Szalay Fruzina: Ködvilág

A fák alatt már némán leskel

A lankadt szárnyu hűs homály,

Csend szárnyal a közelgő esttel

S a fény is bágyadtabbra vál.

Az útra, hol nem rejtik árnyba

Nagy, zöld futókás kőfalak,

Nyugalmas alkony halk sugára,

Lágy, enyhe szinek omlanak.

A tengeren már fény alig van,

Halvány hulláma nem ragyog;

De fenn, Lussinban, égi pirban 

Kigyulnak mind az ablakok.

S a partnál - mit a tengerár mos -

Selyemkék, sima vizbe' lenn:

Rózsás, mosolygó tündérváros

Támad, csodásan, hirtelen.

S minden felébred, ami nappal

Elbútt, rejtőzött, hallgatott;

Szárnyalnak forró áradattal

hangok, sugások, illatok.

S lassankint, mintha csak köröttem

Mindent igézet fogna meg,

Édes, hullámzó esti ködben

Elsüllyednek a szigetek.

Eltűntek ím a szűk határok,

Előttem széles végtelen,

Gyors csónakon suhanva szállok

A fenséges, nagy tengeren.

Rám hull, befed a köd, az álom -

Igen, az én órám ez itt!

Köszöntöm én csodás világom

Rejtélyes hangját, színeit!

Köszöntés ujjong minden hangban,

Mely által reszket szívemen.

Ah, most tudom, miért maradtam

Az embereknek idegen!

Miért hogy egymagamba' járok

Ott künn az emberek között;

Testvéreim? futó hullámok,

Hazám az álmodás, a köd!

Forrás:A Hét - 1898., IX. évf.

Szalay Fruzina: Fehér éjszaka

Köszöntöm ezt az éji órát!

- Üres, fárasztó volt a nap;

Lomhán vonultak el az órák,

Mint lomha, szürke madarak.

Most bágyadás érzése jár át...

- Láng fénye reszket a falon,

A szoba langyos félhomályát

Betölti áldott nyugalom.

És minden csendes pihenésre,

Békességes álomra hí;

De nem tudok pihenni mégse,

Ébren tart most is valami.

Az ablakfüggöny szertetárva,

Beszáll az égi lehelet,

- Künn téli éj fehér világa

Virraszt az alvó föld felett.

Titokzatos, halkfényű nappal

Kél az ezüstös ég alatt,

Enyhébb, szelídebb mint a hajnal,

Nyájasabb mint az alkonyat.

Derült, összhangzón tiszta minden,

Elszállt a földről bú, harag,

Fenn álmodó ég, csillag, itt lenn

Elomló fehér sugarak.

És lelkem telve álmodással,

Békével telve már szívem;

Az éj hozzám lassan beszárnyal

S elringat lassan , szeliden!

Forrás: A Hét 1894., V. évf.

Czóbel Minka: Fehér dalok

Czóbel Minka kisasszony ér annyit, hogy udvariaskodással meg ne alázzuk. Az Ábrányi kötete még a karácsonyi hétről késett ide, míg a recenzióra váró könyvek közül a kisasszony kötete a legfrissebb - pár napja csak, hogy megkaptam. Igaz élvezettel olvastam a Fehér dalok-at - a Czóbel Minka harmadik kötetét, amely sok tekintetben áll fölötte, és semmiképpen sem marad mögötte az első kettőnek. A Justh Zsigmondéval együtt egy külön irányt jelent az ő produkciója - kedvem volna az iskolájukat mimosa-iskolának nevezni. Az érzésnek hihetetlen átfinomulása az ő jellemzőjük, amely a legkisebb behatást megérzi, és reagál is rá. Kultúrhistóriai álmodozás, szimbolista ábrándozással elegy, ez az ő költészetük, amelynek az én száraz eszem ellentmond, de a bolondos szívemet és a beteg idegeimet, bevallom, végtelenül megkapja. Különösen az ő parasztszeretetükkel szimpatizálok, amely a legdurvább, de a hamisító kultúrától legérintetlenebb hüvelyben keresi a leglégiesebb valamit: a népek lelkét. Jól látom, ez igaz érzés, ez rajongó rokonszenv, és nem affektált pásztorjáték. Nem a nyaraló hűs teraszáról a verejtékes aratókat szenvelegve szánó nagyúri nagylelkűségi roham, hanem az a titkos vegyi rokonság, amely a végleteket, a civilizáció legalját és legcsúcsát egymáshoz vonzza. Persze, praktikus eredményeit tekintve, ez a vonzalom nem plátói, és nem ártatlan: Németországot éppen most sodorta egy lelketlen agrárpolitika veszedelmeibe. De költőileg szép, és Czóbel Minkánál a megfigyelésnek olyan leleményességében és igazságában, és olyan szerencsés formában találhatni meg, amely méltó minden tapsra és minden rokonszenvre. Ám a szimbolizmusába még mindig nem tudok belenyugodni, ami lehet, hogy az én hibám. Én még mindég úgy érzem, hogy ez az irány sohasem lesz egyéb, mint - elismerem, hogy Czóbel Minkánál tökéletes - megtestesítője ennek a triviális mondásnak: Nesze semmi, fogd meg jól. Az álmatag poétalélek előre sejtette az ilyen prózai ellenvetéseket, és a szép kötet első darabjában előre védekezik ellenük, a délibáb, úgymond, nem valóság? Hiszen szemmel láthatóan itt lebeg előttem, ezüst fényben, a nehéz, nagy, déli levegőben! Ám legyen, és legyen valóság a délibáb. De ha valóság is, a dolgoknak képét fordítva mutatja, s megcsalja azt, aki bízva fut utána.

IGNOTUS

Forrás: A Hét 1894., V. év.

Gozsdu Elek: Ultima ratio

Gozsdu Elek - Kernstok Károly alkotása (forrás: wikipedia)

Meleg, sugaras októberi nap volt, midőn utoljára vadásztam szalonkákra a k.-i  mocsarakon. A szalonkák, az élesen tűző nap melege alatt, szépen kitartottak, lomhában repültek, s csak akkor jutott eszembe az órát megnézni, midőn töltényeim már elfogytak.

Háromra járt az idő. Egészen egyedül voltam a széles mocsáron. A mély, néma csendet nem zavarta meg semmi. Időnkint fölrebbent előttem egy-egy csekkegő szalonka, amint a mocsárparton végigmentem; pár pillanatra hallottam fejem fölött azt a gyöngéden halk, decrescendóba vesző, sivító hangot, amit a magasan járó, csörgő kacsák repülése okoz; a beláthatatlan magasságban járó vadludak szakadozott, gügyögő hangjai mind távolabb és távolabbról hallatszottak, aztán mély csendbe veszett minden hang.

A messze síkságba nyúló legelők és ugarolt szántóföldekről sem hallatszott semmi.

A nap, a nyugotról fölkavarodó, ritkás, fehér felhőkbe tűnt; sugarai tompább élűek lettek, mintha gyöngéd moll függöny mögött ragyogtak volna, mi által világosabb, majdnem kékbe játszó lett az árnyék. A sárguló nád, káka mintegy aranyos visszfényt vert; a zöldek sötétebbek, mélyebbek lettek, és itt-ott a vizek derült, ezüst fényben csillámlottak, ki a barna sártömegek közül.

Egy fűszál, egy nád sem ingott, de azért a mocsár mégsem látszott élettelennek. Nem a dermedt mozdulatlanság volt ez, sem az álmatag nyugalom, mely a nyári estéket, kivált júliusban, jellemzi, hanem volt benne valami lemondó, a félénk nyugalomból - midőn a késői hajtások alig bújnak ki a földből, s eleven zöldjük csak együttesen, mint reflektáló szín hat, ellensúlyozva az érett, sárga nád, a barnulásnak induló káka és piszkosbarna sártarlók által.

Szomorú, és mégis ilyenkor a legbarátságosabb a mocsár.

Heltai Jenő: A halál kutyája

- Látja azt a nagy, fekete kutyát? - kérdezte az öreg doktor, és ébenfa botjával egy hatalmas ebre mutatott, amely a tengerparton föl-alá szaladgált.

- Mit akar vele?

- Ma meghal valaki. Ez a halál kutyája...

Akaratlanul is összerázkódtam, és aggodalmas csodálkozással néztem az öregúrra:

- Kedves doktorkám, tudja-e, hogy maga nagyon furcsa dolgokat beszél?

- Meglehet! Talán rosszul is tettem, hogy önt figyelmeztettem...

- Ón, én nem vagyok babonás.

- Nem babona ez, kérem. Tizenkét év óta figyelem ezt a kutyát. Mikor először megláttam, mindjárt gyanús volt nekem. Senki sem tudta, hogyan jött ide, ki a gazdája? Csak jött, és aznap meghalt a fürdőigazgató fiatal felesége. Ez ugyan véletlen is lehetett, de másnapra a kutya már eltűnt. Vagy tíz nap múlva bukkant föl újra, ugyanazon a helyen, ahol most látja. Izgatottan szaladgált ide-oda, néha megállt, a tenger felé fordult, és keservesen vonított. Hosszan el-elnéztem, mert valami gyötrő sejtelem kezdett kínozni, e kutyát látván. Mire a sétámból hazatértem, nagy ijedelemmel újságolták, hogy az öreg ezredes, aki reggel érkezett, hirtelen meghalt. Megdöbbentem, és azontúl tisztán láttam az összefüggést a fekete kutya és a halál között. Tizenkét év óta, valahányszor ez a kutya itt megjelent, mindig meghalt valaki...

Jókai Mór: Petőfi-keresők

Elhallgata régen a lanton a húr;

Megfogta a rozsda a kardot;

Nem zeng sem a dal, sem a véres acél;

Szív elfeledé, elhordta a szél:

Álom vala ez csak, reggelig tartott.

Fű tudja: miért zöldebb a mezőn

Egy folton, amelyre vér hullt?

A hagyomány tudakozza Homérrul

azt, hol született s ahol elholt.

Óh halva bizonnyal a dalnok.

Itt látta az egyik a földre leesni;

Ott szólt vele más a csatában;

Sírjához az útfélen bucsura járnak;

Másutt meg visszakerültire várnak:

Itt él, ott holt hire támad,

Meg-megjelen! s nyomban úgy elenyész:

Népajk szövi róla regéit;

Itt vérnyoma; - lábnyoma ott! Halld,

Ő volt, ki e dalt zengé itt?

Óh halva bizonnyal a dalnok.

Élhetne-e hangtalan így? Lehetett-e?

Zajtalan végig élni a multat?

Hallgathat-e az, ki a gyáva türelmet

Még boldogabb években se tanulta?

Ki bátra előljárt rémtelenül,

Az bujt a sötétbe a rémek elül

S arcot, alakot, ha cserélt is,

Egy dal bizonyítana felőle,

Az szólva világra, hogy él-e?

Óh halva bizonnyal a dalnok.

Csirát ver a földbül az eltemetett mag;

A régi szabadság ága fakad;

Minden, ami halott, föltámad ez évben;

Csak tégedet hágy-e az új kor a mélyben,

Csak te maradsz-e halva magad?

Óh élve ha volnál, büszke dalodtól

Lángra lobogna a kélt haza most.

Hallgatsz. Bizonyítja halálodat ez,

Hű keresőd sirodra tapos.

Óh halva bizonnyal a dalnok!

Forrás: A Hét 1899., VI. évf.

Papp Dániel: Edgar Allan Poe

Morel, az elmegyógyász említ egy iszákos embert, akinek hét fia közül a legöregebbik húszéves korában megőrült, a második hülyévé lett, kettő gyermekaszályban alt meg, az ötödik mizantróppá, a hatodik hisztérikussá vált, s csak a hetedikből lett tisztességes, kissé gyönge és ideges munkásember.

Edmondo de Amieis állítja, hogy hasonló sorsuk van a szellemi gyermekeknek. Az író, aki az italnak adja magát, s alkoholban keresi az inspirációt, mint Schiller is utolsó éveiben: az ízlés, a szükségesség és a mérték kárára fog igen nagyokat véteni. Mert a borszesz gyorsítja a gondolkodás kerekeit, de a legszubtilisebb géprészecskéket nem tudja mozgásba hozni. S így szakadozott, amit létrehoz, a munka. Egy pohárka konyak mellett meg volna vitatható ez a kérdés, ha most ötven esztendeje nem halt volna meg egy költő, aki a legcsapongóbban induló s leglogikusabban fegyelmezett képzelőtehetség birtokosa: a poézis legláthatatlanabb finomságainak, stílnek és szerkezetnek föltétlen ura, holott úgy iszik ő, hogy kecskebéka hozzá képest Torquato Tasso. E nagy iszákos örök büszkeségük marad is a borozóknak, s művei maguktól fognak élve maradni, midőn, haj, annyi józan költő emlékét már csak mesterségesen tudják majd fölfrissíteni az esztétikusok. Minden tavasszal zöld olajfestékkel újra bemázolván faszobrocskáikat, s reápingálván a heinei mondást: "Ezen helynek bemocskolása befogatás terhe alatt tilos."

Most ötven esztendeje, 1849 októberében, egy baltimore-i utcán eszméletlen állapotban találták meg Edgar Allan Poe-t, a bárdok és druidák utódát, ki mint Byron is, az angolszász dicsőség nagyobbítója volt, holott vérség szerint skót-kelta, az angolszász által meg nem közelíthető szívvel. Baltimore-ban, hol a Richmondból New Yorkba vezető utolsó útját megszakítja, hideg, ködös októberi estén omlik Edgar Allan Poe az utcai kövezetre. Mint szabad amerikai polgár, bizonyos minimális ideig háborítatlanul nyugszik, s midőn végre a rendőrség jogosultnak látja a beavatkozást, a költő már félig meg van fagyva. Ha a legközelebbi kórház a diakonissáké volt, a költő, midőn föleszmélt, bőven részesült szent vigaszokban. Emellett tartaruszkenőcsöt és hólyaghúzót alkalmaztak, Edgar Allan Poe mindazonáltal harmadnap meghalt, életrajzírói szerint agyhártyagyulladásban, meningitis acuta seu simplexben. Ismeretes, hogy ezt a betegséget meghűlés okozza, vagy az, hogy az iszákos ember folyton mesterséges vérbőséget idéz elő az agyban, s végül méltán panaszkodik úgy,  mint Luther Márton a kóburgi óborra: "Macht ein Szauszen und Rauszen, ein Donnern im Kopf, weil ich ihn reichlich zu trinken pfleg im Namen Jesu Christi." A vénák és meszes ütőerek meglobosodnak, s Edgar Allan Poe mint javíthatatlan iszákos hal meg.