Madách Imre (1829-1864): A halál költészete

Miben van olyan nagyszerű költészet,

Rejtélyes mélység, mint benned, halál?

Ki ott lakol, hol a korlátos élet

A végtelennel kezet fogva áll! -

Vadon zajong az élet működése,

Erőlködik és küzd a sokaság,

Egymást törik hullámi, mások buktán

Emelkedik, ki a fölszinre hág.

Csúsz a nyomor, görbedve szidja sorsát,

Emelten jár a vétkes hatalom,

Dicsőségért lemond ez az örömről,

Amazt emészti kincs utáni szomj.

Tündéri ábránd az ifju világa,

Míg a hivőé lemondás, ige,

Ez élvet kerget, amaz igazságot,

Mit fátyolával Isten elfede.

S tovább rohan mind, vélvén a tömegtől

Az ő ösvénye messze elszakad,

S míg minden más a pusztaságba téved,

Csak ő lelé meg az igaz utat.

S íme eléjök lépsz, halál, szelíden

Magadhoz térited mindnyájokat,

S öledben megbékél, mi az imént még

Haraggal zúgott, százfelé szakadt.

Oh, vajmi rosszul ismert tégedet, ki

Undok rémnek festett; szent anya vagy,

Kinek hangját a gyermek hogyha hallja,

Jő és minden játékot abbahagy.

Kebledre dűl, s te könnyeit letörlöd,

Leleplezed a titok fátyolát,

S hiú törekvéseit elcsitítod

Dalolván néki a halál dalát.

Édesnek, szépnek kell e dalnak lenni,

Melyet tanyáján a halál susog,

Hogy a létnek hullámi ráfigyelnek

És a vad szenvedély elandalog.

Csodáljam-e hát, hogy félénk madárként

Költészetem is messze menekül

Az utcának zajától s megpihenni

A csendes sírnak szent ormára ül?...

Forrás: Endrődi Sándor: A magyar költészet kincsesháza – Bp., Athenaeum Irodalmi és Nyomdai R.-T. kiadása, 1927.

Petőfiné Szendrey Júlia (1828-1868): Kezd már tombolni...

Kezd már tombolni az őszi vihar,

Meg-megcibálja a fák üstökit

És szerteszórja a leveleket,

Miket pusztító keze leszakít.

Nyögdelve hajlong a fák dereka,

És reszket rajtuk valamennyi ág,

Egy-egy sohajtás, oly hosszú, nehéz

Mint haldoklóé, vonul rajtuk át!

Hisz haldokolnak, mert most hagyja el

Őket az élet, a tavasz jele:

A zöld levél, az árnyas lombozat,

Mit letép róluk az ősznek szele.

Fölöttem is már őszi ég borong

S lelkem zilálja őszi fergeteg; -

Letép-e róla minden örömet,

Miként a fáról a leveleket?...

Forrás: Endrődi Sándor: A magyar költészet kincsesháza – Bp., Athenaeum Irodalmi és Nyomdai R.-T. kiadása, 1927.

Kőröspataki János: A lupujvajdáról való énekből

   Moldovának pusztúlása,

Lupuj miatt lőn romlása,

Minden magát sohajtozza,

Hogy hazáját pusztán látja.

   Isten verjen Lupuj vajda,

Szerencsés napod ne adja;

Életedet elfogyassa,

Gyermekidet árván hagyja.

   Miattad sok vitéz veszett,

Két fél népben sok elesett,

Kozák sáncban bérekedett,

Éhség miatt ott epedett.

   Mikor magyar talpon állott,

Jézust, Jézust, hogy kiáltott,

Akkor az kozák ordított,

Ebek módjára ugatott.

   De őket Isten megveré,

Az sáncban megéhezteté,

Népét magyarral veszteté,

Testét ebekkel éteté.

   Sok szép zászlót elvevének,

Kozákoktól elnyerének,

Magyarok serénkedének,

Jó hírt nevet ők lelének.

   Üzik Lupujt sok ezeren,

Szalad által az Neszteren,

Mint oly sebes folyó vízen,

Nézi Szucsvát keservesen.

   Nem siet kozák-országra,

Mert nincsen ott állapotja,

Nincs senkihez bizodalma,

Ellőttetett hetmány fia.

   Lupuj vajda szomorkodik,

Éjjel, nappal szomorkodik,

Színe gyakorta változik,

Éte-ita mert nem tetszik.

   Nincs semmi jó állapotja,

Rosszúl vagyon feje alja,

Sokszor vét vakot kockája,

Alig füstölög konyhája.

   Szalada Tatárországra,

Mint kedvetlen szállására,

Nem fér lóhús az fogára,

Mert szokatlan ehhez gyomra.

   Az mit észik, nem jó ízű,

Italát mondja: keserű,

Orcája hervadott színű,

Szeméből könyve sokszor jő.

   Előbbeni állapotja,

Jut eszébe víg lakása,

Magát nem muzsikáltatja.

Búra fordult minden dolga.

   Légyen neki ő kereste,

Magának lőn veszedelme,

Máté hada megkezdette

Az magyar erőben érte.

   Sok kincsétől megfosztaték,

Uraságból levétteték,

Országából kiűzeték,

Idegen földre bújdósék.

   Ott Lupuj elfelejtette,

Hogy szakállát megfestette,

Haja vállára eresztve,

Belé borúlt gyászba, szennybe.

   Megszokta isten bűntetni,

Valaki magát elhiszi,

Más állapotját irígyli,

Az mint Lupuj kezde járni.

   Aki más alá vermet ás,

Maga esik bele, nem más,

Arról tanít a szent írás,

Lupujról erről példát láss.

Forrás: Endrődi Sándor: A magyar költészet kincsesháza – Bp., Athenaeum Irodalmi és Nyomdai R.-T. kiadása, 1927.

József Attila: Harmatocska

Guggolva ringadoz

a málnatő, meleg

karján buggyos, zsíros

papiros szendereg.

Lágy a táj, gyöngy az est;

tömött, fonott falomb.

Hegyek párája rezg

a halmokon s dalom.

Hát dolgoztam híven,

zümmögve, mint a rét.

Milyen könnyű a menny!

A műhely már sötét.

Fáradt meg együgyű,

vagy tán csak jó vagyok

s reszketek, mint a fű

és mint a csillagok.

Forrás: A kert öröme – 101 vers kertbarátoknak 94. old. – Népművelési Propaganda Iroda 1982.

Simon István: Csicsergő

Elönti a tájat a reggel,

mint arcot a széles mosoly.

Márciusi füttyös szelekkel

karikázik az úton a por.

Bár fáink még csörgetve rázzák

fejöket a felhők után,

a hagyma kidugta csíráját,

ébred már a kis tulipán.

Kiskertjében Juliska kapál,

Szállnak a méhek a fényre.

Szól ángyom lassan itt lesz a nyár.

Csattog a szélbe köténye.

Tavasz van, a fák riogatják,

ezt hordja a testben a vér.

Márciusi friss fiatalság,

ma erődet érzi, ki él.

A szélben hogy zúg az akácfa,

veréb a gyepün csicsereg,

s ugrálva csak azt magyarázza

mit e versben megénekelek.

Forrás: A kert öröme – 101 vers kertbarátoknak 89. old. – Népművelési Propaganda Iroda 1982.