S eljössz majd, elhozod pletykás kis butaságod,
a vak tükörbe kapsz, mely őriz egy szilánkot
a holdból, széthasadt flitternyi fénymagot.
A foncsor-villanást ékszernek gondolod.
Eljössz a férfihoz,ványadt visszfénye csábit
a fénynek… De a nap tündöklő láz-dzsidáit
nem fogtad fel soha, s majd – túlfutván delét –
a hűlt sugárba hullsz, amelyből ő kilép.
Nem, nem ismer reád, te félemlék az árnyban,
bár égboltozatán nyújtóztatott ruhátlan,
míg isten volt… elég – mindez már a múltidő. –
Bízzál. – De benne már nincs hely káprázatokra.
Zokogj. – De benne már nincs húr, ami zokogna.
S verse?... Más írta, más; nem is olvasta ő.
Ford.: Nagy Ágnes
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése