Az állandó Azúr derűs iróniája,
virágmód szép-közönyösen, a képtelen
költőre súlyosul, ki kínok pusztasága
mélyén géniuszát átkozza szüntelen.
Menekvőben, csukott szemmel, érzem, hogy egyre
fürkészve nézi, mint lesújtó lelki vád,
üres lelkem. Hová? S rongyként mily éjt lehetne
vetnem e gúnyra, mily megriadt éjszakát?
Kelj gomolyogva, köd! és egyhangú hamudnak
nyúlt foszlányaival takard el az eget,
mely majd az ólmos ősz fakó lápjába fullad,
és építs óriás, néma mennyezetet.
És jöjj, a léthei tavakból szállj ki, szedd fel,
édes Unalom, az iszapot s nádakat,
hogy betömködd soha nem lankadó kezekkel
a nagy, kéklő, madár-ütötte lukakat.
És még! ontsanak a bús kémének siváran
füstöt, s a sárga nap a kóborló korom-
börtön rácsainak fekete iszonyában
hulljon holtába a messzi horizonon!
- Az Ég meghalt. – Feléd menekszem, add anyag hát,
hadd feledje a Bűnt s kegyetlen Ideált
a mártír, aki meglakná a fészer almát,
melyen az emberek szerencsés nyája hált;
mert kívánságom az, hisz agyam, mint a régi,
fal tövébe vetett, üres kencés edény,
kendőzni zokogó eszményét már nem érti,
hogy szürke sírom ott várjam ásítva én.
Hiába! az Azúr győz, s hallom, a harangdal
őt zengi. Lelkem, ím hang lett belőle, hogy
félelmesebb legyen e gonosz diadallal,
ha, kék angelusz, az élő ércből csobog!
Görög a ködben, és örök agóniádban
előre éle mint biztos pallos nyomul.
Hová e hasztalan és visszás lázadásban?
Gyötörnek. Az Azúr! Azúr! Azúr! Azúr!
Ford.: Rónay György
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése