Rígi szerelmemnek nagy tüze
Hamuá vált vala szinten,
De mi nem tudom mi löle,
Hogy bennem meg felgerjede.
Elvált hiv szeretűm miatt
Uj bánat nagy kénnal fogyat:
De nem is látom semmi módját,
Mint oltsam szerelmem lángját;
Mert mind mérges nyillal lőtt vad
Kibűl nyíl-vas ki nem szakad,
Fetreng, sem élhet, sem halhat;
Úgy tűrem szivem fájdalmát.
Hogy véletlen most Cupidó
Meglőtt az mordály áruló,
Maga hittel lőn köztünk szó,
Hogy frigyünk lenne állandó.
De hitit ugyan nem állja,
Frigyét az fattyú felbontja
Elmémet olyra gyúlasztja,
Ki csak kár, maga is látja.
Mert annak édes szerelmét
Kinek igíri szerelmét,
Magamnál vesztette kedvét,
Nézdsze tökíletlensígét.
Avval rígen győleltetett,
Az ki szerelmivel éget;
Veszedelmemre de siet,
Hogy benne gyújt rígi szenet.
Átkozott! hanem más móddal,
Végezd búmat halálommal,
Ne gyújts olthatatlan lánggal,
Metszesz keserves kinommal?
Vagy hogyha égetni akarsz,
Mint bolondot mit játszódtatsz?
Arra geriessz, kit megadhatsz
Nyerhetetlenre ne gyúlassz.
Forrás: A régi magyar
költészet remekei – A legrégibb időktől Kisfaludy Károlyig 73-74. old. – Bp.,
1903.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése