Miben van olyan nagyszerű költészet,
Rejtélyes mélység, mint benned, halál?
Ki ott lakol, hol a korlátos élet
A végtelennel kezet fogva áll! -
Vadon zajong az élet működése,
Erőlködik és küzd a sokaság,
Egymást törik hullámi, mások buktán
Emelkedik, ki a fölszinre hág.
Csúsz a nyomor, görbedve szidja sorsát,
Emelten jár a vétkes hatalom,
Dicsőségért lemond ez az örömről,
Amazt emészti kincs utáni szomj.
Tündéri ábránd az ifju világa,
Míg a hivőé lemondás, ige,
Ez élvet kerget, amaz igazságot,
Mit fátyolával Isten elfede.
S tovább rohan mind, vélvén a tömegtől
Az ő ösvénye messze elszakad,
S míg minden más a pusztaságba téved,
Csak ő lelé meg az igaz utat.
S íme eléjök lépsz, halál, szelíden
Magadhoz térited mindnyájokat,
S öledben megbékél, mi az imént még
Haraggal zúgott, százfelé szakadt.
Oh, vajmi rosszul ismert tégedet, ki
Undok rémnek festett; szent anya vagy,
Kinek hangját a gyermek hogyha hallja,
Jő és minden játékot abbahagy.
Kebledre dűl, s te könnyeit letörlöd,
Leleplezed a titok fátyolát,
S hiú törekvéseit elcsitítod
Dalolván néki a halál dalát.
Édesnek, szépnek kell e dalnak lenni,
Melyet tanyáján a halál susog,
Hogy a létnek hullámi ráfigyelnek
És a vad szenvedély elandalog.
Csodáljam-e hát, hogy félénk madárként
Költészetem is messze menekül
Az utcának zajától s megpihenni
A csendes sírnak szent ormára ül?...
Forrás: Endrődi Sándor: A magyar költészet kincsesháza –
Bp., Athenaeum Irodalmi és Nyomdai R.-T. kiadása, 1927.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése