Lenéz a Duna tükörébe,
Naponként látja ottan magát.
Nem ez volt hajdan az ő képe,
Melyet most a víz tükrében lát;
Nem ez volt, nem! s talán éppen
Azért bámul ily sötéten,
Mintha azt suttogná zordonul magába:
„Nem való vagyok én a mai világba!”
Erős volt hajdan s most oly gyönge,
Mint egy öreg, ki sírja szélin áll,
Fény s pompa volt hajdanta benne,
Most mindannak puszta híre már!
Enyészet küzd itt a kővel
Megtörhetlen vad erővel…
Csakhogy egymással nem birkóznak sokáig,
Helyéből kimozdul a kő – s porrá válik.
Ím itt a palota, ha annak
neveznek négy omladozó falat,
Játékául szélnek, viharnak
Fedelek nélkül puszta ég alatt.
hogy más lakója is lenne,
Nehány vad fa nőtt fel benne…
Ezen vadfák talán hamvaiból keltek
A hajdan itt kigyúlt nagy lelkesedésnek!?
Mert ez a hely, hova belépett
Az összegyűlt urakhoz Mária,
S midőn elkezdette a beszédet,
Az érzés könnyben ült pilláira…
És apáink ajánlának
Vért, életet Ausztriának.
E falak tanúi voltak a beszédnek,
Azért, éppen azért most ilyen sötétek!
Amott a zug, melyben tartatott
Erős zár alatt a szent korona,
Érette titkosan becsapott
Az idő, e vén rabló katona.
S mivel semmit nem talált ott,
Mérgében a falba vágott
S ahol egykor állt az ország koronája,
Kóbor bagoly ül most oda éjszakára.
Oh midőn e pompás erkélyre
Kijött a vár ékes kisasszonya,
S tiszta nyári estvén lenéze
A vidék holdsugáros halmira:
Ily magános merengésben
Mik forogtak elméjében?
Hallgatta a paraszt legények danáját,
Vagy az öreg Duna csendes locsogását?
Ekkor adott hangot szívébe
Egy titkos húr, a tündérszerelem
S ha lovagja jutott eszébe,
Szép arca elpirult önkénytelen…
Itt volt, itt ragyogott maga
E várnak hajnalcsillaga.
S tán most is itt lebeg a szerelmes lélek
Halk suttogásában az alkonyi szélnek!
Megjártam a mély kutas pincét…
Még most is látszik a víz felszíne
Mintha az elnyomottak könnyét
Temették volna el titkon ide.
S az a szörnyű mélység! azok
Az omlott barlangnyilatok!...
Föl innen föl a nap szabad világára!
Ez itt a kárhozat, a pokol tanyája!
Nem kér a vár többé
védelmet,
Elpusztuland
magában csöndesen,
Miért van mégis
fala mellett
Kiszögezve az ágyú
szüntelen?
A vár alatt egész
város
Szinte szerfölött
nyugalmas,
Valami kis lárma
egy házban van éppen,
Magyar honfiak közt
az országgyűlésen…
És mi tűrjük miként
a bárány,
Melynek gazdájától
függ élete…
Egy omladozó várnak
sáncán
Minek a töltött
ágyú? el vele!
Hogyha jő nyílt
ellenségünk,
Annak majd szemébe
nézünk;
De az ágyú végét
éjszak, vagy nyugotra
Fogjuk fordítani és
nem önmagunkra.
Forrás: A szabadság
lantja 1873 –Költemények az 1848-49-ki függetlenségi harcz idejéből – Kolozsvár
1873.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése