2018. nov. 24.

Nyikolaj Nyekraszov (1821-1877): Fogy erőm




Fogy erőm: feledékeny az elme,
hül a vér heve nap nap  után,
jön a vég, sírom árka fedez be,
mielőtt szabadulna hazám.

De bucsúzva is tudni kivánom,
hogy a nép igaz útra jutott,
hogy a földbe vetett gabonára
a jövő üde napja ragyog;

hogy a falvakon át a fülembe
csak olyan dalokat hoz a szél,
mik alatt sose csordul a földre
sem az emberi könny, sem a vér.

Ford.: Fodor András


Hriszto Botev (1848-1876): Az én imádságom




Igazságos nagy Istenem,
nem te, ki trónolsz fenn az égben,
hanem ki lelkünkben lakol,
ki benn pezsegsz, dobolsz a vérben.

Nem te, Nagyúr, aki előtt
papok, barátok térdre hullnak,
kihez tömjén leng és kinek
a sápadt gyertyák lángra gyúlnak;

nem te, ki porból alkotád
az asszonyt és a férfit egykor,
hogy kitaszítsd őket s nyakukra
szakadjon vak nyomor, veszett kór,

nem te, kinek díszt öltenek
cárok, pápák és pátriárkák,
s kinek nevében a szegényt
a földi édenből kizárták;

nem te, ki a szolgák hadát
tanítgatod koldulva tűrni,
s ki a halál torkába őket
híg reménnyel itatva küldi:

nem te, ki kapzsiságot és
hazugságot hízlalsz a földön
s engeded, hogy a gyönge nép
hatalmasok jármába törjön –

hanem te, Isten, értelem
Istene és szegények, árvák
fölemelője, - jöttödet
a nyomorultak nyögve várják.

Nagy Isten, - szítsd szívemben a
szabadság lángoló szerelmét,
hadd essem el a harcmezőn,
ó, hadd, hogy hő vágyam beteljék!

Ne várjon immár hasztalan
hazám megrugdalt, drága népe:
szabadító sugárodat
villantsd a gyásszal terhes éjbe!

S érintsd meg ajkamat, hogy az
igazságot hirdesse zengve,
s add: hangomat ne nyelje el
a puszta gyilkos, tompa csendje!

Ford.: Képes Géza

Nyikolaj Nyekraszov (1821-1877): Ősz




Tegnap még falusi ünnep,
ma csak ínséges az ősz.
Nem fogynak a női könnyek,
már a borral sem törődsz.
Egész héten a postára
vár a igazhitü nép,
szombaton a várost járja,
tudni, látni mielébb
ki tűnt el, ki sebesült meg,
ki az, aki elesett?
Melyik kórházban feküsznek
lábadozó betegek?
Szörnyü!... Az ég boltja délben,
mint az éj, oly fekete.
Rossz a szűk kunyhóba tétlen,
nem fekhetsz a sutra se.
Bár alhatnék meleg ágyon,
telt gyomorral istenem!
De csak menni, menni vágyom,
sehol nyugtom nem lelem.
Kint a zajló utca lüktet!
S annyi sebesültet visznek,
hogy mikor a domb alatt
vagonsoruk fut robogva,
a nyögések hajnalonta
tisztán áthallatszanak.

Ford.: Fodor András


Nyikolaj Nyekraszov (1821-1877): A múzsához




Kiben a nép hugára leltem:
Múzsám, a dalt elénekeltem.
Gyere lezárni két szemem,
a nemlét álmát add nekem!

Ford: Fodor András

Nyikolaj Nyekraszov (1821-1877): Elemészti a szívet




Elemészti a szívet a bánat,
az erény bizodalma kimúl,
míg a földön a dobnak, a láncnak,
meg a bárdnak a hangja az úr.

De csodás zaju dús ragyogásod
szeretem, te arany kikelet!
Soha el nem apad kacagásod,
szabadabb vagy, akár a gyerek.
A világ csupa boldog igézet,
s csak az életet érzi a szív,
nesze hallik a fű-zizegésnek,
csevegőn folyik, árad a víz.
Fut a fürge csikó nyihaházva,
bika túrja a zsenge gyepet,
„Paraszkóvja hahó” – kiabálja
a ligetben a szőke gyerek.
Míg a völgyben, a réten, az erdőn
köröző, csivogó madarak,
csalogány dala zendül esengőn,
ricsajoznak a csókafiak.
S a darázs-zizegést, tücsökének
zsivaját, meg a békazenét,
kocsizajt, ez a tág, szabad élet
befogadja harmóniakép…

siketültem elégszer  múltba,
sok egyéb buta lárma között,
anya-természet, jövök újra
te segíts, hisz e vágyam örök:

a dühödt muzsikát sose tűrd meg,
nyugodalmat idézz helyire,
hogy örülni tanítsa szivünket
a te szépséged gyönyöre.

Ford.: Fodor András

Stéphane Mallarmé (1842-1898): Tengeri szél




Szomorú, óh a test, s olvastam minden könyvet.
Futnék! Csak innen el! Érzem, hogy künn a könnyed
tajték és ég között mily részeg a madár!
Ott fürdik szívem is; nem tartja vissza már
sem itt a régi kert,melynek szemünk a ráma,
sem – óh ti, éjszakák! – lámpám fénypusztasága
üres papíromon, melyet hószíne véd,
sem ő, az ifjú nő, szoptatva gyermekét.
Megyek! Árbocaid ringatva jobbra-balra
emelj horgonyt, hajó, szállj szűzi, messzi partra!
konok, kemény remény keserve s búja rág,
vágyam a keszkenők utolsó búcsúját!
Futó árboc, vihar csalétke!...tán enyém is
hajótörésbe jut, talán goromba szél visz
cél nélkül, úttalan, s sziget sohase lát…
De hallga, halld szivem a matrózok dalát!

Ford.: Illyés Gyula

Nyikolaj Nyekraszov (1821-1878): Bölcsődal




Aludj csöppség, míg nem árthatsz,
Csicsijja-csicsi.
Bölcsőd rezes-arcu, bágyadt
hold fénye süti.
Igaz mese fog ma téged
andalítani.
Aludj, hunyd be szemecskédet
csicsijja-csicsi.

Azt beszélik megyeszerte
s mindenki örül,
hogy atyád sok bajt keverve
vád alá kerül.
De atyád zsiványnak is nagy
nem kell félteni.
Aludj, míg becsületes vagy
csicsijja-csicsi.

Felnősz, Isten szép világa
hamar befogad.
Tollat fogsz, magadra rántva
mélyzöld frakkodat.
S szólsz: „Az igazság tanít a
törvényt védeni!”
Aludj, pályád biztosítva!
Csicsijja-csicsi.

Csinovnyik leszel te, délceg,
s lélekben galád.
utadon majd elkisérlek,
s legyintek reád.
Egy nap… és már kecsesen fog
hátad hajlani…
Aludj, míg szűz álmod alszod!
Csicsijja-csicsi.

Most szelíd vagy, mint a bárány,
majd megváltozol;
némi jó helyecske láttán
kígyóként kuszol.
Kezed hasznot, jogtalan jusst
nem hágy veszteni.
Aludj, amíg lopni nem tudsz,
csicsijja-csicsi.

Emeletes házat szerzel,
rangod gyarapul.
Leszel híres,n eves ember,
orosz nemesúr.
S tollasodsz, addig ameddig
sírod engedi…
Aludj, gyöngyöm, szép csinovnyik!
CSicsijja-csicsi.

Ford.: Fodor András

Stéphane Mallarmé (1842-1898): Szonett




Te édes, messziről s közelről, s oly fehér,
oly gyönyörű, Mary, hogy ritka és csalóka
illatra gondolok, mely fátyolos-fakóra
kopott kristályüveg vázából rejtve kél –

Te látod éveim, s tudod, hogy bennem él
határidőtlenül ugyanegy rózsa bokra,
s ugyanegy nyár virít vakító mosolyodra,
a nyár, mely múltba hullt, s messze jövőbe ér.

És szívem éjszaka szólni szeretne olykor,
vagy, mely rád illenék, a legszebb névre gondol,
a fölujjong holmi szón, mely dibdáb suttogás

testvéri szájon, ám – kincsem csöpp foglalatja
te megtanítsz reá, hogy íze-méze más,
amikor csöndesen rácsókolom hajadra.

Ford.: Nemes Nagy Ágnes

Tristan Corbiére (1845-1875): Halott költő felett




Siess, üstökös-fésülő bohócska!
Most már szélfújta fű lesz a hajad,
behullt szemedből majd magasra csap
a lidércfény, koponya árva foglya…

Síron termő gyöngyvirág sokszorozza
bőségesen sáros mosolyodat…
s a nefelejcs, vermek virága-csokra…
Ne játszd a súlyost: költő koporsója
tetemvivőknek játékszere csak,
hegedűtok,mely kongó hangot ad…
Holtnak hisznek – a polgár buta csorda –
siess, üstökös-fésülő bohócska!

Ford.: Jékely Zoltán

Stéphane Mallarmé (1842-1898): Az Azúr




Az állandó Azúr derűs iróniája,
virágmód szép-közönyösen, a képtelen
költőre súlyosul, ki kínok pusztasága
mélyén géniuszát átkozza szüntelen.

Menekvőben, csukott szemmel, érzem, hogy egyre
fürkészve nézi, mint lesújtó lelki vád,
üres lelkem. Hová? S rongyként mily éjt lehetne
vetnem e gúnyra, mily megriadt éjszakát?

Kelj gomolyogva, köd! és egyhangú hamudnak
nyúlt foszlányaival takard el az eget,
mely majd az ólmos ősz fakó lápjába fullad,
és építs óriás, néma mennyezetet.

És jöjj, a léthei tavakból szállj ki, szedd fel,
édes Unalom, az iszapot s nádakat,
hogy betömködd soha nem lankadó kezekkel
a nagy, kéklő, madár-ütötte lukakat.

És még! ontsanak a bús kémének siváran
füstöt, s a sárga nap a kóborló korom-
börtön rácsainak fekete iszonyában
hulljon holtába a messzi horizonon!

- Az Ég meghalt. – Feléd menekszem, add anyag hát,
hadd feledje a Bűnt s kegyetlen Ideált
a mártír, aki meglakná a fészer almát,
melyen az emberek szerencsés nyája hált;

mert kívánságom az, hisz agyam, mint a régi,
fal tövébe vetett, üres kencés edény,
kendőzni zokogó eszményét már nem érti,
hogy szürke sírom ott várjam ásítva én.

Hiába! az Azúr győz, s hallom, a harangdal
őt zengi. Lelkem, ím hang lett belőle, hogy
félelmesebb legyen e gonosz diadallal,
ha, kék angelusz, az élő ércből csobog!

Görög a ködben, és örök agóniádban
előre éle mint biztos pallos nyomul.
Hová e hasztalan és visszás lázadásban?
Gyötörnek. Az Azúr! Azúr! Azúr! Azúr!

Ford.: Rónay György

Tristan Corbiére (1845-1875): Jóéjszakát




S eljössz majd, elhozod pletykás kis butaságod,
a vak tükörbe kapsz, mely őriz egy szilánkot
a holdból, széthasadt flitternyi fénymagot.
A foncsor-villanást ékszernek gondolod.

Eljössz a férfihoz,ványadt visszfénye csábit
a fénynek… De a nap tündöklő láz-dzsidáit
nem fogtad fel soha, s majd – túlfutván delét –
a hűlt sugárba hullsz, amelyből ő kilép.

Nem, nem ismer reád, te félemlék az árnyban,
bár égboltozatán nyújtóztatott ruhátlan,
míg isten volt… elég – mindez már a múltidő. –

Bízzál. – De benne már nincs hely káprázatokra.
Zokogj. – De benne már nincs húr, ami zokogna.
S verse?... Más írta, más; nem is olvasta ő.

Ford.: Nagy Ágnes

Jovan Jovanovic Zmaj (1833-1904): A valóság miért rázza




A valóság miért rázza
a hitünket fenekedve?
Honnan álmunk szép varázsa,
mely utat nyit az egekbe?

Felragyognak fényösvények,
rajtuk csillag-nyájak járnak:
a tiéid! Mennyi lélek!
Ismerősök – s alászállnak.

Ölelkezik föld és éden,
hideg s meleg összeférnek,
látomásod tűz-hevében
összeolvad halál s élet.

Az öröklét hangja zendül,
rádzúdul a meleg áram.
Lelkeden hit csap keresztül.
S nem tudod, hogy mindez álom.

Ford.: Lator László

Stéphane Mallarmé (1842-1898): Egy faun délutánja




EKLOGA

A Faun

E Nimfákat tovább akarom élni.
Még könnyű bíboruk az álomtól sűrü lég
ködében szinte itt lebeg.
Álmot szerettem?
Oszlik kétségem, egy tűnt éj emléke, bennem
lágy ág-rajzolatok valódi erdején,
mely bizonyítja, jaj! hogy győzelmül csak én
koholtam rózsa-szép testük eszményi vétkét.
Lássuk csak… vagy talán, kín  képzelegsz, e szép nép
mesés érzékeid vágyteremtménye csak!
Faun, csalatásod a tisztábbik kék, patak-
hűs szeméből, szelíd forrás-nesszel fakadhat?
S mondd, sóhajtozva a másik: nem mint a gyapjad
bolyhában melegen motozó fuvalom?
Nem! rebbenéstelen, forrón alélt napon
a hőség ellen a reggel ha küzdve lázong,
nem csobban víz egyéb, csak amit fuvolám ont
a dallal öntözött ligetben; s szél egyéb
nincs sípomén kívül, mely szét se hinti még
száraz hang-permetét, és máris semmivé lesz,
csak a redőtlen ég alján egy légi, fényes,
látatlan-látható kis füst, az ihleté,
amint lobbanva száll vissza az ég felé.

Ó csöndes partja e szicíliai lápnak,
hol hiú vágyaim napsugárként cikáznak
szikravirágokat villantva rád: MESÉLJ:
Hogy üres nádakat szedtem, miken zenél
művészetem, mikor a víztükörre lágyan,
hajló lonc messzi zöld szivárvány-aranyában
hullámot pihenő testek fehérje vet;
s hogy sípszavam szül dallelke fölremeg:
hattyúraj röpte? nem, a najádnép szökött szét
s merült le…”
Moccanás sincs, izzik, ég a rőt lég,
s nem tudni, hangoló vágyam elől miképp
tűnt el egyszerre az áhitott nászi nép.
Jó, ébredjek tehát magam az ősi lázra
szikáran, míg elönt az antik fény vad árja,
liliom! – mert vele testvér e szűziség.

Bár jobb jel volna, mint az édes semmiség,
a csók, az árulók felől futó bizonyság,
szűz mellemen, amit egy éles égi fog vág,
olyan titokzatos harapás sebhelye;
de nincs! s ily rejtelem tudója lehet-e
más, mint az ég alatt zengő nád iker ága,
mely arcunk zavarát fölszippantva magába
hosszú szólóban azt álmodja, hogy a táj
szépe lett kedvese, s hiszékeny dala már,
különös bódulat, önmagát véli annak –
s hogy fenn szárnyalva, hol álmából kitagadhat
a szerelem mohó öleket s hátakat,
melyeken hunyt szemem epedve elmatat,
hasztalan s monoton dallamát zengve fújja.
Próbálj, gúnyos szirinx, menekvés kulcsa, újra
tavakban nyitni hát, vizükben várva rám!
Büszkén dalomra, én az istennők után
merengek egyre csak, s képük idézve folyton,
árnyékuk derekán az övet meg-megoldom –
mint ha kiszíva a szöllő fényes levét,
csalárd módon, nehogy megszánjam érte még,
kacagva az üres fürtöt a napba tárom,
s fölfújva csillogó héját, részeg-sóváron
kacsintok mögüle, míg beesteledik.

Ó Nimfák, fújjuk az emléket is fel így.
„Lestem a nádon át a vállak halhatatlan
ívét, mely elmerült lángom elől a habban,
míg harag sikolya szállt az erdő egén,
s a fürtök csillogó fürdője röpke fény
s borzongás közt tűnik el, ó megannyi ékkő!
Ott termek: két iker-vágy kínjától alélt nő,
egybekulcsolva még, fekszik lábam előtt;
kalandos karjaik közt szenderegtek ők.
Fölkapom összefont testüket és a hegynek
tartok velük, melyet az árnyék hűse megvet,
hol napfény szívja a szirt rózsaillatát,
s mint beteltén a nap, olyan lesz majd a vágy.”
Imádlak, szűz harag, mezítlen szent tehernek
siklása, vad gyönyör, ha ajkamnak nem enged,
míg perzselőn, ahogy villám süt át az ég
boltján, inná a hús titkos rémületét,
a vad lábaitól a félénkebb szivéig,
kit elhagy hirtelen ártatlansága, végig-
önti a könny, vagy egy boldogabb pára tán.
Bűnöm félelmetek győzelmében csupán
az, hogy ami az ég kegyéből egybeolvadt,
szétvágtam, hűtlenek, kuszált sátrát a csóknak.
Mert alig rejtem el izzó mosolyomat
az egyik bűvölő hajlataiba (csak
egy ujjal fogva, hogy lágy pihe-tisztasága
boruljon tűzbe, ha felgyúl nővére lángja,
a kisebbiket, a szendét, bár nem pirult):
hogy karom tétova ájulatban lehullt,
örökre hűtlenül elmenekült a zsákmány,
s meg sem indult hevem még ittas zokogásán.”


Mindegy! lesz más, aki majd gyönyörbe ragad,
körülfonva haja fürtjével szarvamat.
Égő lelkem, tudod, hogy kicsattan, ha érett
a gránátalma, és körülzsongják a méhek;
s vérünk, imádva már, ki elragadja majd,
hömpölyögve a vágy örök révébe tart.
Ha a lombok az est arany hamvába hűlnek,
kezdődik a kihunyt tisztáson majd az ünnep,
Etna! lejtőiden, hol Vénusz meztelen
lábával lejt tova a lávaszőnyegen,
míg hűl a láng a bús, dörgő álom ölében,
Enyém lesz ő, enyém!
Ó biztos büntetés!
Nem,
a lelkem üresen s a testem ernyedőn
megadja most magát a vad déli verőn:
el kell aludnom, a szentségtörést feledve,
elheverve szivem szerint a tűz fövenyre,
nyílt szájjal szíva a borérlelő napot!

Ég veled, pár! megyek, föllelni árnyatok.

(Rónay György)