Szomorú, óh a test, s olvastam minden könyvet.
Futnék! Csak innen el! Érzem, hogy künn a könnyed
tajték és ég között mily részeg a madár!
Ott fürdik szívem is; nem tartja vissza már
sem itt a régi kert,melynek szemünk a ráma,
sem – óh ti, éjszakák! – lámpám fénypusztasága
üres papíromon, melyet hószíne véd,
sem ő, az ifjú nő, szoptatva gyermekét.
Megyek! Árbocaid ringatva jobbra-balra
emelj horgonyt, hajó, szállj szűzi, messzi partra!
konok, kemény remény keserve s búja rág,
vágyam a keszkenők utolsó búcsúját!
Futó árboc, vihar csalétke!...tán enyém is
hajótörésbe jut, talán goromba szél visz
cél nélkül, úttalan, s sziget sohase lát…
De hallga, halld szivem a matrózok dalát!
Ford.: Illyés Gyula
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése