8)
Az megijedt császárt veszik körül sánczban;
De mindazonáltal néki megy horvát bán,
Utat csinál karddal iszonyu hatalmán.
96. Mert nem mér állani senki eleiben,
senki nem mér nézni vitéz szemeiben;
Százat egymás után ő megöl egy helyben
Még más százra viszen halált kimélletlen.
97. Szuliman jó lóra ülni igen siet,
De bán gyorsasága már régen ott termett,
Tizet ottan levág, császár segitségét,
Igy császárnak oztán Zrini szólni kezdett.
98. „Vérszopó szelendek(9), világnak tolvaja,
Telhetetlenségednek eljütt órája,
Isten büneidet tovább nem bocsájtja,
El kell menned, vén eb, örök kárhozatra!”
99. Igy mondván, derekában ketté szakasztá.
Vérét és életét az földre bocsátá.
Átkozódván lelkét császár kiindítá,
Mely testét éltében oly kevélyen tartá.
100. Ez volt vége az nagy Szulimán császárnak,
Ez az ő nagy hires hatalmasságának.
Az Isten engedte gróf Zrini Miklósnak
Dicséretit ennek hatalmas próbának.(10)
101. Mikor bán visszanéz, megltja távolrúl:
Elmaradt serege török kard miatt hull;
Mint pásztor, nyájához, ő hamar megfordúl,
És így szól hozzájok nagy hangos torkábúl:
102. „Eddig éltünk vitézek, tisztességéjért
Annak, ki körösztfán holt szabadságunkért;
Ma meghaljunk örömest és jó hirünkért:
vitzek meghaljunk azért mind ezekért.
103. Ahon nyitva látom Istennek országát,
Ahon jól emérem nagy Éloim fiát;
Esmérem, esmérem az Isten angyalát,
Rothadatlan ágbul tart nekünk koronát.”
104. De török számtalan körülvék seregét,
Messzirül jancsárság lüvik vitézeket;
Nem merik próbálni mert karddal ezeket,
Senki várni nem meri az ő kezeket.
105. Mindannyi között is egy jajgatás nincsen,
Mert nagy vigassággal s örömmel hal minden.
Az mely helyen állnak, ugyanazon helyben
Bocsátják lelköket Isten eleiben.
106. Nem mér az nagy bánhoz közel menni senki,
De jancsár-golyóbis Zrinit földre veti;
Mellyében ez esett, más homlokát üti,
vitézivel együtt az földre fekteti.
107. Angyali legio ott azonnal leszáll;
Dicsérik az Istent hangos muzsikával.
Gábriel, bán lelkét, két tized magával
Földrül felemeli gyönyörü szárnyával.
108. És minden angyal visz magával egy lelket,
Isten eleiben így viszik ezeket.
Egész angyali kar szép muzsikát kezdett:
És nékem meghagyák szómnak tegyek véget.

(1) Válaszát.
(2) Tej-út.
(3) Hogy nem mehet velök, helyét üresen nem hagyhatja.
(4) A büvész, ki Szolimán beegyezésével a török hadak segitségére az ördögök seregét fölidézte.
(5) Helyesben: defterdár: számoló tiszt.
(6) Zászlótartó.
(7) Udvari szolga.
(8) Nemes apródik.
(9) Szelindek.
(10) Szulimán ily módon esett halálára nézve Zrinyi, előszavában, olasz és horvát krónikára és török mondára hivatkozik, kortársai előtti mentségeül, kik széptani mély okait be nem látták.)


Forrás: A Magyar Irodalmi Tanulmányok Kézikönyve a felgymnasiumi s felreáltanodai tanulók számára Szvorényi József,  cist. R. áldozár egri főgymnasiumi igazgató s magyar akadémiai tagtól. Pest, kiadja Heckenast Gusztáv 1868.

Rimay János (1570-1631)

 Image of Rimay János

Szül. 1564 körül, előkelő nemes családból. Még alig férfiasodó korában (1587) kegyeltje lőn gr. Bátori István nádornak, s általa utóbb Bátori Zsigmond erdélyi fejedelemnek, ki mellett tekintélyes állást és fontos küldetéseket nyert. Hanyatló korára nógrádi birtokában, Alsó-Sztregován vonult meg, hol 1531-ben hunyt el. – A classikai müveltségü, munkás tudóstól csupán „Énekeinek” (49 db) gyüjteménye szállott időnkre. Rimay,Balassával együtt, sokáig elsőrendű disze maradt dalköltészetünknek.


Balassa Bálint apotheosisa
- Balassa és Rimay versei. Pozs. 1806. -

Mint ágyugolyóbis
Temérdek(1) kőfalt is
Szokott meghasítani:
E könyörgésnek is
Elei s vége is
Kezde mennyégben hatni.(2)
Csendesség lőn mennyben,
S az Isten ekképen
Kezde szájával szólni:

„Micsoda nagy erő,
Hittel rakva s merő
Hatá meg fülemet!
Miképen türhessem,
Hogy földre ne vessem
Most az én szemeimet?
És meg se tekintsem,
Vagy ilykor ne mentsem
Meg az én híveimet.”

„Nincs kedvesb áldozat,
Többet semmi se hat,
Mint a keseredett sziv.
Ki hivén  hitemnek,
Sok esküvésemnek,
Szükségében hittel hív;(2)
Minden kétségével,
Pokollal s vétkével
Igyem(4) fegyverével vív.”

„Megesküdt az én szám,
Mely órában hozzám
Felkiáltand a bünös:
Nem lehet oly vétkes,
Oly undok, fertelmes
És megsenyvedett büzös,
Hogy kedvvel ne lássam,
S róla azt mondhassam,
Hogy jómra nem érdemes.”

„Menj el te Ráfael!
Lelkét, még a ki él,
Vedd csendesen el tőle;
Immár hozzá készült.
Énnékem megfeszült,(5)
Előttem kitérüle;(6)
Vígy néki kegyeslmet,
És ne hagyj félelmet
Sehol lenni körüle.”

Az ég megvídula,
Rajta sok tűz gyúla,
S Ráfael elérkezék;
Mint testi ruhából,
Minden tagjaiból
A lélek levetkezék:
Méne fel mennyégbe,
Ábrahám keblébe,
Kin menny megörvendezék.

Sok szép sereg angyal
Nagy hálaadással
Isten széit megyülé;(7)
Az Úrnak jótétét
Bünösnek megtértét
Vigassággal örülé;(8)
Föld megszomrodék,
Holtát a vitéznek
Siratá, keserülé.

(1) Vastag.
(2) Vonatkozás Balassa ily czimü énekére: „Lelkem mint Noe galambja (L. a Balassa-czikkben).
(3) Hi.
(4) Ügyem.
(5) Az egyház nyelvén: crucifixit se,azaz: bűnbánatot tartott, kiszenvedett.
(6) Bűneiből.
(7) Körülgyülé.
(8) Áthatólag, mint széltiben a régiebbeknél.



A világ forgása -
- Röviditve. -


Kerekdék a világ, gömbölyű mint lapta,
Ritkán vált, ki őtet kezével jól kapta,
S véle keblét rakta,
És kedvelt javait vidám szivvel lakta.(1)

Minthogy állhatatlan, nem szünik forgása.
Fénylik, setétlik is napra változása,
Nincs állapodása.
Gyakran szélzugásban tetszik is morgása.

Lévén édes anyja minden latorságnak(2)
Mostohán ad kedvet(3) s helyt a jámborságnak:
Örvend gonoszságnak,
Szaporít okokat sok háboruságnak.

Pénzzel jár e világ, pénz a taligája,
Fösvény embereknek sérelmes(4) igája:
Mert sziveket(5) rágja,
Ha erszénynek száját kezek(6) gyakran vájja.

Kiki inkább szeret pénzzel gazdagúlni,
Hogynem(7) életében naponként jobbúlni,
S elmében gyógyúlni,
Maga(8) ezzel szokott ember boldogúlni.

Elmarad a világ s minden pénzgyüjtemény:
Hát ne torkoskodjunk, mint vízi hüvelmény.(9)
Lelkem ne légy kemény;
Szolgáld Istenedet, nem nyél el mély örvény.

(1) Élvezte h. (V. ö. jóllakik, lakozik, lakozás, lakoma stb.)
(2) Gazságnak.
(3) Kedvezést.
(4) Sértő, gyötrő.
(5) Szivöket.
(6) Kezök.
(7) Hogysem.
(8) Noha.
(9) Hüllő, vízi állat, melynek mindig nyitva szája.


Forrás: A Magyar Irodalmi Tanulmányok Kézikönyve a felgymnasiumi s felreáltanodai tanulók számára Szvorényi József,  cist. R. áldozár egri főgymnasiumi igazgató s magyar akadémiai tagtól. Pest, kiadja Heckenast Gusztáv 1868.

Báró Balassa Bálint (1554-1594)

 

    Szül. 1551-ben, Nógrád-megyei ősi várában, Kékkőben. Kiválólag hadi pályára neveltetvén, részt vett a Bátori István, erdélyi fejedelem elleni harczban, hol ennek foglyává esett.Szabadulván, itthon szolgált a törökök ellen, míg családi viszontagságai miatt 1589-ben elhagyta hazáját. Öt év mulva, 1594-ben ujra Esztergom sikeretlen vivásánál találjuk őt, hol több sebet kapván, a táborban múlt ki. Balassa elsőként tünik fel jelentékenyebbnek régi dalköltőink között. Dalait képletes, tömött nyelv, dallamos verselés és különösen strópha-alkatjoknak minden korábbi dalainkéit elülmuló szépsége s változatossága tünteti ki.


Ének a Végekről*
- Balassa és Rimai versei. Pozs. 1806. -


Vitézek! Mi lehet
E széles föld felett
Szebb dolog a végeknél?
Holott kikeletkor
A sok szép madár szól,
Mellyel ember ugyan él!
Mező jó illatot,
Az ég szép harmatot,
Ad, mely kedves mindennél.

Ellenség hirére
Vitézeknek szive
Gyakorta úgy felbuzdúl,
Sőt azonkivül is,
Csak jó kedvéből is,
Vitéz próbára indúl:
Holott sebesedik,
Öl, fog, vitézkedik -
Homlokán vér lecsordúl.

Véres zászlók alatt
Lobogós kópiát
Vitézek ott viselik,
Roppant sereg előtt
Távol a sík mezőt
Széljel nyargalják, nézik.
A párduczkápákkal,
Fényes sisakokkal,
Forgókkal szép mindenik.

Jó szerecsen lovak
Alattok ugrálnak,
Hogyha trombita riad;
Köztök ki strázsát áll,
Ki lováról leszáll,
Nyugszik reggel, hol virrad:
Midőn éjten éjjel
Csataviseléssel
Mindenik lankadt, fáradt.

A jó hirért, névért,
A szép tisztességért,
Ők mindent hátra hadnak;
Emberséggel példát,
Vitézséggel formát
Mindeniknek, ők adnak:
Midőn mint jó sólymok,
Mezőn széljel járnak,
Vagdalkoznak, futtatnak.

Ellenséget látván,
Örömmel kiáltván,
Ők kópiákat törnek,
S ha súlyosan vagyon
A dolog harczokon,
Szólittatlan megtérnek;
Sok vérben fertézvén,
Arczúl reá térvén,
Üzőt sokszor megvernek.

A nagy széles mező,
S a szép ligeterdő
Sétáló palotájok;
Az utaknak lese,
Kemény harczok helye,
Tanuló oskolájok;
Csatán való éhség,
Szomjuság s nagy hévség,
Fáradság: mulatságok.

Az éles szablyákkal
Méltán örvendeznek,
Mert fejeket ők szednek;
Viadalhelyeken
Véresen, sebesen,
Halva sokan feküsznek;
Sok vad madár gyomra
Gyakran koporsója
Vitézül holt testeknek.

Oh végbelieknek,
Ifjú vitézeknek
Dicséretes serege!
Kiknek e világon
Szerte szerint vagyon
Mindeneknél jó neve;
Mint sok fát gyümölccsel,
Sok jó szerencsékkel
Áldjon Isten mezőkbe.

„L e l k e m  m i n t  N ó é  g a l a m b j a
M a g á t  é p  h i t i v e l  a d j a.”

Segélj meg engemet, én édes Istenem,
Reméntelenségben ne hagyj elsilyednem!
Im minden elhagyott, nincsen hová lennem,
Nem tudok mit tennem.

Sok nyavalya miatt apadott hitemet,
Most többítsd meg bennem, segélvén engemet,
Kit e világ utál, csufolván engemet,
Vérzett életemet.

Mint galamb, mely Nóé-bárkából kirepült,
Nagy vízözön miatt meg bárkára került,
Szájban ágat hozván, meg a helyére ült,
Ki zöld ággal ujúlt.

Uj könyörgést hozott neked új ág helyett,
Ki jó reménséggel virágzott, zöldellett,
S adja ő magát is kezedhez e mellett,
Igy ár bárkád felett.

Mint egy nagy bárkádba, vedd be azért szegényt
Áldomásodban, te fogadásod szerint:
Hogy a kétség miatt el ne hagyjon megént
Téged, szentséges fényt.

Kiből, uram, neked de mi hasznod lenne,
Ha a kétség miatt ő pokolra menne;
Lám már megváltottad, hogy ne égne benne,
Sőt jót érdemelne.

Régen egy galambot ha Nóé megtartott:
Hát hogy hagynál engem, kit fiad megváltott.
Ki téged keservesen régen kiáltott,
Szíve szerént áldott.

Segélj azért engem, kegyelmes Istenem!
Örvény fenekére ne hagyj alá mennem:
Kiért, a míg élek, kész vagyok hű lennem,
Nagy háladást tennem,
Szent neved dicsérnem.

(* Eredeti czime: „In laudem confiniorum”, melyek alatt nem az ország határörvidékei értendők, hanem azon ugynevezett végvárak, melyek valamely (a török által) hóditott vidék ellenébe épültek.)


Forrás: A Magyar Irodalmi Tanulmányok Kézikönyve a felgymnasiumi s felreáltanodai tanulók számára Szvorényi József,  cist. R. áldozár egri főgymnasiumi igazgató s magyar akadémiai tagtól. Pest, kiadja Heckenast Gusztáv 1868.