Hriszto Botev (1848-1876): Az én imádságom

Igazságos nagy Istenem,

nem te, ki trónolsz fenn az égben,

hanem ki lelkünkben lakol,

ki benn pezsegsz, dobolsz a vérben.

Nem te, Nagyúr, aki előtt

papok, barátok térdre hullnak,

kihez tömjén leng és kinek

a sápadt gyertyák lángra gyúlnak;

nem te, ki porból alkotád

az asszonyt és a férfit egykor,

hogy kitaszítsd őket s nyakukra

szakadjon vak nyomor, veszett kór,

nem te, kinek díszt öltenek

cárok, pápák és pátriárkák,

s kinek nevében a szegényt

a földi édenből kizárták;

nem te, ki a szolgák hadát

tanítgatod koldulva tűrni,

s ki a halál torkába őket

híg reménnyel itatva küldi:

nem te, ki kapzsiságot és

hazugságot hízlalsz a földön

s engeded, hogy a gyönge nép

hatalmasok jármába törjön –

hanem te, Isten, értelem

Istene és szegények, árvák

fölemelője, - jöttödet

a nyomorultak nyögve várják.

Nagy Isten, - szítsd szívemben a

szabadság lángoló szerelmét,

hadd essem el a harcmezőn,

ó, hadd, hogy hő vágyam beteljék!

Ne várjon immár hasztalan

hazám megrugdalt, drága népe:

szabadító sugárodat

villantsd a gyásszal terhes éjbe!

S érintsd meg ajkamat, hogy az

igazságot hirdesse zengve,

s add: hangomat ne nyelje el

a puszta gyilkos, tompa csendje!

Ford.: Képes Géza